Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

Festett betlehemek Trebicben

Hányán megcsodálták már a trebici betlehemet!

A betlehemes játékoknak régi nagy hagyományuk van. Csehországban és Szlovákiában a XVIII. században terjedt el.

A trebici betlehemkészítés kezdete a szájhagyomány szerint 1760-ra nyúlik vissza, amikor állítólag egy trebici lakos az első festett figurát elhozta Olaszországból. Nem egészen egy évszázad után a városban már kétszáz művész festette a betlehemeket. A Trebic környéki betlehemkészítők a reális valóságot ábrázolták, amit maguk körül látMindig udvariasan felebarátja elébe megy — hogy útját állja.

(A trójai ásatásak alkalmával talált jellemrajzból.)

★

Egyes gyerekek úgy viselkednek, mintha nem lennének szüleik. De ez csak azért van, mert a szüleik úgy viselkednek, mintha nem lennének gyerekeik.

(A. Andrejev)

tak. Már első pillantásra felkelti figyelmünket például a trebici betlehemek tája. A Cseh-Morva Fennsík erdős, dombos vidékét ábrázolják, amit a kézművesek alaposan ismertek.

A trebici betlehemek kartonlapra festett figurát kivágták, falemezre ragasztoták és sűrű moha közé állították, összegyűrt, csirizzel megszilárdított papírból készültek a sziklák. Ezeket faépítményre erősítették és az így előállított sziklák és moha közé komponálták meg az egész képet.

Tizenkét művésznek húsz betlehemét ma a trebici' NyuÁforizmák

Csodálatos dolog: egészséget pénzen vásárolni nem lehet — mégis mindenért megfizethetünk vele.

(Ceyloni népi bölcsesség)

Korunkban a zsebtolvaj legalább azért érdemel tiszteletet ■—, mert szerény igényű. (Andy Williams, amerikai bűnöző megállapítása)

gat-morvaországi Múzeum őrzi. Vannak közöttük miniatűr betlehemek — amelyek kis térfogatuk miatt a trebici otthonok kedvelt karácsonyi díszei voltak. E típusslegrégibb darabjait 1791—1855 között készítette Frantisek Hartmann trebici népművész. A múzeum nagy attrakciói közé tartozik Frantisek Cincera mozgó bet- lehemje. A legnagyobb trebici betlehem hat méter széles és négyezer kis alakot láthatunk rajta.

A trebici betlehemek hűen mutatják be a környék népének életét és szokásait.

Az emberek ritkán késnek el onnan, ahol a legkevésbé várják őket.

(Strsel)

*■

Sok ember csak azért kezd dolgozni, hogy másoknak munkát csináljon.

(Jozef Witkowski)

Arról az emberről mondhatjuk, hogy cinikus, aki tudja mindennek az árát, de nem ismeri semminek az értékét.

(Oscar Wilde)

Palóc táj

Ez a képzőművészeti kiállítás Magyarország egyik hajdani legszebb kastélyának, a szécsényi volt For- gách-kastélynak termeiben fogadja a látogatókat hosz- szú idő óta. Az egykori vár platójának egyik jellemző, a nemes építészeti vonalak és arányok kedvelői számára emlékezetes látványa a tizennyolcadik századi barokk kastély. Termeinek egy részéből a régi Borjúpástra látni, ahol 1705-ben történelmet írtak, az itt zajló országgyűlésen II. Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelemmé választották. Ez tehát történelem, a kis Szentlélek-pataktól északra fekvő terület egy részét már régen beépítették. Kékes ködben az ablakok alatti park, amint kinézünk a kastélyból, amely ma nevezetes helytörténeti múzeum állandó kiállításokkal, időszaki tárlatokkal.

Köztük a salgótarjáni nemzetközi művésztelep résztvevőinek válogatott alkotásaiból rendezett kiállítással. Ez a művésztelep ötéves, 1974-től fogadja látogatóit, a magyarokon túl eddig szovjet, lengyel, jugoszláv, román, bolgár és csehszlovák művészeket. Egy ilyen találkozási lehetőség önmagában is jelentős, hiszen egymás jobb megismerésére, szakmai gondok megvitatására, újabb művészi irányokban való tájékozódásra szolgálhat. A művésztelep azonban egyúttal kapcsolódik a leendő salgótarjáni galéria kialakult gyűjtőköréhez, amely Észak-Magyarország- ra, Nógrád megye művészetére, s amit először is említhetünk, az egyedi rajzra terjed ki. Ez utóbbi országos gyűjtőkör.

Térjünk vissza a szécsényi tárlatra. Egyúttal vegyük kézbe a művésztelep jubileumi katalógusát is. Erről jegyezzük meg, hogy igényes megjelenésével kiemelkedő helyet foglal el az utóbbi idők nógrádi kiadványai között. Maga a jubileumi kiállítás szerencsés válogatásban ad képet az

öt év során a salgótarjáni nemzetközi művésztelepen született művekről mind a festészetben, mind a grafikában. A kép természetesen messze van a teljességtől, de ez nem is lehetett a rendezők célja. Amire vállalkoztak, az annyi, hogy a legjellemzőbb művekből és törekvésekről számoljanak be a közönségnek.

A törekvések sokszínűek. Nemcsak azért, mert a művészek különböző országokból valók, hanem életkortól, képességtől, élményvilágtól stb. függően is másmás törekvéseket képviselnek. A tárlaton azonban, többi között, végigvonul egy megközelítően azonos motívum, amely számunkra, itt élők számára különösen kellemes és fölöttébb tanulságos is lehet. Ez pedig az a kép, amit külföldi és hazai művészvendégeink alakítottak ki magukban Nógrádról, az itt élő népről, a palócok földjéről. Most csupán ebbe a tükörbe nézünk.

Egy Csehszlovákiából érkezett művész jegyezte meg 1976. nyarán Salgótarjánban: „Itt lágyabb a táj.:.”. Mármint a Szlovákiában levő magas hegyvidékhez képest. Ez a lágyság a kiállításon különösen az ak- varellekben jelenik meg. Nemcsak a szelíd Cserhát völgyeiben megbúvó falvak s a bennük élő emberek tűnnek fel a műveken s az „aranyos mikszáthi táj” megannyi jellemző sarka, hanem maga az új város, Salgótarján is az iparmedence központjában. Jozef Fedora Salgótarján című akvarelljén a minden bizonnyal középkori templomhelyen álló, jelen formájában csupán műemlék- jellegű katolikus templom körül ott van a modern szerkezetű város, lakóház részletével, támfallal, út sarkával. Somoskőújfalu című akvarelljén pedig a templomtorony,, háztető mögött a Karancs vonulata. A román Ge- orghe Patrascu A Föld születése című, a szürrealizmus hatását is

őrző olajképének születésében bizonyára szerepe volt a nógrádi táj hullámzó szerkezete hatásának. A jugoszláv Vulekovic Bra- nislav nógrádi tájakról készült akvarelljeinek kellemes koloritja, áttekinthető szerkezete meglepetést ugyan nem okoz, de csöndes örömet nyújt a szemnek. Stefunkova Alzbeta (Csehszlovákia) Palóc táj című tusrajzai pedig éppenséggel nőiesen szelídnek látják a minket da jkáló tájat. Bácskái Béla (Csehszlovákia) számára finoman sejtett átmenettel olvad egymásba a gömöri és nógrádi táj, csakúgy, mint az emberek viselete, vagy a hajdani építkezési formák. A Szovjetunióból, Novo- kuznyeckből érkezett művész, Alexander Bobkin Salgótarján több ritkán figyelt részletére, sőt emberi viszonylataira hívja fel a figyelmet grafikáiban. Megjelenik itt a piaci köszörűs, a bazár, a borbély, vagy éppen a cukrászda- sarok. A bolgár Fikret Isz- lamov pedig a nógrádi vi- seletek közül fedezett fel néhányat, tusrajzán.

A művésztelep idei vendégeinek műveiben szintén meghatározó erővel jelent meg a nógrádi táj, elég, ha csak a lengyel Ferdynand Szypula, Janina Biala- Szypula, a Kassáról érkezett Alexander Eckerdt, vagy a bolgár Dilo Dilovra utalunk.

Ügy látszik tehát, hogy a salgótarjáni nemzetközi művésztelep kötetlen tematikájában gyakran szerepel a nógrádi vidék is, A Nógrádba érkező vendégeket megragadja a táj finom domborzati rajza, a természeti környezet szépsége. Az itteni kéklő vonulatok — egyik vendég találó megjegyzése szerint — már nem dombok, de még nem hegyek. Éppen ez adja meg a táj varázsát, amely a grafikai lapokon, vásznakon gyakorta feltűnik, a szécsényi kiállításon is. (tóth e.)

ÉLETŰNK ÉS A KÖNYV

Meditáció

M

inden kínálkozó szépsége ellenére — némileg zavarba ejtő a feladat. Már az első, futó átgondoláskor kiderül ugyanis, hogy a megoldás a címben foglaltnál tá- gabb horizontot kínál: az áttekintendő terep automatikusan kitágul az írott (nyomtatott) szó tartományának határáig. Amiben talán nincs is kivetnivaló, hiszen a mindennapjainkat behálózó könyvek, folyóiratok, napilapok (és agitáci- ós, propagandakiadványok, prospektusok, információs füzetek stb.) egymásra keresztül-kasul hivatkozó, hagyatkozó, támaszkodó ismeretáradatát számbavéve nem tűnik túlzottan ígéretesnek a vállalkozás: éppen a Könyv emberi lényegünket önmagában befolyásoló szerepét határozni meg csalhatatlanul. A szerkesztés szükségszerűségei által szabott hétezeregynéhány betűhelyen.

Ott vannak továbbá a megközelítés eltérő lehetőségei. 1.: Könyvekre emlékezem, könyvekre, emberekre, otthonokra, az írott szó és az ember kapcsolatának alakulására, életemre, életeinkre. De vajon a személyesség mely mértéke engedhető meg, amikor 2. megoldásnak kínálkozik az ünnepi emelkedettségű hitvallás az írott (nyomtatott) szó (gondolat) mellett; emlékeztetőül, hogy az információközvetítésnek ezt a módját eltemették ugyan, mégis él, virágzik, egyre^ nagyobb köztiszteletnek örvend. S még hátra van a 3. lehetőség: az újabb időkben örvendetesen szaporodó szociológiai, statisztikai kutatások eredményeire alapozó számvetés a modem technika adta kommunikációs eszközök és az írott (nyomtatott) szó kedveltségé közötti. eltérésekről, ez utóbbinak a Kor, Nemzet, Társadalom igényeihez minket igazító jelentőségéről.

Induljunk el a „kályhától”, s utaljunk legelőbb is arra a közismert tényre, hogy évezredek során — elsőként az írópadok tábláin görnyedő, akár egész életüket egv könyv másolására áldozó szerzetesek, később a gondolkodók „hátteréül” szerveződött modem ipari, kereskedelmi szervezet jóvoltából — az írott szó egyre jelentősebb befolyást gyakorol életünkre, személyiségünkre. Igaz. nem kis konkurren- ciával birkózik az utóbbi időkben, hiszen film, rádió, televízió. az elektronikus eszközök sokasága áll ma az emberiség rendelkezésére — a könyvekénél kétségtelenül biztatóbb perspektívával. Sokak emlékezhetnek arra, hogy éppen ez utóbbi miatt, nem is olyan régen, tudományos prognózis Stopján, meg is jósolták már az írott szó korai halálát,

mondván: a XX. századi élet rohanó tempója mellett, e korszerűbb technikai eszközök birtokában a „Guttenberg- galaxis” szükségszerű sorsa az enyészet. Az írott szó azonban változatlan egészségnek örvend, sőt hatalma virágzik. Ez utóbbi megállapítást pedig különös öröm kiegészíteni azzal az elfogulatlan ténnyel, hogy mindez kiemelkedően érvényes a XX. század második felében a szocialista társadalmat építő magyar nemzetre.

Nem véletlenszerűen. Az írott (nyomtatott) szó ma — és még hosszabb távon — kivételezett szerepet játszik (játszhat), a személyiség és környezete (társadalom, nemzet, természet stb.) sokoldalú fejlesztésében. Mert az általa közölt információk tárolhatók, rendszerezhetők és konstruktívan újrarendszerezhetőek. (Az igazság kedvéért pontosítsunk így: most és itt mérhetetlenül nagyobb mértékben, mint az az egyéb eszközökre tömegméretekben érvényes). S mert olyan korban és — főként — olyan társadalomban élünk, amelyben az „egyszerű” ember hatványozottan megnövekedett felelősségtudatára alapozunk: a kor, társadalom, nemzet tudatos alakításához, fejlesztéséhez szükséges felelősségre. És vajon vállalhat-e felelősséget, rendelkezhet-e a tudatos felelősségvállalás képességével az, akinek ismeretei elégtelenek, intellektusa beszűkült, vagy kiforratlan, érzelmei silányak? Kül- és belpolitikai kérdések, ipar, mezőgazdaság, kultúra —, de akár egy néhány dolgozót foglalkoztató munkahely termelékenységének, közérzetének — dolgában.

Jelentős hatalmai birtokol az ember az írott (nyomtatott) szó „fegyverzetében”, nagy az írott (nyomtatott) szó embert befolyásoló hatalma. Büszkén hivatkozhatunk éppen ezért arra a széles körű társadalmi mozgalomra, amely 1965-ben a magyar társadalom olvasási kultúrájának emeléséért alakult — Olvasó népért elnevezéssel —, hogy olyan átfogó művelődési programot állítson az emberek elé, amelyben az olvasás, az önművelés és önnevelés útján az általános műveltség minél magasabb foka érhető el. A mozgalom társadalmi elnöksége a mozgalom megindulásakor felhívást adott közre, melynek első passzusa így hangzik: „Hívó szóval fordulunk az irodalom munkásaihoz, írókhoz, könyvtárosokhoz, nevelőkhöz, népművelőkhöz, az értő olvasókhoz és mindazokhoz, akik szívükön viselik a magyar nép műveltségét. Mindnyájunk összefogására, egyöntetű cselekvésére van szükség”.

Az összefogás és egyöntetű cselekvés azóta nem kis eredményeket szült. A mozgalom a legkülönfélébb —, de azonos érdekeinél fogva egyaránt motivált — állami, társadalmi és tömegszervezetek összefogásával szállt harcba kitűzött feladatai teljesítéséért. Tíz év leforgása alatt 2294-ről 3119-re emelkedett az ezer lakosra jutó könyvtári kötetek száma, az 1969. évben 40 millió példányban megjelent kb. 5000 könyvvel szemben ez évben 8391 kötet került kiadásra 90 millió példányban. Akciók, pályázatok, olvasási programok, rendhagyó irodalomórák, olvasótáborok eredményes rendszere vált közkedveltté; a mozgalom erőkoncentrációja is segitette, hogy például a „30 év 30 könyvtár” és a „Pe- tőfi-emlékkönyvtár” akciók mintegy tízezer négyzetméterrel növelték a könyvtárak területét; az „Olvasó munkásért” és „Olvasó ifjúságért” rószmozgalmak hatására folyamatosan emelkedik a könyvvásárlók és könyvtárlátogatók száma.

A képlet, persze, ma még nem ideális. Ismerjük ugyan az írott (nyomtatott) szónak az információs eszközök rendszerében elfoglalt helyét, de — a könyvtárak felméréseinek viszonylag megbízható felméréseire hagyatkozó ítéleteinken túl — nincs hű képünk arról, hogy milyen körben és alapossággal forgatja a mai ember a lakásába (vásárlás útján, kölcsönzéssel) került olvasmányokat, a minőségi előrelépésnek mely mértékét tulajdonítsuk annak a nyilvánvaló ténynek, hogy lakásainkban egyre növekszik a könyvespolcokra kerülő kötetek száma. Mindenesetre: további felelősségeinkre és feladatainkra figyelmeztető tény, hogy egy a közelmúltban készített művelődésszociológiai vizsgálat táblázataiból az alábbiakra derült fény: 1355 személy több, mint felének száznál kevesebb otthoni könyve van, közel kétharmada nem volt még könyvtárban, illetve csaknem további egyharmada három hónapnál régebben kölcsönzött könyvet. S ezek az arányok, valószínű, nem térnek el jelentősen az országos átlagtól.

D

e a folyamat ezek ellenére nyilvánvaló és biztató; hitelesíti a fentebb sugallt optimizmust, hogy a művelődés, az önművelés napról napra gazdagodó eszköz- és formarendszerében (más tényezőiekéi együtt) növekszik az írott (nyomtatott) szó rangja, becsülete. A Könyv, amelyhez hosszú időn át vendégségbe jártunk, vagy vendégként érkezett hozzánk, maholnap valamennyiünk nélkülözhetetlen barátjává válik, egyéni és közéleti méltóságunkra hivatkozva követel magának helyet ünnepeinken és hétköznapjainkban.

Kassai-Végh Miklós

NÓGRÁD - 1978. december 24., vasárnap XI