Nógrád. 1978. december (34. évfolyam. 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
— Xe Rfesapjcff, meg az édesanyját bevetni a bolondokházába ! Megkiskorúsítani I — A jóságomért vagyok rossz. Gyerekei vannak, lánya, fia, azért engedtem őket oda. — Hát hogy gondplta? Tik- teket bevet a bolondokházába, a ház meg az övék? Törvény van mindenre. — Törvény? Nem kellene nekem törvény — avatkozik be a harmadik öregasszony. — Lecsillapítanám én, ne félj. De úgy, hogy megemlegetné! — Bizony, úgy gondolkozott az én fiam. övék a ház, a két disznó, minden, amit összenyomorgattunk a beteg Be á válaszra mir nem ft figyel, mert az öregek újból rákezdik. van mindenre, volna annyiban — Törvény Nem kellett hagynod. — Gondoltam én arra. Mert nagy vesztes vagyok én . . . A jó lelkiismeretem miatt. A menyecskét kihoztam a munkásszállásról, szénen felöltöztettem, a házamba engedtem. Aztán a jóságomért zsuppko- csival vitetnek el. Az ilyen meg is érdemelné a törvényt. De bele kell abba gondolni! Ha megyek, bíráskodásra adom a dolgot, nekem ítélnek. Ügy szégyellném. A saját fiam ellen pereskedtem ... A Laczkó Pál: T T L a. L " • Hét von r o í l a t É léS reggeli fgnf- SOntfiá nem is kora ősz lenne. Fiatal férfi nézi a vonatablak mozgó négyszögében a pontos és szigorúan körvonalazott tájrészleteket. A vonatzaj, a monoton, lassú ütemű zakatolás valahogy összegyeztethetetlen a látvány keménységével. „Mindig ugyanaz . . . Hányadszor éled át? És mégis... Most is azt érzed, mint amikor először értetted meg a helyzetét. Tehetetlenség . . . Hogy nem tehetsz semmit... Tudsz mindent, anélkül, hogy bármit is tehetnél. Csak vársz, vársz, vársz, értelmetlenül, mintha nem tudnád a végét . . . Soha nem érkezünk meg ezzel a csühögővel. Mintha már órák óta utaznánk”. — Soha nem érkezünk meg — fordult az asszonyhoz. — Egyedül magadat korholhatod — válaszolt a fiatal nő, anélkül, hogy szemét levette volna a szemközti csomagtartó rúdjáról. — Újrakezdjük? — Neked volt panaszod. Én csak felvilágosítottalak. — Szóval neked ehhez az egészhez semmi közöd? — Ez a te vonatod. Jöhettünk volna tegnap este is. Mint rendesen. Ahogy szoktunk. — Nem érted? Most ott kellett aludnunk! — Miért kellett? Mikor aludtunk nála vasárnapról hétfőre virradóra is? Miatta kellett? Ö pontosan tudja, hogy neked is, nekem is hétfőn munkakezdés. Egyedül magad miatt volt fontos. Neked volt fontos. — Nekfem? — Talán neki? Hisz semmi különösebb baja nem volt. Legfeljebb most valamivel többet panaszkodott, öreg — ennyi az egész. Hol így, hol úgy érzi magát. Sose jól, de sose igazán rosszabbul. — De ez az én anyám öregsége! — Jó. Ott maradtam reggelig. És ezen túl? Mit tehetek még érted? — Ott maradtál . . . Voltál olyan szíves! — Igen. Voltam olyan szíves. Egy bizonyos határig. — A reggeli gyorsig. — A reggeli gyorsig —, ha éppen tudni akarod. Nem pedig erre a csühögőre. — Nem tehetek róla, hogy nem csörgött az óra. Felhúztam. — Azt az órát apád halála óta nem húzta föl senki. De nem az óráról van szó. — örülnék, ha megmagyaráznád, miről? Egész úton egy árva szó nem hagyja el a szád. Ülsz itt mellettem, mint akit megsértettek. Vagy, mint egy idegen. — Maradjunk az utóbbiban. Két utas, két idegen a vonaton . . . Milyen egyszerű lenne! Én nem szólok? Én kukultam meg? Hisz te vagy magadba süppedve! Rólad nem tudni már régen, hogy mit akarsz. Hogy akarsz-e még egyáltalán valamit. Elegem van a tehetetlen töprengéseidből! — Miből van neked eleged? — Ne, kérlek, ne. Szállnak fel. A jelenet nem hiányzik. Kivágódik az ajtó, két diáklány vágtat végig, valamin vi- horászva, a fülkén, öregasz- szonyok jönnek, s helyezkednek el megkönnyebbülten a szabad helyeken. Mire a vonat kényelmesen elindul, mindenütt ülnek. Az öregasszonyok miután megállapodtak, ott folytatják, ahol a vonat érkezésekor ab- bahagvták. ^ — Úgy bizony, jól hallottad. Elvitetett az én drágalá- , tos fiam. Ez volt énrám mérve, meg a szegény jó uramra. Gjanády János: urammal. De közbeszólt nekik az ördög. Vagy a Jóisten. — Nem tud az ilygn gondolkodni. Normális tenné ezt az anyjával? Mintha a visszatérő diáklányoknak szánná —, akik mégsem találtak megfelelő helyet —, az indulatosabb öregasszony hangosan, hogy mindenki hallja, tovább tódítja társa sopánkodását: — Tele van a gyomruk étellel-itallal. Az újságba kellett volna kitenni őket. Hogy mit csinálnak nagy jódolgukban! A két álldogáló lány először értetlenül néz a károgó, fekete varjúkra. Majd, amikor tekintetük találkozik, pukkadozva állnak valamivel odább. Az öregasszonyok szomszédságában, a fülke másik oldalán egy keresztrejtvényt fejtő férfi félhangosan kifakad: — Hagynák már abba!Nem tartozik énrám, mit Tbeszélik. Nyuszika! Alszol? — böki meg könyékkel a mellette szuszogó nőt. — Ázsiai folyó, hat betű. Az utolsó négy: kong. — Miféle folyó? Te se hagysz aludni. Nem elég, hogy ezek a vénségek folyton felkárognak.- A fülke távolabbi - pontján egy középkorú asszony az öregek beszédének pillanatnyi szünetét használja ki, hogy a szemben ülő, csendesen kötö- gető kismamával szóba elegyedjék: — Az biztos, hogy megegyezés nélkül nem megy semmi. Már a kicsinek lesz, kedves? Szép munka. Aki törekszik, az most nagyon szépen járathatja a gyerekét. A mi időnkben álmodni se mertünk ilyen holmikról, amilyeneket most egy csöppségre ráadnak. Mikorra várja, kedves? végén a tanácsra se mentem a panasznapon. — Rendőr kéne ennek, mindnek! A diáklányok, ha arrább is álltak, de azért jobb dolguk nem lévén, fülelnek az öregekre, mire is jutnak. — Hallgasd már, hogy hergelik ezek egymást. — Nem sokáig bírom cérnával. Van még cigid? Nem megyünk ki? — Várj még! Ez jobb, mint a kertmozi. És az öregek szinte kívánság szerint folytatják is. — Legalább az uraddal együtt lehettél? — Nyolc napig voltunk bent, nyolc napig nem is láttam. Megállt a szemem, szám, amikor kiszálltunk a zsuppko- csiból. Azt mondták Balassagyarmaton vagyunk. Az életben nem voltam még sose arrafelé. — Elválasztottak az uradtól? — Ahogy téged nem láttalak az alatt a nyolc nap alatt, úgy nem láttam őt se. Nem szólhatok semmit, mert hazudnék, ha azt mondanám, rossz dolgom volt. Szabadon jártam-keltem. Enni-inniva- lóm megvolt. Azt hittem tele lesz bolondokkal. Ugye a híre után így gondoltam. De nem volt az bolond egy se. Ügy te meg én, meg más is bekerülhetne. Az ideg. Mindenkinek az ideg. Idegesség miatt voltak ott. Mindegyik szeretett engem. — Mondom, a nagy jódolgukban! A fiatal férfi az első perctől merev figyelemmel hallgatta a hangokat. Nem láthat-« ta az öregeket, csak átellen- ben az egyre látványosabban méltatlankodó keresztrejtvényest, a felborzult hajú, álmos nőjét. Véletlen, egészen furcsa véletlen, gondolta. Bár az ő esete más, töprengett. A felesége időnként rápillantott. Olvasott a feszült > arcról. Régi őszi este Hűvös a szél, az estalkonyi kék olyan szelíd, akár a gesztenyék, sárgán mosolyog még néhány levél, a szél keze finom bőréhez ér, kertben az elvirágzott ibolya sötétkék életét újraálmodja, a rég-rég elszáradt mentalevél akár a teában, frissen lehel; a hűvös szél átvág az udvaron, nyomban végigsimít kabátomon, mert én is átvágok az udvaron, becsukom az ólajtókat reves, öreg zárral, a rigli kétszeres; árnyék nincs már, az alkqnyattal elment az is, sötét a pitvar, konyhaajtó elé a fény kicsap, benne ül egy fekete macska, csak domborít, ahogy az ajtót nyitom, besurran, átugrik a lábamon, a kutya már a tűzhelynél hever, hogy hagyjuk békén, ez az óhaja, mert kinn ugyancsak hűvösen szelei már az ősz didergő sóhaja. „MTnljlrí szflba fog elegyedni. Nem fogja kihagyni, hogy be ne mutassa, milyen jól szót ért velük. Közben azt is be fogja magának bizonyítani, hogy nála másról van szó. Az ő esete egy — minimum egy — szinttel magasabb nívót képvisel. Mert szenved, szenved. ..” — Hát ezt már nem lehet kibírni! — csattan fel a ke- resztrejtvényes. — Utazásra, vettem jegyet. Én nem erre fizettem be. Nyuszkó! Ausztráliai állat? — Kenguru? Kacsacsőrű, emlős? — Egyik se. Az asszonyok nem vették magukra a keresztrejtvény es megjegyzését. — Minden zokszó nélkül hazaengedtek. Nem lett nekem semmi bajom az egészből. De az életben rá nem nézek az én fiamra. Míg bírok dolgozok, ha nem bírok, megyek az öregotthonba. Nem lesz nekem ott rosz- szabb, mint itthon. — Hát nem tudjuk mi vár ránk az életben. — Azt nem. Én se gondoltam volna, hogy így leszek az én fiammal. Ha ezt tette velem, ha ránkhozta a szégyent, nem hagyok rá egy kanalat se. Nem íratom rá a házat. A középkorú asszony, aki eddig szintén csak hallgatód- zott, elérkezettnek látja a pillanatot, hogy a beszélgetésbe kapcsolódjék: — Hiába, őket nem teszik ki a házból, ha már benne- laknak. Pláne, két gyerekkel! Ügy bizony. Törvény van rá. A keresztrejtvényesnek ezzel betelt a pohár: — Elég legyen a károgás- ból! Nem magukra vettem jegyet! Maguk nincsenek benne a viteldíjban! A diáklányok egyre jobban élvezték a helyzetet. — Ennek meg mi baja? Ez is jóféle! Nem osztottuk oda. Maradjon az ülepén. — Nézzenek oda! Hát ki kívánkozik maguk mellé!? A fiatal férfi felpattan: — Hagyja békén az asszonyokat! — Nocsak! Ezekre a vénsé- gekre gondol? — Azonnal kérjen tőlük bocsánatot! Az egyik diáklány meglöki a másikat: — Nézd azt a csajt! Kimegy a peronra. Itt hagyja a palit. — Osonjunk. Megvágjuk két szál cigivel. Ebből itt úgyis gubanc lesz. Söprés! — Ezekért akar összeveszni velem? — tér magához a keresztrejtvényes a meglepetéstől. — Ha meg kell magának magyarázni, akkor valóban fölösleges. Mégis megpróbálom a lehetetlent. Hátha a kacsacsőrű emlősön kívül, másra is rájön. — Hagyja fiatalember. Miértünk már kár a szó is. Teher vagyunk másnak, teher magunknak. Legjobb lenne már a sírban. „Mit csinálok? Csak nem fogok itt verekedni? És mit mond ez a vénasszony?” — gondolja a férfi. Kinyitja a peronajtót. A felerősödő vonatzaj elnyom benne mindent. — Miért jöttél ki? — kérdezi a peronon a feleségétől. Ott hagytál... Mi bajod van? — Ott hagytalak? Inkább: itt hagynálak... Legjobb lenne, ha elválnánk. — Nem számítottam rá, hogy így, ilyen helyen mondod ki. Már vártam. — Ne, ne kezd. Hát nem mindegy, hol mindom ki? Mondtam valamit — ezt vedd észre. — Rendben. Gyere üljünk vissza. — Sosem voltam hisztérika. Visszaülök. Viszont ne feledd, hogy mondtam valamit. Ne akard nem megtörténtté tenni. — Inkább hisztiznél. A nő keserűen felnevet: — Gyere üljünk vissza. A két diáklány elismerően összenéz — Hallottad? — Csupa fül voltam. Mondom én, hogy a hétfő egy lehetetlen nap. Ez a mai különösen. — Látod, így kell ezt csinálni, ahogy ez a csaj. Teljesen hazavágta szeretett férje- urát. — No, hallod! Pont egy vonaton kell az ilyesmit. — És te mi mindent csináltál már vonaton? Ezen jóízűen nevetnek. — A cigije viszont osztályon felüli. — Na, ná’! Pali Mail. A nő portréja Pataki Józset művészetében Vannak őrök témák a művészetben, ilyen például a szerelem, az anyaság, a családi együttes örömteli, boldog pillanatainak, művészi rögzítése, melyek az élet- közösség kifejeződéseivé válnak. Minden egyes rajz, vagy kép, újrafogalmazza ezt a mindennapi élményt, ugyanakkor örökíti is hasonuló, belső mozzanatait, megragadja, időállóvá teszi azt, ami természete szerint az elmúlásnak, a változónak van kitéve. Az élet metamorfózisában, az örök megújulásban a nő alakja lényegül át a legtermészetesebben. A willendorfi Venus, a termékenység kultuszának — eme számunkra talán groteszknek tűnhető — megfogalmazása hódolat azelőtt az őserő előtt, mellyel a nő életet táplál, védeni tud. Idézzük csak fel Leonardo da Vinci, az itáliai reneszánsz egyik zseniális művészének gyermeket tápláló Madonnáját, a híres „Madonna del latte” képét, vagy Raffaello „Stiglices Madonnája” angyali ábrázatát, s megérthetjük ezekből az alkotásokból, miért válik az anya, a szépséges, szeretettől sugárzó nő, eszményi képpé, ideává. Pataki József művészetében is a nő ábrázolásakor a nő szerepének eme pozitív, a női nagyság egyedülálló sajátosságait, kifejező mozzanatait, lelhetjük meg a mindennapi lét tünékeny pillanataiban. Rajzain az egyes élet apróbb mozzanataiban is képes a női sorsok összefonottságára az általánosra, a közös érzésekre, gondolatokra művészien kifejezést találni. Női sorsok, érzések, megannyi változás: szerelem, anyaság, féltés és gond, védelem és szeretet, ezernyi rezdülésein, ott tetszenek fel a vonalak, fény és árnyék megszabott rendjéből, a nőre bízott szerep, a női sors kikerülhetetlen pillanatainak képei, melyek a születéstől a fogatlan halálig kísérik és magasztosítják őt. A Salgótarjánból elszármazott Pataki József művészete a' női sorsból megfogalmazott eszmeiség kifejezője, példaművészet és élet elválaszt- hatatlanságának jelenvalóságára. —ml— Tamás István: Kötéltánc ráng ring ernyed és feszül arcodba röhög s futva menekül rémültén rí vacogva kívül s tajtékban belül hitedre hág s velődbe merül pontba zsugorodik s a világra terül előtted áll s hátad mögé kerül . kerül mibe kerül Míg belecsorbul rokkan a szeletelő elme UÓGRÁD - 1973. december 10., vasárnap 9 4
