Nógrád. 1978. november (34. évfolyam. 258-282. szám)

1978-11-21 / 274. szám

Kitüntetés után Vany arcon Látószög Egy gépipari vállalat vidéki gyáregységé­nek főmérnöke felmérést készített a külön­böző üzemrészekben működő, nagy teljesít­ményű gépek kihasználtságáról. Hogy igaz és tárgyilagos képet kapjon a helyzetről, nem egyetlen embert kérdezett meg, hanem a terület illetékes főművezetőjével, csoport- vezetőjével és a gépet kezelő munkással is felbecsültette a nagy termelékenységű cél­gépek, automaták leterheltségét. Bár a bediktált adatok nem pontos sta­tisztikákon, csupán becslésen nyugodtak, mégis úgy gondolta, hogy a különböző em­berektől kapott számok nem térnek el jelen­tősen egymástól. Némi meglepetéssel vette hát tudomásul, hogy a főművezetők többsé­ge S—10 százalékkal jobb kihasználtságot észlelt, mint a csoportvezetők, akik azonban szintén 5—10 százalékkal magasabbra taksál­ták a gépek munkában töltött idejét, mint a mellettük dolgozó fizikaiak. Az egyik költ­séges berendezés, a hidraulikus fémnyomó- pad kihasználtságát a terület főművezetője X00 százalékosnak ítélte. A csoportvezető már nem látta ilyen napsugarasan a helyze­tet; szerinte csak a műszakok 80—90 száza­léka mondható effektiv időnek. A legna­gyobb meghökkenést a munkás okozta; azt állította, hogy a gépe csupán a műszak egy- harmadában van bekapcsolva. Nem kell magyarázni, hogy az emberi ész­lelés, becslés — ha az idő múlását nem órá- jral mérik — szubjektív. Itt arról van szó, hogy a bevallott adatók közti eltérés Mzo- nyos látószögkülönbséget takar. A teljesít­ménybérben fizetett munkás, akinek, tegyük fel, három és fél ezer forint van a borítékjá­ban, joggal gondolja, hogy folyamatosabb anyagellátással, precízebb műhelyrajzokkal, kevesebb gépátprogramozással kereshetett volna akár ezer forinttal többet is. Becslése tehát egy kicsit kritika „felfelé”. A főműve­zető, aki 100, de akár 90 százalékot becsül, valószínűleg „lakkozza” a helyzetet, hiszen közvetlenül 6 felel az adott műhelyben min­denért, amiért a gépek állnak. És bármeny­nyire is ettől függ munkájának elismerése — s ezzel prémiuma —, a számok szépítése egy olyan szituációt konzervál, amely hosszabb távon kizárólag nemcsak neki, de az egész vállalatnak veszteséget okoz. A csoportve­zető voltaképp«» a két pólus között lavíroz: érdeke lenne a terméstöbblet, de ezzel legin­kább saját nyugalmát, feletteséhez fűződő vi­szonyát teszi kockára, és az eddiginél jóval több munkát csinál magának. A fentiek alapján úgy tűnhet, érdekellen­tétek feszülnek a fizikai dolgozók és a ter­melésirányítók között. Ha van is ilyen, az csak az adott termelő- egységben konzerválódott tervezési-szerve- zési-vezetési fogyatékosságok másodlagos „reflexe” lehet. E hiányosságokat pedig nem a statisztika „kozmetikázásával” lehet meg­szüntetni. Összeesik, mint a rongy Mosolygós cipók mestere Ssécsényben Meghívták az építőket Kiskarti/átt ba Hangulatos ünnepséget tar­tottak a minap Kishartyánban. A községi közös tanács meg­hívta mindazokat a szocia­lista brigádokat, amelyek társadalmi munkában segí­tettek a kishartyáni és sós- hartyáni óvoda építésében. Elmentek az öblösüveg­gyárból, a síküveggyárból, a szénbányáktól, a BRG-ből, a beruházási vállalattól. Ott voltak az építők Is. Sírkő Fe­renc tanácselnök köszöntöt­te a vendégeket, akiket elka­lauzoltak az óvodákba, nézzék meg, milyen kényelmesen és jó körülmények között vi­gyáznak a kicsikre. Az ün­nepségen emléklapot adtak át az építőknek és egyúttal megörökítették valamennyi- ök nevét a tanács jegyző­könyvében.' Sokszoros véradók A napokban jól sikerült ünnepséget rendezett a Nóg- rád megyei Vendéglátó Válla­lat vöröskeresztes szerveze­te. Az összejövetelre a több­szörös véradókat hívták meg. Az ünnepségen ezüst és bronz fokozatú kitüntetése­ket adtak át a sokszoros, ön­zetlen véradóknak. Ezüst fo­kozatú kitüntetésben része­sült Noszky Miklós, aki ti­zenötszörös véradó. A bronz fokozatú kitüntetést Ru- dinszky Istvánnénak, Vesze- lovszky Istvánnak, valamint Tomka Györgynének nyúj­tották át, akik tízszeres vér­adók. A vállalat vezetősége külön, is megköszönte vörös­keresztes munkájukat és ju­talomban részesítette vala­mennyi ükét. Mesterséges tó Ahogy mondani szokták, banánérlelő a hőség ebben a tenyérnyi szobában. Megszol­gálja az olajat a kályha, oni- ja magából a meleget. Izzítja szinte az ember bőrét. Varga István péknek azon­ban szemlátomást nincs me­lege. Fehér köpenye alatt za­kót, kötött mellényt visel, s vígan álldogál a kályha mel­lett. — Hol van ez a 40—50 foktól, ami nyáron a kemen­ce előtt mellbevágja az em­bert?! — legyint jókedvűen, s kissé összébbhúzza magán a zakót. — Talán még fázik is? — Azt azért nem. Annyi meleget magamba szedtem én már, hogy életem végéig van miből gazdálkodnom. Ebben igaza la lebet. Manen M esztendeje süti a pékaég- ben a kenyeret, süteményt. — Ma sem könnyű ez a szakma. Azelőtt meg különö­sen nem volt az. Miért válasz­totta mégis? — Nézze, amikor döntöttem, egy dologra kerestem a vá­laszt: melyik az a szakma, amelyiknek legértékesebb a produktuma? Ügy gondoltam, hogy mindennapi kenyerünk­nél nagyobb érték nincs. Ezért lettem pék. S alighanem jól választha­tott, mert ma is vallja: ha jó anyagból szép, gömbölyű, mo­solygós cipókat süt, attól na­gyobb öröme nincs. Hazafe­lé menet megnézi a kirakat­ban a kenyeret, hogy fest ke­ze munkája, nem nyomódolt-e meg a kocsiban? Persze, sok múlik az anya­gon. Magasra húzza a kelés­ben levő tészta tetejét, úgy mutatja: Most jó lisztből dolgozunk, megvan benne az erő. Ezt ki lehet dolgozni. Nem lesz sűrű, törékeny a kenyér bele. Sok minden változott az évek során, a szécsényi pék­üzemben is. Varga István még jól emlékszik a „hőskor­ra”, hiszen maga is részese volt. — Képzeljen el egy nat- méteres teknőt. Melléálltunk, ahányan fértünk és kézzel dagasztottunk. Az volt csak az „emberes” munka! Aztán műszak végén kivonultunk az udvarra, vágtuk a fát, hogy legyen mivel etetni másnap a kemencéket. Most gép dagaszt, gép gömbölyíti, hosszítja a cipókat, de a vetőlapátok még most sem mentek nyugdíjba. Varga István felesége főz­het akármilyen finom vasár­napi ebédet, férje vajmi rit­kán ül le a terített asztalhoz. Vasárnap délelőtt már ková- szolják a hétfői kenyeret, öt­kor dagasztják, hatkor mun­kába áll a gépkezelő, hétkor a kameneéMk. A pékségben nincs ünnep. — Talán ec az egyik okn annak, hogy mm kevés fiatal választja ezt a szakmát Sok lemondással jár. Nincs disz­kó, vasárnapi táncmulatság. És itt a szabad idejében is észnél kell lenni az ember­nek. A kemence melletti mun­ka meg a szeszes ital nem áll­hatja egymást. Mert a pona- razgatás után hiába érzi úgy a pék, hogy kipihente magát, ha megcsapja a meleg, össze­esik, mint a rongy. Azok kö­zül, akikkel én együtt kezd­tem, már senki nem dolgozik. Legtöbbjüket leszázalékolták. Tönkrement a szívük, ideg- rendszerük, volt, akit el is te­mettünk. A pékbetegséget magam sem kerülhettem el, olykor bajlódom a visszeres lábakkal, dehát ez ezzel Jár. — Hazaviszi a szakmasze­retetei? Otthon is süt? — Hogyne, de mennyire! Főleg keit tésztákat. Végül is ahhoz értek. Mákos- és diós­tekercset, no meg a jó hagyo­mányos túróslepényt: minden sütemények királyát! Szendi Márta Szegfűcsokrokkal a lépcsőknél Jött lefelé a Parlament lép­csőjén Kocsis Mihályné. Szé­pen felöltözve, vanyarci vi­seletben. Persze nem olyan vi­rágosban, színesben, mint a fiatalok, hanem a nekivaló, kékes árnyalatokban. Jött lefelé a lépcsőn, kezé­ben az oklevél és a kitüntetés. Amikor meglátta a fiait a lép­csőnél, akik hatalmas piros szegfűcsokrokkal várakoztak édesanyjukra, megint elhomá­lyosodott a szeme. Az örömtől. Ezen a napon nem is először. Kicsordult a könnye akkor is, amikor átnyújtották neki, Ko­csis Mihálynénak, az egyszerű vanyarci parasztasszonynak a Munka Érdemrend bronz fo­kozatát Sok esztendeje maradt öz­vegyen. Három gyereket ne­velt, iskoláztatott, kellett a pénz. Tíz évig a termelőszö­vetkezetben kapálta a kukori­cát, végezte mindazt, amit a szántóföldön kellett. Aztán a vezetőség hozzájárulásával Ke­repesre ment. Készpénz kel­lett, mert a gyerekeknek ha­vonta fizette a kollégiumot, adta az ebédrevalót Az ottani termelőszövetkezet szárítóüz». mében dolgozott. Éjjel meg ta­karított az IKARUS-gyár gondnokságán. Két hónapig csak a buszon aludt, hazafelé, bóbiskolva az ülésen. Aztán a szíve megint csak visszahúzta Vanyarcra. Annál is inkább mert hívták a var­rodába. A Hazai Fésűsfonó kis üzemében a mai napig te­vékenykedik. Hivatalosan nop- poló. Vagyis a végszövetekről leszedi a rátapadt műszálat, csomókat, hogy az szép tisztán kerüljön vissza az üzembe. Annuska néni a kétezer forin­tot hazaviszi havonta. Egye­dül él vanyarci házában. De mégsem magányosan. Mert a gyerekei szinte hetente látogat­ják. Hol egyik jön a család­jával, hol a másik. Előfordul, hogy mind a hárman össze­futnak. Annuska néni ilyenkor a legboldogabb. Mert együtt látja a gyerekeit, menyeit, unokáit. Két fia katonatiszt. A ve je is katona. Azt mondja, jobb gyerekeket kívánni sem lehet. A Parlamentben 6 volt egye­dül népviseletben az ünnepsé­gen. Megtapsolták, talán még egy kicsivel jobban, mint a többi kitüntetettet. Amikor a meghívó érkezett Vanyarcra, hogy Kocsis Mihálynét ezen a napon a Parlamentben várják, először azt hitte, talán elté­vesztették a címzést Nem is neki szól. Megforgatta ötször is a szép fényes papírt. Nem volt tévedés. Valóban őt hív­ták. Annyit írt csak a pesti fiának, hogy a nagy napon várják őt Pesten. Közben meglátogatták a pásztói járási hivataltól. Meg­kérdezték: elvigyék-e kocsival Budapestre? Elvégre nem mindennap kapnak a járás­ból Munka Érdemrendet az emberek. Meg Annuska néni húsz esztendeje községi ta­nácstag, tíz éve a megyei ta­nácsban is képviseli faluját. Kocsis Mihályné kislány ko­ra óta dolgozik. Tizenhárom esztendős volt, amikor első ízben állt be az uradalomba félrészesnek. Aratott, szedte a markot a bátyja után. A töb­bi év is hasonlóan telt. Egé­szen addig, amíg fiatal lány­ként megismerkedett egy mol­nárlegénnyel, akit Kocsis Mi­hálynak hivtak. A két kezük munkájával felépítettek egy kis családi házat Vanyarcon. Megszületett a három gyerek. Elszaladtak az évek. De An­nuska néni ma is olyan fürge és fiatalos, mint régen. Jól is­meri faluját, az ottani örömö­ket, gondokat Fel is szólal a tanácsban, ha úgy érzi, hasz­nosat mondhat. Amikor a kitüntetést átvet­te, napokig járt a postás a kis vanyarci házba. Hozta a sok üdvözletét meg a táviratot. A megyei tanács elnökhelyettese éppúgy gratulált mint a régi barátok. Jött Kocsis Mihályné a Parla­ment lépcsőjén, a kapu előtt a gyerekei borultak a nyaká­ba. Mondták rögtön: édesa­nyám nagyon büszkék va­gyunk mindannyian! Kell-e ennél tisztább, na­gyobb öröm? Csatai Erzsébet A közösségért De j táron „Unokák” dicsérete A téma ezúttal nem az ut­cán hevert, hanem a Dejtári községi Tanács hirdetőtáblá­ján rajzszöggel volt kitűz­ve... A közérdekű hirdetések között akadtam rá egy pár so­ra« MnóUttsa. A falu népé­nek nőit: tárwKtehte nmn­Mll a teKia etfltt áeaarog­tam, amikor Luspai Ferenc vb-titkár sietett el mellet­tem. Az idegennek dukáló érthető bizalmatlansággal pislantott rám. Már-már szólt volna, hogy mi járatban va­gyok, de megelőztem. — Volt foganatja a felhí­vásnak? A titkár láthatóan meghök­kent a váratlan kérdésen. Rö­viden ennyit mondott: — Az egy régi felhívás — bökött a gépelt papírlapra — különben is a társadalmi munka nem „folyosótéma”. Jöjjön beljebb! — Gyakran kerül a táblá­ra hasonló felhívás — kér­deztem immár a titkár szo­bájában. — Vagyis az érdekli: szor­galmas emberek-e a dejtári- ak? — kérdez vissza. A vá­laszt is megadja: — Nyugodt lelkiismeret­tel állíthatom, hogy mindent megtesznek a faluért. Szor­galmas emberek élnek ezen a környéken. Ezt akkor is mondanám, ha nem titkár lennék. H«cegprímási ura­dalom volt Itt valaha. Az in­tézőlakáj kivételével sem­mit sem örököltünk, az el­múlt harminc év során még­is alaposan megváltozott a fa­lu képe. Néhány év óta Pa­tak is hozzánk tartozik. A két faluban élő 3300 ember tet­tekkel bizonyította be, hogy szereti szűkebb hazáját. Pa­takon a legutóbbi nagyobb horderejű munka az öregek napközi otthonának építése volt. A régi iskolát kellett „átpofozni”. Jutott munka, mindenkinek. Ha tudunk egy kis segítséget... szóval pénzt szerezni: szeretnénk az öre­geknek egy jól felszerelt klubszobát kialakítani. Mert egyelőre még nincsenek bú­toraink. Még a közeli falu­ba, Hontra is ellátogattunk tapasztalatcserére. Jó lenne, őket túlszárnyalni. A mi öregjeink is igénylik a szép berendezést, televíziót. Talán jövőre sikerül a pataki öre­gek kedvében járni. — Mi lesz jövőre? — rob­ban be a szobába Kovács Sándor tanácselnök. Megad­juk a választ, de a tanácsel­nököt úgy látszik a jövő szó ragadja meg. — Jövőre nagy szükségünk less a falu erejére. A Nyugat­nógrádi Regionális Vízmű építési munkálatait 1979- ben kezdjük. A falu régi vá­gya teljesül, egészséges ivóvi­zet kap. A mostani helyzet a rossznál is rosszabb. Olyan fertőzött a vizünk, hogy a csecsemők részére kénytele­nek vagyunk távoltól szállí­tani. Az biztos, hogy a társa­dalmi munka igazi erőpróbá­ja lesz az építkezés. Igyek­szünk -jól megszervezni, mert az a meggyőződésem, hogy az emberek szívesen dolgoz­nak, csak feladat legyen! A vízmű mellett van egy titkos tervünk: közlekedési par­kot szeretnénk a gyerekeknek. Minket sem „vet fel a pénz”, de az emberek önzetlen se­gítségével egy része pótolha­tó. így volt ez a korábbi években is, amikor a 75 fé­rőhelyes óvodát vagy az isko­lát építettük. Ebben a tekin­tetben nem „félek” a falutól. Hiszem, hogy az egykori de.i- tári vörös század unokái nem vallanak szégyent... (sárközi) Több mint egy éven keresz­tül folytak a mongóliai Dar- han melletti mesterséges tó létrehozásának munkálatai. Most, nem messze a Zulzag folyótól, már ott csillog az új tó, amelynek alapterülete 75 hektár, mélysége eléri a 2,5 métert. A partjain a kö­zeli Darhan város lakói üdü­lőt és úttörőtábort létesítet­tek. A tervek szerint a tó partján turistaház is épül, s nagyobb nyári üdülőkörzet kialakítása van folyamatban. Az építési munkákban több mint 10 ezer ember vett részt, a város valamennyi ipari üzemének és intézeté­nek a dolgozói. <3k ásták meg a csatornát, építették fel a gátat és a víztornyot. Ez a létesítmény fontos ré­sze Darhan távlati fejlesztési tervének. Sikerrel szerepelt a Budapesti Nemzetközi Vásáron a Salgótarjáni Ruhagyár. Az üzemcsarnokokban már sorq^atban készülnek a vásári modellek, emel* leit tőkesexportra is szállítanak jelentős mennyiségű női ruhaféleséget.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom