Nógrád. 1978. november (34. évfolyam. 258-282. szám)

1978-11-19 / 273. szám

Egy szovjet kísérlet: művészetek iskolája Művészetek iskolája... Űj fo­galom ez a pedagógiában, köz- művelődésben. Egyelőre kevés ilyen iskola létezik: Moszkvá­ban mindössze három. Ezek is kísérleti jelleggel működnek. A gyerekek a Szovjetunióban kötelező középfokú képzéssel együtt alapfokú zenei, művé­szeti koreográfiái, általános esztétikai ismereteket is kap­nak. ...Moszkva Perov kerületé­nek művészeti iskolájában az osztálytermekben hangszere­ket, rajz- és kottaállványokat: rajzokat; agyagból készült ke­rámia figurákat látunk minde­nütt Kik tanulnak itt? Az iskola a főváros keleti részén az egyik ipari kerület­ben fekszik. Körös-körül gép­gyárak; vegyi; kohászati üze­mek; szállító vállalatok. Fő­képp az ipari üzemek dolgozói­nak gyermekei közül kerül ki az iskola 520 tanulója. Az oktatási folyamat az elő­készítő osztályokban kezdődik. Ide a hatévesek kerülnek. Nem mindegyik tud még írni; olvasni; és erre ebben az osz­tályban nem is tanítják őket A gyerekek zenét hallgatnak; kórusban énekelnek; ritmi­kai gyakorlatokat végeznek, rajzolnak, agyagfigurákat gyúrnak. Ahogy a tanárok mondják, ez a tanulás „segéd­eszközök nélküli szakasza”. Ezt a fajta képzést 1—2 évig folytatják. Célja, hogy feléb­ressze a gyerekekben a mű­vészet szeretetét, kiderítse, melyiknek, mihez van hajlan­dósága, melyik művészeti ág­ban tehetséges, hogy már eb­ben a korai életkorban meg­felelően foglalkozhassanak ve­le. A tanárok felelőssége igen nagy. A kiválasztásról a mód­szertani szakemberek a kővet­kezőket mondják. — Igyekszünk elkerülni mindenféle unalmas gyakorla­tot rögtön a gyerekek szá­mára érdekes dalokkal kez­dünk. Elérjük, hogy tisztán énekeljenek, a dalokat szépen adják elő. A gyerekek pszichológiája a képek Világa. Ezek rajzok­ban öltenek testet Több anya­got kell adni a gyermeki fan­táziának, meg kell őrizni a gyermeki alkotókészség sza­badságát, el kell kerülni min­denfajta kényszerítést... A ritmus — a koreográfia alapja — minden gyermek sa­játja. A gyerekek szeretnek mozgékony játékokat játszani, ugrálni, futkórozni. Nem kell azonnal a ritmikus gyakorla­tokat végezni. Fontos, hogy megtanítsuk őket, hogyan kell összekapcsolni a mozgást a zenével, hogy kifejlesszük bennük az együttesben való szereplés készségét. Az iskola pedagógusai, miu­tán megfigyelték a 8 éves gyerekek hajlamát, megte­remtik a „szakosodás” felté­teleit. Ez közel 8—7 évig tart. Végét a 8. osztály elvégzésé­ben jelölhetnénk meg. Milyen programja van az egyes szakoknak? A zenei és kórus szakon a kottaolva­sás, a zeneirodalom Ismerete, a szolfézs, a hangszeres játék és a vezénylés alapja. A kép­zőművészetnél a rajz, agyag­ból való formázás, az ábrázo­lási szabályok ismerete, fes­tészet, szobrászat, iparművé­szeti alkotások, művészettör­ténet. A koreográfiái szakon ritmika, a koreográfiái művé­szet, történelmi, klasszikus, modem báli és népi táncok. A gyerekek az iskolában szabad választás alapján meg­ismerkednek a zongorajá­tékkal, a gitárral harmoniká­val, valamint más hangsze­rekkel: hegedűvel, mélyhege­dűvel, gordonkával, klarinét­tal, kürttel, ütőshangszerekkeL Az iskolát végzett hallgatók tudnak szabadon és kotta alapján játszani, önállóan ké­pesek előadni művészeti alko­tásokat, vagy kísérni azokat. Ismerik választott hangszerük kialakulásának történetét, a világ klasszikus zeneszerzői­nek alkotásait a legnevesebb festményeket, a leghíresebb koreográfiákat Harmoniku­san fejlett gazdag lelkivilágú, a művészetet ismerő és szere­tő embereket nevel az iskola, akik képesek a művészet él­vezetére. Az idő majd meg­mutatja, hogy hivatásos mű­vészek lesznek-e. Megjegyez­zük, hogy valóban megmutat­ja: a végzős hallgatók csak­nem egyharmada korábban választott szakának megfelelő irányban folytatja tanulmá­nyait, elvégezve a művészeti szakközépiskolát, majd a kon­zervatóriumot, vagy a képző- művészeti főiskolát. Még egy­szer megismételjük azonban, hogy a művészetek iskolájá­nak fő célja a felnövekvő nemzedék általános művészi, esztétikai nevelése. *• S­Páthai Tivadar: Szerelem országa téged kerettelek már a játszóterek libikókái között is matrózblúzos bálok teleizzadt tenyerű táncocskáiba vittelek jósoltalak magamnak álmoskönyvek lapjaiból fűtetten mozik nyikorgó ülésein gubbasztottam veled hányszor teveled a lépcsőházak fordulóiban suta katona levelek gyöngy betűivel írtalak tele és jajt jártam én a várótermek álmosai olcsó szerelmek árúsai közt leszólítottalak gyárkapukon kiröppenő fecske-lányok seregéből érted ácsorogtam villámok idején is érted az ereszek ijedt fészkei alatt téged kerestelek csak tégedet a cipó arcú falvak esti harangszavával melyet messzire visz a szél elvisz oly messzire ★ nem várlak már hold-hallgatással szomorú esőkkel sem zengő havazással madaraimat a mezőkre mind elküldtem hogy dalolják NEM VOLT HIÁBA NEM az órák mutatóinak ollózása hogy egyetlen térképem lettél amelyen eltalálok a legutolsó állomásra Csanády János: Csak öreg könyve, bibliája.. Kamasz panasztalan szánk eltátottuk, ha hullt az őszi lomb, hogyha vetkőztek a fák, s nem felejtettünk el köszönni utcahosszat vénembereknek, kik a dohánytól berekedtek, csak azután vágtattunk tovább. Mint csikókat, kergettek a kutyák a faluban, vadul ugattak, ügy vettük őket: játszótársait, kamasz, panasztalan szánk nem szórt rájuk sziszergő szitkot mentünk a csarnokba, iskolába, vagy szombaton táncolni a kocsmába. Hajnalban haza. Hatkor: ugrás, ki az-ágyból, jöhet a mosdás — Ki éjjel legény, legyen nappal is! — mondta nagymama, majd valami régi bosnyák szóval hajtott ki — hajde, hajde! — az udvarra ásni, fát vágni, dolgom tenni. Kamasz, panasztalan szánk összezárul, a temetőben, ahol csak keresztje meted ránk, elment ő is és nincs már ő sem, csak öreg könyve, bibliája porosodik a rokonoknál, ujja lapozza ismerősen, amíg itt jár-kel szívünkben.' A Jelenkor novemberi száma A Pécsett szerkesztett lro- tanulmánya, továbbá Mészöly dalmi és művészeti folyóirat Miklós elmélkedése a be- új számának lírai rovatában szélt nyelv stílusproblémáiról, többek között Kalász Márton, Az „írószobám”-sorozatban Parti Nagy Lajos, Rózsa End- Keresztúry Dezsővel beszél- re, Sárándi József, Tandori get Mezei András. Dezső és Weöres Sándor ver­___________________________ se it olvashatjuk. A prózai írások sorában Mándy Iván elbeszélésciklu­sának részletét, örsi Ferenc Teréz című televíziós drámá­jának első részét, valamint Thiery Árpád szociográfiájá­nak új fejezetét közli a folyó­irat. A képzőművészeti rovatban két kiállításmegnyitót talá­lunk: Pozsgay Imre kulturá­lis miniszternek a pécsi Uitz- múzeum avatásakor, valamint Csorba Győzőnek a Baranya megyei tárlat bemutatásakor e' mondott beszédének szöve­gé" Az irodalmi esszék között figvelmet érdemel Kenyeres Zoltán írása, Lukács György Ady-képéről, Németh G. Béla Kosztolányi műfaivá!1 ását és szemléletalakulását elemző Uokius László: KSH ITATÁS Pásfai Jánost Nagyapa szekercéje A taSMfcan Ott. Bárátay­bőr kucsma borult színtelen hajára. A vén vad- gesztenye elhullatta már ka­rácsonyfadíszeit, sűrű lomb­jain nem tudott áthatolni a májusi napfény. Kár volt ez a fa az udvarukba, elárnyé- kolta a virágot, a kertet, nagyanya ágyasait De nagy­apa ragaszkodott hozzá. Vala­mikor régen Galíciából hozta gubóját, elejtette itt a kút kö­rül, s ez a nagy fa lett belő­le. Sehol a faluban nem nőtt vadgesztenyefa az udvarokon, csak itt Szép arca volt nagyapának. Fölül, a bozontos szemöldök fölött két vízszintes barázda mélyült velük párhuzamosan futott még néhány redő, be­lőlük kierezve pedig több ap­ró ráncocska, de az arca sima volt. Sima és borvirágos. Húsvét vagy pünkösd dél­utánja lehetett. Megálltam nagyapa előtt, néztem szép arcát, mélyen ülő szemeit. — Az úr kicsoda? — emel­te rám a tekintetét. — Sanyi vagyok. Szombat­helyről. A Sanyika. Nem tehettem rá mély be­nyomást, mert arca rezzenet- len maradt, és csak nézett, nézett. — Nekem egy fiam lakik Szombathelyen — mondta kis idő múlva. — A Józsi fiam. — Hát én meg annak a fia vagyok — villant ki belőlem hirtelen. Nyugodt, szoborfe­je ettől se mozdult, csak egy halvány mosolyféle omolt szét az arcán. — Nem tetszik ismerni a Józsi fiamat? — kérdezte. — Egyszer itthon járt, kubai do­hányt hozott a pipámba, olyan jő szagosat. — Nem pipál már a nagy­apa? — Már nem ■— mondta re­zignál tan. — Ha még kapni lehetne olyan jó szagos do­hányt. Ha egyszer találkozik a fiammal, mondja meg neki. — Mit, nagyapa? Felhőbe bújt a nap, elcsen­desült az öreg. Ettől kezdve nem beszélt velem, elszunyó­kált. Megigazítottam vállán az esőverte, napszítta dol­mányt, és kiballagtam az ud­var végébe. Akkor még nem tudtam, hogy miért me­gyek a repedezett héjú kör­tefához Mintha egy hang szólt volna ki belőlem, vala­honnan mélyről adta tudtom­ra, hogy oda kell mennem a farakáshoz, a csalánverte, szúrágta, mohalepte geren­dákhoz. Legfölül, mélyen be­vágva a fenyő húsába, rozs­dásodó köpejével, tenyértől fényes nyelével a csönd bur­kába keményedve ott volt nagyapa szekercéje. Nagyapa vágta be a szeker- cét ebbe a gerendába. Mikor? Hány éve lehet? Nagyon sok már. Akkor még délceg ács volt, nem látszott rajta az idő, s nagyanyám is élt talán. Nagyapa hetvenedik szüle­tésnapját ünnepeltük. Apám is velünk volt, a vonatról egyenest ide jöttünk az udvar végébe, ahol farigcsált az öreg. Apám azt mondta neki, hát isten éltesse a születése napján! Magának már nem lenne szabad dolgoznia, édes­apám. Gyermeki szelidséggel mondta mindezt. Nagyapát akkor megszállta valami. Föl­emelte a szekercét, lesújtott vele, azt hittük, menten ket­téreped a gerenda. Hát ak­kor ünnepeljünk, fiam! — mondta nagyapa, s a szeker­cét benne hagyta a gerendá­ban. Attól kezdve nem nyúlt hozzá, nem is engedte meg senkinek, hogy hozzányúljon a szekeredhez. Ha nagy ritkán náluk jártunk, valami meg­magyarázhatatlan áhítattal elzarándokoltunk a régi szer­számhoz, álltunk mellette, és néztük megbabonázva. T egendás életéből csak néhány töredéket őr­zök. Ezek úgy megfeneklet­tek bennem, néha kiemelked­nek, mint a tengerből a jég­csúcsok, máskor meg aláme­rülnek, de tudok róluk, akkor is bennem vannak, ha nem gondolok rájuk. És látom nagvapát. Emeli a szekercéjét, lesúitana vele. de éppen meg- j kondul a déli harangszó. Keze megáll a levegőben, ernyedten leengedi a szerszámot, mert rabiátus volta megszólal ben­ne: dél van! Ha dél van, abba meg a pincét. A bozót fel­keli hagyni a munkát, aszta- karcolta a térdünket, a kó­lón az ebéd, gőzöl a leves, nyökünk is vérzett, mire feJ- egy percet, de még egy pilla- kapaszkodtunk az ablak alá. natot sem szabad várni vele. Nem is ablak volt az, csak — Megfőztél, Anna? — vertfalba sárzott üveglap, s kérdi színtelen, de utánozha- igazából nem mertünk benéz- tatlan hangon. Aztán enni ni rajta, mert ha benézünk, kezd, s amíg tart az ebéd, akkor odabentről is meglátnak nincs szava egy se. bennünket. Lélegzetvisszafejt­Egyetlen egyszer fordult va hallgatóztunk, suttogás, elő, hogy hazaérve nem volt röhécselés hallatszott bent- megterítve az asztal. Nagy- ről, valamifajta nyihogás, apa nem mutatott haragot, nyekergés, zihálás, s egyszer Csak leült szépen a helyére, egészen tisztán meghallottam és várt. Megvárta, amíg az nagyapa hangját. Csak ak- asztalra felkerült a tányér, a kor eszméltem fel, hiszen tál, az evőeszköz, minden. Mi- nagyapa pincéje előtt hasa­kor aztán mindez együtt volt, lünk, nagyapa, a Tökös Mar­ákkor megemelte az asztal ci, Suszter Mari pedig... Hát végét, s csörömpölve ellökte igen, a Suszter Mari nagyapa magától. Egyet se szólt, csak pinceszomszédja volt, akit ez felkelt a helyéről, magához a szoborarcú vén ács Répás vette a pincekulcsot és el- Vendel özvegye mellett ali­ment. Két napig nem jött le kor rnéS észrevett, a hegyből, szalonnán, kényé- TJazamentünk, de apám- ren, boron élt. Harmadnap J'J'nak egyet se szóltam ar- hazajött, hazahozta a harang- ról, hogy mit láttam a hegyben, szó, s tudta, hogy az asztal De hát nem is láttam semmit, meg van terítve, Gőzölgő le- csak suttogást, furcsa nesze­ves várta nagyapát, aki úgy két hallottam, akár a Szovák ült az asztalhoz, mintha sem- Vince vagy a Csatos Lőrinc, mi nem történt volna. ök még sokáig pusmogtak, Bora mindig volt. Házakat röhigcséltek, amikor a mély fejelt, hívták a szomszéd fa- horhosban hazafelé ballag- lukba is, de ha a szőlőbe szó- tunk a szőlőgálicos kékség- lította a munka, félretette a ben. szekercét. öt-hat akó borából Visszamentem nagyapához egy decit sem adott el soha, a lugasba. Aludt még. Ajka apránként megiszogatta. Há- lefittyent egy kissé, mintha romliteres korsóból iddogál- valamin derült volna álmában, ta a gyengécske italt, s ami- Arra gondoltam, mi lenne, ha kor az kiürült, akkor álomra elmesélném *neki, hogy egy- hajtotta a fejét. Egy perccel szer> gyerekkoromban még­se előbb. Megesett, hogy lestem a hegyen? Mit szólna nagyanya nem főzött kedvé- hozzá, nevetne, vagy haragúd - re valót, a tejfeles ételre nem na érte? Hogyan nevethetne, csúszott a bor, késő este lett miként haragudhatna, tán mikorra kiürült a korsó. ’ 3X1-3 sem emlékszik már. Hi­— Ma hosszú volt a nap szen még a aaját unokáját — búcsúzott alvó feleségétől, sem ismerte meg... s maga is mély álomba szén- E látogatás után csakhamar derült. újra Ielutaztunk nagyapához. Nagyanya halála után Bö- Azaz hogy nem ís hozzá, in- zsi néném sírva rontott be kább miatta. Távirat jött, fe- hozzánk a városba. szesen szűkszavú szöveggel ez — Apánkkal baj van, Jó- aUt ’benne: „Nagyapa meg­rak Gyere haza, tegyél vala- halt, kedden temetjük”. Apám mit — könyörgött a testvéré- szótlanul ült az ablaknál, néz­nek. Apám ideges lett, tövé- te a tájat, nem beszélgettünk, ről-hegyére kikérdezte nagy- mint máskor. Nagyapáról se nájiémet, hogy mi van. Ki- beszélt, pedig tudom, hogy derült, hogy nagyapa nősülni gondolatban vele járta a za- akar. Mert, hogy ő még fér- lai dombokat. Minek tagad- finaik érzi magát, nem tud iam’ nekem újra csak eszem- meglenni asszony nélkül. Bö- b® jutott az a bizonyos ka­sai néném hiába mondogat- land- ekkor tudtam már, ta neki, hogy hetvenöt éve« s*1«*« egészen pontosan tud- férfi nincs, csak hetvenöt tam, mi történt akkor a éves öregember, nagyapa hajt- présházban. Magamban azt hatatlan maradt. Elhívta hoz- számolgattam, hány éves is zá az orvost. Kérdezgette fag- lehetett nagyapa? Talán már gáttá nagyapát, aki eleinte a nyolcvanon is túl volt, semmit sem sejtett, azt hitte biztosan túl, hiszen a kopor- véletlenül jár náluk a doktor, sóban egy kilencvenhat éves De egyszer aztán megneszel- aggastyán feküdt. Megnéz­hetett valamit, mert elkárom- tem. olyan volt az arca, mint kodta magát, öklével az asz- nemrégen ott a lugasban, talra csapott, s azt kérdezte: Mintha csak aludt volna, s bolondnak néz engem a dók- valami kimondhatatlanul szé- tor úr? pet álmodott. Volt egy megesett lány Azt "jár a Bözsi néném-' * a faluban, a Kubik Ve- t61 tudom, milyen nehezen non. A fia felnőtt már ott- vatt meg az élettől nagyapa, hagyta. Nagyapa ezzel a Ve- Hetekig agonizált, alig evett,' ionnal kötött szabályos há- végül már a bor sem kellett zasságot. Kivirult, együtt ka- neki- A háromliteres korsót pálgattak a szőlőben, boldo- megmaradt erejével földhöz- gan éltek. Egy év múlva az- vágta, darabokra törte. Há­tán elzavarta ezt a Veront a romkodott is cifrán, hogy őné- háztól. Azt mondta, ilyen ki miért kell meghalnia. De vén nővel nem fakítja az éle- amikor Bözsi néném az őr­iét. vost említette, megnyúló arc­Mi akkoriban nem nagyon cai rácifrázott, hogy ide az- látogattuk nagyapát, csak ké- tán. be n® te§ye mé8 egyszer sőbb, amikor már Rápás Ven- a lábát. del özvegyével élt együtt. Há- ,.zY.d™ a föld a koporsóra,' zasságot ugyan nem kötött dübörögve tűnt el nagyapa az vele, de együtt éltek. Gyerek agyagos, sárga földben. S ott, voltam, talán sejtettem va- abban a pillanatban jutott kunit a férfi és a nő kapcso- eszembe a szekercéje. Vajon latáról, bár igazából nem mü csinált vele, ott van-e tudtam, mi az. A falusi gye- ahová tette, vagy elren­rekeket irigyeltem, akik ná- dezte szépen azt is. mint min- lamnál sokkal felvilágosul- dent beszűkült világában, tabbak voltak. Szovák Vin- A temetés után egyenest cét, meg Csatos Lőrincet, akik- az udvar végébe siet­kel egykorú voltam, de akik tem. Hevesebben vert a szí- annyi titkot tudtak már, hogy vem, szaporább volt a léleg- irigyelnem kellett őket. zésem: a csalánverte, gazos — Gyere velünk — mond- udvar olyan volt, mint máskor, ták —, megnézzük, hogyan s a farakás legtetején ott volt kógyilnak a hegyben. a fenyőgerenda, benne a sze­— Kik kógyilnak? — kér- kerce. Hozzányúltam, a szí- deztem anélkül, hogy tud- vemig ért a bizsergés, fog­tam volna, mi az a kógyilás. tam a nyelét, amelyet nagy­— Tökös Marci kógyil a apa tenyere dörzsölt fényes- Suszter Marival — mondták re. Csak ki akartam venni, izgatottan, s már robogtunk csak suhintani akartam vele is kifelé, amerre nagyapa egyet. Ám, ahogy mozdítani présháza állt az időtlenségben, akartam, kitörött az eikorhadt A Tökös Marci meg a Suszter nyél és a kezemben maradt. Mari. Hogyan is sejthettem Fönt a körtefán egy vsdga-, volna, kik ők? Lábujjhegyen, lamb ült, mintha engem né­hasalva, kúszva közelítettük zett volna. NÖGRÁD - 1978. november 19., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom