Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)

1978-10-22 / 250. szám

Krúdy Zaumaa ? Szindbád századik születésnapjára ÍJ e jó érzés megemlékez- hetni édesapám cente­náriumáról ! Nem múlott el bennem em­léke, nem halványult el sze­mélye, hiszen nap mint nap felidézhető, ahányszor bele­beleolvasok írásaiba. S lehet, hogy képzelődöm, de nem­egyszer úgy tűnik, most hoz­zám szól, hozzám, utoljára született gyermekéhez. Akinek egykor ifjúsági könyvet aján­lott: „Kedves kisleányom, Zsuzsika... Lehet, hogy én már akkor nem leszek, mikorá­ra te eljutsz a hosszú utakon a mesék országába. Azért már most megfogom kis kezedet, hogy könnyebben odatalálj a meseországban a királyhoz, Jókai Mórhoz . . .” Látom magam előtt, amint Íróasztalánál görnyed. Mellet­te füstölög cigarettája. A ko­ra hajnal már itt találta, ha beteg volt, ha nem is aludt előzőleg. Délig szinte meg­szakítás nélkül írt, míg el nem végiezte napi penzumát, EL6 oldalt. (Diósgyőri árkusok­ra, lila tintával, hegyes tollal, gyöngybetűkkel.) íróbütyök már régen megjelölte szép ke­zét, mert írógép, diktálás, magnetofon nem könnyítette munkáját Egyforma szorga­lommal, rendszeresen és szen­vedélyesén rótta sorait Írásaiban szívesen idézte szüleit, nagyszüleit, különösen nagyatyját, az 1848—49-es hon­védtisztet, kedves tájait, a Nyírséget Szepességet, a Ba­latont a Fővárost, s néhány magyar kisvárost. A külho­niak közül Bécset ahol több­ször járt. Utazgatni, anyagi- ék hiányában nem volt módja. Szívesen foglalkozott a ma. igyar irodalom kincseivel, kép­viselőivel. Csak a tisztessé­geseket, emberségeseket, tehet­ségeseket becsülte! Az Ady Endre éjszakáiban olvashatjuk: „Mert jegyezd ■meg magadnak, Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, laki úgynevezett társadalmi úton is akar érvényesülni Ez a legfértelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsúrokra, a zsidók vacsorái felett viccelő­dik keresztény társaságokban, mig a zsidók között a keresz­tények butaságait gúnyolja... Azért szeretlek Ady Endre, mert non vagy ilyen.” Ha nem írt, olvasott. Már diákkorában elolvasta a hoz­záférhető, legfontosabbakat. Élete utolsó éveiben, az óbu­dai fővárosi könyvtár olvasó- füzetének tanúsága szerint az alábbi szerzőket kölcsönözte: Heine, Rilke,, E. T. A., Hoff­mann, T. Mann, Csehov, Cha- misso, Poe, Galsworthy, Bal­zac, Turgenyev, Maupassant, Scott, Goethe, Kipling, és Vas Gereben, — Igen szerette a magyar irodalom nagyjait és Puskint. Az Anyegin éveken át az éjjeliszekrényén feküdt, hogy mindig kézinél legyen. Laikásunk, környezetünk, ru­házatunk szegényes volt Apám, igen pedáns, tiszta, ru­háira vigyázott. (Otthon el­nyűtt holmikban írt) S bár csak néhány holmija volt, mindig elegánsnak hatott Ka­lapot csak puhát viselt, s azt szerette „betyárosán” félre- csapni. Gombos cipőit könnyű járása miatt szinte sohesem kellett tál fialtatni. Ernyőt so­ha, de botot (vastag bambusz­ból) mindig hordott. Ékszere nem volt, díszes inggombjai, nyakkendőtűi, már régien hűt­lenül elhagyták. Csupán egy ezüstbe foglalt farkasfogat vi­selt kalapján. Kevésbeszédű, hallgatag volt, magáról szinte sohasem szólt Rajongói állították, hogy „Gyula bácsi mindent tud.” Valóbain jól ismerte korának — de az előzőknek is — je­lentős személyeit, eseményeit, problémáit. Ehhez járultak még ismerőseinek elbeszélései (mindent szívesen meghallga­tott, ami érdekelte), a kíter­Simonyi Imre í Szindbád utolsó utazása a Pőstakocsi csak hajnaltájt volt indulóban a Nagyúrral ám szolgál a kevésbeszédű szavak még alkonyattal előreutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért: a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvetlenkedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyukat veszítették valamint a rozskenyér is. megkeseredve emlékezett a szekrényben saját hajdani jóízeire — és estefelé már a komondorok is befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken — s éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is idegenkedve gombolták be hálókabátjukat kihűlt kezű embereik elől s hajnal előtt a mennybolt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett: hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még — a Pőstakocsi pedig hajnalban indult útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valahol (túl az Ábrándok s öbuda lankáján) eleredt akkor az eső méltóságos gyászmuzsikája is (jó kis országos eső dörmögte a sorsával megbékült kocsis előbb a rudasnak aztán a nyergesnek) a Nagyúr pedig lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utoljára még a valóságról: az álomról azt hogy örökre beteljesedett az életről azt hogy meghalt mert ez a dolga s az esőről azt hogy sírvafakadt Magyarország jedt levelezése, kutatásai, ra­gyogó megfigyelőképessége. alaki azt írta róla, hogy ’ kevés írónk volt, akit annyira érdekelték a magyar vidék szokásai, életmódjai, s embereinek köznapjai. Hozzá­teszem: és a magyar ételek, ízek, a vendéglátás minden csínja-bínja. Több kötetet tennének ki azok az írásai, amelyek ezekkel foglalkoznak. Mesterfokon értett a főzéshez, de maga nem volt nagyevő. Különösen utolsó éveiben, amikor már sokat betegeske­dett, szenvedett. Ifjúkorában hatalmas testi erejéről ismerték, de ő senkit sem bántott, csak akkor ütött, ha belekötöttek, vagy ha má­sokat kellett megvédenie. Ezekben az években nagy szívtipró hírében állott. Sok­sok nőismerőse közül a leg­fontosabbakat, legemlékezete­sebbeket írásaiban megörökí­tette. Én is ismertem a Rezeda Kázmér szép élete Késő Falú­ját, a Hét bagoly Leonóráját. Jelentős volt életében az Asz- szonyságok díja Jeliája és a sok helyen szereplő Pilisy Róza. Legkedvesebb leány- alakjai édesanyámról, Zsuzsi­ról mintázódtak. ö Az útitárs Eszténája, a Hét bagoly Ál- dáskája, a Rezeda Kázmér Ti­nije, az Asszonyságok díja Natáliája, a Bukfenc Gyöngy­virágja és a Boldogult úrfi- koromban Vilmája. A Bukfenc egyik kiadásá­nak előszava így szol: „Kedves Gyöngyvirág, tanét eszembe jutottál, mint reggel a szép álom. Ismét a régi szerelemmel gKmdoloik boldog ifjúságunkra, tégy víg, mint én. Hisz senki se veheti el tőlünk azt, ami egyedül a mi­énk: emlékeinket.." Az egyesek által feléLőtle- mM, tévesen csak „ködlovag­nak”, csak „bohémnek” kiki­áltott Krúdy Gyula ötvennégy és fél éves koráig, haláláig: 87 regényt, 2380 elbeszélést, 1780 tárcát, cikket és 30 jele­netet, színdarabot írt, az év végén megjelenő Gedényi-féle bibliográfia szerint. — A cen­tenáriumra szántuk a Gordon- kázás című kötetet is, Krúdy önéletrajzát. rúdy Gyula temetésén egyik írótánsa így bú­csúzott tőle: „írók, álljuk körbe ravata­lát. Nézzétek ezt a romosaiban is nemes testet, mert életnek is, testnek is rendkívüli volt. .; Egy korban, amikor a betű teljesen megbukott, tántorít­hatatlan tisztaságú művész tudott maradni...” Szabó Endrei Száz éve született Emlékaorok a% élő Krúdy Gyuláról rétién hősét”, amikor a rövid, is, vagy éppen ezért: európai, kétoldalas bevezetésben a Nem múlt századi —, ma is a Krúdy Gyula portréja 1925- ből (Diskay felvétele) Életrajz legalábbis kétfé­le van: az egyszerűbb, a kül­sődleges szép sorjában el­mondja, hogy az író 1878. ok­tóber 21-én született Nyíregy­házán, nagyapja 1848—49-ben hős honvédkapitány volt, a komáromi vár utolsó védőinek egyike, apja tekintélyes ügy­véd, anyja az idősebb Krúdy szegény kis cselédlánya; az­tán következik az író gyer­mek- és ifjúkorának, későb­bi pályafutásának részletes taglalása, szerelmeinek, ba­rátainak felsorolása, intim részletek és pletykák, valóság és mendemondák ügyes ve­gyítése, majd a drámai vég: a beteg, elszegényedett, öreg és magányos író végnap­jai, haldoklása és elhunyta 1933. május 12-én, élete öt­venötödik évében. A másik, a lélek önéletraj­za, amely sok mindenben pár­huzamos ugyan az előbbivel, de nem azonos vele: igazabb, mélyebb, őszintébb, teljesebb. De persze — ezt se feledjük — „szerepjátszőbb” is. Az őszinteség és a szerepjátszás nem mond ellent egymásnak. {Ha ellentmondana: hogyan tarthatnánk bárkit la nagy színésznek71). Az egyszerű, a külsődleges önéletrajzzal szemben ez a másik, a ben­sőséges, az áttételes: igaz, bo­nyolultabb. De közelebb visz az író megértéséhez, mint az adatok tömkelegé. — Krúdy több „semleges” önéletrajzot irt, kurta néhány mondat­ban, s írt hosszabbat is, amelyben kitért családja tör­ténetére. Dehát ez , mind merő adat- és emlékrecitálás, még akkor is, ha igen színes és élvezetes, sót, telistele van anekdotákkal. Az igazi, a legbensőbb „lelki” önéletraj­za: az „N. N.” c. kisregénye. Krúdy — tudatos művészi fogással — még a névtelen­ségen túl is igyekszik eltávo­lítani magától regénye „isme­világtól „lemaradt pasasérok”, a molyette bundás múlt szá­zadi öregurak kosztümjébe öltözteti önmagát. Igen: ön­magát, mert hiszen már az első fejezetben átvált az egyes szám első személyre, s arról az ódon nyíregyházi Krúdy-kúriáról kezd mesélni, ahol született. S a mottó is árulkodó: Emlékül ifjúsá­gomnak. Még árulkodóbbak a kisregénynek azok a részei, amelyekben nagyapjáról, nagyanyjáról, szüleiről és egész családjáról vall, leple­zetlen nyíltsággal és min­denben azonosíthatóan a kül­sődleges életrajzzal. Schöpflin Aladár — nem ok nélkül — Krúdy „gordonká- zását” emlegette. Az „N. N.” viszont elejétől végéig a tü­csökzenére épül. Prózában persze, de jóval Szabó Lőrinc előtt. S talán nem tévedünk, ha erről Dickens jut az eszünkbe, aki éppen Krúdy korának — az angol Vijfctória- kornak — volt a kedvenc re­gényírója. („A tűzhely .tücske”, mi korunk írója. Ha művei jó részében mesevilágot teremt is a köznapiságból, ha nosz­talgikusan vágyódik is visz- sza a századvég, a saját fia­talsága korába, vagy még ré­gebbre, a biedermeierbe, ha sokszor bele is téved a — ná­la sosem giccses — szentimen- talizmusba —, ha szerencsét­len, kártyás, italos, hajótörött alakjai (többnyire épp a be­csületesek, az eszményeket ke­resők) afféle „méla Jacques”- ként — Shakespeare egyik legrokonszenvesebb figurája! — bolyonganak is az álmok ardennes-i erdejében: Krúdy maga, emberként és íróként sem. volt soha érzelgős: ke­ményen tisztán, keserűen és fiűényesen nézett szembe ko­rával: a sivár, mohó, korrupt és kíméletlen kapitalizmussal, imperializmussal, a háborús úszítókkal, a régen levitézlett úri osztállyal (amelyből — bár gyermekkora óta ellensé­geként — maga is származott!), s főleg az első világháború után, élete utolsó két évtize­Marian Jachimovicst A rosszindulatú emberekhez A béke galambja hozzátok el ne jusson Kezetekből csak a láng repül ki tisztán t Bár minden lövedék visszatér az emberhez az ember röptét a föld nem zárja el A szabadság elemei minden páncélból kitörnek Húzódjatok szét világ falai De vájjon ki szedi össze hamvaitokat a csillagokról? Szokolai Károly fordítása Az író Zsuzsa lányával 1925. amire * gondolunk, igen gyatra írás ugyan, s Krúdynak még ötletet sem adhatott, de tud­juk: Dickenset nagyon sze­rette és minden magyarul megjelent művét elolvasta...) Dickens, Jókai, Walter Scott, sőt E. T. A. Hoffmann: érzelmesség és romantika, amelyhez kemény társada­lombírálat és gyilkos irónia járult (ebben viszont Thacke­ray hatása is érvényesült), s Puskin és Turgenyev. Belőlük gyúródott volna össze a ha­talmas Krúdy-életmű? E pá­ratlan kincsek több mint szá?- kötetnyi garmadája? Szó sincs róla! Hisz’ ilyen joggal fölemlegethetnénk mindazo­kat a korábbi és későbbi nyu­gati írókat, akiknek művei­ről Krúdy szinte semmit sem tudott: Nervalt, Emily Brontet, Proustot, Virginia Woolfot, Valéry Larboud-t és másokat, hivatkozhatnánk az Ezeregyéjszaka meséire (ahon­nét a „Szindbád” nevet vet­te). Ady, vagy Móricz éppoly jól tudta, mint ahogy mi is tudjuk ma már: Krúdy min­den ízében magyar, eredeti, utánozhatatlan, s igazában nem is érthető meg tökéle­tesen másból, csak az akkori magyar valóságból. És még­(Diskay felvétele) dében kíméletlenül le is lep­lezte, elítélve örökítette meg korát. De ez még mindig csak a felszíne —, ha úgy-tetszik: a látványosan realista része életművének. Krúdy, aki (kü­lönc alakjai szenvedésein, tébolyain, lázain, ritka örö­mén, s még ritkább boldog­ságán, sokkal gyakoribb bol­dogtalanságán merengve) szinte minden művében az Időt akarja megállítani — nem visszaforgatni! —, az emberi lélek alvilági mély­ségeibe hatol le, szinte miti­kus ősködökbe, Freud és Jung mélylélektani kutatá­sairól mit sem tudva, éppúgy, ahogy Dosztojevszkij sem so­kat tudott a modern pszicho­lógiáról, s mégis a máig leg­érvényesebb lélekrajzot adta az egészséges emberi lélek­től kezdve a legbetegebbig, egészen a szélsőséges' pato­lógiáig. Krúdyt ma sem ismerjük eléggé, sőt: sok szempontból félreismerjük. A XX. száza­di európai regény legnagyobb kísérletezője és — hangban, stílusban, módszerben — egyik megújítója volt. Gordonka? érzelmesség? Ura és álmodozás? Tücsökzene? ;. .Szép piros sárkány repült a rét fölött... S te is ott voltál mindenütt, tücsök! s, mint akkor, s mint szirének éneke, hív partra szállni a tücsökzene. (Szabó Lőrinc) Piros sárkány, amely száll a rét fölött, és a szirének éne­ke, amelyet Odüsszeusz csak az árbochoz kötözve mert meghallgatni —, s hozzá a tücsökzene: hát nem ez volt Krúdy világa?! Az „N. N.”, ez a virtuális önéletrajz tele van „tücsök- jelképpel”. A tücsök volt a dajkám — ez a címe az első fejezetnek. A másodiké: Hol lakott a tücsök? A továbbiak: A tücsök művészete, A tü­csök őszi látogatása, A kétlá­bú tücsök- (ez maga Krúdy!), A tücsök szpmorkodik, Tü­csök és anyja, aztán egy be­tétnovella: Sóvágó tücske, Az igazi tücsök, Az öreg csősz véleménye a tücsök apjáról, A környékbeli tücskök, A régi szélmalom tücske. — Mindösz­sze két fejezetcímből maradt ki a tücsök: A téli hajnal csodái és Milyen a lyuk? Sokáig soroltam a tücskö­ket? — Csupán fel akartam hívni rá a figyelmet: Krúdy nagyon tudatosan szerkesz­tett minden művében, s a legkisebbnek látszó jellegze­tességét sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Realista is volt, impresszionista, exp­resszionista is, de legfőkép­pen költő, a legnagyobbak kö­zül való. Magányosan próbál­ta végig a modern próza dal­lamváltozatait, ebben is, mint a szerelemben, valami soha- nem-voltat, valami tökéle­teset, álomszerűén szépet keresett. S mi — teljes élet­műve ismeretében — úgy vél­jük: rá is talált. NOGRAD - 1978. október 22., vasárnap r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom