Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
Családi iskola Garábon Az iskola előtt is mindig együtt játszanak Szarvas Erzsébet, Szegi I,ászlő és a többiek. át Tóth Gábor, Brancz Csaba és Klárik Attila hetedikesek már évek óta rászoktak az önálló munkára. Családias hangulatban, a kis közösség valamennyi előnyét kihasználva, tanulnak a garábi gyerekek. Az általános iskola csupán egy tanteremből áll, melyben 12 kisdiák sajátítja el naponta az apró tudományokat Balás Gyulá- né tanárnőtől, aki odaadó munkájával elérte, hogy a garábi gyerekek sem maradnak le semmiben a korszerű iskolák tanulóitól. Első osztálytól nyolcadikig együtt tanulnak valamennyien, s hogy ilyen körülmények között is lehet eredményt elérni, arra példa Balás tanárnő hasonló módon felnőtt két gyermeke, egyikük jogász, a másik orvos lett Az elsős Kővári Tünde a legfrissebb módszerek szerint tanulja a számtant a nyolcadikosok, Kovács Zoltán és Nagy Antal tanulmányait korszerű szemléltetőeszközök segítik. Kucsik Péter, Murár József, Budavári Csilla, Kővári Ildikó másodikosok a nyelvtani ismereteket játékosan sajátítják el. Gyerekek nyomában 1959-ben deklarálta az ENSZ először a gyermekek jogait és felhívta a tagállamokat, hogy fokozottabban törődjenek a gyermekek táplálásával, oktatásával, munkára képzésével stb. Egy társadalmi szerv 1974-ben előterjesztést tett az UNICEF (az ENSZ gyermek- védelmi szerve) végrehajtó bizottságának és nemzetközi gyermekév deklarálását kezdeményezte. A javaslatot az UNICEF az ENSZ szociális bizottságához továbbította, amelynek előterjesztése alánján az ENSZ főtitkárának indítványára 1976-ban az ENSZ közgyűlése az 1979 évet a gyermekek nemzetközi évévé nyilvánította. Milyenek a mai gyerekek? — kérdeztem egy idős nógrádi parasztbácsitól, aki az első pillanatban nem volt hajlandó megszólalni, csak legyintett egyet, s félreérthetetlenül jelezte, hogy nem kíván a témáról beszélni. Végül azért megszólalt, ilyeneket mondott: „neveletlenek”, „mindent szabad nekik”, „nem tisztelik az idősebbeket”... Többet nem szólt az öreg, sarkon fordult, s indult a kertjébe dolgozgatni. Szigorú (és felületes) ítélete mögött vajon mi rejtőz- .het? Egy biztos: az ő gyermekkora alapvetően más volt mint a mai gyerekeké. Tanulmányaimból, idősebb emberek elbeszéléseiből van fogalmam, hogyan élhetett az én hallgatag öregem gyermekkorában. Bizonyos, hogy egészen kicsi korától dolgozni kezdett: apjától tanulgatta a férfimunka elemeit. Egyáltalán: az általános magatartási szokásokat, normákat szinte kizárólagosan a családban tanulta meg. A gyermekeknek ma nem kell dolgozniuk, legalábbis nehéz fizikai munkát biztosan nem. Pár évtizeddel ezelőtt természetes volt, hogy egy 10—12 éves falusi gyermek részt vett az állatok etetésében, kapált, kaszált stb. A legdöntőbb változás azonban alighanem az, hogy a családon belül átadható és átadott tanulni- valók köre jelentősen lecsökkent. A gyerekek kevésbé függnek a szülőktől, a gyermekintézmények szerepe egyre nagyobb. Azt hiszem, hogy a szóban forgó parasztbácsi bolondnak nézett volna, ha megkérdem tőle: járt-e óvodába?... Akkoriban nem volt szükség rá. A pár hold földdel rendelkező parasztcsalád a jövőre gondolva, a legfőbb jót — a család és a gyermek sikerének biztosítása érdekében — a saját állapotának folytatásában látta. Ehhez pedig nem kellett az óvoda (még az iskola is alig...), a családban „mindent” megtanulhatott a gyerek. Ma más a helyzet. Orvosok, pszichológusok, pedagógusok egyetértenek abban, hogy az óvoda nemcsak a szülő, hanem elsősorban a gyermek nevelődése, szocializálása, a további életút társadalmilag egyenlő feltételeinek kialakítása szempontjából elengedhetetlen. Egyelőre nem juthat minden gyermek óvodába. Az óvodai ellátottság jelenleg 83 százalékos, nyolc évvel ezelőtt azonban csak 58 százalékos volt. Nem akármilyen eredmény ez, különösen, ha meggondoljuk, hogy egyetlen férőhely beruházási költsége kb 80 ezer (!) forint. A balassagyarmati járásnak ebben a tekintetben nincs oka a szégyenkezésre. Az óvodai ellátottság itt 90 százalékon felüli. Égető gondot csupán egyetlen község jelent. Magyarnándorban 18 gyermeket kellett elutasítani, szerencsére azonban az iskola előtt álló gyermekek kivétel nélkül bejutottak az óvodába. (A járásban egyébként nem kellett külön iskolaelőkészítő foglalkozásokat szervezni). Az óvónők száma 86, a csoportokhoz viszonyított arányszám: 1,86. Megvan a remény arra, hogy hamarosan két szakképzett óvónő jut egy csoportra. örvendetesen javult a járásban a cigánygyermekek óvodai elhelyezése. A tavalyi évhez viszonyítva 10 százalékos az emelkedés. Jelenleg 70 százalékon felüli a cigánygyerekek óvodai ellátottsága. A cigányság fel- emelkedése talán éppen az iskola előtti nevelés megszervezésén múlik. Réger Zita szociológus írja a Valóság augusztusi számában: „Bárhogy is képzeljük el a cigányság fel- emelkedését, mindenképpen perdöntőnek kell tartanunk, hogy hátrányos helyzetük ne reprodukálódjék az iskolában. Hogy századunk végére a cigányságon belül ne alakuljanak ki újabb jelentős — százezres nagyságrendű — analfabéta-fél analfabéta rétegek, az egyébként nemcsak a cigányság érdeke, hanem az egész magyar társadalomé”. Megnyugtató, hogy a balassagyarmati járás vezetői e gondolatok szellemében dolgoznak. Sárközi Gábor A kubai filmgyártás Mai tévé ajánlatunk 16.05: A MAGYAROK ELŐDEIRŐL ÉS A HONFOGLALÁSRÓL. A sorozat mai adása Nyelvrokonaink címmel készült; érdekessége, hogy a műsoron beliül láthatnak egy igen érdekes dokumentumfilmet is. Lenart Meri rendező alkotását, a „Víji- madarak népé”-t. Kodálytól kapott Indíttatással kapcsolják össze ma már a kutatók egy nép nyelvének és zenéjének közös megfigyelését. A műsorban Bereezky Gábor nyelvész és Vlkár László zenekutató beszél az egymást kiegészítő tudományos tapasztalatokról, amelyek segítségével sikerült felvázolni az ősi társadalom képét. A „Vízimadarak népe” a Szovjetunió területén élő finn-ugor népek életébe, szokásaiba enged bepillantást. A szomojéd nyelvcsalád nyenyeceinek élete, az ugorok szokásai, eszközei, a cseremisz lakodalom képei nem hagynak kétséget a közös eredet felől. Az osztjákoknál találunk például magyarázatot arra, mi az eredete „kacsalábon forgó” jelzőnknek. Kacsalábat formázó alapon álló ház őrizte ugyanis az erdőben a törzs télire elrakott élelmiszerkészletét, értékeit. A „hetedik művészet” Kubában csak a forradalom után vált igazi művészetté, nagy tömegek közkincsévé. Bár az első filmvetítésekre már a századforduló előtt, a Lumiére testvérek munkássága ’dején sor került itt is, de később a többségükben kommersz filmek közönségsikeréről nem lehetett beszélni. A kubai forradalom győzelme után a kulturális élet fontos részeként tartották számon a filmet, és csakhamar megalapították a kubai filmművészeti és filmgyártó intézetet az ICAIC-ot. Rövidesen megkezdte működését a film- könyvtár és a filmtájékoztatási központ, az új nézőközönség tájékoztatására pedig megindították a Cine Cubanót, a kubai filmújságot. Az első idők filmkészítői még nagyrészt amatőrök voltak, de számos művész — a forradalmi hadsereg kulturális osztályának tagjai — így Julio García Espincea, Tomas Gutierrez Alea, Alfredo Guevara — azonnal bekapcsolódott a filmgyártásba. Az első film, amelyet a forradalom győzelme után készítettek dokumentumfilm I volt, „Esta tierra nuastra” (A mi földünk) címmel, rendezője Tomas Gutierrez Alea egy parasztcsalád tragikus történetét dolgozta fel a nagybirtokosok idejéből. A hatvanas években már több kiváló filmalkotás látott napvilágot kubai filmszövegírók, rendezők, technikai munkatársak, művészek közreműködésével: a forradalmi harcok dokumentumfilmjei. Egyre nőtt a közönség érdeklődése is: 1968-ban már egymillió néző gyönyörködött az új filmekben. A kubai film újabban nemzetközi seregszemlékre is eljut. A filmek díjakat, elismerést kapnak a lipcsei, a moszkvai, a Karlovy Vary-i, a chilei, a venezuelai fesztiválokon. 1973-ban egyik filmjük, a „Memóriás del Subdesarrollo” (A fejletlenség emlékei), az amerikai filmkritikusok elismeréseként a Rosenthal-díjat kapta- A film szerzői azonban nem vehették át személyesen a díjat, mert nem kaptak beutazási engedélyt az USA-ba. A történelmi témájú dokumentumfilmek mellett didaktikai — mezőgazdasági, ipari módszereket, tapasztalatokat bemutató — zenei és sportfilmeket is nagy számban készítenek. A kártyavetőhöz F arsang végén, amikor már úgy tolonganak egymás háta mögött a mulatságra szánt napok, mint a cigányok bőgőhordozója nyo- makodik befelé az ajtón, hogy a maradék borból neki is jusson : a házi szobákból még nem halt ki végképpen a varrógép pergése, az új női ruháknak, sajátos illata: bár hervadnak az ablak közé állított bukéták, de emlékük jószagú, a táncrendeknek és legyezőknek már történetük van, mint egy elvált menyecskének, az újságban megjelent báli névsor, benne a jól ismert névvel elfoglalta örökösnek vélt helyét a fehérneműsszekrényben az ingecskék között, a fodrászné libegése nem hallatszik a grádicson: — a nők ráérnek a jövőt is studírozni, mert hiszen itt van a bágyadt böjt hosszant ásító heteivel. Ki tudná oly pontosan a jövendőt, mint a vetőkártya! Persze, csak farsangi játék h vetőkártya, amit Pesten most valamelyik kereskedő árul, ahhoz az alapos, gömbölyűre kopott, francia festők képeivel díszített kártyához képest, amellyel a vándorcigá- nyok asszonyai és a hivatásos jósnők dolgoznak, — hisz minden kártyára rá van írva annak jelentősége. Ez a sodrott bajszú, barna kabátos vidéki írnok külsejű fiatalember, aki kezében kalapját, a másikban három piros rózsát tart: ki lehetnek más, mint a Szerető? Hát az a vizslakutya, amely a temető kellős közepén egy sírhalmon heverész: mi lehetne egyéb, mint a Hűség? Borzas szőrű kandúr, karikázó kígyó, sarokba állított seprő jelzi a Hamisságot. De ha jót emelünk, rátalálhatunk a kártyára, amelyen ébresztőóra, panorámás pohár és kapcsos emlékkönyv van festve, amely az Ajándékot jelenti. Magyarán mondva: disznó-szerencse kell ahhoz, hogy valaki éppen azt a kártyát kapja bal kéz felől, amelyre az a civilbe öltözött, nagy bajúszú kéményseprő van festve, aki az elhagyott erdei úton, egy degesz bőrbugyelláris felett ösz- szecsapja hálálkozó kezét. Szegény emberek és szegény nemzetek mulattatója a vetőkártya, a babona, amely a jobb jövendőt, a reményteljes holnapot pillanatnyi játékossággal mutagatja, mint a szemhatáron elsuhanó álmot. A régi boldog években csendesen megállapítottuk, hogy a kártyavetés hiszékeny vén kisasz- szonyok, falvak és tanyák jegenyefás csendességében álmodozó bazsarózsáknak való mulatság, amikor lobogó hajzatú üstfoldozóival és démoni tekintetű asszonyaival megérkezik a cigánykaraván. így volt ez a régi, kicsattanó arculatú, makk-egészséges magyar években, amikor fittyet hánytunk reggel a rossz álomnak, nem törődtünk azzal, ha a régi falakban kapogott valaki (talán az ócska vízvezeték), találkozhatunk annyi pappal, kancsal emberrel, temetéssel, amennyi volt Magyarországon, duzzadtak izmaink és a vetőkártyát annyira se érdemesítettük, hogy bal kezünkkel megemeljük. ★ De bezzeg eljöttek a hívatlan vendégek, a jómód végrehajtói, a szegénység dobosai, a gondbaborult arculatú ősz emberek, a fekete fejkendős bús asszonyok, a gyászruhás menyasszonyok, a sápadt árvák, a szemétdombon kapar- gáló sovány kakasok, a gazdátlan ebek, a romfalakból hangzó zokogások, az örökösen álmatlan, kósza holdvilágos éjszakák, bedudált csodálkozásában a hideg tűzhelyre a szél, a kertek rongyos ka- bátú madárijesztőivel mind gyakrabban találkoztunk az utcán, szívünk kedvét és fü- työrésző kis madarunkat kendermag hiányában világgá bocsátottuk: — és az eladogatott ruhák, a gazdát cserélő bútorok és könyvek helyén, a fekete kályhalyuk környékén megteremgettek a szegények gombái, a babonák. Hozzáértők azt mondják, hogy soha ilyen jó dolga nem volt a vetökártyának, mint mostanában, amikor minden lány a háromrózsás férfit várja, amikor annyi a szegényember, hogy vastak bugyellá- rist talál álmában a legtöbb ember, amikor csalódva életben, barátban, munkában és vagvonban, mindnyájan szeretnénk ráemelni arra a kártyára, amely a Szerencsét mutatja. Vetik őt most, ezt a régi szívrablót vagy kedvcsinálót a szalon kandallója mellett, valamint a szükséglakásokban. Bálkirálynő és templomjáró aggnő függeszti rá a szemét; bölcs vénember bólongat jeges szakállával, ha éppen titkos plánuma körül tévedez a kártya, és ifjú szűz rózsapírral arcán kiszalad a szobából; a patika-üvegnek is lemondással le- gyintő beteg ember előrehajlik, ha kedvére keveredik a kártya és a gazdasszony már a tolvaj kezében hallja kot- kodácsolni a tyúkját, ha a feszítővasas, kék ember áll meg az asztal közepén. Kiaszott szívű, pergament-arcú szerencsejátékosok figyelik a vető- asszony kezét, ha véletlenül a várt Levélről van szó a kártyában. Nevetünk, hitetlenkedünk, káromkodunk a balfel 51 kezdett kártyasorokon, de mégis megtörténik, hogy a koporsószeg- konokságú, lenéző szívű sze- rencsefi baj esetén ugyanahhoz a vetőkártyához szalad, mint a tyúkszemű, de érzelmes táncosnő. A vetőkártya ostoba figurái — a babonák és jóslások lidérclángjai itt a huszadik századnál megint utólérték a magyar országút vándorát, mert nem találván mentséget a tiszta ész könyvében, amelynek apró betűkből való lajtorjáján fennhéjázóan kapaszkodott, zuhanása után — keservesen visszatértek a csárdában pattogó, akasztófa kedvű szegénylegényhez, vagy az elhagyatott gyámoltalanok, az árvák és özvegyek vetőkártyájához. Krúdy Gyula 4 NÓGRAD — 1978. október 22., vasárnap
