Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)

1978-10-17 / 245. szám

f Viva szerda 1 Minden Ismerős és ismeret­len olvasótól előre is bocsá­natot kérek, ha túlságosan egyoldalúan közelítek az el­múlt hét egyébként összessé­gében színvonalas, az átla­gol meghaladó programjához. Nekem a legjobban (talán nem megalapozatlan merész­ség feltételeznem: nem va­gyok egyedül ezzel) a szerdai nap műsora tetszett- Legin­kább azért, mert egy elve­szettnek hitt fejsze nyelét si­került megragadnunk a szov­jet labdarúgó-válogatott nép­stadionbeli legyőzésével, s be­bizonyítani, önmagunk előtt is hogy a finnországi vere­ség — többé megengedhetet­len — kisiklás volt, maradt még kurázsi a magyar le­génységben. Igaz, a játékkal még nem lehetünk elégedet­tek. de a küzdés az akarás hiánya miatt már aligha il­lethetünk valakit is szemre­hányással. A váratlan győze­lem után versenyben ma­radtunk az EB-selejtezőjében, de e sikerrel csak gondunk növekedett, valamint afelet­ti bosszúságunk, hogy Helsin­kiben a biztonságot szalasz- tottuk el. De most már eső után köpönyeg; örüljünk, viva szerda! A televíziót azonban mind­ezért még nem illeti dicsé­ret. A győzelmet — ezz£l az elismerést — a játékosok vív­ták ki, a televízió kameráival csak láthatóvá tette számunk­ra. Ami miatt mégis fenn­tartjuk: „éljen a szerda” ál­lításunkat kiterjesztve a' kí­vánságot az ördögi masiná­ra, az a kitűnő műsorszer­kesztésnek kijáró elismerés. Ennek az egyetlen napnak az estéjén ugyanis négyféle iz­galomban volt részünk, való­ságos konkrét és elvont, az érdeklődést felkeltő, ébren* tartó értelemben egyaránt. A futballmérkőzés sajátos, szí­vet támadgató izgalmát kö­vette a Derrick című NSZK- beli bűnügyi filmsorozat újabb darabjának a focinál, nem kisebb drámaiságú iz­galma, majd a putnoki halott­látó asszony (erről egyébként már szólt kollégám a vasár­napi jegyzetében) „beszélése- i’nek” hajmeresztő borzonga- tásai, végül a film láttán ki­bontakozó, szintén celluloid­ra vett vita szellemi vibrá­lásai. Lehetett, tehát dús­kálni az élvezetekben min­denkinek, a szimpla focira­jongónak éppúgy, mint az agytomát kedvelő „vájt fülű­nek”. A különböző törlénetek-tör- ténések közül három volta­képpen megnyugtatott, egyet­len azonban máig sem tud megnyugtatni. Jolánka aki „páratlan”, halottlátói képes­sége folytán, az eltelt ne­gyedszázad alatt megtolilaso- dott, dacol törvénnyel, falu népével, hitetlenekkel, fel-fel- lobbanó dühvei fortyog, mél­tatlankodik, ágál a hivatal, az őt csalással vádolok ellen. Ez a film is bizonyítja azt a marxista tételt, hogy a tudat alakulása lassabban követi a társadalmi-gazdasági válto­zásokat, Három évtizede szo­cializmust épít ez az ország, de ebben az országban még ma is élnek ötven vagy hat­van évvel ezelőtti tudat- és gondolatszinttel emberek, mint láttuk: nem is olyan ke­vesen. Igazából ez nyugtala­nít engem, nem a Jolánka meggazdagodása. A budapesti művészeti he­tek védjegye, a stilizált páva — megszoktuk — remek ajánlólevél. Amelyik műsor­hoz odaadják a szerkesztők, az biztos, hogy jó, az átlagos­nál rendszerint magasabb színvonalat képvisel. Példa­ként citálhatjuk az Edvard Radzinszkij drámájából té- vósített Beszélgetések Szók- ratésszal-t. A gazdag tartal­mú gondalati dráma jó egy esztendővel ezelőtt megjelent a Szovjet Irodalomban is, úgy látszik, megtetszett a té­véseknek- Tegyük hozzá mindjárt: nem érdemtele­nül. Radzinszkij alaposan, művészi hitelességgel jár kö­rül egy kérdést: miként me­revítik dogmává különböző személyek tudatos, vagy tu­dattalan magatartásával az el­méletet? Az első tanítvány a nagy ember árnyékában süt­kérezik, mestere és az ő ta­nításainak — vélt — védel­me ürügyén árulásra is vete­medik, s később, ha hatalmat kap, talán arra is képes lesz, amit a bölcs filozófus a szemébe vág: „Félek, ha hol­nap feltűnik Athénben egy új Szókratész, te börtönbe záratod az első Szókratész 'ne­vében I" A parabola néhány remek színészi alakítással örvendez­tetett meg bennünket; első­sorban Kállai Ferenc Szókra- tészára, Benedek Miklós első tanítványára, Benkő Gyula, Gera Zoltán és Horváth Jó­zsef játékára gondolunk. Kár, hogy a rendező, Mihályfi Im­re nem érezte igazán a dráma ritmusát, ami miatt a tévéjá­ték sokat veszített Íratásából, helyenként fárasztóan, lassú­vá vált. Gondalati tartalma, azonban így is érdekessé, végső soron élvezetessé tette az előadást. (ok) A magyar tudomány arcképcsarnokából Bemutatjuk Pálos A. László akadémikust ' 1938-ban kapta kézhez az orvosi diplomát, de már 1935- ben — gyakornokként — ok­tató volt a Szövet- és Fejlő­déstani Intézetben. A fiatal­embert a diploma megszerzé­se után is az egyetemen tar­tották tanárai. Professzori ki­nevezéséig, 28 éven keresztül dolgozott a II. számú belkli­nikán. 1966 óta az Orvosto­vábbképző Intézet I. számú belgyógyászati klinikájának igazgatója. Dolgozószobájában — meg­lepő látvány — preparált ele­fántláb és antilopbőr vonja magára a tekintetet. Először hát erről kérdeztem. — Hobbim a vadászat. A Trópusi Egészségügyi Szolgálat klinikámhoz tartozik és én 'Afrika több országába eljutot­tam. Ezek onnan származó emlékek. — Professzor úr, miért és hogyan lett orvos? _ Nem orvosnak készültem. R égésznek vagy mérnöknek. Régésznek azért, mert nagyon érdekeltek a múltból ránk maradt szépségek. Mérnöknek pedig azért, mert apám mű­szaki érdeklődésű ember volt. Az első magyar autószerelők egyike. Orvos nem volt a csa­ládunkban. Aztán az érettsé­gi, majd katonaidőm letelte után mégis úgy határoztam: orvos leszek. Ezt a választáso­mat soha nem bántam meg. Egyetemi tanulmányaimat na­gyon jó eredménnyel végez­tem. — Végül belgyógyász lett. Az orvosi szakágak közül mi­ért éppen ezt választotta? — Azért lettem belgyógyász, mert mindig a spekulatív szakmák vonzottak, s nem a manuálisak. Azonkívül a bel­gyógyászat az orvostudomány alapja. Az élő szervezet minden megnyilvánulása mö­gött biokémiai, illetve flzioké- miai történések vannak. Ennek a kutatása hallatlanul izgal­mas, érdekes dolog. A belgyó­gyász az, aki az élet jelenségek mélyére hatol. — Professzor úr szűkebb ku­tatási területe a hematológia. Az orvostudományok doktora címet a véralvadás mechaniz­musáról szóló disszertációjá­ért kapta. — Igen. Nos, az érpályákon keringő vér folyékony halmaz- állapota életfontosságú jelen­tőségű; de ugyanilyen biológiai szükségszerűség, hogy sérü­léskor a kiömlő vér megalvad­jon. A folyékony halmazálla­pot fenntartását, illetőleg sé­rülés esetén a véralvadás szük­séges mértékét a szervezetben számos szabályozó rendszer biztosítja. * A véralvadás mechanizmusa az egyik leg­jobban működő biológiai rendszer. Mégis megtörténik, hogy e rendszer egyensúlya felborul a keringő vérben. Az éren belül alvadás, szaknyel­ven trombus keletkezik. De ez fordítva is történhet: az ember vérzékennyé válhat. Vajon milyen anyagok okkozzák ezt? Miképpen zajlik le, s lehet-e befolyásolni? Ezek a kérdések régóta foglalkoztatják a kuta­tókat. Legnagyobb tudomá­nyos eredményemnek tekin­tem, hogy a véralvadás gátló heparin hatásmechanizmusát mi írtuk le első ízben, Geren­dás és Csefkó doktorokkal. Ez több mint negyedszázaddal ezelőtt, a Tihanyi Közlönyben angolul jelent meg. Feledésbe merült, alig vettek róla tudo­mást. De mostanában ismét előkerült közlemények idéze­teiben. Jó érzés számomra, hogy néhány kutatási eredmé­nyem tankönyvi adat lett. Itt, a klinika mellett jól felszerelt, modern kutatólaboratórium­ban dolgozunk. Az izotópok segítségével lehetővé vált a legapróbb anyagok útjának nyomon követése. Sikerült vér­alvadási tényezőket elkülöní­teni, molekulákkal kísérletez­ni. Körülbelül száztíz tanul­mányom, öt könyvem, illetőleg könyvrészletem jelent meg eddig. — De professzor úr nem­csak elméleti kutatásokat foly­tat, hanem gyógyít is nap mint nap. — Rendkívül felemelő ér­zés egy beteg embernek visz- szaadni az egészségét. A beteg ember mindig szomorú, lehan­goló látvány. Együtt kell érez­ni vele, meg kell érteni őt. A halállal nem tudunk „kibé­külni”. Lesújtva érzem magam, legyőzöttségérzésem van, fő­leg akkor, ha fiatal betegem hal meg. Eöry Éva 4 NÓGRAD - 1978. október 17., kedd Színvonalas kórushangverseny Salgótarjánban Ünnepélyes külsőségek kö­zött rendezte meg Salgótarján város Tanácsa a közelmúltban a zenei világnap hangverse­nyét. A rendezvény ünnepé­lyes hangulatát nemcsak a világnap különleges jelentősé­ge, nemcsak a József Attila megyei Művelődési Központ szép és kitűnő előadóterme, hanem a népes közönség és a jó rendezés is biztosította. Azok a lelkes zenerajongók, akik ezt a vasárnap délutánt a kultúrházban töltötték, vá­rakozásukban ez alkalommal sem csalódtak. Az országos és nemzetközi viszonylatban is élen járó négy díjazott Kórus szinte egymást túlszárnyalva, a magyar kóruskultúra legszebb értékeit csillogtatta a hosszú műsoron keresztül. De a kö­zönség is, mely többségében fiatalokból tevődött össze, jól vizsgázott, mert a gyakori vas­taps nem elsősorban a „muta­tós” számoknál, hanem a ki­mondottan magas színvonalon és a drámai mélységgel elő­adott legmodernebb hangvéte­lű kórusművek megszólaltatá­sa után csattant fel. A műsor első szereplője a miskolci Egressy Béni Zeneis­kola gyermekkara volt dr. Farbaky Gézáné vezetésével. A gyermekek sok árnyalatú, fi­noman cizellált éneklésén a hangszertanulással szerzett ze­nei közelség is érződött. Ugyanakkor az áltáluk képvi­selt, szépen megmunkált vo­kális kultúra, amely nemcsak a hang bársonyos puhaságá­ban, a dallamképzés hajlé­konyságában, hanem a harmó­niai és formáló érzékenység­ben is megmutatkozott, bizo­nyára jótékonyan visszahat a kórustagok hangszertanulására is. Nagy és változatos műso­rukban néhány régebbi nyuga­ti mester művein kívül több­ségében magyar szerzők kom­pozícióit hallhattuk. Ezek kö­zül is kiemelkedett Petrovics Emil és Decsényi János kis műveinek virtuóz megszólalta­tása. Miskolc büszke lehet gyer­mekkaraira, mert a salgótar­jáni műsorban nemcsak a ze­neiskolások, hanem az ének­zene tagozatú általános isko­lai gyermekek is ki tettek ma­gukért. A világnapi műsor második szereplője ugyanis a miskolci 6. számú ének-zenei általános iskola énekkara volt Reményi János vezetésével. Ez a kitűnő gyermekkar méltán válhatott az ország egyik leg­jobb együttesévé (többek kö­zött 1. díjas lett Debrecenben), mert a legnehezebb kórusmű­veket is szinte játszi könnyed­séggel szólaltatta meg. Mű­sorszámaik igényes megválo- gatása mellett e kórus legfőbb erénye a zenei hűséggel páro­sított drámai feszültség. Az általuk tolmácsolt magyar művek ugyan gyermekeknek íródtak, mégis úgy tűnt, hogy előadásuk őszinteségével, a ze­nei mondanivaló átélésével — többek között Bartók művei­nek egyéni hangvételű, de tel­jesen hiteles megszólaltatásán keresztül — sok mindent tud­tak a felnőttek számára is kö­zölni. Szünet után a felnőttkóru­sok következtek. Elsőként a debreceni női kar kategóriában ugyancsak első díjas egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola leánykara Tar Lőrinc vezeté­sével. Éneklésüket elsősorban összeszokottság, fölényes vo­kális biztonság és intonációs tisztaság jellemezte. A mind­össze harminctagú nőikar ki­egyenlített hangzása nagy kó­rus benyomását keltette. A kó­rus dicséretén kívül a Pün­kösdölő szólistájának bájos éneke, valamint Marik Erzsé­bet biztos zongorajátéka is hozzájárult a megérdemelt szép sikerhez. Budapestről érkezett a mű­sor negyedik, egyben sorrend­ben utolsó szereplője: a KISíI Művészegyüttes Központi Énekkara. A nagy létszámú vegyes kart Strausz Kálmán vezényelte. A sok sikert megélt, kitűnő együttes ez alkalommal is nagyszabású és igényes mű­sorral lépett a közönség elé. Az előadott műsorszámok leg­főbb értéke a nagy hangterje­delemmel megszólaltatott drá­mai tömörség és a modern hangvételű művekben különö­sen nyilvánvaló otthonosság. Nem véletlen, hogy a közön­ség legnagyobb tapsa a Pou­lenc és a kórus volt Karna­gyának, Lantos Rezsőnek em­lékére komponált Szokolay- mű előadása után hangzott fel. A műsor végén a kipirult arcú szereplők, a hálás közön­ség és az elégedett rendezők egyaránt azt a benyomást kel­tették, hogy összehangolt, jó munkával egy emlékezetes hangversenyt sikerült megva­lósítani. Mindemellett nem tudjuk elhallgatni a salgótar­jániaknak e műsor után is ki­kívánkozó jogos reményét, azt, hogy Nógrádban is szívesen vennének minél több ilyen és hasonló kórust. Abban a város­ban és megyében, amelynek lakói igen sokat tettek és or­szágos példát mutattak esztéti­kus életformájuk megteremté­séért és többek között a kép­zőművészetek felkarolásáért, ott a zenének és éneklésnek is ma már az eddigieknél maga­sabb mércét kell állítani. Turcsány Emil a zeneművészeti főiskola tanára Két pincetárlat között Madarak Ügy mintha sok év telt volna el Földi Péter el­ső, nyilvános bemutatko­zása óta. Va­lójában szin- te_tegnap volt, amikor ér­deklődők és barátok együtt szorong­tunk a Nógrád megyei Tanács pinceklubjában, ahol szokatlan képek alatt ritkán tapasz­talható hévvel és hittel bizonygatta egy szó­rakozott tanár benyomását keltő fiatalember a művészet létjogosultságát és a maga törekvéseinek helyességét. Azóta Földi Péter nevét megismerte a szűkebb szak­ma és a közönség. Eddigi te­vékenységének elismeréséül és támogatásaként Derkovits- ösztöndíjban részesült. A kö­zelmúltban a ferencvárosi pin­cetárlaton másodszor mutat­kozott be Budapesten. Te­gyük hozzá: nagy sikerrel. Eredményeinek egyik titka — kétségtelen tehetségén túl — művészi következetessége. Akik figyelemmel kísérték fejlődését, tapasztalhatták módszeres kutatását, egy-egy festői lehetőség következetes kiaknázására való elszántsá­gát. Azt a képességét, hogy képről képre előbbre tudott lépni. Volt ereje a vissza­fordulásra is, ha zsákutcába tévedt. Mert Földi Péter nem „ösztönös” művész. Neve nem hozható rokonságba az elemi ösztönösség semmilyen meg­nyilvánulásával. Kritikus szemmel fogadta be a ma­gyar festészet múltját, tapasz­talatokat gyűjteni jutott el — számos európai múzeum megtekintése után — két al­kalommal is Párizsig. Meg­talált egyéni hangját így volt képes kiművelni, saját irá­nyát tudatosítani. Tájékozott­sága tette lehetővé, hogy pél­dául a növényi formákkal kísérletezve, felismerje a fe­nyegető veszélyt: kiüresedő absztrakciók várnak rá, ha ebben az irányban halad to­vább. önmaga unalmas ismé­telgetése helyett neki közlen­dője van, s szeretné, ha el is jutna azokhoz, akiknek szán­ja. A korai tapogatódzások ter­mészetesen eredményt is hoz­tak. Mindenekelőtt megta­nult kitűnően bánni a színek­kel. Talán nem túlzás azt ál­lítani, mára vérbeli kolorista vált belőle. Festészetének kö­zönségre gyakorolt vonzerejét legfőképpen ez adja. Bonyo­lult színritmikájának belső ösz- szefüggéseit már kevésbé ku­tatják. Ebből fakadóan a fes­tő előtt ott a lehetőség, hogy nagy biztonsággal kezelt esz­közeivel tömegtermelésre áll­jon át. Fessen akkor is, ha csak képet akar előállítani, nem pedig festmény kívánko­zik ki belőle. Piac és rosszul értelmezett mecenatúra van ehhez is. Láttunk az elmúlt évtizedben ígéretes pályákat így felhígulni. Földi Péter eddigi eredményei közé tartozik, hogy nem csupán szakmai, mesterségbeli tudás­ra tett szert, hanem kimun­kálta egyéniségére szabott művészi alapállását is. A műalkotás számára morális tett. Az alkotás az életmód­ja. Erre rendezkedett be. Eb­ben nincs helye engedmények­nek, magánéletbeli gyarló szempontoknak. A ferencvárosi pincetár­lat egységes összhatású anya­ga a harmónia utáni vágy­ról, megvalósításának lehető­ségeiről — lehetetlenségeiről tanúskodik. A harmónia le­hetőségének érzete mellett szín- és formavilágában — hol az edőérzet fokán, hol nyíltan — ott a fenyegetett­ség is. Olykor egyenesen a védtelenség, a kiszolgáltatott­ság hangjai erősödnek fel. A termértyek valamikori „sze­mélytelen” világa helyett most; az állatvilág, de főleg a madarak létmódjának ki­nagyított epizódjai telítődnek emberi gondokkal. Kétségte­lenül az egyetemes veszély- érzet munkál ezekben az al­kotásokban, s kár lenne ta­gadni, hogy valóban létező veszélyek nehezednek ránk. A valódi feladatunk inkább ezek tudatosítása: a látszat­harmóniák mögött meglátni az összetevőket. Ha úgy tetszik, ezzel Földi Péter festészete eleget tesz a művészet pedagógiai hiva­tásának is. Az intenzív szín­élmény lehetőségeivel be is vési tudatunkban felismeré­seit. Nézeteit akkor képes át­fogó rendszerbe foglalni, amikor képén megjelenik az ember is. A tájékozatlan most sematikus szimbolikát tételez fel. Valójában ritka érzékletességről van szó, ame­lyet a felismerhetőség hatá­rain belül tartott formavilág mellett elsősorban az önma­gukban is egész részletek felfokozott színösszefüggései és az anyagszerűen kezelt festék célszerűen fakturális ha­tásai támogatnak. Megyénk művészeti életé­nek az utóbbi években elért egyik legjelentősebb teljesít­ményéről adott számot Földi Péter budapesti kiállításával. Érzékeny mecénatúrát kívá­nunk neki. Eddigi fejlődése az egyre nagyobb méretek meghódítását is mutatja. Va­jon időben kap-e murális megbízatást? Laczkó Pál . X

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom