Nógrád. 1978. október (34. évfolyam. 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
Családlátogatást Rálátás a nagyhemányre Tamócziék hobbija a turisztika és az utazás. Nagy a vidámság, amikor a jugoszláviai, németországi utazásokról készült diafilmekct otthon, estenként levetítik. A televízióból, rádióból jól ismert riporter, Pásztor Ferenc egyik riportfilmjében, amelyben régi salgótarjáni játszótársakat keresett meg — felment egyik barátjával a salakhegyre. Botot fogtak a kezükbe, csakúgy mint harminc-negyven évvel ezelőtt, leültek a salakra és repültek. A bot a repülőgép botkormányát jelentette, a salakhegy magassága pedig magát a repülést. Amennyire vissza tudok emlékezni erre a jelenetre, az egykori társ, a tarjáni barát a valóságban is repülős tiszt lett. a riporter meg éppenhogy olyan foglalkozást választott, amely kötelezően igényli mindenkor, a helyes látás érdekében, azt a bizonyos „rálátást”. Már ami a témát illeti. Ez jut az ember eszébe, Í imikor Tamóczi György ésfe- esége elbeszélését nailgatja a régi Salgótarjánról, az acélgyári kéményről, a Ferenc-te- lepről, amely éppen a kémény mögöttes területén épült még a város iparosodásának kezdeteinél. Tarnóczi György apja, nagyapja, feleségének apja, nagyapja nemkülönben a salgótarjáni munkásság összeko- vácsolódásának, az acélgyár kialakításának nemcsak kortársa, de résztvevője is volt. Ilyenformán mindketten tör- zsökös salgótarjáninak tekintendők, s éppen ezért érdekes az is, ahogy a gyerekkort látják. De a legfőképpen azért érdemes történetüket meghallgatni, mert csakúgy, mint a salakhegyi repülők, ók :s őrzik emlékezetükben, s ami ennél is fontosabb talán, életmódjukban, szokásaikban mindazt, ami a múltból őrzésre érdemes. S akkor már azt is szóba hozzák, hogyan látják a városi élet mai valóságát, milyennek ítélik a mai szotcá- sokat? Tarnóczi György az öblös- üveggyárban főművezető. Felesége ugyanott dolgozik, de nem a gyár kötelékébe tartozik, hanem egy országos szerv, a mérésügyi hivatal munkatársa. A családban két gyermek él, Ildikó 17 esztendős diák, Tamás nyolcéves és a Munkás utcai otthontól elég távol eső Május 1. úti Általános Iskola tanulója. Az elvek már itt megmutatkoznak. Azt mondja Tarnó- cziné: — Nem tudom megérteni, miért vannak sokan kétsegbe- esve, ha a gyerekük nem a legközelebbi iskolába jár. A férjem például az egész várost végiggyalogolta, amikor az acélgyártól a gépipariba járt mindennap. Általában, sokan el sem tudják képzelni, hogy gyalog hosszabb, rövidebb utakra menjenek, akárcsak sétálni, vagy kirándulni. Mintha az autó minden tulajdonossal elfelejtette volna, hogy járni, a természetben élni is jól lehet Tamóczi György a Ferene- telep természetközelségében gyerekeskedett, ott nőtt fel, öt barát közül jelenleg ketten élnek Salgótarjánban, a többiek elszéledtek. De azért számon tartják egymást ma is. Es szívesen emlékeznek, s nemcsak emlékeznek, úgy is élnek, mint a régi időkben, amikor játszótér volt az egész acélgyári nagykémény mögötti Ferenc- telep, a Rimamurányi Vasmű házépítő szövetkezet összefogásával épült családi házas terület. „Nagyon szerettünk mesz- szire elgyalogolni a srácokkal, Eresztvénybe, fel Salgóbányá- ra, a Narancsra. Akkoriban a turisztikának talán még nagyobb becsülete volt, mint manapság. Az ember felnőtt a természetbe. Megszokta, és egész életére megszerette, a zöld dombokat, a fákat, amelyekből jócskán volt régen a Tatár-árok környékén. A tarjáni ember természetszerető. Ha meggondoljuk, nem is lehet más. Ezért fájdalmas, amikor egy-egy utca fáit halálra ítélik, kivágják. Elképzelni sem tudom, milyen lenne például a -Száj na-part«, a Tarján-patak melletti sétány, fák nélkül. Vagy az úgynevezett acélgyári út a fasorok nélkül. A kihagyott, elszalasztott lehetőségek meg külön is izgatnak. Ott volt a kisvasút. Vagy inkább így: fogaskerekű, ami az acélgyár és a salgói bánya között közlekedett. Amikor a szén kifogyott Saigon, elvesztette ugyan a gazdasági jelentőségét, de kaphatott volna más szerepet. Mint, amilyent a hansági kisvasút. Turisztikai, idegenforgalmi, természetjáró szerepet, páldáMód?zertani kab'net Rét^ágon Az Asztalos János Művelődési Központ, valamint a KISZ rétsági járási bizottsága Rétságon módszertani kabinetet hozott létre, ahol az ifjúsági klubok, vitakörök részére megfelelő propagandaanyag, technikai eszköz éü rendelkezésre. Az elkészített foglalkozási terv szerint a hét minden napján előadások, programok lesznek, melyeken bárkit részt vehet. \ kabinet különösen nagy figyelmet fordít az ifjúsági klubok segítésére, módszertani támogatására. ul. Fel kellett szedni, nem lehet fenntartani? Az ember mai ésszel már nagyon sajnálja, hogy így történt”. Tarnócziék nem hívei a saját teleknek, sőt, még a gépkocsit is másként értékelik, mint esetleg mások. „Minek a telek? Csak kötöttséget jelent Elfogadom, hogy sok jó származik abból is, ha az ember kijár a saját kis földjére, de nekem más az elvem. Talán nem elég korszerű amit mondok: az egész az enyém, a családé, másé, aki szereti a természetet. Tulajdonképpen éppen a változatosságtól, a helyváloztatástól, a turisztikától, a csellengéstől, táborozástól, a jóízű és semmi másnoz sem hasonlítható nagy túráktól fosztanám meg magam, ha egyetlen kis területhez láncolnám a családomat, a szabad időmet”. így vélekedik Tamóczi György főművezető, akinek egészen biztosan lehetett volna, negyvenkét éves fejjel, saját telke, gépkocsija. De azért tiszteli azt is, aki másként vélekedik. Csak a rossz jelenségeket nem állhatja. Mire gondol? — A társadalmi méretű elkényelmesedés semmiképpen nem kedvez az embernek. Sem a munkáját, sem a szellemi intenzitását nem növeli a túlzott gépesedés, kényelmesség. A város természeti értékeire pedig mindenképpen nagyobb gondot szükséges fordítani! Nem tudom megérteni, miért szennyezheti évtizedek óta, de a mai nap is, néhány intézmény a város amúgy sem legtisztább levegőjét? Aztán szóba kerül újra a Tatár-árok, a kedvelt túrahely. Ahova a család gyakorta kijár, szabad időben. Busszal elmennek a kempingig, és letelepednek a zöldben. Van jó példa is. A Mákos-lak, amit ott kint létesítettek az acélgyári nyugdíjasok. Tarnóczi főművezető büszke erre. S arra is, hogy mostanában mára rádióba, a túraajánlatoknál is bemondják a Mákos-lakot. De az már nagyon bosszantja, hogy a nyitott turistabetérőt vandál módon rongálják olyanok, akiknek soha nem jelenthetett igazi élményt a természet. Csoda-e, hogy a várost is tisztábbnak szeretné látni? „Itt a Munkás utcában, hat háznak két hulladékgyűjtő konténer jutott, ki érti ezt?” Mi boszantja tarjámként? A rossz járda a megyei tanácstól az üveggyárig, s az, hogy éjszakánként a locsolóautó a járdára is felmegy, tovább rongálva az aszfaltot. Mire büszke tarjámként? Erre azt mondja: „Mindenre”. T. Pataki László Vasárnapi jegyzet B n! \lin rlnnnpL megvárt a maga helye. J.TXIIliit;II UCtt jgy a bQj. ^ ember fejébe száll, bátorsága az inába- A sok röpködésben nem csoda, ha csodákat lát. Az ókorban még volt belőle vagy hét, a héten viszont csak egyet emlegettek a szerda esti , televízióadás óta. Nem a magyar csapat győzelmét, amelyet minden csoda felett tartanak számon, mert Derrick felügyelő cseleire többen emlékeznek. A csodaszámba az ezt követő film ment a halottlátóról. Bevallom, a kísérteties kísérőzenétől meg- borzóngott a hátam s másnap amikor valaki úgy kezdte mondókáját, hogy „hu”, aztán már mondhatta, a hu-sikámat, meg gyújthatta a kölcsön kért hu-szast, az ijedelemtől földbe gyökerezett a lábam. Bizonyára, ha hozzátartozóim e pillanatban felvett pózomról érdeklődtek volna Jolán- kától, holtbiztos leírást kapnak. Mert az ijedtségtől fejem félre fordítottam, vérkeringési zavaraim táfnadtak, s mintha késsel adtak volna vénás injekciót a talpamba. A fejemben is ütést éreztem. Pontosabban szólva: szöget ütött a fejembe egy dolog. Mintha azt hallottam volna valakitől, hogy nálunk nem mindenütt becsülik meg a tudós embereket, hátha még melléje asszony is. S íme az ellenpélda! Az arra rátermett lányok, asszonyok kitartó, 6zívós munkájuk jutalmát elnyerik, előbb-utóbb magas állásba kerülhetnek, ahonnét hem eshet nehezükre a látás. A riportfilmből egyik ismerősöm egészen másra következtetett. Váltig hangoztatta, hogy az alkotók a halottlátószakma műhelytitkaiba való beavatással, a fizikai munka mellett a szellemi munka nehézségeinek bemutatását tűzték célul. Mert ő tudja igazán, hogy micsoda erőfeszítéseket követel reggeltől estig töményen koncentrálni s kitalálni mások gondalatát- Ez még akkor is illuzionista adottságokat feltételez, ha a jól ismert műhelyvezetőről van szó, hátha még az újonnan odahelyezett igazgatóról. Hozzáfűzte azt is: szerencsére ő már ott dolgozik tíz év óta. s bár az igazgatók közben jöt- tek-mentek, a szellem az nem változott. A törzsgárdatagoknak számító szellemeket így nem véletlen, hogy valóban nagy megbecsülés övezi. Főként azért, mert roppant jámborak, nehéz őket kihozni sodrukból, nem kerülnek összetűzésbe kollégájukkal, még a sokat idézett törvény szellemével sem- Nem úgy mint a putnoki asszonyság, akit adóhátraléka kiegyenlítésére kötelezett éppen a törvény szelleme. S ez esetben nem ő idézett, hanem a tanács. Ebből is látszik, hogy az idézés nálunk nem rátermettség és találékonyság kérdése. A dokumentumfilm nézése közben eszembe jutott a sok szomorú arc láttán egy kedv- derítőbb dolog, a Vidám Park. Annak is "egy — nem éppen tömegközlekedési célokat szolgáló — tartozéka, a szellemvasút. Csupa hátborzongató figura, magnetofonszalagra felvett sikolyfoszlányok, szívszorító jelenetek idéződtek fel előttem. Arra még biztosan emlékszem, hogy a tarifa drágább volt a MÁV-énál, de olcsóbb, mint a halottlátó asz- szony. Az utóbbival kár is persze összeha- son/litgatni hiszen az ember semmiféle üzenetet nem kapott, leszámítva a hangosbeszélőt, amely rikácsolta, hogy ki kit vár a kijáratnál. A főbejáratnál bőrkarbátos fiatalember várakozott, kezében egy csokor illatozó szegfüvei, a délutáni randevú elválaszthatatlan kellékével. Roppant saj'náltam, hogy később arról nem érkezett üzenet: vajon megköszönte-e a túloldalról érkezett leány a virágot, s a fiú emlékszik-e rá, hogy a járdán ki volt az a négy személy, aki mellette állt. Mostanában egyébként divatosak az üzenetek. Van aki telefonon kapja, más vastag, műszaki leírásból próbálja kihámozni, hogv a technológusok mit szerettek volna közölni még. S akadnak önkéntes üzenetközvetítők is, semmiféle fizetséget nem várnak szolgálataikért. Ellenkezőleg, ráadásul ők fizetnek- Állítólag egyre kevesebbszer fordulnak elő csapatostul, az újfajta környezetben nehezen szaporádnak s már az illetékes hatóságok azon törik fejüket, hogy hol állítsák fel rezervátumukat, ahol bizonyára, jut hely a hiszékenyeknek is. A ni Iliik nrvéletlenül éjfélkor egy 1UUUHUI keresztúthoz értem. Vacogva vártam, hogy megjelenik a fehér lepelbe burkolózott hazajáró, de helyette csak egy portyázó rendőrautó zavarta fel az éjszaka csendjét. így az ember megnyugodhatott, s továbbra is csak egyetlen „kísértetben” hisz, amely a jövendöléssel ellentétben nem csak Európát járta be, hanem az egész világot- Ez a „kísértet” valahogy megnyugtat. Másoknak mondja, hogy: „hu”! Szabó Gyula Munkában a Troffipax Néha egészen hajmeresztő... f 9 ff Fantombus» a ködben — Alkudozó gyorshujtók Mit bír a motor ? Költői hangulata van az őszi reggelnek. Még éppen csak dereng, a ködben szinte lebegnek a fák. Alig lehet ötven méterre látni. Valami mormogásféle hallatszik és a tejfehér párából olyan hirtelen bontakozik ki az autóbusz sárga tömege, hogy meghőköl az ember. Néhány másodperc, amíg látni lehet a jármű hátát és már el is tűnt. A Zsiguli fényszórói fehér pászmákat lövelnek maguk elé. Néhány pillanat és újra feltűnik a busz, a tárcsa jelére megáll. — Jó reggelt kívánok, közúti ellenőrzés, tessék kiszállni... Miért közlekedik a ködben világítás nélkül? A vezető döbbenten néz járművére. — Nem égett a lámpa? — Nem, kérem. — Feledékenység volt, biztosi Amikor Pásztón elindultam, elfelejtettem felkapcsolni. — Szabálysértésért 100 forint helyszíni bírságra büntetem. — Dehát csak elfelejtettem... Ezt ilyen komolyan veszik? A GC 83—88-as autóbusz sárga fantomból, kivilágított közúti járművé szelídülve folytatja útját. A vezető hálás lehet, hiszen feledékeny- sége könnyen bajba sodorhatta volna. — Néha egészen hajmeresztő, mire képesek a vezetők — mondja kicsit később Nagy András törzsőrmester, a Traffipax-gépkocsi vezetője. Ez már Jobbágyi előtt hangzik el. A kanyarban, ahol szinte hónapról hónapra sú- lyosnál-súlyosabb balesetek keletkeznek. Hiába tettek ki sebességkorlátozó táblát, 10 perc alatt három, fél óra alatt több mint hat gépjármű lépte túl a megengedett sebességet. A radarral összekapcsolt fényképezőgép automatikusan fel-felzümmög. Akad hát dolga Tőzsér Sándor törzsőrmesternek, aki 150 méterrel lejjebb rádiójelzésre megállítja a sebességet túllépőket. Figyelmeztetés, vagy helyszíni bírság jár a gyorshajtásért. De jelentős túllépés esetén feljelentésre kerül sor. A kocsihoz ketten közelednek. Egy idősebb, meg egy fiatalabb férfi. Mind a kettőjükről „fénykép készült”. Terményt szállítanak a piacra, a korai órákban. A korosabb szólal meg: — Kérésem volna törzsőrmester elvtárs! Nem lehetne valahogy elintézni? Itt van ez a gyerek. Ez is igazolhatja, mert együtt dolgozott velem a tűzhelygyárban, hogy én becsületesen élek. Én még fenyítve sem voltam, hát miért kell minket feljelenteni? Jaj, tessék már valamit csinálni ! Meghálálnám... — mondja még sokáig. Hiába magyarázzák neki, hogy 84 kilométerrel nem lehet büntetlenül közlekedni. Lassacskán befejezik a mérést, és tovább indul a kocsi. Balassagyarmat belterületén egy motorkerékpárosra leszünk figyelmesek. A kórház előtt áll meg. — Milyen sebességgel közlekedett? — Nem tudom, kérem. El van szakadva a kilométerspirálom. Most vettem a motort. Még műszaki előtt vagyok — mutat piros Jáwájára. Mikor rrtegtudja, hogy 65 kilométeres sebességgel jött, el sem akarja hinni, hogy any- nyit bír a motor. Szendehely, Katalinpuszta „jó vadászterületnek” bizonyul — sajnos. Perceken belül négyszer kattan egymás után a fényképezőgép. Az első „áldozat” egy fehér Volvo. Budapestről érkezett, 22 kilométerrel túllépve a megengedett sebességet. — Lefényképeztek? Nem is láttam! Nem lehetne valahogy elintézni ? Hivatalos ügyben megyek. Sietek... A következő gépkocsi lengyel rendszámú. Hatvan helyett kilencvennel jött. A bennülők hiába mondják: „forint nyema”, az intézkedést nem kerülik el. Reggel öttől délután háromig 21 szabálysértés, ebből 4 feljelentés, 12 bírság, és 5 figyelmeztetés. Ez egy nap mérlege. Aki végig csinálja a közlekedési rendőrökkel, rájön: egyáltalán nem szórakoztató „vadászat” ez, hanem fáradságos munka, ami ráadásul figyelmet és türelmet igényel. A kapitányság előtt a sarkon viszont látunk egy reggeli ismerőst. Az alkudozó fuvaros „védencét”. Most egy másik idősebb emberrel álldogál. Várja a rendőröket. Az odahajol az ablakhoz: — Lefényképezték a veje- met! Miért kellett... Csináljanak már valamit... Nem lehet? Tényleg nem? A közlekedés biztonsága nem alku tárgya. Ha a szabályok megszegőit büntetik, a többi közlekedőt, s a büntetettek épségét is védik vele. Épp ezért napról napra útjainkon munkálkodik a Traffi- pax. Gáspár Imre NÓGRÁD - 1978. október 15., vasárnap
