Nógrád. 1978. szeptember (34. évfolyam. 206-231. szám)

1978-09-19 / 221. szám

Peremkerület a város szívében Memento chilei tragédiákra Kétségtelen, hogy az elmúlt műsorhét egyik leghangsúlyo­sabb, mondandóiban leg­gazdagabb és legelgondolkod- tatóbb műsor eseménye pén­teken este került képernyőre. Irópáros: Kabay Barna és Gyöngyössy Imre szerzője a látott műnek, a Tengerre né­ző cellák című, Allende elnök emlékére készült tévéfilm­nek. Szuggesztív, mozgalmas képsorok peregtek előttünk az öt évvel ezelőtti nemzeti tra­gédiáról, a chilei történések­ről, melyek megrázták és fel­kavarták a világ haladó em­beriségét. A látvány a doku­mentatív valóságrögzítés ere­jével és hitelével hatott, holott csak tévéjátékról volt szó. Ka­bay Barna és Gyöngyössy Im­re esetében azonban ez a „csak” szócska nem degradá­ló, hanem megemelő jelentő­ségű, ami azt jelenti, hogy a történelmi valóság eseményeit sikerült a művészet síkjára emelniük, úgy, hogy bármit is csorbult volna a történelmi hűség. Nem könnyű feladatra vál­lalkoztak a szerzők a Ten­gerre néző cellák megalkotá­sával. Ez a műfaj közönség­szempontból hálátlan írói terület, ugyanakkor éppen va­lósághoz kötöttségével erő­sen behatárolja az írói fan­tázia szabad mozgását. Ka­bay és Gyöngyössy dicsérete­sen elkerülték a dokumen­tumműfaj buktatóit. A tévéfilm külön érdeme a közreműködő művészek igen komoly, fegyelmezett megje­lenítő törekvése az egyes fi­gurákban. A hiteles erejű áb­rázolások sorából is kinőtt Koncz Gábor, Kalocsay Mik­lós, Páger Antal, Kőmíves Sándor, Iglódi István, Szirtes Ádám, Kállai Ferenc, Békés Rita, Hartmann Teréz, Szir­tes Ági jellemrajzra törekvő játéka, Sólyom László szép operatőri munkája. A tévéjáték jó bevezetője volt kedden este A halottak nem hallgatnak... című, Hey- nowski és Scheumann doku­mentumfilm. Az NDK világ­hírű alkotópárosa abból az alkalomból, hogy 1973. szep­tember 11-én Pinochet tábor­nok fegyveres paranccsal meg­döntötte a chilei népi hatal­mat, ezúttal két özvegy meg­rázó vallomásával leplezte le a fasiszta diktátort, aki pa­rancsot adott férjük, Jose To- ha és Orlando Letelier nem­zetvédelmi miniszterek meg­gyilkolására. Szerdán nagy és kedves írónk, Tersánszky Józsi Je­nő születése 90. évfordulójá­ra emlékezett méltó formában a televízió. A regény alapján készült tévéjáték a maga sze­líd pontosságában is érdekes betekintést nyújtott század- eleji háborús korszakunk vi­lágába, társadalmi valóságá­ba. A játék főszerepében, Bán­sági Ildikó formált meggyőző­en átélt, bensőségesen rétege­zett figurát, olyan kitűnő partnerek társaságban mint Csákányi László, Jordan Ta­más, Nagy Gábor, Pathó Ist­ván és Pártos Erzsi. Nagyon megragadó és ro­konszenves volt vasárnap es­te az a portréfilm, melyet egyik legnépszerűbb írónkról, Szabó Magdáról láthattunk. Vallomása a szülővárosról, a hozzá való, máig tartó kötő­désről megindítón őszinte volt, mert a szavak mögött a kál­vinista. Rómához, Debrecen­hez való kötődését olvashat­juk az írónő legtöbb művé­ből. Életútját az írói tanul­ságok és eredmények össze­függésében mutatta be a portréfilm Koczkás Sándor, riporteri segédletével. A hét egyéb műsoraiból em­lítést érdemel Az oroszlán té­len című angol film, amely szinte a shakespeare-i drámák sűrítményében állította elénk, a XI. századi Anglia udvari életét, cselszövő fondorlatait a hatalomért. James Goldman drámájának filmváltozata az erős kezű II. Henriket helye­zi cselekménye középpontjába, aki Lear királyhoz hasonlóan, dönteni kíván birodalma sor­sáról, de úgy, hogy a hata­lom egyetlen kézben marad­jon. Itt viszont — egyetlen mozzanattól eltekintve — semmi vér nem folyik, de a heves szócsatákban, emberi sorsok morzsolódnak semmi­vé. Krimiparódiának, sőt szatí­rának értékelhetjük a csü­törtökön, a 2. műsorban látott, Az Aranyexpressz című angol filmet, melynek végén min­denki elnyeri a jutalmát. En­nél többet felesleges monda­ni róla, mert a filmben alig is történik valami. (b. t) Mai tévéajánlatunk ' 18.35: Alku nélküli élet Emlékezés Stromfeld Aurél születésének 100. évfordulójá­ra. „A Munkásmozgalmi Múze­um és a Hadtörténeti Múzeum közös kiállítása lehetőséget nyújtott számunkra is, hogy tv-dokumentumműsort szer­kesszünk — mondta Varga Zsuzsa szerkesztő. — Az ösz- szeállítás anyagát így tulaj­donképpen Hetes Tibor kitű­nő Stromfeld-monográfiája, és Földes Péter író részletes élet­rajzi könyve alapján állíthat­tuk össze. Feldolgozásunkban azt az életutat szeretnénk be­mutatni, amelyet Stromfeld Aurél, ez az elszegényedett polgári családból származó, katonai pályát választó főtiszt megtett a munkásmozgalo­mig. A rendkívül rokonszen­ves, humánus beállítottságú katonatisztet nagyon meg­szerettem kutatásaink során. Egyike volt azoknak, akik előre megjósolták az első vi­lágháború tragikus kimenete­lét. S bár nem értette meg a kommunista párt eszményeit. 1919-ben a tanácskormány jó­váhagyásával ő szervezi meg a munkásmilíciát, majd mint vezérkari főnök, az ő nevéhez fűződik, a győzelmes északi hadjárat. Találkozás egy csendes" ház magányos gazdájával A salgótarjáni Bányász Művelődési Ház mostanában keveset hallat magáról... Az egykori bányatiszti ka­szinó építéséről nem maradt fenn pontos adat, feltehetően a bányateleppel egyidőben épült. A bányatelep kolóniái azonban lebontásra ítéltet­tek, s így — a felszabadulás után — művelődési célokat betöltő intézmény „törzsven­dégei” is elköltöztek. Az új épületekben már azok lak­nak, akik számára a „műve­lődési központot” az — alig pár száz méterrel odébb le­vő — József Attila megyei Művelődési Központ, a me­gyei könyvtár, no meg az új mozi, a November 7. Filmszínház környéke jelen­ti. Peremkerületi művelődési ház — az új városközpont közvetlen közelében?! Soha ilyen sorsot egy intézmény­nek! Igaz, a művelődési ház kezdettől a bánya tulajdoná­ban volt, csakhogy a „visz- szafejlesztés” óta a bányá­szatban dolgozók létszáma is megcsappant, jelenleg épp, hogy eléri a hat és fél ezer főt. Többségük bejáró dolgo­zó, bár ez a meghatározás sem pontos, mert „bejárnak” ugyan, de nem egy helyre, hanem szétszórtan kiseöb- nagyobb üzemekben dolgoz­nak, több műszakban. Milyen lehetőségei marad­tak ilyen körülmények kö­zött a Bányász Művelődési Háznak? Erre a kérdésre ke­restük a választ, mikor az új út szélén magasodó régimódi épületben felkerestük az in­tézmény igazgatóját, Balogh Emilt. Szó szerint kerestük, mert az épületbe csak az udvar felöli mellékajtón sikerült bejutni, az utcai front főbe­járatait lakatok fedték. — Mozi nincs, színházi előadás nincs, nagy rendez­vények csak ritkán és a könyvtárral sem dicsekedhe­tünk — sorolja Balogh Emil, mintha csak kitalálta volna gondolataimat. Mi marad akkor nekünk? A kevésbé látványos, szívós közművelődési munka. Hoz- zátehetném azt is, hogy há­látlan munka, amennyiben az „utcáról” ezt senki sem veszi észre. Az emberek haj­lamosak a nagy rendezvé­nyek alapján megítélni a művelődési tevékenységet. Pedig helyzetünkből követ­kezik, hogy nem konkurál­hatunk a közelben levő köz­ponti művelődési intézmé­nyekkel. Üzemhez rendelt területi művelődési ház a miénk, melyet a szakszervezeti bi­zottság közvetlen irányításá­val a Nógrád megyei Szén­bányák Vállalata tart fenn. A művelődési háznak van egy „testvére” is Nagybá- tonyban. Ök valamivel sze­rencsésebb helyzetben van­nak, mert a nagyközség kul­turális életében is jelentős szerepet játszanak. A mi munkánk három funkcióra összpontosul. Egy­részt az üzemi közművelődést irányítjuk, másrészt lakóte­rületi feladatokat látunk el és művészeti csoportokat patronálunk. Emellett azért természetesen kisebb-na- gyobb rendezvényeket is szervezünk a házon belül. Az üzemi tevékenység el­sősorban a szocialista brigá­dok mozgósításán keresztül érvényesül. Rendszeresen tar­tunk a munkahelyeken is­meretterjesztő előadásokat, filmvetítéseket, gyakoriak a képzőművészeti kiállítások is. A dolgozók 90 százaléka azonban „buszhoz kötött”, munka után siet haza. Itt kapcsolódik be a másik köí- művelődési forma, a lakóte­rületi munka, mely talán a legeredményesebb ' szolgálta­tásunk. Néhány bázisközséget je­löltünk ki, ahol — a község társadalmi vezetőinek segít­ségével — a nagybátonyiak- kal közösen, időről időre kulturális napokat rende­zünk. Ezeken művészeti cso­portjaink „fajsúlyosabb” be­mutatói mellett (kellemest a hasznossal) könnyed, szóra­koztató programokat is biz­tosítunk dolgozóinknak. A rendezvények sikere minket igazolt. Cereden például, több mint háromórás műso­runkat telt ház előtt tartot­tuk. Ha már a művészeti cso­portoknál tartunk nem hall­gathatom el gondj ainkat sem. Az egy képzőművészeti kör kivételével, a kiöregedés ve­szélye fenyegeti mindkét ze­nei csoportunkat. Pedig a 75 éve működő Arany lant diplomás, háromszoros Kivá­ló fúvószenekar — bátran mondhatom — egyike az or­szág legjelentősebb amatőr­együtteseinek. Hasonló rangot szerzett magának a Bányász-férfikar is, de az egykor 60 főt szám­láló kórus próbáira már csak a korábbi létszám fele jár. Az átlagkorhatárról jobo nem is beszélni . . . Gondot jelent a fellépé­sekre való kikérés is. A vál­lalatok — részben érthető módon — nem szívesen en­gedik el dolgozóikat munka­idő alatt. Előfordult, hogy a férfikar 12 fővel állt dobo­góra . . . — Totális felújítás előtt állunk — vezet végig a napfényszegény termeken az igazgató. Ez idő alatt a há­zon belül csak visszafogot­tan tudunk dolgozni, mert bármikor a kivitelező vál­lalat rendelkezésére kell bo­csátanunk a termeket. Akkor küldenek embert,1 ha valahol felszabadul a termelőerő. De mi azért dol­gozunk tovább... Vegyes érzésekkel búcsúz^ tam el a „csendes” ház ma­gányos vezetőjétől, aki bár mindig többes számban be­szél, gyakorlatilag egymaga látja el az intézmény teen­dőit. A kikérőlapok gépelé­sétől a programok szervezé­séig. (Rajta kívül néhány fős takarítószemélyzet és egy tiszteletdíjas könyvtáros tartozik közvetve az intéz­ményhez). Balogh Emil helyesen ta­lált rá arra az útra, melyen a leghasznosabb közművelő­dési munkát végezheti. Ami a látványos programokat il­leti — nem vitás — arra hi- vatottabb intézmények van­nak a közelben. Legfeljebb az idősek­ben kelt némi nosztalgiát az az épület, mely évtizedeken át a bányatelep művelődésé­nek pezsgő otthona volt, s amely ma — az „utcáról nézve” — lelakatolt ajtajai- val úgy fest, mint egy templom, amit magára hagy­tak hívei . . . Pintér Károly Bárány Tamas: '4TT VILLA 4lTs===~ BALATONNAL 8. Jani az apját nézi, aztán Magdira pillant, s már bánja, hogy felhozta ide a leányt. Szép kis véleménye lesz a családjáról a begyöpösödött fejű faterról és a két spóro­lós öreglányról. Érdekes ez: az ember, ha köztük él, va* lahogy tudomásul veszi a családját; csak akkor kezd vi- szolyogni, ha idegen szem foncsorán látja visszatükrö­ződni őket... Például maga is mindig tudta hogy az öreg kukacos kispolgár, a nagyma­mi agyi erei meszesednek, a muter egy káráló tyúkanyó —, de hogy ennyire?! Elkedvetlenedve int Magdi­nak, hogy szedelődzködjék; ipdulás. Bárhol jobb lesz, mint itt, ebben a kispolgári ketrecben! Beülnek egy presszóba vagy egy moziba; ha a lánynak nincs kedve rá, akár sétálnak egyet a Liget felé — csak innét, innét el! De mielőtt még Magdi meg­kezdhetné a búcsúzás körül­ményes hadműveletét, Kati órájára néz és hirtelen feláll — Köszönöm a vacsorát, nagymami. Mennem kell. Sze­vasz, Magdi. Gyere máskor is! A mama meglepve nézi. — Hová mégy? Ilyenkor?! Csak Jani látja, hogy húga arcán a zavar röpke kis fel­hője libben keresztül­— Holnap matekdolgozat — magyarázza aztán buzgón. — Felugróm Erzsiékhez, átvesz- szük a nehezebb példákat... Az apja bosszúsan int. — Nem szeretem, ha este elmászkálsz! — Igen — toldja meg a mama. — Apa nem szereti, ha este elmászkálsz, tudod! Miért nem Erzsi jön ide hoz­zád? — Mert az ő szülei sem szeretik, ha este elmászkál! — mondja Kati, egy gúnyos kis fintor kíséretében. — Óriásiak tudtok lenni! De mert a távolbalátó telefon még nincs bevezetve, hogy a példákat lássuk is, valame­lyiknek csak el kell mennie a másikhoz! És különben is ő telefonon, a háromperces be­szélgetések mellett!? A ga­tyátok is rámenne. édes szü­leim! Na, sziasztok! És elviharzik. Jani drama­turgiai érzéke azt súgja, hogy most néhány perc szünetet illik tartani, amíg ők is in­dulhatnak- Krákog, s fejét töri, mivel is lehetne ezt a néhány percet kitölteni. De mielőtt még bármi is eszébe ötlenék. odakint megszólal a csengő. — Na! — pattan fel a mama —, mit hagyott itthon 'megint ez a hebrencs? Bizto- ,san a számtanfüzetét! — És kimegy, ajtót nyitni. Egy vadidegen férfival jön vissza; arca maga a merő bizonyta­lanság. — Apa, téged keresnek. — Kezüket csókolom, jó es­tét kívánok — óvakodik bel­jebb a vendég, s lépdel a ház ura felé- — Ispánkiékhoz van szerencsém? Amaz feláll. — Mi vagyunk, kérem. Jó estét! Mivel szolgálhatok? A vendég kezét nyújtja. — Doktor Hermányi, a hat­vanhatodik ügyvédi munka- közösségtől. Jó estét kívánok. — Jó estét kívánok — dünnyögi az öreg a meglepe­téstől, hogy egy ügyvéd ke­resi, elfelejti, hogy egyszer már köszönt. — Ispánki úr? — Ispánki. Az ügyvéd körülnéz, a mamán állapodik meg a pil­lantása. — Akikor, ugyebár, a hölgy Ispánkiné? A mama — akár egy ki­hallgatáson — rémülten bó­lint. Az ügyvéd megint kö­rülnéz, majd határozottan a nagymamára mutat­— És ez a hölgy akkor nyilván özvegy Ispánki... — egy iratba pillant, fejet ráz —, elnézést, özvegy Stolcz Alfonzné? — Én vagyok! — mondja élénken a nagymami; mindig felélénkül, ha viharzó ese­mények központjában érzi magát —, s most aztán igazán ott! Egy vadidegen ügyvéd este, a lakásukon! S hozzá név szerint ismeri őket! Fan­tasztikus. A vendég a kezét dörzsöli­— Pompás, pompás, hogy mindnyájan így együtt van­nak. Ez megkönnyíti a dol­got! A házigazda gyanakvón kérdi: — Miféle dolgot. ügyvéd úr? A vendég, mintha csak tulajdon irodájában volna, széles, baráti mozdulattal int a háziaknak: — Parancsoljanak talán helyet foglalni... Csak ké­nyelmesen, fesztelenül.... — Janiékra pillant. — Talán önök is, igen! — megnyerő­én mosolyog. — Nyilván önö­ket is érdekli a dolog.. • — De miféle dolog, ügyvéd úr? — kérdi a családfő, s most már határozott türel­metlenség fűti hangját. A vendég lassú, kimért lép­tekkel az asztalfőhöz lép, az abroszt felhajtja, táskáját az asztalra teszi, tempós moz­dulattal kinyitja, s egy gé­pelt papírost tesz maga elé. S most mosolyog csak nyája­san a családapára- — Rátérek, kérem. Hogy úgy mondjam: azért vagyok itt. Belenéz az előtte heverő iratba, s a nagymamához for­dul: — Özvegy Stolcz Alfonzné. ugyebár? Született..-? A nagymama gépiesen fe­leli: — Született Darabos Júlia. A jogi férfiú tündöklő arc­cal bólint. — Született Darabos Júlia! Pompás, pompás! Minden a legnagyobb rendben! — De mi van rendben, az isten szerelmére! — fakad ki a papa- — Hát tessék már mondani. — Az adatok, kedves Is­pánki úr. Az adatok! Nos. kedves özvegy Stolcz Alajos- né, önnek ugyebár van egy testvére Balatonbogárdon. Így van? — Hogyne volna így! Az én drága Aranka nővérem, kérem! Az ügyvéd bólint, s kissé megemelkedik ültében. — És most egy fontos kér­dés, amely a későbbiekben döntő lehet: több testvérük nincs? A nagymama fejét rázza­— Nincs, kérem. Nincsen. — Nem is volt? — De, ügyvéd úr. Volt egy bátyánk is. Az ügyvéd felszisszen, mint aki kukacos szilvába hara­pott­— Gyerek? Nem maradt utána? — Nem, kérem, nem ma­radt szegényke után... (Folytatjuk) 4 NÓGRÁD = 1978. szeptember 19., kedd

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom