Nógrád. 1978. szeptember (34. évfolyam. 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

tíisácstagok és a közművelődés Megváltozóit körülmények közöd „AKAR művelődési HÁZRÓL, akár könyytárról van szó, ma már nem lehet felkészületlenül összeállítani a tanácstagok elé vitt beszámo­lót. Egyre több az olyan ta­nácstagunk, aki értően szól hozzá a közművelődési témák­hoz —, hiszen a pártszervek­ben, a művelődési bizottságOK- ban, a munkahelyeken egyre gyakrabban beszélnek erről. És nemcsak beszélnek, tesznek is az ügy érdekében. Egy-egy tanácsülésen sok kritikai ész­revétel elhangzik és javaslato­kat, ötleteket vetnek föl. Több példánk van arra is, hogy ép­pen ők az összefogás kezde­ményezői, ha valamilyen gya­korlati feladat bukkan fel (színpad kialakítása egy ren­dezvényhez, a művelődési ház környékének csinosítására).” „Nem mondom, hogy ha az óvoda, iskola, pedagóguslakás építése a téma, nem érdeklői­nek sokan. De a közművelő­dés? . . . Nehéz még elfogad­tatni, hogy ez nem huszad- rendű területe az életnek. Ha pénzt, támogatást kérünk, so­kan rögtön a járdákat, utakat kezdik emlegetni, és az em­ber, aki jár rajta? . . Csak két vélemény a sok ezerből, amit felsorakoztathat­nánk a tanácstagok közműve­lődési szerepéről. Ami mind­kettőben közös: sok múlik raj­tuk, miképpen képviselik vá­lasztóik érdekeit a művelődés dolgaiban. Ezekben a hetekben, hóna­pokban a megye több telepü­lésén szerepel a tanácsülés! napirendek között valamilyen közművelődési téma. Az új tanév indítása után a figyelem ráterelődik erre a kulturális területre. Nem mindegy, ho­gyan . . . Hosszú esztendők óta tanács­tag ismerősömet kérdezem: milyen tapasztalatai vannak erről? Tudom, hogy őt magát nagyon érdekli a téma. Olyan ember, aki mindig el is mond­ja a véleményét. De mi jellemzi a többie­ket? Eltűnődik, gon­dolatban visszapergeti azokat az alkalmakat, amikor a mű­velődés került „terítékre”. „Talán az a legfontosabb, hogy aki szót kér, általában a min­dennapok, a realitás felől Kö­zelít. Mert kézhez kapunk egy vaskos, alapos beszámolót — jobbik esetben az általánosan megfogalmazott tennivalók, eredmények, hiányosságok melett a konkrétumok, a gya­korlati feladatok is le vannak írva benne, de sokszor ez a legrövidebb rész. És akkor a különböző munkahelyeken dolgozó, más-más problémát ismerő tanácstagok kiegészít­hetik. Emlékszem például, hogy amikor a művelődési náz színházi programjai kerültek szóba, egy helybeli üzemben dolgozó tanácstag elmondta, az ő brigádjukban — és álta­lában az üzemi dolgozók köré­ben — mi a vélemény erről. Hibának tartják, hogy nem törekszenek a fokozatosságra. — egy Shakespeare-, vagy Schiller-darab sokuknak még túl -magas«, elriasztja a többséget a színházi estéktől. Nagy az igény a zenés dara­bok, vígjátékok iránt. Több­ször fogalmazódott már meg az is, milyen fontosnak tart­ják a gyermekek, az ifjúság művelődési lehetőségeinek bővítését. Alap nélkül nincs építmény — a szokások kiala­kulása nélkül nincs folyamatos művelődés. És a fiatalok nem­csak magukat, környezetüket is formálják. Olvasóvá nevel­het valakit a saját gyereke is —, ahogy egyszer szépen val­lott erről az egyik tanácstag- társam. Előfordul persze, ér­tetlenség is. A mi körünkben — éppúgy, mint az egész köz­ség lakossága körében — csak egy kisebb hányad mondhatja magáról őszintén, hogy rend­szeresen él a művelődési lehe­tőségekkel. De sok mindenre éppen mi hívjuk fel a figyel­met”. MIKÖZBEN BESZÉLGE­TÜNK, néhány tanácsülés jár az eszemben, amelynek ma­gam is meghívottja voltam. A közoktatási kérdések mindig nagyobb érdeklődést keltenek, ez tény. És természetes is: eh­hez többeket saját érdek is fűz, az óvodai férőhelyek, a napközis ellátás, az oktatás színvonala, a pedagógusok le­telepedésének segítése válasz­tóikat is jobban foglalkoztat­ja, mint a közművelődés gond­jai, fejlesztése. De sok múlik azon is, a közművelődési dol­gozók, az emlegetett előter­jesztések megfogalmazói, egy- egy község, város kulturális életének irányítói töreksze­nek-e arra, hogy valóban ér­dekeltté tegyék az embereket a művelődés ügye iránt. Nem­régiben a megyei tanács ülé­sén egyik napirendi pontként szerepelt a Salgótarjáni Kohá­szati Üzemek munkásművelő­dési tevékenysége. Az írásos anyag az általánosságokon, az elvi megfogalmazásokon túl­lépve konkrétan írta le a meg­tett utat, nem hallgatva el a gondokat sem. Két üzemi dol­gozó tanácstag is hozzászólt, saját tapasztalataikról számol­tak be. Az érintett üzem dol­gozója a munka és művelődés hónapjairól, egy balassagyar­mati munkásnő a felnőttoKta- tás és a munkahelyi művelő­dés ottani problémáiról adott képet. A munkásművelődésnél maradva: sok helyen éppen a tanácsülés hozzászólói segíte­nek abban, hogy az eljáró és bejáró dolgozók művelődésé­nek lehetőségeit bővíteni tud­ják, összekötő kapocsként sze­repelnek üzem és lakóhely között. Nélkülük nehezen jö­hetne létre olyan együttmű­ködés, amely során felnőttok­tatási tanfolyamokat, kulturá­lis programokat rendeznek, egyeztetve az igényeket. A KÖZMŰVELŐDÉS NEM elsősorban kívülről al­kalmazott ráhatás, hanem va­lóságos szükségletek kielégíté­se, s ennek kapcsán új, ösztö­nös és tudatos módon terem­tett szükségletek forrása . . ., tehát a változott szükséglete­ket, igényeket és körlüménye- ket számba vevő fogalom, amely nem csupán a művelő­dés területi bővülését, vagy szervezeti változását jelenti, hanem a megváltozott körül­ményeknek megfelelően a ré­gi tendenciák új, magasaDb egységbe .foglalását is” — fogal­mazták meg öt évvel ezelőtt, a közművelődési párthatározat előkészítése idején. Hogy eb­ből a fogalomból élő gyakor­lat legyen, abban igen nagy szerepük van a tanácstagok­nak is. Természetesen nem csupán a tanácsülések vitái­ban . . . G. Kiss Magdolna Könyvekről Vallomások egy városról Magyar írók Sopronról r Csaknem száz jelenkori ha­zai városunk némelyikének egészen nagy tábora van a magyar irodalomban. A re­formkorban irodalmi, művé­szeti központtá vált Pest-Bu­dán túl, csaknem valamennyi városunk gyűjtött maga Köré kisebb-nagyobb tábort kortárs írók, költők köréből éppúgy, mint a régebbi korok alkotó­iból. Vallomásos köszöntői voltak már Debrecennek, Sze­gednek, Egernek. Sopront pe­dig most köszöntik a kortárs magyar irodalom képviselői közül mindazok, akik a város hívének vallják magukat, kü­lönböző okból. Hatalmas ez a tábor. Méltán. Legvárosia­sabb magyar városunkról van szó az Alpesek lábainál. Lász­ló Gyula szerint: „Sopron olyan értékünk, hogy nem maradhat csak önmagáé”. Va­lóban, ez a város — Keresz- túry Dezső Sopron ünnepére című versének szavaival „mentshely, vásárhely, népek vegyítője a törzsnél fentebb rangú nemzet lángjával” — valamennyiünké. Amint azt ez a most megjelent soproni an­tológia is ismételten bizonyít­ja (Vallomások egy városról, Magyar írók Sopronról, Aka­démiai Kiadó, Budapest 1978). A könyv Sopron szabad ki­rályi városi rangra emelésé­nek 700. évfordulója tájékán látott ugyan napvilágot, Sar- kady Sándor szerkesztésében és előszavával, mégsem alkal­mi kiadvány. Több ennél. Olyan vallomásokból, költe­ményekből, prózai írásokból font koszorú, amit Sopron meg is érdemel. Nem kritikátlan dicsőítés, hanem a város he­lyének maradandó igényű el­helyezése a nemzeti tudatban. Illyés Gyula írja: „Ez a város a magyarságnak egy igazán katasztrofális, nehéz helyzeté­ben . . — kitartott. Kitöröl­hetetlen nyomot hagyott ezzel a nemzeti tudatban”. Ekkor kapta a Civitas fidelisslma jel­zőt, a „leghűségesebb” címet. A „hely szelleme” ebben a városban ma is sugárzó hatá­sú, magával ragadja a látoga­tót is. Igen, a városokat nem mé­reteik teszik azzá, hanem szellemiségük milyensége, amely arculatukat meghatá­rozza. Dénes Zsófia szerint Sopronnak sokat mondó arca van, mert van kifejezése. Mint írja: „Benne lüktet az ember- történelem évezredeket átfogó sodra. A netán háromezer eve itt élt illírek, föníciai üveg­gyöngyeitől a manapság üveg­falakkal fölépült zöldövezeti házakig”. Nem kérdés, teszi hozzá, hogy Sopron arcát ő mégsem ezekben látja. Nem a keretre hivatkozik. Véljük, ál­talános érvényű gondolat ez. Kerete ugyanis — ilyén, vagy, amolyan — minden vá­rosnak van, réginek, újnak egyaránt Kifejezésükhöz ter­mészetesen ez is hozzátartozik. Lényegüket azonban mégsem ez alkotja, hanem mindaz, ami a kereteket megtölti. Vagyis, az ember. A város lakójának tudatos magatartása, emberi helytállása, műveltségének fo­ka, s még annyi minden. Végső soron tehát a mindeb­ből összeálló, egyúttal maga­sabb minőséget képviselő vá­rosi szellemiség. László Gyu­la mély igényű vallomása erő­síti a mondottakat, amikor így ír: „Az emberek a maguk ké­pére és hasonlatosságára épí­tik otthonukat, hitük alkatára templomaikat, s ez bennük a lényeges és szép . . . Ember nélkül az építészeti környezet olyan, mint a hullott bogár páncélja, finoman ízelt lába, érzékeny kemény csápja — élet nélkül”. Sopron életes város! Az antológia elsősorban Sopron-ismeret és nem sop­roni önismeret jegyében szü­letett, Sarkady Sándor szerint „kiváltképpen alkalmas arra, hogy ne csak az országnak mutassa fel Sopron értékét és lehetőségeit, hanem magát Sopront is önmagához méltó, igényes önismeretre tanítsa”. Amelyre — tegyük hozzá — minden városnak szüksége van. Az antológia két fejezetből áll (A soproni múzsa, Soproni harangok). Az előbbi fejezet azon írásokat gyűjtötte cso­korba, amelyek Sopron kö­szöntése jegyében születtek, a másik válogatás eredménye. A „Szép Sopron” ünneplése jegyében szép könyv született. Tóth Elemér A vasárnapi ebédnél (ép­pen egy csirkecombot vettem ki a tálból) anyám kedélye­sen megjegyezte, hogy a Kulai mama unokája betört egy pesti bankba. — Lovacska! — kiáltottam önkéntelenül. Anyám persze, nem értette, s zavarában be­nyitott a szobába, ahová amúgy is készült. Kulai Bandit Lovacskának hívtuk még sráckorunkban. Szerettük a fiút, pedig érez­tük, hogy bűn, amit csinál, és tudtuk, hogy nekünk nem szabad . . . Igen ám! A stílus, ahogyan Lovacska becsapta a felnőtte­ket, elragadónak tűnt sze­münkben; bátor volt és ra­vasz, ha lelkifurdalással is, de tiszteltük. Szüléink hiába til­takoztak, ha boldogságot akar­tunk elcsípni unalmas, lecke­író délutánjainkból, Lovacská­hoz mentünk. Egy romos ház­ban lakott Kulai mamával. Micsoda birodalom volt az! A házat nád borította, ami már magában érdekes volt, s a nád között kincsek rejtőztek. Lovacska oda rejtette a zsák­ü NÖGRÁD - 1978. szeptember 10., vasárnap | Felnőttoktatásunk - ma A TÖRTÉNELMILEG kiala­kult műveltségi hátrányok fel­számolásában fontos szerepe volt — és van ma is — a fel­nőttoktatásnak. Az MSZMP KB 1972-es közoktatás-politi­kai, valamint az 1974-es köz­művelődés-politikai határoza­ta, s az ezek nyomán megszü­letett intézkedések, illetve a lét­rejött új oktatási formák — kedvező lehetőséget bitzosítot- tak a felnőttoktatás kibonta­koztatásához. A munkásto­vábbképzési tanfolyamok, a magánvizsgára előkészítők, a szakmunkások szakközépisko­lájának megszervezése — a hagyományos esti és levelevő tagozati formák mellett — ha­tékonyan járult hozzá a dol­gozók műveltségének emelé­séhez. A kedvező társadalompoliti­kai változások hatására ug­rásszerűen emelkedett a dol­gozók iskoláiba járók száma. Míg az 1969/70-es tanévben — a mélyponton — a dolgozók általános iskoláiba 392-en iratkoztak be, addig az 1973/ 74-es tanévben a létszám 1411- re nőtt. A számszerű adatok az országos adatokkal össze­vetve is imponálóak voltak. Az utóbbi egy-két évben a dolgozók általános iskoláiba jelentkezők száma csökkent, s a statisztikai adatok jelenleg stagnálásról tanúskodnak. (Évenként 800—900 hallgató van.) Milyen okok játszanak szerepet ebben? Egyáltalán: milyen megváltozott körülmé­nyekkel kell ma számolnunk a felnőttoktatás szervezésekor, irányításában? Az említett határozatokkal egyidejűleg átalakult me­gyénk gazdasági struktúrája. Űj üzemek kezdték meg mű­ködésüket, s a mezőgazdasági szektor is iparosodásnak in­dult. Ezek következtében nőtt a nők foglalkoztatási aránya, az ingázó munkások száma is. Az ipari és a mezőgazdasági üzemek, vállalatok — felis­merve szerepüket a dolgozók műveltségi színvonalának eme­lésében — nagy lépést tettek előre a munka melletti tanu­lás szorgalmazásában. A gaz­dasági vezetők szemléletében bekövetkezett pozitív változás éreztette hatását a munkás­művelődésben. A nagyüzemek, nagyvállalatok oktatási fele­lősöket állítottak be, akik a munkásművelődés ügyéért eredményesen tevékenykedtek. Több helyen jelentős anyagi befektetéssel megteremtették az üzembe kihelyezett osztá­lyok működésének feltételeit Ez előnyös a tanuló dolgozók számára, de kedvező a veze­tőknek is, hiszen így jobban figyelemmel tudják kísérni dolgozóik tanulmányi munká­ját. A törődés, az odafigyelés eredménye, hogy ezekben a tanulócsoportokban volt a leg­alacsonyabb a lemorzsolódot- tak és a bukottak száma. A művelődéspolitikai célki­tűzések realizálásához a mun­kahelyek többsége — eltérő mértékű — kedvezményeket nyújtott a dolgozóknak. A rendeletekben meghatározott tanulmányi szabadságon, mun­kaidő-kedvezményen kívül tanszerek, tankönyvek ingye­nes juttatásával, órabéreme­léssel, célprémiumok adásá­val ösztönözték munkásaikat tanulmányaik folytatására. A munka melletti tanulás presz­tízsének növelésében számot­tevő volt, s az ma is a kisebb kollektívák, szocialista brigá­dok ösztönző hatása. Az elmúlt néhány év során beiskolázott felnőttek szemé­lyiségformálásának, tudatfej­lesztésének konkrét feladata az iskolákra hárul. Stabilizá­lódott a salgótarjáni esti és levelező tagozatos iskola hely­zete, amely megyénk egyetlen önálló dolgozók általános is­kolája. E jelentős felnőttokta­tási bázis vonzáskörzete igen kiterjedt. Eredményes tevé­kenység folyik évek óta a balassagyarmati Bajcsy úti Általános Iskola levelező tago­zatán is. A többi, százhar­mincnál is több általános is­kola közül mindössze tíz-ti­zenöt iskolában szerveznek rendszeres esti és levelező ta­gozatos osztályokat. A megváltozott körülmé­nyek ellenére, különböző okok miatt felnőttoktatásunk jelen­leg stagnál, holtponton áll. Az „átlendüléshez” szükséges erő­többlet létrehozása egyaránt feladatokat ró az irányító szer­vekre, ipari és mezőgazdasági üzemekre, vállalatokra és az iskolákra. Tudomásul kell végre vennünk, hogy a dolgo­zók műveltségének emelése, a felnőttoktatás hatékonyabbá tétele nemcsak művelődési, hanem alapvetően társadalom- politikai kérdés. Az új tanév, s a következő évek feladatait ilyen szempontból nézve szük­séges meghatározni. A DOLGOZÓK továbbtanu­lásának tervezésekor, szerve­zésekor — mint a művelődést befolyásoló tényezőt — figye­lembe kell vennünk az ingá­zó munkások magas számará­nyát s, hogy az üzemek egy része, az építőipar, a mező- gazdaság egyes munkakörei alig igényelnek szakképzett munkaerőt és a betanított munkássá válásnak nem felté­tele az általános iskolai bizo­nyítvány megszerzése. A munkások egy része te­hát nincs közvetlenül érde­keltté téve az alapműveltség, az általános és a szakismere­tek elsajátításában, bővítésé­ben. Ugyanakkor a juttatások, célprémiumok mértéke sem ösztönöz már kellőképpen a munka melletti tanulásra s megváltozott a tanulás motivá­ciója is. A szervezésben, az osztályok indításakor jobban fel kellene figyelni ezekre a tényezőkre. A gazdasági egy­ségek csak akkor tudnak előbbre lépni a közművelődés­politikai határozat folyamatos megvalósításában, ha a gazda­sági vezetők, oktatási felelő­sök állandóan figyelemmel kí­sérik a dolgozók beiskolázását, tanulmányi munkájukat, ki­dolgozzák a hatékonyabb vál­lalati ösztönzés rendszerét, s nem utolsósorban: tudatosan építenek a dolgozók által meg­szerzett ismeretek hasznosít­hatóságára. Az iskolába való jelentke-' zés azonban csak fél siker. Hogy kialakul-e a tanulás mo­tivációja a dolgozókban, s hogy végül befejezik-e elkez­dett tanulmányaikat — ez már az iskolák ügyszeretetén, a nevelők hozzáállásán is mú­lik. Jelenleg sok gondot okoz a lemorzsolódások magas — 30—40 százalékos — aránya. A kimaradások minimális csökkentésében az üzemek, a kollektívák, a család segítő­készségén kívül a fő feladat az iskolákra hárul. A munká­ból fáradtan érkező dolgozók oktatása, nevelése jól felké­szült, nagy gyakorlattal ren­delkező tanárokat igényel. Á felőttoktatásban tevékenykedő pedagógusok zöme túlmunká­ban látja el a dolgozók taní­tását. Terheik enyhítése, az oktató-nevelő munka minősé­gének fejlesztése érdekében to­vább kell növelni a dolgozók iskoláiban tanító főállású pe­dagógusok és az önálló isko­lák számát is. A tanároknak — a szűk órakeretek ellenére — fokozottabban kell töreked­niük a beiratkozott tanulók személyiségének, képességei­nek megismerésére, gátlásaik feloldására, a tanulás techni­kájának megismertetésére. A lemorzsolódás „ellenszerei” kö­zött különösen fontos az ér­deklődés felkeltése, folya­matosságának megteremtése. Ennek érdekében a ta­nári módszerek nagyobb mértékű variálására, a metodikai kultúra fejlesztésé­re, a demonstrációs és audio­vizuális eszközök hatékonyabb alkalmazására van szükség. Számos probléma adódik abból, hogy a továbbtanuló dolgozók nem eléggé infor­máltak az oktatási formákat illetően. A 320 órás esti tago­zatra, ahol elmélyültebben foglalkoznak a tananyaggal, egyre kevesebben iratkoznak be, szívesebben veszik igény­be a 160 órás, intenzív tanfo­lyamot. Olykor figyelmen kí­vül hagyják, hogy az utóbbi forma nagyobb önállóságot té­telez fel a tanulmányi mun­kában. Erről folyamatosan tá­jékoztatni kell őket. , A MEGVÁLTOZOTT körül­mények, a társadalmi igények új feladatok megoldására sar­kallják az üzemeket, iskolá­kat egyaránt. A permanens oktatás korszerű feltételeinek megteremtése, a munkásosz­tály általános és szakmai mű­veltségének emelése, a fel­nőttoktatás pozícióinak erősí­tése azonban nemcsak a szak­mabeliek, hanem valameny- nyi érdekelt fél közös ügye! Diósi József LOVACSKA mányát. Volt ott tucat gyöngy­házgomb, rossz töltőtollaK, zseblámpa, cigaretta és a leg­főbb kincs: egy görbe kard. Egy alkalommal a nád kö­zül kétezer forintot húzott elő. Ez az eset él a legjobban em­lékezetemben. Ekkor éreztük először, hogy Lovacska mar nem tartozik közénk, féltünk is tőle, megmagyarázhatatlanul. A kétezer forintot, hogy sze­rezte? Fogott egy darab vasat, az­zal beállított egy MEH-telep- re, hogy eladja. Az öreg te­lepvezető megmosolyogta. Rög­tön látta, hogy a vas pár fil­lérnél nem ér többet —, ezért nagy komolyan elvette Lo­vacskától a vasat, kimentek az udvarra és az öreg rátette a mázsára. — No, mennyi? — Hat kiló húsz — olvasta le a mázsáról Lovacska. — Megírjuk a papírt — mondta az öreg, ahogy men­tek az iroda felé — kapsz pénzt, de sokat ám! Lovacska egy magabiztos mosollyal tudomásul vette, és azzal a fura ugrándozásával, aminek a nevét köszönhette, követte a telepvezetőt. — Aztán mit veszel a pén­zen . . . kiskecskét? — vicce­lődött az öreg, miközben írta a papírt. Lovacska ravaszul mosolygott csak, nem szólt, másra figyelt ő régen: a pén­zesládát nézte. Alighogy az öreg kinyitotta a ládát, Lovacska az ablak­hoz lépett. — Nézze, milyen érdekes! Az öreg feltekintett. — A nap . . . nézze, a nap!.. — Napfogyatkozás van . . persze ... a rádió is be­mondta — jutott eszébe az Öregnek, és odalépett az ab­lakhoz. — Gyorsan üveget . , . kor­mozza be, megnézzük! Az öreg kínosan mosolygott, nem aka- ródzott fölkelni a székből, de Lovacska újjongása meghatot­ta, és kiballagott az udvarra. Lovacska akkor hóna alá kapta a ládát, kiugrott az ’ab­lakon és ugrándozva eltűnt, mire az öreg visszatért a be­kormozott üvegdarabbal. Szegény öreg rettenetesen begyulladt — nem beszélve a csalódásról. A rendőrségen folyton siránkozott. Végül a nyomozó türelmét vesztve el­kérte a számlát arról a hatki­lós vasdarabról, és egy rend­őrt elküldött — hozzánk. Lovacska az én nevemet dik­tálta be, az én nevem szere­pelt a számlán! A gyerekkor eltűnt, s ha olykor felidézem, mindig me­sélek Lovacskáról is . . . és így lesz ez már örökké. — Hát felnőtt lett Lovacs­ka! — gondoltam keserűen, amikor belépett anyám. — Miért nem eszel? — kér­dezte, és én mit tehettem 7 Nagyot haraptam a csirke­combból . . . Sárközi Gábor V \

Next

/
Oldalképek
Tartalom