Nógrád. 1978. szeptember (34. évfolyam. 206-231. szám)

1978-09-06 / 210. szám

Utószezon (?) — a néplavórnál (I.) Vendéglátók A nyaralás a pihenésnek az Ideje. Egész évben készülünk rá; számolunk és tervezge­tünk, elvégre senkinek sem közömbös, hogy hol és meny- hyiért üdül. Az örömbe azon­ban igen gyakran — ki ne tudna rá példát mondani? — üröm vegyül. A gondtalan pihenést megkeseríti a he­ring képzetét keltő utazás; a nyaralóhely zsúfoltsága; a mi­nősíthetetlen kiszolgálás; a népszerű üdüdőhelyeken dí­vó „szabad rablás”... és meg­annyi bosszúság. A most következő környe­zettanulmányok előtt először egy magyarázat, a felcím kér­dőjeléhez. Nógrádból a Bala­tonhoz való utazás előtt is­merősöm így „biztatott”; — Megőrültél? Augusztus második felében a néplavór­hoz menni balgaság. Ez egv átmeneti állapot. Már utó­szezonba illő szolgáltatást kapsz, de még főszezoni ára­kért. Igaza lenbe? A jelek szerint igen. Siófok központjában negyed tizen­egy után öt perccel megállt a toronyóra. Délelőtt, avagy este, nem lehet tudni. Csak egy a bizonyos, egész idő alatt nem indult meg újra. Minek is arra a kis időre? Lejárt, mint lassan a jobb idő; a vendéglátók türelme és aka­rása. BalatonszabadL A vasútál­lomás és a strandbejárat mel­lett elegáns büfé. Csupa fém és ragyogás. — kívülről- Ha kivárjuk a sort, a halat, a lán- gost és fánkot sütő, a főtt ku­koricát és palacsintát kínáló ablakoknál — odabenn csak piszkot és limlomot látunk. A lángost sütő és eladó úri­ember alpakka öltönyének al­ja jó tíz centire fel van hajt­va, ígv nem ér bele a lucsok- ba. Mellesleg: ez az úr, a megtestesült unalom. Ki sem tekint az ablak előtt várako­zó 150—200 emberre, a hosz- szan kígyózó sorra. Közönyö­sen áll és bámul, s ha eszébe jut, akkor megnyújt, és bedob néhány tésztát a fortyogó olajba. — Miért nem adja a bácsi a lángost, amikor már olyan sok van a tálcán? — tudakol­ja türelmetlenül egy csöppnyi lány. — Azért, mert már nagyon elfáradt — mentegeti az anyuka- — Van neked fogal­mad, hogy mennyi lángost süthetett ki egész nyáron? — És, hogy már mennyit kereshetett? — egészíti ki egy epés férfihang. — Már nem kell neki több. Ez aztán végképp nem igaz, kiderül néhány perc múlva. Az írás szerint egy forint het­ven fillér a lángos, kettőhat­van a fánk. Előbbiből kettőt, utóbbiból egyet kérek, az al­pakkaöltönyös úr pedig fenn­hangon számol. Emígy: „Há- romnegyven, négy, hét fo­rint.” A lángossütő jókora csi­pesszel fogja a tízforintost, azzal dobja a tálba. Négy he­lyett csak három forintot ad vissza, hatforintos vásárlás­nál egy forint önkényes bor­ravaló nem is rossz arány­Szóljak? Egy forintért és itt? Hátranézek:, kétszázan szidnának, hogy feltartom a sort. Siófok; Balaton presszó. Enyhén csámpás pincérnő hozza a két üveg sört, lete­szi az asztalra és megszólal. Nem, nem azt mondja, hogy egészségükre! — Milyen jó a kedves ven­dégnek, csak bámul itt — csi­csergi. Kedves, gondolom magam­ban. Még szerencse, hogy nem teszi hozzá: „mint a borjú!” Csak ennyit felelek: — Nem gondolja, hogy ez kivételes alkalom? A „ked­ves vendég” nem egész év­ben bámul a Balaton presszó­ban, Siófokon. A két üveg sörért kereken, ötven forintot kér- Rejtélyes a világ. Másnap ugyanitt, má­sik pincéméi, ugyanaz a két üveg sör már csak negy­vennégy forint. Este, zene mellett! Ellenőrizni az árat? Miről? És akkor, amikor százak vár­nak a felszabaduló helyekre? Kész önmegszégyenítés. Siófok-üdülőtelep, Pihenő étterem. Gondolom, a Pannó­nia nem a vendégekre gon­dolt az elnevezéssel, hanem az elfáradt pincéreket gyűjtik itt össze. A szellemes minősítés nem egészen tőlem származik, az egyik szomszédos asztal népes társasága verte így a tamta­mot. Merthogy csak ülünk a morzsával és teli hamutartó­val borított asztalnál, de a kutya nem néz felénk. A pin­cérek meg — hárman, fejen­ként kilenc asztal gazdái — ott povedálnak a söntésnél­— Tegyünk próbát, kínál­juk meg valamivel a pincé­rünket! — ajánlja társam. A csálinger kis unicumot kér. És csodák csodája, eltűnik a mor­zsa, nincs már büdös ciga- rettavég-kupac sem.* Ha fáradt is, ő tudja a kö­telességét. Elvégzi azt, ami kiszabatott rá — csak éppen külön juttatásért. Csak a mozgóárusok bírják még szusszal. Kerékpáron tol­ják a strandra a főtt kukori­cát — öt forintért egy csö­vet —, a szilvát, meg a hul­lott körtét. Ók szolgáltatnak egyfajta látványosságot is. Felváltva, küldik egymást a nénikéjük­be, mindig másik szalad, hogy „Árpi bácsi” telefonáljon a rendőröknek, mert idegen árus van a placcon. Ók még erőt vesznek a fá­radságon. Mert az ötfo­rintos kukorica nagy üzlet. Még augusztus második felé­ben is. Kelemen Gábor Mi köze hozzá? Egészen véletlen, hogy Sal­gótarjánban történt és azok­kal, akikkel megesett. Mindenki örömére a megye­székhely központjában lassan az utolsó töredezett, bucs- káztató járdaszakasz is eltűnt. Az öröm a gyermekkocsival, gördülő bevásárló szatyorral közlekedők számára ürömöt is jelent, mivel a szegélykő néhány helyen olyan magas­ra sikeredett, hogy a kerekes táskát, illetve az egyre súlyo­sabb csemetét kocsistól kény­telenek emelgetni. Ez fiatal­korban legfeljebb egy kis testmozgás, de egy nagyinál már komoly akadályt jelent­het. Az ÉVI üzletház' előtt ké­szült a járda. A járókelők kö­zül valaki megszólította azt az embert, akit a munka irá­nyítójának vélt. Megkérdez­te: nem lehetne-e a gyermek- kocsikra való tekintettel egy kis lehajtó lejtőt kialakíta­ni? Nem tudom, hogy az egyén illetékes volt-e. vagy sem. de ahelyett, hogy megköszönte volna a tanácsot, elég durván a címben idézett háromsza­vas kérdést „válaszolta”. Ez­zel elégedett is lehetett, mi­vel a témáról nem kívánt to­vább értekezni. Kimondhatatlanul sajnál­tam (az érdeklődő járókelő­vel együtt), hogy nem jelent meg a mesebeli kistörpe. aki — jobb híján — az emberek kívánságát teljesíti. Kértem volna, állítsa az illetőt a ma­gas szegélykő mellé és pa­rancsolja meg neki, hogy minden kiskocsit önkezével emeljen által az akadályon. Bizonyára nagyon hamar siránkozni kezdene. hogy: „Mivel érdemeltem én ezt ki?” És akkor a kistörpe rá­mosolyogna hctrőfnyi sza­kálla mögül, és magnetofonról vissza látszaná saját szavait: „Mi köze hozzá?” Aki látta valahol a törpét, szóljon! — g. — A gyerekek is kövérebbek. A bolgár iskolás korú gye­rekek — a lakosság egyne­gyede — a következő két-há- rom évben felülvizsgálatokon vesznek részt. Bár eddig is szokás volt a minden évben ismétlődő iskolaorvosi vizsgá­lat, a jövőben azonban évente komplex szűrő- és sorozatvizs­gálatokat végeznek az orvos­teamek. Az orvosok megállapíthat­ták: a most felnövekvő ifjú nemzedéket nem sújtják a ko­alkoholista én?i Élei, jó éjszakát! rábbi népbetegségek, járvá­nyok, a tuberkulózis, a reuma Űj jelenség viszont az elhí­zás. A 10—14 éves gyerekek között növekszik a súlyfelesle­get hordozók száma. A diá­kok 6—9 százaléka túlzottan jó húsban van. Ezért emelke­dik az ifjúkori magasvérnyo- más-betegségben szenvedők aránya. Nem ritka a neurózis sem. Fokozódik, különösen az iparvidékeken az allergiás esetek száma. Lakótelepi fiatalok Meggyőződésem, hogy nem ölhetett kezekkel, a sültga­lambra várva teng-leng ifjú­ságunk, miközben hol felerő­södve, hol kissé csitulva fo­lyik a „Hogyan éljünk?” vita. Vita, amely termékeny módon sokkal erezettebben hatol a kérdés mögé, mint ahogy azt bármikor is gondoltuk volna. Alkotó vitaként gyűrűzik fia­talok és „felnőttek” között egyaránt, akarva-akaratlanul magával sodorva a közömbö­söket is. Az érett nemesfa is akkor adja ki magából mély erezetét, ha sokáig, gondosan csiszol­juk, munkáljuk. A hasonlat azután fogant meg bennem, hogy egy ankéton kérdésként kaptam: vajon milyen közös­ségek a lakótelepi fiatalok tár­sulásai, lehet-e egyáltalán kö­zösségformálásról beszélni pél­dául egy ifjúsági lakótelepen, egy hajdani KlSZ-lakótele- pen? Tapasztalható-e egyálta­lán különbség „ifjúsági” és „felnőtt”-lakótelep között? A fiatalok akarnak-e valamit is tenni egy lakótelep közösségé­ért? Tény, hogy bármilyen élet­korú lakókkal benépesült la­kótelepnek, új háznak, vagy városrésznek idő kell ahhoz, hogy lakói gyökeret eressze­nek, alkalmazkodva hozzá­idomuljanak új környezetük­höz. Tehát kell, szükséges egy bizonyos érési idő, amelynek elteltével már lehet keresni az árnyalatokat, lehet óvato­san számon kérni a közösségi jegyek mély erezetét. Különösebb szociológiai fel­mérés nélkül is köztudomású, hogy nemcsak a szakemberek, hanem a közvélemény szemé­ben is két táborra szakad a vélemény a lakótelepekről. Az egyik csoport alvó városré­szeknek, befelé forduló, elide­genedő övezetnek tekinti a lakótelepeket, a másik pedig az ellenkezőjét próbálja bizo­nyítani és az ellenkezőjét sze­retné tapasztalni is . . . Az utóbbiak mellé teszem le a voksomat, még akkor is, ha az első bizonyítása sokkal egyszerűbb lenne. / Érvpéldákat keresek és akad is. Kecskeméten a „szo­kásos” huzavonák és bonyo­dalmak után végre megvaló­sult az albérlők háza, fiatalok vertek tanyát az egyébként is új lakótelepi környezetben. A város a példát Szombathelyről vette, ahol már a korábbi években hasonló elképzelések alapján felépült és megvaló­sult a fiatal házasok otthona. Azóta tudtommal Szegeden is hontfoglalhattak a * fiatalok szintén „saját” házban, új la­kóházak között. Pécsett szin­tén épült KISZ-lakótelep, nem is egy. Budapesten is akad néhány, közülük a pestlőrinci­ről vannak élményeim. Azt hi­szem az ország minden me. gyéjéből lehetne sorolni a példákat, ahol fiatalok kaptak új otthonokat és a veszprémi­hez hasonlóan sok helyütt ka­lákában fáradoztak mielőbbi megvalósításukon. Pestlőrincen egy riport kap­csán arról érdeklődtem egy fiatal házaspártól, hogy lakó­telepükön, ahol annak idején zömében fiatalok eresztettek gyökeret, tapasztaltak-e olyan változásokat, amelyek arra engednek következtetni, hogy más az itt lakók életmódja, életvitele, életszemlélete? Ügv vélik: minden „őslakóban” már megérett az érzés, hogy itt lakom, ez az otthonom, összefogtak azért, hogy par­kok létesüljenek, játszóterek legyenek, sportversenyeken vetélkedtek a lakótelep „szí­neiért”. Gyerekeik már a he­lyi művelődési központ törzs­látogatói, szakköreinek tagjai Várpalotán, a Kálvária-dom­bon épült bányász ifjúsági la­kótelepen az otthont, a lakást teremtő munka kovácsolta ba­ráti közösséggé a szomszédo­kat. Közügynek tekintik a részvételt az óvoda, iskola, vagy éppen az ABC-áruház építésében. A parkosítások, a lakótelepi társadalmi múnkák mindenképpen a közösségi kö­tődéseket erősítik: még lehet­ne sorolni a példákat, de he­lyettük inkább nézzünk Kissé előbbre. Eléggé szórványos­nak, szervezetlennek tűnik a lakótelepi közösségek kiala­kítására ható kezdeménveze- sek. törekvések sora. Külön- külön utakat próbál becser­készni az ifjúsági szövetség, a Hazafias Népfront a tanács stb. Mindenképpen összehan- goltabban kellene olyan lehe­tőségeket felkínálni, amelyek egyrészt a lakótelepek anyagi valóságát gazdagítják, más­részt pedig a közös munkál­kodás áttételeivel a kollektív érzés mélyítését is szolgálják. Varga László Nem sok ez a gondosság?-kj­II.IUIIIIIIIMII Ulf... — Hát ittam egy kicsit, de egye fene. Hogy én berúgtam? Akkor jól van. Megyek haza szépen. Egész életemben... harmincnyolc évig dolgoz­tam. .. 1960 forint a nyugdí­jam, de azt mind eliszom! A lányom is szereti a piát... de eltévedett... négy és fél hónapig együtt élt valakivel, az ötször volt elvonón! Lelé­pett. .. semmi közöm az uno­kámhoz. .. nem én csinál­tam. .. intézetben van az is, meg az anyja is. Kalapom hol van? Hetvenkét éves vagyok, amíg élek, iszom. Ha nem élek, akkor már nem... élet, jó éjszakát! Alkoholista én?! Micsoda... hol a cipőm.. nem látták valahol... min­denki iszik, miért is? (Alkoholistának nevezzük azt az embert, aki a szeszes italok rendszeres és mértékte­len fogyasztásának kóros szenvedélyétől, a beteges iszá- kosságtól egyedül már kép­telen megszabadulni. Gyó­gyulásához segítséget kaphat az orvosoktól, pszichológusok­tól. gondozónőktől. népmű­velőktől és a családjától, mun­kahelyi vezetőitől is.) MIT MOND A MAJA? — Én inkább felakasztom magam, minthogy a rendőrök elvigyenek elvonóra. Abból nem esznek szárazbabot! Az én gyomromat akarják tönk­retenni? Olyan törvény nincs! Harminchat éves vagyok, la­kásom, feleségem nincs, al­Mentsük meg őket! kaim: munkákból élek. Ké­zit csókolom, megkeresem én a havi tízezret is! Van három öltönyöm, pár ingem, na­ponta megiszom azt a kis ru­mot, meg frissítőnek egy-két litert bort, sört... miért hagy­nám abba, akkor hol találom meg a boldogságom? A má­jam azt mondja, hogy beteg vagy, alkoholista?! Öh, az már gyerekkoromban is na­gyobb volt, sőt, így szület­tem. .. Rajtam már nem tud­nak segíteni, megcsúszott az én életem... 8—10 év múlva úgyis meghalok, visznek a stiglinckertbe... (temetőbe), de kórházba nem megyek. (Az alkoholizmus követ­keztében különböző szervi károsodások alakulnak ki, ezek legtöbbje előbb-utóbb az életet is veszélyezteti. Leg­gyakrabban előforduló kór­képek: zsírmáj, májzsugoro­dás, különböző szívbetegsé­gek. gyomor- és bélvérzés, gyomorfekély, hasnyálmirigy- gyulladás, nyelőcsövi visszeres csomó, visszértágulat, el­mebetegség, öngyilkossági hajlam... és a többi.) MAn nem ZAVARGALJA késsel — Reggel már ivott az öreg, nem számít annak a gyógy­szer sem, azután is felhajtja a magáét! Legfeljebb kipiro­sodik tőle, de azt mondja, at­tól a rohadt szívétől van! Nem ad az semmi pénzt haza, ha kétszer annyi lenne a nyugdíja azt is elinná, de az anyut már nem veri meg és a nagykéssel sem zavargálja... mintha kicsit lecsendesedett volna. (Magyarországon mintegy 400 000 iszákos ember talál­ható. Nógrád megyében 3000 alkoholista él, és az alkoho­listává válás útján halad 7000 személy. Az ő állapotuk kó­ros kihatással van körülbelül 30 000 lakos családi életére, anyagi, erkölcsi, szellemi helyzetére; veszélyeztetik megközelítően 1500 kiskorú gyermek fejlődését, családok együttmaradását, a környezet biztonságát, zavarják a köz­rendet és a munkavégzést.) AKIT A FELESÉGE TART EL — Engem tönkretettek azon a kúrán, tüdőgyulladást kap­tam! Engem még egyszer oda nem visznek, nem kénysze- ríthetnek! Nekem főiskolám van, senkinek semmi köze hozzá, hogyan élek. Ez az asszonnyal csak miránk ket­tőnkre tartozik! Hogy sze­retem-e a feleségem? Erre nem válaszolok! Hát persze, hogy ő tart el. Miért dolgoz­nék?! De nem én törtem ösz- sze a lakást, a csillárt se... a börtön?... az sem igaz! Miért szedném a gyógyszert, hiszen akkor nem ihatok, mert rosszul leszek tőle. (Megyénkben kétszázötven olyan személyt tartanak nyil­ván, akinek kényszerelvonó kúrára szóló érvényes hatá­rozata van. őket —, ameny- nyiben nem jelennek meg a kijelölt időpontban az inté­zetben — karhatalommal, rendőri segédlettel állítják elő, hogy részt vegyenek a tör­vény által kötelezően előírt kezelésen.) TÍZ LITER BOR NAPONTA — Öh, még csak dél van. de én már megittam négy deci vegyest és három liter kövidinkát! Már most nem vagyok józan, megindult a vezérhangva, az ám a babtól van! Eladtam három család méhet háromszáz forintért, abból vettem a piát! Ne nyúl­jatok az üvegekhez, mert ütök! He-he, ugye, ti akarjá* tok meginni?! Nem adom oda! Én józanul... nem megyek kúrára, már annyiszor vol­tam, mindig kényszerítettek! Csalódtam magukban, úgy a fejihez vágom a gyógyszert, attól kell nekem 8—10 liter bort innom naponta. Nem veszem be... no, igyatok egy kortyot... nem eszek egy hé­tig, beteg a gyomrom... de­hogy a bortól. (Az alkoholelvonó kezelésre kényszerített betegeknek csak tíz százalékát sikerül megsza­badítani szenvedélyétől. Az önként jelentkezőknél ennél valamivel jobb az arány. A gyógyulni akarók 20—30 szá­zalékát sikerül más életvitel­re vezetni, értelmet adni éle­tüknek; a többiek továbbra is alkoholisták maradnak. Mivel minden egyes ember alko­holizmusa visszahat a tár­sadalomra, ezért nem lehet el­szigetelten, vagy részleteiben szemlélni ezt a járványként terjedő jelenséget. Termé­szetesen ez azt is jelenti, hogy az alkoholisták segítsége, köz­reműködése nélkül nem le­het az alkoholizmussal fog­lalkozni. Meg kell tanítanunk őket emberhez méltó életet élni. miközben elfogadtatjuk velük a társadalmi együttélés normáit, írott és íratlan sza­bályait. Mindannyiuk érdeké­ben.) Tőcsér Julianna NÓGRAD — 1978. szeptember 6., szerda 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom