Nógrád. 1978. szeptember (34. évfolyam. 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
Kulcsár János: A messziről jött ember A cirádás vaskapun túlról farkasszemet nézett vele a kastély. Közönyösen, •zemélytelenül. Lehet, hogy meg sem látták a naplementében pirosra gyulladt szemű hunyorgó ablakok- Valahogy másképpen álmodta sok nyugtalan éjszakán ezt a találkozást. Ágyúdörejjel, falak biblikus omlásával, urak futásával, pöffeszkedő szolgák megcsúfoltatásával. Azt is hozzáképzelte, hogyan lesz nagylelkű először életében. Látta magát a győztes megbo- csájtó pózában, s hallani vélte saját hangját: — Aztán megbecsüljétek magatokat.. Most tétován állt az út vörös salakszőnyegén, s érezte; úgy foltosodik el minden por- cikáján a bizonytalanság, mint régvolt ábécés könyvén a kiömlött gubacstinta. Nagyon megverték akkor, pedig nem is volt hibás. Nyelvére kesernyés íz tolult; gépiesen nyúlt a katonanadrág bő zsebébe a megszokott tablettáért. — Megfáznak a lovak Mihály. .. — Azám — rántotta meg a bóbiskoló kis muszkaló kantárját. Társa a hórihorgas, csontbőr kancát vezétve, hallgatagon poroszkált utána. A díszbokrok aludtak még a parkban, de a fű közül itt is, ott is apró, fehér csillagok kellették magukat. — Csibevirág — örvendezett a messziről jött ember, aztán hirtelen más jutott eszébe: — Mit akartok ti ebből a kastélyból? — Mi a fenét akarnánk? Mindenkinek épülhetnékje van itt körös-körül az egész majorban.- — Széthordanátok? — Dehogy! Meg akarjuk hagyni a grófnak, mire hazatalál- Itt van a kastély, mél- tóságos uram, tessék besétálni. Mit gondolsz: kezet is csókoljak majd neki? — Fenét 1 Rakjál falat a kastély köveiből a buta fejed köré! — Látod, ez igaz. Buta voltam én világéletemben. Akkor is, amikor szegény feleségednek fedelet adtam, mert te éjjel mondtál búcsút a kapufélfának. Aztán engem húz- tak-vontak a csendőrök húsz esztendőn ót, mert a kenyeres pajtásod voltam. A kezem alatt lettek jó bivalyosok a fiaid az uradalomban. Ne, most ne beszélj bele. Megjöttél az oroszokkal, betelepedtél a községházára és kijelentetted, hogy mától fogva te vagy a falu vezetője- Mit gondolsz, a gazdák talán majd megsü vegeinek? A ruszkik már tovább mentek. Nem vetted észre? — Tettem valami rosszat? — Te süket vagy arra, amit még én is meghallok. Most meg már erre a majorra, meg a kastélyra vásik a fogad? Holnap majd kiállsz a községháza elé, aztán elmondod, hogy mostantól fogva te vagy az atyaúristen! Ezt tanultad a nagyokos fejeddel, amíg kuncsorogtál, isten tudja, merre? — Azt tanultam, hogy ebből a kastélyból iskola lesz. Magasabb iskola, olyan mint az uraké, de a te unokáid járnak majd bele. Meg kórház, meg olyan kultúrpalota, ahol könyvek vannak, meg tánc, meg mozgókép is, mint a városban, meg... — Kolhoz is lesz benne, csajkával, meg szabad szerelemmel? Te biztosan érted annak is a módját! Bezzeg a földosztásról egy szavad sem volt még! A messziről jött ember gyomrában egymást kergették a görcsök, de tudta, hogy nem szabad összegörnyednie; csak sárgás szemefehérje árulkodott a kínról. Olyan erővel markolta a kantárt, hogy ujjainak ráncos, pergamenszínű bőre fehérre feszült. Jobbjával hátralökte derekán a súlyos pisztolytáskát: — Na. gyerünk! A szökőkút bronz najádjához kötötték a lovakat, aztán betaszították a kastély se nem zárt, se nem hívogató ajtaját— Kár volt feltörnötök a pecsétet — vetette oda befelé menet — most aztán ki az isten tud itt leltár szerint elszámolni? Forgószél csapott az arcukba, furcsa egyveleggé pörgetve a penész, a naftalin, a régi bútorok meg a párás tavaszi szellők illatát. Lakatlanabb már nem is lehetett volna a cifra épületmonstrum ebben a csípős, de ígéretes évszakszületésben. A lecsupaszított falak mintha külön ingerked- tek volna a belépővel. — Hol van a zongora? Az a gyönyörű zongora! Hányszor hallgattam gyerekfejjel a kerítésen túlról! A zongora Kell a kultúrpalotához! A szalonban megtalálták a roncsokat. A drága zongorát nem lehetett felismerni: hiányzott mindhárom lába, valami undorító mocsok tapadt a fekete-fehér billentyűkre. — Ezt nem tudták elvinni — hallotta a magyarázatot. — Be sem fért volna a lakásába senkinek. — Hát igazán ebek harmin- cadjára került mindéin más? Bútorok, könyvek, képek? — Hagyták votaa másnak? ök gürcöltek érteNegyvennyolc óra alatt visz- szahordotok mindent! — Kár pattognod, Mihály! Ügysem kapsz vissza semmit és éppen elég van a rovásodon! Harmadnap délutánján karszalagos katonákkal tért visz- sza a városból. — Ha istent ismersz, Mihály — kezdte kérlelni a szélső cselédházban egy asszony, akiről azt beszélték, hogy lánykorában jó szívvel volt hozzá. — Nem Ismerek Istent — villantotta rá sárgás szemeie- hérjét, s intett az egyenruhásoknak. Azok aztán nem sokat teketóriáztak: felforgattak szobát, konyhát, padlást, még a krumpLisverembe is beszimatoltak. Nem találtak semmit. Előtte két napon át lángot okádtak, szikrát vetettek a kémények a pusztán. Akadt porta — mesélik — ahol a szalmazsákot is kiborították, de hiába. Az egyik kemencében valami díszes Má- riakép ezüstjére talált egy kicsi mongol- Sokáig nézett fejcsóválva a háziakra, aztán visszalökte a félig szétolvadt fémdarabot a lángok közé. E lhúztak a terepjárón, senkit sem vittek magukkal, de a messziről jött embert egy nyári éjszakán leütötték valakik vasvillával, mikor a községházáról hazafelé ballagott. Beszélik, hogy a kórházban összefoltozták, ma is él, csak más vidékre költözött. Annyi bizonyos, hogy a felesége sohasem ment utána. Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaság Tádzsikisztán Kozép-Azsia délkeleti részén fekszik, délen Afganisztánnal, keleten Kínával határos. A köztársaság 3,7 milliós lakossága főleg tadzsik, de élnek itt üzbégek, oroszok, tatárok, kirgizek és ukránok is. Területének 93 százaléka hegyvidék: a Tien San nyúlványai, a Giszer-Alaj és a Pamir, melynek itt található a legmagasabb pontja, 7495 méteres, a „Kommunizmus-csúcs’*. A Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió területének mindössze 0,64 százalékát foglalja el, s a lakosságnak csupán 1,3 százaléka él itt, ma mégis innen származik az ország teljes finomgyapot-termelésének 37,2, a nyersgyapot 10,2, a se- lyemhernyógubó 8,7, a selyemszövetek 3,5, a szőnyegféleségek 8 százaléka. Tádzsikisztán a világ ötven országába szállítja termékeit. A közoktatás, a közművelődés fejlődése mutatja meg legjobban a köztársaság mai állapotát. 1913- ban 10 négyosztályos iskolában csak 369 kiváltságos helyzetben levő gyermek tanult. Jelenleg 3 ezer általános iskola, 62 technikum, 38 szakközépiskola es 9 főiskola fogadja a diákokat, s minden harmadik tadzsik polgár tanul. 1913-ban egyetlen 40 ágyas kórház és 11 orvosi rendelő működött, 19 orvossal. Ma 2 ezer korszerű kórház, rendelőintézet, egészségház, nővédelmi tanácsadó és 46 szanatórium, üdülő szolgálja az egészségügyet. Az orvosok száma hét és fél ezer. A kulturális és közművelődési intézmények hálózata egyre bővül. A 11 színházat és 20 műkedvelő társulatot, az 1190 kul- túrházat és klubot, az 1450 közkönyvtárat, 7 múzeumot és 1112 mozit naponta sok százan látogatják. Tadzsik, orosz, üzbég és kirgiz nyelven 51 újság Jelenik meg» egyszerre egymillió példányban. A 61 folyóiratot évi 19 millió példányban nyomtatják. A tudományos akadémia kutatóintézeteiben 6500 tudományos munkatárs dolgozik, közöttük 165 tudós elnyerte a Tudományok doktora címet. tV 1967—1977. között Tádzsikisztánban 54 százalékkal nőtt az egy főre jutó reáljövedelem, ez alatt az idő alatt a köztársaságban mintegy 11,5 millió négyzet- méternyi lakás épült. Fazekas Lajos : Idézd az örömöt Idézd az örömöt, ka hosszú úton r^egszólít magányos útitárs. Szavad oldjon emléket vagy régi vágyakat; s öröméből szívedre is halljon annyi, amennyi a barátsághoz elégA sző összeköt — egy-hazei gondja — mint a gyökér a lombot bokorba. — Az ember békével kössé meg ünnepétt lamás István i Elmentek mind a fecskék Nézd vaksi fény szitál s alája olcsó kötényét tartja a sápadt délután Meghajlik köhint és elcsoszog arrébb vagy odább de húsodba vájta sárgára ritkult vénasszony fogát Évtizedek óta olvasom nagy gyönyörűséggel Bernáth Aurél könyveit, akiről másokkal együtt Déry Tibor is megállapította, hogy legalább akkora tökéllyel bánik a tollat, mint az ecsettel. (Bizony, szerencsések vagyunk azon kortárs képzőművészeinkkel, építészeinkkel —, hogy csak pár nevet említsek, Borsos Miklós, Granasztói Pál, Bernáth Aurél —. -akik tollat ragadnak, leírandó életről, halálról, emberi környezetről, művészetről, megannyi másról szerzett benyomásaikat, az úgynevezett apró dolgokról is fontossá váló észrevételeiket. Sorjázó könyveiknek nemcsak alig túlbecsülhető dokumentumértéke óriási, némely közülük a magyar irodalom élvonalába emeli írójukat. A neveket még folytathatnék.) Bernáth Aurélról szólva például az így, éltünk Pannóniában (1956) és az Utak Pannóniából (1960) című könyvei a legmagasabb irodalmi ízlést is kielégítik. Előbbi könyvét még egészen ifjú szemmel kezdtem olvasni, amennyire emlékszem, akkor stílusának varázsa ragadott meg elsősorban- A későbbiekben a stílus eleganciáján túl azt áz elbűKönyvekről Egy festő feljegyzései völő gondolati gazdagságot is mind többre értékelem, amely szellemi izgalommal tölti el az olvasót. Már említett művei, valamint A Múzsa körül; A Múzsa , udvarában; Gólyáról, Helgáról, halálról; Kisebb világok; Feljegyzések éjfél körül című könyvei után most napvilágot látott az újabb, ezúttal kisebb formátumú karcsú kötet, az Egy festő feljegyzései. A Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki. Napló ez is. Mindenekelőtt\ a nagy művész életérzését rögzíti, hétköznapi és ünnepi pillanatait mutatja fel- A kilencedik évtizedében járó művész a percek rohanásának érzékelésén túl azokat az általa fellelt lehetőségeket is lejegyzi, amelyek segítségével tartalommal tölti meg az idő minden kis részét. Az értelmes emberi magatartás mikéntjére keresi a választ abban az életkorban, amikor a fizikai erő gyakorta lecsökken, a cselekvésre azonban, véli, így is lehetőség van, ha nem a festésre, akkor a gondolkodásra és gondolatai feljegyzésére a tapasztalatok átadásának igényével. Mit tehetek? Többször visz- szatérő kérdés ez a napló írása közben. Kicsit szarkasztikusán jegyzi meg: „Már úgyis öreg vagyok, ami pedig fáradtságot jelent. Festeni így már alig lehet- Szerencse, hogy az írás az ülőfoglalkozások közé tartozik.” Persze, azért fest is, nemcsak fekszik a díványon. És_ hosszabb-rövidebb sétákat tesz az utcán. Mit tapasztal? íme: „Legalább ezer embert láttam. Ez pontosan annyi, mint tartalmatlan zsúfolt emlék- Annyit ad csupán, hogy a föld élettel van tele. De ebben az indulásnál sem kételkedtem.” Milyen gondolatokkal járunk-ke- lünk — mit járunk-kelünk, rohanunk! — az utcán? Pedig minden perc csodával telítődhet, ha időt szakítunk megpillantására és nemcsak öregkorban. Külön Izgalmat jelentenek Bernáth Aurél naplójának azon kis fejezetei, amelyek látszólag szeszélyes összevisszaságban, mégis az emlékezés belső rendje szerint a művész gyermek- és ifjúkoráról. a múlt idők alakjairól, szülőkről, barátokról, tájakról, szerelemről szólnak. A marcali iddogálások jelenetei például amikor a kissé már pityókás férfiak azzal indították útnak egymást, hogy a hazafelé vivő úton nem lehet semmi baj, süt a holdFestőművész naplójáról lévén szó, nem utolsósorban érdekesek és tanulságosak azok a feljegyzések, amelyek a művészetről, a művész alkotómunka-folyamatáról, lélektanáról szólnak. Például Tizian- ról, Veroneseről, Michelange- lóról, vagy Déry Tiborról, Janus Pannoniusról, esetleg egy pasztellkép megfestéséről szólnak. S még mi mindenről! Például — mint írja — a mi bakter szavunk a német Wächter szóból ered, de ellentétben ennek komoly rangjával, nálunk e foglalkozás némi humort is csillogtat. Hát.- Pannóniában élünk. Tóth Elemér Id. Szabó István szobrai Beteg gyermekét vivő anya Kőzetvlzsgáló bá nyász Négyökrös szántás NÓGRÁD — 1978. szeptember 3., vasárnap S)
