Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)
1978-08-10 / 187. szám
KISZ-esek nélkül iVV TTESRE Alig több mint egy hét van hátra az augusztus 20-i palóc szőttes kulturális napok országos érdeklődésre számot- tartó rendezvényéig, melynek idén Rimóc község ad otthont. Nagylóc, Varsány, Nógrádsipek, Hollókő és a vendéglátó község művészeti csoportjai nagy izgalommal készülnek a „fesztiválra”. Annál is inkább, mert idén — a korábbi gyakorlattól eltérően — az intéző bizottság nem szabta meg az előadások műsoridejét. Lehet kevesebb, avagy több mint fél ■ óra; a lényeg az, hogy színvonalas bemutatókat lásson a közönség! A műsorok már hetekkel, hónapokkal ezelőtt összeálltak, a hátralevő próbákon már csak az utolsó simításokat végzik a csoportvezetők. A hollókőiek előtt nem kisebb feladat áll, mint a tavalyi elsőség megvédése. Liszkay Zsuzsától, a klubkönyvtár energikus vezetőjétől érdeklődtünk, mivel készülnek az idei bemutatóra? — Tematikus műsorunkat a paraszti életmóddal kapcsolatos népi játékokból állítottuk össze. Ez így talán furcsán hangzik, de tudni kell, hogy a paraszti világban a játék nem válhatott önálló tevékenységÜjabban gyakran feltűnik. Legutóbb egy szobrászművész kiállításán találkoztam vele. — Most nézem ötödször! — lihegte, s gyorsan hozzátette: — Csodálatos! Fantasztikus! Mit lehet erre mondani? Rajongó arckifejezését látva belefagy az emberbe a szó. Vele különben sem lehet beszélgetni. Neki mindenről véleménye van, melyeket ügyesen cserélget, ha finom ösztönével megérzi, hogy nálánál okosabb emberek közé került. Az okos embereket egyébként kritikátlanul tiszteli, másokat viszont kritikátlanul ' lenéz. Értékrendszere a lehető „legdemokratikusabb”: Johann Sebastian Bach, Rhoda Scott, Csajkovszkij és Balambér Hugó (a helyi beatzenekar gitárosa) vagy Thomas Mann és Éber Zakariás (költő, már négy verse megjelent) mind-mind egyaránt „nagy fejek”, akiket jobban tisztel, mint a munkatársait. Velük kegyetlen, s ha néha szóba áll velük, folyton arra céloz, hogy valójában ő is „nagy fej”, csak hát a körülmények... Életének minden kudarcát vagy sikerét halálos portosgé, szervesen kapcsolódott a mindennapi munkához. Műsorunkban korosztályonként mutatjuk be ezeket a „munkajátékokat” Az óvodások ősi rituális játékokat — naphívogatót, esőkérőt — adnak elő. A gyerekeket már egész fiatalon dologra fogták. Tipikus gyermekmunka volt a libaőrzés, amit a kicsinyek — libaőrző, libafürösztő, libaterelő és más játékokkal — tettek elviselhetőbbé. Az általános iskolások még egy kedves játékot elevenítenek fel, a gyermeklakodalmat ami nem volt más, mint a felnőtt szertartás kifigurázása. A műsor harmadik részében a menyecskekórus tagjai a felnőtt lakodalom előkészületeit mutatják be, amikor az asz- szonyok kalákában készítették el a lakodalom kellékeit, a szalagos „jelvényoszlopot”, a pattogatottkukorica-füzért stb. — Hogyan állt össze a műsor? — Folyamatosan gyűjtöm a népi értékeket, dalokat tárgyakat. .. Igyekszem felkutatni a palóc népszokásokat. Erre néprajzos múltam és jelenlegi munkám egyaránt „kötelez”. A giccsemberről Sággal képes megmagyarázni, ő mindennek tudja az okát, az élet kérdéseire magabiztos válaszai vannak. A „válaszok” természetesen egyetlen célt szolgálnak: önmagát állandóan igazolva akarja látni. Jószívű, sőt filantróp. Segít ő bárkin egyetlen feltétellel: legyen megfelelő számú tanú jótékonykodásának aktusán. Rajong a történelmi személyiségekért, még a hírneves bűnözőket is „megérti”, de fiát alaposan elveri, ha néhány szem almát elcsen a szomszéd kertjéből. Szeret utazni, világot látni. — Olaszba volt a legjobb: azok a csodálatos képtárak, múzeumok!... — meséli fűnek- fának, s egy alkalmas pillanatban pornográf újságot varázsol elő zsebéből, hogy „jutányos áron” felkínálja. Neki egyaránt izgalmasak Firenze műemlékei és a pornográf lapok ábrái. Családját szereti, ám társaságában össze-vissza fecseg — A kulturális bemutató egyúttal verseny is. A zsűrizés szempontjai között az is szerepel, hogy a községek lélekszámútól függően hányán és milyen megoszlásban vesznek részt a műsorban.. • — A felkészülésben részt vett a falu apraja-nagyja. Előreláthatóan, félszázan lépnek Rimócon színpadra, köztük akad két és fél éves unoka és hetvenéves nagymama. Sajnos, a középkorosztályra, a KISZ- es fiatalokra nem számíthatok. Többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült bevonni őket a munkába. Lesz, aki a debreceni virágkameválra utazik, lesz akit az elhúzódó aratás tart vissza, legtöbbjüket azonban egyszerűen nem érdekli az ügy. A fiatalok aktivitásának hiánya egyébként más községekben is probléma és feltétlen elgondolkodtató. ★ Általános iskolás gyerekek érkeznek a népművelő lakására. Figyelmesen hallgatják a magnószalagról felcsendülő archaikus népdalt- A refrént már együtt éneklik. — őket hívni sem kell, maguktól is szívesen jönnek... Pintér Károly a monogám család felbomlásáról, lelkesen üdvözöl minden másfajta kísérletet, mondandóját pedig divatos filozófusok írásaiból kiszakított idézetekkel tarkítja. Általában szeret idézgetni, műveltségének alapja voltaképpen idézettömegből áll, melyekből jó érzékkel válogat a témának megfelelően. Feltűnően vonzódik a tragédiákhoz. Az újságolvasás számára egyet jelent a közlekedési balesetek, bűnügyi krónikák olvasásával. Minden halálhír mélyen megrázza, Ilyenkor nagyokat sóhajtva arról beszél, hogy az élet csupa szenvedés, az élet igazságtalan stb., stb. Köny- nyen átcsap az ellenkező végletbe is. akkor a boldogságról regél és azt dicsőíti. A giccsemberrel legutóbb telefonon beszéltem. Hosszú percekig egy cikkemről beszélt, áradozva dicsérte ökonomikus szerkezetét, világos stílusát. Döbbentem tettem le a kagylót: legutóbbi cikkem 10 soros tudósítás volt, ami a hírrovatban jelent meg, közvetlenül a moziműsor alatt... (sárközi) FulnfittoMatás Pásztói! A pásztói Lovász József járási Művelődési Központban ősszel is folytatni szeretnék a felnőttoktatás közművelődési formáit, a magánvizsgára előkészítő tanfolyamokat az általános iskolai végzettség megszerzésének elősegítése érdekében. A művelődési központ munkatársai 12 üzemet, munkahelyet keresnek meg augusztus első felében, hogy felmérjék az igényeket. A 80 órás tanfolyamokról, a művelődési házban is részletes felvilágosítást kaphatnak az érdeklődők. Nehezíti a szervező munkát, hogy sok helyen hiányos az iskolai végzettség felmérése. Mai tárcáján tatunk 20.00: Tévedések víg játéka. Shakespeare réges-régi vígjátéki fogással él: az ikertestvérek összetévesztéséből fakadó félreértésekkel. Aegeon Syracusába érkezik, hogy ikerfiainak egyikét felkutassa. Másik fia ugyanis hajótörés áldozata lett, az ő felkutatására indul el az életben maradt testvér. A két ikerfiúnak hajdanán szolgái is ikrek voltak. Ám a holtnak vélt fiú él és szolgájával együtt ugyanitt tartózkodik. A hasonlóság megtévesztő, nem csoda, ha még hozzátartozóik is összetévesztik mind az úrfiakat, mind a szolgáikat... A vígjáték Shakespeare korai művel közül való: az előadás a Szentendrei Teátrumban készült felvétel, Kerényi Imre rendezésében. Az ikerfiúk: Kalocsay Miklós és Tímár Béla, a szolgáik: Gyabronka József és Józsa Imre. Az atya: Horváth Sándor, s az igazságot tevő herceg: Székhelyi József. A női főszerepeket Schütz Ila és Sunyovszky Szilvia alakítják. Korniss-fotók „vándorút ja” Az utóbbi hónapokban bevált gyakorlat a pásztói járásban a kisebb fotó-, reprodukciós és dokumentációs kiállítások vándoroltatása. A nagyközség üzemein kívül a járás művelődési házaiba is eljutnak a képek, tablók- Korniss Péter fotóművész kiállítását, amelynek címe: Az eltűnő paraszti életforma nyomában — szerdán vitték a járási művelődési központból és a Váci Kötöttárugyár pásztói gyáregységének minigalériájából Szirákra és Erdőkürtre. A falusi élet, a paraszti világeseményeit (esküvő, temetés, hagyományőrzés) megörökítő képek három hétig láthatók a két újabb állomáson. Kürti András: CSODÁK A SZÍNHÁZBAN (7.) r — Ugyan — legyint Szórá- dy derűsen, miközben kiinduló csatarendbe állítja föl a bábukat —, nem komoly dolog ez, csak memória kérdése. Valahogy a kezembe került Gelencei Emil könyvecskéje, a 200 megnyitási sakkcsapda, délben átfutottam, ebéd utáni ejtőzésben, unalomból. Ez a kis parti, amit most játszottunk, a 164. oldalon olvasható. Kurt Richter és Döhrssen mesterek összecsapása Berlinben, 1930- ban, egyszerű tempócsapdákkal nyer a világos. — Még egy revánsot, édes Sanyikám? — kérdezi Szórá- dy Képírótól. Édes Sanyikámat csak egy hajszál választja el a gutaütéstől, ami gonosz tréfa lerne a sorstól, egy nagy színész a színpadon haljon meg, mint Jean-Baptiste Paquelin alias Moliére, vagy mint Kabos Gyula és ne a társalgóban, egy paccertól elszenvedett majdnem susztermatt következtében. Szerencsére e pillanatban fölrecseg a hangosanbeszélő, elterelve, csillapítva Képíró már-már robbanó indulatait. — Figyelem, figyelem! Emlékeztetjük a kedves kollégákat, hogy ma este a kyotói japán színház delegációja ellátogat hozzánk. Mint ezt már a héten több ízben közöltük, az igazgatóság az előadás második szünetében kis fogadást ad tiszteletükre. Ezúton kéri föl ismételten az igazgatóság a társulat minden olyan tagját, aki ebben az időpontban szabad, hogy vegyen részt e baráti találkozón. Figyelem, figyelem! Kínos, roppant kínos! Ott ül három egyforma japán az asztalfőn, mellettük, körülöttük ott ül vagy húsz különböző magyar és nem tudnak mit kezdeni egymással. Mert a tolmács valahol elveszett a kacskaringós folyosókon. Koccintani már koccintottak vendégek és vendéglátók a száraz grúz pezsgővel, de hogyan tovább? Ülnek kukán és zavartan vigyorognak egymásra. A japánok csak japánul tudnak, meg angolul. A jelenlevő magyar színészek meg magyarul tudnak, németül, franciául, még olaszul beszélő is akad, de a társulatnak az a két tagja, aki jól ismeri Shakespeare nyelvét, az öltözőjében készül a harmadik fölvonásra. Kultúrbotrány! Pályatársak érkeztek vagy ötezer kilométerről és nem tudunk egy árva szót sem váltani velük! Egy picuri üdvözletét tolmácsolni! És fogynak a percek a szünetből! És ekkor fölemelkedik székéről és megszólal Szórády. És hirtelen igazi, bensőséges mosoly kerekedik a vendégek arcán, meghökkenés, majd megkönnyebbült öröm a vendéglátók tekintetében. Mert az utólérhetetlen, a szuperzseni, a gigászi Bélu — japánul beszél! Tudja a manó, hogy miket mond, de amit mond, biztosan japánul van, mert a vendégek értik, szemmel láthatóan értik, örülnek neki, bólogatnak, meghajolnak, kezüket a szívükre teszik, közbeszólnak, helyeselnek. Szórády befejezi szónoklatát, leül, mindenki tapsol, a legkisebb japán föláll, ő is kivág egy lelkes beszédet. — Fordítsd Bélu — sziszegi az igazgató. Szórády nagyvonalúan legyint. — Minek? Azt mondta, hogy szeret minket. Ezt cifrázza. Igyunk rá! Magasra emeli poharát, mindenki mindenkivel koccint, mindenki mindenkivel összeölelkezik. Szórády ismét nagy volt1 Egyszerűen összeszedett és bevágott húsz mondatot egy társalgási útiszótárból még délután, azt mondta föl. A vezérjapán szavaiból egy mukkot sem értett, azért nem fordította, nem is fordíthatta. (Folytatjuk) 4 NÓGRÁD - 1978. augusztus 10.. csütörtök „Házigazda: a bángyuri" Egy bohém portréja Kertelés nélkül bevallom: a vasárnap esti televíziós programok közül — pedig krimi is volt köztük — nekem egy félórás portréfilm tetszett a legjobban. Bán Györgyről, a 60 éves rádió- és tévébemondóról szólt, vagy ahogyan a film főcíme is írta, Vitray Tamás szerkesztő-riporter említette: „a bángyuriról”, aki a televízióban nem egyszerűen egy a bemondók közül, hanem valóságos fogalom, külön intézmény. Azt is bevallom: személyesen nem ismerem a bemondót, de hangjával már közeli ismeretségben élek évtizedek óta, amióta nyiladozó értelemmel kezdtem hallgatni a rádió híreit, nézni a mozik filmhíradóját. Hangja sokkal ismerősebben cseng fülemben, mint nagyon sok általános iskolás korombeli, hajdani -társamé, hiszen akár mindennap hallhattam Bán György hangját valamelyik tömegkommunikációs csatornán. Horváth Ádám rendező és Vitray Tamás szerkesztő-riporter közös tévéfilmjének legnagyobb erénye az volt, hogy tiszta életközeibe hozta egyik legrégibb bemondónk emberi alakját, személyes ismerősünkké avatta, nekünk is, akik ezzel az élménnyel a valóságban nem rendelkezünk. Vitray mint riporter mesteri munkát végzett a látott fél órában, mindenkori legjobb napjaira emlékeztetett. Tapintatos és érzékenyen, finoman tapintatlan volt, s minden kérdéséből, megjegyzéséből kisugárzott, hogy ízig-vérig ismeri beszélgető partnerét. S ha jól végiggondolom a dolgot, arra a következtetésre jutok, hogy ezt a feladatot más riporterünk rajta kívül el sem vállalhatta, láthatta volna úgy, mint ő. Egyéniségükben nagyon sok a hasonlatos vonás, mindenekelőtt a színesség, a hatni tudó varázslatosság. Bán György — mint a ma még működők közül Körmendy László — 1945. május elsején állt elő^ szőr a mikrofon elé. Jellegzetes mosolyával — amelyben főleg a szeme derűs és vidám — emlékezik erre az időszakra, s szavai nyomán fokozatosan kibomlik előttünk a bemondói munka mibenléte is, izgalma, szépsége, alkotói jellege. Mert ugyan a bemondónak a leírt szöveget, mégha értelmetlen is, kell bemondania, de a nyilvánvaló tévedéseken — például névelírás — változtatnia kell, afféle „utolsó lektorként” jelenik meg így. Hangja a jól ismert, mély regiszterű, érett férfiasán csengő. Ahogyan hallgatja az ember, látja a bemondó kefe- bajuszos arcát, tar homlokát, lassan némi disszonanciát kezd érezni a kettő: a hang és az arc fizimiskája között. Ügy találja, hogy a hang az évtizedek során semmit sem öregedett, ugyanolyan erőteljesen zengő, bársonyosan melengető, kifejező, mint 10, 20 évvel ezelőtt volt. A bemondó hangját nem kezdte ki az idő, sem a humorát, sem az életkedvét, játékos szenvedélyét. Csak a test veszített rugalmasságából, a haj kopott le a fejtetőről, a szív intett megállásra egy infarktussal. A hajdani bohém — aki magáról mondta: „mindig szerettem az italt, kártyát, nőt. lóversenyt” — megszelídült. A szenvedélyek zöme ugyan megmaradt, például a lóverseny, amelynek kapcsán Bán Györggyel az ügetőre is kilátogattunk, vagy a borozgatás szeretet» (a film jelentős i része egy presszó pultja mellett készült), de felfűtöttségüket már főként a nosztalgiától kapják. így emlékezik férjére a feleség is, aki tisztelettel vegyes büszkeséggel említi meg több tévés ismerős megjegyzését: a televízióban több embert kedvelnek, de Bán Györgyöt mindenki szereti. A portréfilm, azt hiszem,' a televíziónézők több milliós táborával is megszerettette. (ok) !
