Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)

1978-08-01 / 179. szám

Kubai tudósítások

mm

Ősi mesterség a szivárgó árt ás

A kubai dohány közismerten legkitűnőbb a világon. Állítólag Kolombusz katonái kincskeresés közben fedezték föl a füstrudakat, s maguk is rápipáltak az illatos levelekből. Ízlett nekik és magukkal hozták a magját Európába. Azóta fújjuk a füstöt mi is — bár ne hozták volna át a nagy vízen. Ha valaki, természetesen a dohányosok közül, azt mondja szivar, gondolataiban csakis a havannai jelenik meg, s ha valaki azt mondja Havanna, lelki szemei előtt ott parázslik a világ legfinomabb szivarja.

Valamikor csak Havannában 54 jelentősebb szivargyár működött, s természetesen rengeteg kisiparos is sodorta a híres kubai dohány leveleit. Ma is számos dohánygyárat ismernek a fővárosban, közülük négy nagyobbat (az államosítások után kialakított üzemek ezek). Az egyikbe volt szerencsém ellátogatni. A havannai óváros régi épületében, a valamikori Rafael Gonzales üzemében alakították ki a lies számú Fabrica de Tabacos dohánygyárat, pontosabban szivargyárat. A cukor után a dohány következik Kuba exportranglistáján. Sőt, amikor az amerikaiak gazdasági blokádja miatt a cukoreladás majdnem a nullára csökkent, a szivart nem tudták „kibekkelni”, ha kellett, kerülő utakon, de az amerikaiak is megszerezték. Jelenleg is eljut a kubai szivar a világ minden tájára. Moszkvától Londonig és Sid- neytől Zürichig.

Az öreg épületben az első emeleten vannak a sodróműhelyek. Amikor a liftből kiléptünk és benyitottunk a nagyterembe, érdekes kép tárult elénk. A deszk rendszerű elhelyezésben a főnök újságcikket olvasott föl a dolgozóknak, akik belemélyedtek a szivargyártásba. Majd a „hangosban” minket, magyarokat is üdvözölt és bemutatott a dolgozóknak, akik föl sem tekintettek munkájukból, hanem a dohányvágó szerszámukkal megveregették az asztal lapját, így fogadták és viszonozták köszönésünket. Érdeklődő tekintetünk egy pillanatra sem zavarta őket, megszokhatták a vendégeket, nyugodtan és beidegzett tempóban sodorták a szivarkát. A sodrás a legnagyobb művészet, a minőséget ellenőrző emberek is a szín, az egyenletes szín- árnyalat mellett a sodrás minőségét vizsgálják árgus szemekkel.

A kubai szivarnak elsősorban a kitűnő dohány adja meg a világelsőséget, másodsorban pedig a begyakorlott kézi munka, amelyet generációk hosszú sora adott át a maiaknak, akiknek vérében van az ügyesség erre a munkára. Természetesen vannak itt komoly és korszerű szivarsodró gépek is. olyan ügyesen készítik a rudakat, hogy aki nem szakértő, alig különbözteti meg a kézi sodrásúaktól. De az igazi szivarosok mégis csak szakértők, őket nem lehet becsapni. A gyár igazgatója elmondta, hogy négy nagyüzem csak exportra termel, a többiek pedig csak a hazai szükségletekre. A legnagyobb fogyasztók ugyanis a kubaiak. S miiven szakértelemmel tudják szívni b hosszú szivarkákat, az egyenesen művészet. Magam is rágyújtottam egyszer szivarra, amikor távolabb utaztunk ko-.

csival. A gépkocsivezetőnk, a néger Sebastian Martinez, állandóan felém pislogott, a szivaromat nézte, becsületesen végigszívtam, nem vertem le állandóan a hamuját, nem kellett egyszer sem utána gyújtanom, több mint háromnegyed része „elfogyott”, amikor kialudt és eldobtam a csikket. Nem tudtam, egy ideig, hogy a sofőrünk miért olyan előzékeny velem szemben, csak másnap este árulta el a varadéról szálloda bárjában, hogy azért nyertem meg bartáságát, mert az eddigi európai vendégek közül, akiket fuvarozott, egyedül én szívtam kubai módon a szivart, s ez elismerésre méltó teljesítmény. S mindenáron rábeszélt, hogy tisztán igyunk egy deciliter fehér rumot és közben szívjunk el egy szivart, megpaskolta az oldalamat, és intett a pincérnek, hogy „Por favore dós unó deceiliter bacardi.”

De maradjunk a szivargyárban, s beszélgessünk az igazgatóval, aki valamikor maga is szivarsodró szakmunkás volt Rafael Gonzales gyárában Az államosítás után neveznék ki előbb kereskedelmi osztályvezetőnek, majd később igazgatónak, A szakembertől kérdeztem, hogy mi a titka a jó kubai dohánynak.

— Hát kérem, a föld és a klíma. Ez a kettő a lényeg. Mondhatom, hogy sok országba vittek már innen dohánymagot, de sehol sem lett ilyen. Persze hozzáteszem, hogy itt Kubában se mindenütt egyforma a minőség. A jók között is a legjobb dohánytermő vidék a Pinar del Rio-i terület, aztán következik a Las Villas és Oriente területe. Mondom, általában mindenütt jó dohány terem, de a legjobb a Pinar del Rio-i, ott igen alkalmas a föld. Porhanyós, nem köves, szántás után az eső sem árt neki, nem cserepesedik ki, talán egyik magyarázata ez a porhanyós, homokos talaj.

— Mikor ültetik ki a dohánypalántákat és mikor szedik a leveleit?

— Pinar del Rio-i területen belül a leghíresebb dohány- termelő vidék Vuelta Abajo környéke, ahol körülbelül 30 ezer hektáron termelnek do-' hányt. Ha arra jár, meglátja, hogy milyen szépen fehérlenek a tüll-leplekkel fedett dohánytáblák. Azért takarják le az ültetvényeket, hogy a nap ne égesse olyan nagyon, s ne bar- nuljanak el a levelek, hanem szép világos színűek maradjanak, így finomabb és lazább marad a szivardohány levele. Egyébként októberben ültetik el a palántákat és január- februárban szedik a leveleket. Nyolcvan-kilencven nap alatt érik el a legjobb érettségi színvonalat. Márciusban már feltétlenül be kell fejezni a dohányszüretet, mert március végén, április elején kezdődik az esős időszak, ami ártana a dohányültetvényeknek.

— Milyen szivarokat gyártanak ebben az üzemben és hova szállítják azokat?

— Sokféle szivart gyártunk, luxuskivitelben és minőségben. Mint említettem, mindet külföldre szállítjuk. Moszkvába, Londonba. Nem dicsekvésképpen. de mi szállítottunk Chur- chillnek. is szivart, csak a mi készítményünket volt hajlandó szívni. Külön recept szerint gyártottuk az angol miniszter- elnöknek. Ezt a szivart ma is

Churchills néven hozzuk forgalomba. Nagyon keresik a „Habana Cuba”, a „Romeo Y Julieta”, a Pinar del Rio-i „Ha banares Gispertet”, a „Dorados”, a „Coronas Grandes”, a „Maria Guerrero” és más márkákat. Az igazi és persze a tehetős szivarosok, így a nénai Churchill is, külön légkondicionált páncélszekrészben tartotta a szivarjait, ezzel megőrizte minden eredeti jótulajdonságát a dohánynak. Ez nagyon fontos. A mi gyárunkról még annyit, hogy amikor az államosítás után megalakultunk, havonta 800 ezer darab szivart készítettünk, jelenleg már 1 millió 200 ezer darab a havi teljesítmény. Sajnos, régi ez a gyár, öregek a falak, sötétek a termek, szűkösen vagyunk. Azt tervezzük, hogy új szivargyárat építünk, ahol majd 14 millió darab igazi Churchill márkájú szivarkát gyárthatunk.

Elragadott, hogy a munkatermekben majdnem minden dolgozó munka közben is szivarozott. A dohányfüstnek és bűznek azonban nyomát nem éreztük. „Az nem is igazi szivar, amelynek a füstje kellemetlen” — mondta a terem vezetője, amikor végigkalauzolt a műhelyekben. Egyébként minden munkás minden nap hazavihet négy-öt darab szivart, amelyet ő maga sodort. Mégis megkérdeztem búcsúzóul az igazgatót, hogyan kell szivarozni. Elővett egy szépen díszített Romeo Y Julieta szivart, majd aprólékosan magyarázta és mutatta is:

— Előbb gyönyörködni kell a szivarban, megforgatni a kézben. vizsgálgatni, szagolgatni, ahogyan a borászok teszik a finom italokkal. Aztán elővesszük a vágót, nem ilyenolyan kést, hanem szivarvágót, s lecsípjük vele a szivarka végét. Az sem árt, ha belemártjuk gyújtás előtt a feketekávéba, hogy annak is érezzük az ízét. S aztán szívjuk, de nem erősen, s nem is csak imitálva, hanem közepesen, hogy szépen égjen a dohány. Ha így cselekszünk, akkor végig ég a szivar, a hamuja nem esik le, és igazán nagy élvezetekhez jutunk.

Megáll,

Már mint a távolsági autóbusz a helyijárati megállókban. És, ha megáll, hol áll meg? Ott-e, ahol a felszállásra várakozók tömörülnek, vagy tíz-húsz méterrel feljebb, hogy csak leszállni lehessen, felszállni ne. A kérdés azokban fogalmazódik meg, akik a megállókban toporogva esetleg épp a kimaradó járatot szidják Salgótarjánban, miközben sorra aáznak el a sokszor félig, vagy még annyira sem telt helyközi autóbuszok, az egyre szaporodó számú várakozó utas mellett.

A Volán 2. számú Vállalatának van egy házi rendeleie, mely szerint a 6-os vonalán reggel 8 óráig a város központja felé haladó helyközi autóbuszoknak is meg kell állniuk. Fel kell venniük a helyijárat utasait, amennyiben a járműben üres hely van. A gyakorlatban ez nem mindig valósul meg. A minap is

Egyszerű portré

Nincsenek nagy vágyaim

— A Szilárdi-udvarban cse- lédeskedett az édesanyám, amikor megismerkedett az édesapámmal. Ö munkás volt. összeházasodtak. Sok nehézséggel kellett megküzdeniük, amíg szakmát adtak a kezünkbe és embert neveltek mind a hármunkból. A bátyám a ZIM-ben mintakészítő, a nővérem ugyanott adminisztrátor. — meséli Molnár Imre géplakatos, aki a salgótarjáni öblösüveggyár dobozüzemében dolgozik csoportvezetőként. Folytatja élete történetét: — Abban az időben, amikor a szakmunkásképzőbe kerültem, még nem voltak olyan jól felszerelt tanműhelyek mint manapság. így hát üzemekbe jártunk gyakorlatra. Kiszórtak minket a brigádokba és az öregebb szakik megmutatták, megmagyarázták, mi a dolgunk. Nekem az első megmozdulásom az volt, hogy a géppel leszedtem, lenyúztam a nagyujjamról a bőrt. Rettenetesen fájt! Miután bekötötték, az unokabátyám odajött hozzám és azt mondta: — Fiam, „maródra*’ betegállományba pedig nem mész el, hanem leülsz ide mellém, és nézed, mit, hogyan csinálok! Azzal is tanulsz. Két-három nap után meguntam az üldögélést és újra odaálltam a gép mellé. De büszke is vagyok rá: úgy megtanultam a szakmát, sehol sem vallók vele szégyent!

Mellettünk ördögmotollaként zakatol és dobálja ki magából a méretre vágott papírlapokat a három éve vásárolt új olasz gépek egyike. Percenként száz darab „haj- togatnivalót” készít el, amit azután fürge kezű lányok, asszonyok tűznek össze dobozzá. Ennek a hatalmas monstrumnak — és tizenöt társának — a gondozását, beállítását és javítását látja el gyorsan és szakszerűen.

— Egyszer nagyon haragudtam rá, hiszen a legrosszabbkor mondta be az unalmast. Leállt az egész műszak. Rohantak értem — otthon voltam, éppen tapétáztam — kértek, segítsek. A feleségem morgott, de nem volt mit tenni, jönnöm kellett, meggyógyítani ezt a makrancos- kodót. — simogatja meg szeretettel a dübörgő szerkezetet.

— Említette, van egy pályaválasztáshoz közel álló fia. Neki milyen szakmát szán?

— Nem szeretnék dönteni helyette. Az ő életében ez az egy-két év jelenti a fordulópontot, nem szabad befolyásolnom őt. Ha csak dolgozni akar: jöjjön ide az üzembe, vagy menjen ahová kedve tartja. Tanuljon szakmát, válasszon kedve szerint. Nem erőltetem semmire, mert annál nincs rosszabb, mint ha valaki csak nyűgnek érzi a dolgát. Az örömmel, jókedvűen végzett munka többet ér mindennél!

— Szabad idejében mivel foglalkozik?

— Nagyon szerettem a sportot, az NB III-as csapatban játszottam, de már két éve abbahagytam. Azért néha még most is kimegyek a kispályás labdarúgó-mérkőzésekre és kergetem a bőrt. Az utóbbi időben sokat olvasok, minden utazással, kalandozással kapcsolatos könyvet végigböngészek. Jó lenne kertészkedni, dolgozgatni egy kicsiny földön, de egyelőre nincs telekvásárlásra való pénzem. Nem élek kicsapongó életet, néha részt veszek baráti összejöveteleken, de ezek nem nyúlnak az estébe, s így a család nem találhat benne kivetnivalót. Nem vagyok mohó, hem halmozom az élvezeteket, úgy telnek a napjaim mint ezernyi más hozzám hasonló embernek.

— Jövőre vonatkozó vágyai, elképzelései?

— Az egyéni életemben majdnem mindent elértem. Amikor 1967-ben megnősültem nehéz anyagi körülmények közül indultunk. A szülők nem tudtak segíteni, mindent nekem kellett a saját erőmből, a két kezemmel előteremteni. Sikerült. Lakást vettünk, berendeztük, szépen élünk az asszonnyal, egyetértésben neveljük a fiúnkat. Nyugodtan mondhatom: nincsenek nagy vágyaim, a lehetőségekhez mérten boldog vagyok.

Tőcsér Julianna

Budapesti fiatalok szécsényi építkezésen

„Mi szeretünk dolgozni...

SZÉCSÉNYBEN az épülő kollégiumnál, fürdőruhás fiúk és lányok segitkeznes. Napbarnította bőrükön patakzik az izzadság. Négyen láncot alkotva téglát dobálnak. Begyakorlott fogással kapják el a téglákat és ügyes mozdulattal röpítik a társuknak, hogy aztán az a „végállomáson”, az épülő kollégium pincéjében kössön ki. Mások földet lapátolnak, vagy a szakemberek mellett szorgoskodnak.

— Valamennyien a HNF budapesti bizottsága klubjának tagjai vagyunk. Vannak közöttünk diákok, orvosok, tanárok, mérnökök. A heterogén kis társaság közös jellemzője: fiatalok vagyunk és szeretünk dolgozni — tájékoztat a csapat vezetője, Várkonyi Benedek.

— Te hol dolgozol?

— A rádióban vagyok hang- technikus.

— Véleményünk szerint, egy

klub programja csak akkor teljes, ha a szórakozás, művelődés, önképzés mellett a

munka is szerepet kap benne. Mi valamennyien ezt valljuk és eszerint cselekszünk — fogalmazza Bíró Katalin, a

csapat „ars poétikáját”, aki „civilben”, a finomkötöttárugyár üzemmérnöke.

— Ezek szerint a szabadságod egy részét itt töltőd Szé- csényben, s közben építed a kollégiumot 7.

— Nincs ebben semmi különös. Már az ötödik építőtábori szabadságom. En hiszem és vallom, hogy számunkra a legjobb kikapcsolódás a fizikai munka. Hogy ezt társadalmi munkában végezzük ? Mi így is építjük ezt az országot.

— Nincs jobb politika, az aktív cselekvésnél, példamutatásnál. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozom. Nem félek a fizikai munkától. Számomra sem közömbös, hogy hogyan vélekednek a mai fiatalokról — magyarázza Rácz Mária. — A munka kovácsolja igazán össze a közösséget — teszi hozzá Kiss Mária gyermekgondozó.

VARGA ZOLTÁN a képzőés iparművészeti szakközépiskola tanulója így vall: Szobrász szakon tanulok, ahol kell a fizikai állóképesség. Itt, ebben a munkában ezt megalapozhatom. Katano Koszto. Bissau Guineából érkezett havagy nem áll meg?

félig telt kocsi dübörgőit el a sebaj-telepi megállóban várakozó tizenvalahány utas mellett. Pedig háromnegyed nyolc sem volt. Ezek szerint azok, akikre a rendelkezés vonatkozik — már, mint az utasok — ki vannak téve a távolsági járművezető kénye- kedvének. A rendelet betartását ellenőrizni túlságosan körülményes volna?

Ha tovább gondolkodunk, kiderül, hogy a félig-meddig betartott rendelkezés maga sem az „igazi”. Az ugyanis valós, hogy a munkakezdésre beérni fontos. Azonban a járatok túlterheltsége nemcsak a reggeli órákban tetőz, hanem délutánonként is. Ilyen alapon jogos lenne, hogy akkor is — csak éppen ellenkező irányban — megálljon legalább néhány távolsági jármű a helyijárati megállókban. Efféle rendelkezés a kései órákban is „jól jönne”, mikor a helyijárati kocsik már ritkábbak, és

gyakran, két-három, sokszor

üres távolsági autóbusz is elhúz a bosszankodó utas orra előtt.

Végső soron az az igazság, nem tesz jót a közlekedésnek a távolsági és helyijárati forgalom keverése. Azonban szükség van rá, mivel néhány vonalon a helyijárati forgalom az utasok száma miatt meghaladja a feltételeket. Talán megoldást jelent a régóta ígérgetett és a gyártók által folyamatosan halasztgatott határidejű csuklós autóbuszok üzembe állítása, melyek nagyobb befogadóképességük révén legalább a helyijárati kocsik zsúfoltságát csökkentik. Az utasnak azonban továbbra is várakoznia kell a megállóban és közben azon morfondírozik: lám, ő nem a járatra, a vonalra váltott bérletet.

— S —

zánkba, hogy majd, mint Képzett mezőgazdasági szakember térjen vissza Afrikába.

— A szakmai ismeretek mellett ezt a munkaszeretetei, ezt a jó kollektív szellemet is magammal * viszem — mondja tört magyarsággal.

Una Manekas ugyancsak a fiatal független afrikai országból jött hozzánk, ö számítástechnikát tanul. Sokat köszönhetünk ennek az országnak. Ezt ezzel a munkával is szeretnénk meghálálni. Itt, Szécsényben, nagyon jól érezzük magunkat — magyarázza miközben a szeme felcsillan, hangjából érződik az a melegség, őszinteség.

— Hogyan kerültek épp Szécsénybe?

— Mint mondtuk: hitvallásunk a munka. A megyéknek felajánlottuk segítségünket. Nagyon sok meghívást kaptunk. Hogy Szécsényre esett a választás? Itt egész nyáron lesz folyamatos munka, ugyanis jelenleg 23-an dolgozunk. Közülünk egy-két hét múlva többen elmennek, azok helyére újak jönnek. Az elhelyezésünket a tanács kollégiuma oldotta meg ami szintén fontos szempont — tájékoztat a csoport vezetője, majd hozzáteszi. — Munkánkért csupán szállást ás étkezést kérünk.

— Naponta hét-nyolc órát dolgozunk, így jut idő arra is, hogy megismerjük Szécsényt és környékét. En négy hétig maradok Szécsényben, a munka mellett lesz időm megismerni a nógrádi emberek életét — mondja Bárány Márta, aki az orvostudományi egyetem számítástechnikai csoportján dolgozik.

— A klubélet, a munna mellett sem szakad meg. Sokat beszélgetünk, vitázunk. Külföldi barátaink révén megismerjük országukat. Jorga Eduardo sok érdekes dolgot mesél Bolíviáról. Az 1971-c-s katonai puccsról, arról, hogy ő és családja ezután az embertelenség után, hogyan hagyták el az országot — magyarázza a beszélgetés emlékét újra felidézve Kiss Nóra tanárnő.

A BESZÉLGETÉS végén elbúcsúzom a fiataloktól, akik azonnal hozzáfogtak a munkához. Repül a tégla, suhog a csákány, a lapát nyele tovább „hizlalja” a kezeken a vérhólyagokat. — szenográdi —

NÖGRÁD — 1978. augusztus 1., kedd