Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
Parttalan mecenatúra? Az idén tízéves a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, amely egy 1968-as minisztertanácsi állásfoglalás alapján, az addig önállóan funkcionáló irodalmi, képzőművészeti és zenei alap összevonásával jött létre- Ez a társadalmi szerv, amely közvetlen állami költségvetési támogatást nem kap, viszont négy vállalatot — Képcsarnok, Iparművészeti Vállalat, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Képzőművészeti Kivitelező Vállalat — tudhat magáénak, a tagjainak elismert művészek legfőbb mecénása, benne testesül meg a művészeket és művészeteket támogató társadalmi mecenatúra. Jelenleg az irodalmi szakosztálynak 688 tagja van, közülük 93 a vidéki, a zeneinek 197 tagja közül mindössze 6 él a fővároson kívül, míg a legnépesebb képzőművészeti szakosztály 3341 tagja (ebből 1161 az iparművész!) között kereken 700 vidékit tartanak nyilván. 1 Ezek a létszámadatok már elgondolkoztatnak, Részben a vidékiek meghökkentően alacsony arányszámával, részben pedig a képzőművészeti szakosztály irreálisan magasnak tűnő taglétszámával. Mint hallottuk, rohamosan nő az érdeklődés, mind többen kérik felvételüket, s az elmúlt évben például a képzőművészeti szakosztályhoz több mint 330 felvételi kérelem érkezett. Szükséges-e vajon ennyi művész támogatása vagy fordítva: van-e társadalmi igény ennyi művész alkotásainak befogadására, a Művészeti Alap tagságának elnyerésével hivatalosan művésznek elfogadott sokaság alkotótevékenysége arányban áll-e az elismert művésszé lenni kívánás és a rájuk fordított társadalmi támogatás megnyilatkozásával? Ez a kérdés — természetesen — elsősorban a képzőművészeti szakosztálynál merül fel, a másik kettőnél eltérő a felvételi rendszer, a létszám sem meghökkentően magas, sőt a zenészeknél alacsony is, legfeljebb a vidékiek aránya meglepő. Remekművek ritkán születnek, de születnek tisztes, értékes, becsületes alkotások, vagy éppen az érték határán levő, de értékelendő művek — hangzott el a minap az Alap életéről, tevékenységéről folytatott eszmecserén. Egy másik vélemény szerint a közművelődési feladatok is indokolttá teszik a nyitott kapuk gyakorlatát, nem szabad gátat állítani tehetségek kibontakozása elé. Itt azonnal megkérdőjelezhető: vajon a közművelődési töreK- vés, a tehetségek kibontakoztatásának támogatása törvényszerűen megkövete- li-e, hogy még csak bontakozó tehetség azonnal hivatalosan elismert művészként tevékenykedhessék, vagy akár kísérletezhessen? A létszám folyamatos növekedésében az Alap igazgatósága is érez veszélyt, hiszen elhangzott olyan vélemény, hogy az állam, illetve a társadalom az Alap létrehozásával vállalta a művészek mecenatúráját, de va-/ lahol majd határt kell szabni, mert a sikeres amatőrtevékenység nem jelenthet jogot az Alap tagjai közé történő felvételre, a művészi rangra és a fokozottabb támogatásra. Ebből adódik, hogy a felvételi rend reformjára készülnek. Felvetődött az a gondolat is, hogy az Alapba történt felvétel ne legyen életre szóló, hanem az arra való érdemességet Időszakonként — művekkel — újra bizonyítsák a művészek. Az Alap tagsága iránti érdeklődést alaposan megmagyarázza, ha csak vázlatosan is megismerjük a Művészeti Alap művészi munkát segítő tevékenységet, az abban megnyilvánuló társadalmi mecenatúra lehetőségeit. Például az Alap előlegeket ad alkotóművészeknek, iparművészeknek anyagelőleget is, ösztöndíjakat létesít (Derkovits) egyéb ösztönző juttatásokat nyújt elsősorban fiataloknak, nyugdíjsegélyt ad tagjainak, alkotóházat tart fenn, pá- lyadíjakat ír és ad ki, többféle közvetett támogatással is segíti az alkotást, kollektív műtermeket tart fenn, anyagilag támogatja a fővárosban és vidéken a műtermes lakások építését, hozzájárul különféle rendezvények, nagy kiállítások költségeihez stb. E széles körű mecénási támogatás ellenére sem tud — természetesen — egyes művészek részéről jelentkező maximális Igényeket Kielégíteni. Természetesen a Művészeti Alap nem egyszerűen nagy bukszával rendelkező nagybácsi. Gondja van a zsűrizésekkel, feladata a mintegy háromszáz zsűritag összefogása, a reális érték- orientáció lehetőség szerinti biztosítása, a vásárlási rendszer folyamatos finomítása, a műkereskedelem megfelelő irányítása, támogatása, a magyar műkereskedelem hitelének, széles társadalmi elismertetésének visszaállítása, megerősítése. A támogatáshoz, a fentiekben vállalt széles Körű mecenatúrához anyagi eszközök is kellenek. Közvetlen állami költségvetési támogatás hiányában a Művészeti Alap ezt négy vállalatának bevételeiből fedezi. A fentebb felsorolt négy vállalat tevékenysége sokfelé ismert, A Képcsarnok és az Iparművészeti Vállalat boltjaiba gyakorta betérünk, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának kiadványai naponta kerülnek a kezünkbe, a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat munkája meg ott van előttünk sok-sok köztéri szoborban és egyéb alkotásban. Egyik oldalról a művészi rang és hitel, másik részről az alkotómunkát segítő anyagi támogatás biztosítása a Művészeti Alap mecénási munkájának legfőbb vonulata. Mindkettő roppant felelősséggel járó teendő. A művészi rang, a művészként elismerés nem mérhető sehol abszolút mércével. Nagy a létszám, nagyok az összegek, nagy a felelősség. Talán azért is ejt gondolkodóba a bevezetőben említett létszámbeli aránytalanság, s a képzőművészeti szakosztály aránytalanul magas számadata, ezért fogalmazódtak meg olyan kérdőjelek, mint az alkotók száma, az alkotások és a befogadás, a társadalmi szükséglet viszonya, a tagság növelése, vagy annak örök életre szóló joga. Mert ez a társadalmi mecenatúra sem lehet parttatlan! Benedek Miklós Réti Zoltán: Fürdőzők: (tus) ZALÁN TIBOR: SZERELMESVERS Lecsendesítem gondolataimat, mint szendergő, ki alunni akar. Szoknyád harang-suhanása meglegyint, ha elfáradtál volna Itt e kar ez oroszlánokat legyőzni képes. Kényes címer a férfi-büszkeség, hadd dédelgetni magad. Tenyeremre veszlek, mint pihés csillagát az ég. Hánykolódnak a homokban fillér-kagylók, fekszel, a tenger öledig szalad. Látod, kegyetlen, megint megbántottál, azért hívtál, hogy rajtakapjalak? S most elmész, azt hiszed megélek szépen bronz-állkapcsú idegenek között! Agyamba fészkel és párzik már a gond, hajam közé a nyű költözött. Hogy elmenésed elhinni tudjam, festek hozzá embertelen tájat. Majd jössz friss széllel, harangkondulásban s e választott magányból kiváltasz, kenyeret hozol és törsz majd belőle, az ölelésben megfeleződünk. Azért melledhez kezem gonddal emeld, most, hogy egymástól elkergetődzünk PÉK PÁL: Nyárközép i. Háttal még a végső éjnek ülök a lépcsőn s fúj a szél De itt a kút és itt a hárs is — Elmúlásról ki beszél? 2. Falak lobognak mint a vásznak s mit kitapintok» asztal szék Ha ég zuhant én oda buktam s csak ágbogak. és sziklarés 3. Mert aszály zaklat napom csöndje nyarak merülnek fogy az út — Madaram kő s'szárnyas arcok röptébe vissza sose jut 2»*2**l**l*K*K**2*K*K*K*K**l*K**yK*K*K*K*K*K*K*K*^K^l*K*K*K*K*K^l*K*K**l*K*K*K**l**l**l**l*K**l**2*K*K**l**l**l**l**l**l**l**l**l**2*K**l**l************************* A z augusztusi napsütés egy ilyen kis faluból is sok embert vonz a folyópart homokjára. A napfény —, mintha búcsúzni készülne —, bágyadtan csillog a vízen, a barna válla- kon, a lábszárig érő vízben sulykoló, zsákmosó asszonyok izzadt homlokán. A homokban legföljebb egy-két felnőtt hever, többségben fiatalok, gyerekek napoznak, labdáznak. A füzeseken túl idelátszik a hatszáz lakosú falu tornya- Fényes, nagy kereszttel csillog, a sötétzöld fűzfadíszlet fölött. A zsákmosó asszonyokon túl, már a kanyar alatt gyerekek egy jámbor pirostarka tehenet zavarnak, úsztatnak. A koromfekete üstökű, tizenhárom éves fiú, aki a tehén kötelét húzza. M. Sári öccse. Ügy lubickol a vízben, mint tegnap, vagy tegnapelőtt is lubickolt: látszólag semmi külső jel nem mutat arra, hogy családja, nővére fölött tragédia árnyéka moccan. Túl a folyón, a közeli városban M- Sári kórházban fekszik intenzív osztályon, élet és halál között. Szombat este vőlegénye nélkül volt a diszkóban; ' egyedül, kísérő nélkül indult haza. hétszáz méterre lakott a klubtól, valaki mégis mögé lopózott a sötét utcasarkon a templomkert bokrai közül és leütötte, ruhájára egy papírt tűztek, elváltoztatott írással naggyá- zott két szó volt a papíron: vasárnapi menyasszony. M. Árpi ősszel nyolcadikos lesz, nagyfiú. Azt mondják falu- szerte, neki van igaza, ő tudja, ki a bűntény tettese... Tehénúsztatás után szétterpesztett lábakkal vetődik J Erdős István; Vasárnapi menyasszony (Bűnügyi riportkísérlet) a homokba, fejét szinte beletúrná egy csenevész fűcsomóba— A haverok — mondja, —, a Sprébajnok haverjai. Tudja, én már csak Sprébaj- noknak hívom Sári vőlegényét, mert mindig olyan illatos volt a dezodortól, a hajlakktól, mintha illatszertárban dolgozott volna. Pedig lakatos, Pesten, egy nagy építőipari vállalatnál dolgozik, hétfőn elmegy Pestre, szombaton jön haza- Hogy ott egész héten mit csinál, kivel eszi a fene, ahhoz senkinek semmi köze, de ha Sárit egy KISZ- gyűlés után valaki a kapuig kísérte, akkor szombat este már állt a balhé a haverok bemondása szerint, hogy a nővérem hűtlenkedik. Sári volt a KISZ-titkár a faluban, akart csinálni végre valamit, hogy legyen egy ' kis mozgás a fiatalok közt, legyen ’egy klub, csinált, legyen diszkó, lett és játékok a klubba és négyéves szünetelés után újra lett mozi vasárnaponként. mert Sári elintézte. Én nagyon szerettem a nővérem, irtó rendes; , ha meghal', ha agyoncsapták ezek, az biztos, hogy Sprébajnok lesz az oka, meg Stampedli, a legjobb haverja. Az a hórihorgas, szakállas majom; én kinyírom mind a kettőt az biztos.-.' Nagyon imádkozhatnak az istenhez, hogy Sári meggyógyuljon, mert ha nem, nekik végük van, az biztos... Két régen elpusztult, görbe fűzfatörzs dől a folyóba a magas part kezdeténél, a húsz év körüli fiúk ott rakták le farmerjaikat, tornacipőiket a fürdés kezdetén. F. Péter, Sári vőlegénye nincs itt a parton, barátai, Stampedli a tűző napon kártyáznak. Fájert játszanak forintos alappn- Körülöttük nedves homokba ültetve sörösüvegek zöldellnek. A nyerő vezényel, s magasba lendülnek az üvegek, a fiúk végigzúdítják egymást folyóvízzel. — Az volt rég, hogy ezekben sör volt —, nevet Stampedli, s a maga üvegét mesz- szire dobja a folyó közepébe —, van annak már egy órája is. Hogy az M. lány ügyében? Mondhatnám, hogy mi közöm hozzá, nem vagyok illetékes, de ha a véleményemre kíváncsi, hát csak elmondom. Elvégre, Péter, a vőlegény, legjobb haverom lenne! Mit kerteljek? Világéletemben rühelltem ezt a nagyokos csajt, a vasárnapi menyasszonyt, ahogy most már a cédula után az egész faluban nevezik, Ha tudtam volna, én lebeszéltem volna Pétert erről a házasságról, de nem sikerült, mert állítólag tud valamit ez a lány, amit kevesen tudnak, mernek itt •. Szerintem Péter azt szerette benne; nem hitte nekünk, hogy azért még nerp kell feleségül vennünk az első lányt, aki hajlandó közelbújni hozzánk... Az se való volt, hogy esküvő előtt három héttel is ugyanolyan kis „mozgalmárka” maradt, mintha szabadúszó lenne... Mi biztosan tudtuk, hogy Péter mellett fűvel-fával ösz- szeadta magát egész héten, míg a „vőlegény” dolgozott a kocsiért, az új házért a nagy lagziért. Mi tudtuk, láttuk: Péter nem hitt nekünk. Ö Sári barna szelíd bociszemének, simogatásának hitt, hogy állítólag szereti... Boldogok lesznek. Hát itt van ni! Ide vezetett a sokoldalú szerelem. Mert nekünk aztán mondhatnak, amit akarnak cigány rablóról, aki állítólag négy súlyos aranygyűrűt újított le a kezéről, de akkor minek a cédula, ugye, hogy: vasárnapi menyasszony... A vándorcigány nem tűz ilyet a blúzára! Ezt csak egy szerető tehette, ezt a szörnyűséget, egy férfi, aki nem bírt belenyugodni, hogy férjhez megy, kalitkába kerül a „szép madár.” Kérlelte, kérlelte, esküvő előtt, végül a lány csak becsületből Is nemet mondott, hát a fiú odacsapott... Ha enyém nem leszel, másé se lehessél... Odatűzte neki azt a megszégyenítő cédulát is, hogy miránk terelje a gyanút, haverokra, akik egymás közt már tényleg vasárnapi menyasszonynak neveztük... Dehát este 11 előtt közülünk senki nem tette ki a lábát a diszkóból. .. Roptuk a táncot.., Erre féltucat begerjedt csaj tanúskodik akármikor... M. Sári keresztanyja készségesen leteszi a zsákot, a sulykolófát, könnyes szemmel ül le méllém a konynába. Negyvenöt éves lehet, vonzó, de kicsit fáradt arcú fiatal- asszony. — Hát, sajnos, ez a csoda már nem három napig tart a faluban, mint ahogy mondani szokták. Egy hete erről beszél a nép, nyomozók jönnek, mennek, érdeklődnek a kislányról. Olyan volt ez a lány nekem, mint a sajátom, mert nálunk nincs gyerek, fél lábbal minálunk élt. Aznap is az uborkát... Dolgos volt, becsületes, nyíltszívű. A tanácsi kirendeltségen azt mondták, tíz éve nem volt egy KISZ- titkár a faluban, aki tudott volna itt valamit kezdeni a fiatalokkal, ő megszervezett mindent. Kitűnőre leérettségizett, azonnal felvették az egyetemre, de a nagy szerelem miatt nem ment volna el, hogy majd elvégzi valamikor levelezőn azt az angol szakot... Ráér tanárnak lenni harmincévesen is, gondolta á gyerek, de a szerelem nem halogatható eddig meg addig... Én nem örültem ennek a közeli lagzinak úgy mint az anyjáék, akik örültek hogy nem kell tovább vigyázni a széplánvt, bekötik a fejét, legyen a maga ura... Én elleneztem volna ezt a házasságot, ha merem. .. Menjen egyetemre, aki oda való! De nem mertem szólni, hiába is szóltam volna. Ezt az isten így rendelte el. Leütötték, kirabolták. Soha még, a környéken se történt ilyen eset, nemhogy ebben a faluban... Majd megsegít az Isten, eszméletre tér, csak megmondja, ki tette ezt a gyalázatosságot... A kórház nyári kánikulában is hűvös. A főorvos az ajtóban megállít, onnan megnézhetem az áldozatot. Arca fehér párnán. Nyugodt, de mintha gondterhelt lenne. Alszik — kérdezem, a főorvos rábólint mellettem. Szép arc? Nem is tudom. Rövid barna haj keretében széles, kicsit mongolos arc, gyerekesen vidám száj, rövid orr. Palóc típus — súgja a főorvos, — bele ne szeressen itt nekem. A lány a párnán mintha hallaná, finoman elmosolyodik, A főorvos karon fog, bezárja mögöttünk az ajtót, visszatekint: túl van az életveszélyen... NÓGRÁD — 1978. augusztus 27.. vasárnap 9 i
