Nógrád. 1978. augusztus (34. évfolyam. 179-205. szám)

1978-08-24 / 199. szám

„Egy városhoz hozzátartozik a szép Építészetről a Nézőpontban r Ä megszokottól eltérő for­mában jelentkezett a még nem hosszú múltra visszané­ző műsor kedd este a televí­zióban: a Nézőpont legutóbbi adását egy szálra fűzte fel a szerkesztő-műsorvezető Érdi Sándor. A téma az építészet volt, közelebbről az építészet kapcsolata a művészettel és mindennapi életünkkel, élet­formánkkal. Aki ismeri és szereti Salgótarjánt, annak csöppet sem volt meglepő, hogy a műsor jelentős részé­ben filmmel, képekkel, alko­tói nyilatkozatokkal, interjú­val városunk építészete állt a középpontban­Művészet, vagy ipar az épí­tészet? Milyen problémákat jelent az építésznek a „nőtt város”, melyeket az „épített város”? A természeti táj és a mesterséges környezet össz­hangja megteremthető-e, vagy csak vágy? Hogyan mű­ködhet együtt az építészet a társművészet alkotóival? Mennyire meghatározó a be­ruházó, megrendelő „mecé­nás” koncepciója, vagy kon­cepciótlansága? — sorolhat­nánk még a főbb gondolato­kat. Major Máté akadémikus a műsorvezető partnereként segített választ adni ezekre a kérdésekre. Magyarország egyik legszebben épített vá­rosa. Salgótarján számos il­lusztrációt adott ehhez. Min­den építészet egy adott tár­sadalom önkifejezése, a mes­terséges környezet életfor­mát meghatározó tényező — fogalmazódott meg a gondolat. Ma is —, amikor stílusokban már nem lehet gondolkodni —, az építészet legjobb alko­tásai művészi produktumok. De csak akkor, ha harmóniát teremtenek — harmóniát a tájjal, a funkciójával, a köz­vetlen természeti és mester­séges környezettel, szobrok­kal, pihenőhelyekkel. Mind­ebben benne van az is: az emberrel, az ott élőkkel. Em­berléptékű várost alakítani a legmodernebb anyagok fel- használásával, nagy méretek­ben gondolkozva — nem kis feladat és felelősség. Szrogh György, Kerényl József, Fin- ta József, Jánosi György, Ma­gyar Géza —, akik Salgótar­ján városközpontjának kiala­kítói voltak —, éppen ezt az összhangot találták meg munkájuk során. A leendő nyugati városrész szanált pré- rijén lefolytatott beszélge­tésben Fekete Nándor, a vá­rosi tanács elnöke pedig arról a felelősségről szólt, amit a folytatás jetent. A tervezés­ben a Fiaflff képzőművészek stúdiójának művészei és az építészek közösén munkál­kodnak azon, hogy a völgybe épített város jó természeti környezete mellett életünk mindennapos színtereit, a szűkebb környezetet is eszté­tikussá tegyék. A keleti rész­ben is erről a törekvésről árulkodnak a szobrok. ját­szóterek, pihenőhelyek —, de itt már a megálmodás időszakában, a tervezők pa­pírjain, makettjein így van. A finn építészek nyilatko­zatai a magyarországihoz ha­sonló és sajátosan nemzeti problémákat, megoldási ja­vaslatokat egyaránt felve­tettek. Milyen lenne az épí­tész megálmodta város? A motorizáció kizárásával csak a cipősarkok kopogása ad­ná a zenét, kis egységekre tagoltan, a természetes épí­tőanyagok, a növények. a fény-árnyék felhasználásával épülne. Mindnyájunkban ott rejlik a tiltakozás az „űrvá­rosok” építése ellen —, per­sze. a tömegesség igénye a természetbe való teljes be- lesimulást csak ritka helye­ken engedi meg. Hogy mit lehet mégis tenni? Arra a műsor többi részletében ku­tatja a választ. A szekszárdi főtér Prometheusz-szobra és környéke kapcsán (amely Varga Imre alkotása) ütötte meg fülünket két szép gon­dolat. „Egy városhoz hozzátar­tozik a szép is”.. • „fogyasz­tunk kultúrát is...”. Az alko­tók bizalmat kérnek, együtt­működést szeretnének, a lek­torátus pedig átgondoltabb vá­rosszépítést. Mi pedig, akik a városok utcáiban lakunk, te­rein sétálunk, középületeit „használjuk”, zöld foltjait ke­ressük — szurkolunk nekik, hogy mind több szép város, épületegyüttes szülessen­G. Kiss Magdolna Mai tévéaján latunk 20.00: Kisfilmek a nagyvi­lágból. Űj sorozat indul a Kisfil­mek a nagyvilágból kereté­ben: Az Ibériai-félsziget ma­dárvilága, amely 13 részben dolgozza fel a témát. A soro­zat bemutatja a gólyát, a kis ragadozókat, az erdő állatait, a sűrűség kalózát: a héját, az eleven lövedéket: a sólymot, amely zuhanórepüléssel kapja el zsákmányát. Az első két rész a vad- kepskékről szól; ezúttal a fia­tal gidák fejlődését, az anyai ösztön különlegesen szép megnyilvánulásait figyelhet­jük meg. A kisfilmék egy másik ér­dekes darabja a Művészek Pá­rizsát mutatja be, a század- fordulóra vezet, amikor Párizs a világ művészeti életének középpontja lett. Odasereg- lettek a festők, szobrászok, műpártolók nemcsak Francia- országból, de a világ más tá­jairól is. Az igazi sír Luchino Visconti halála után mondotta Alberto Mora­via. aki nagy csodálója volt a világhírű filmrendezőnek: ,.A halottak igazi sírja — nem a temetőben, hanem azoknak az élőknek a szivében van, akik nem gondolnak többé az eltá­vozottakra.’’ Magy arf i I m-ügy ben Az „Objektív” kapcsán Hazánkban — átlagosan — 20 játékfilm készül évente. A moziüzemi vállalatok megkü­lönböztetett figyelmet fordíta­nak a hazai alkotások forgal­mazására. Az eredményekkel mégsem lehetünk elégedet­tek. Alkotók és kritikusok gya­korta teszik - szóvá, -Jiogv , a magyar filmeknek külföldön nagyobb becsülete van, mint idehaza. Ha a keserű megál­lapítás némileg túloz is, az kétségtelen, hogy — egy-két kivételtől eltekintve — a ma­gyar filmek látogatottsága alatta marad a külföldi — fő­ként a nyugati — filmek né­zőszámának. (Szemben példá­ul a Szovjetunióval, vagy Franciaországgal, ahol a hazai filmek népszerűsége felülmúl­ja a külföldi produkciókét). Naiv kifogás lenne tehát azzal védekeznünk, hogy sen­ki sem lehet próféta a maga hazájában. Nemzeti filmgyár­tásunk mindenekelőtt a hazai nézőknek készíti alkotásait, tudatosan vállalva társadal­munk sajátos problémáinak feltárását, a magyar valóság művészi megfogalmazását. Hogy ezt milyen színvonalon teszi, az már lehet vita tár­gya, de semmiképp sem fo­gadhatjuk el autentikus gya­nánt a magyar film és kö­zönsége közti — sokat emlege­tett — szakadékot. A magyar filmtől való „el­távolodás” egyik lehetséges magyarázata, az előítéletekből fakadó ismerethiány! Éopen ezért örömmel üdvözölhetjük a Nógrád megyei Moziüzemi Vállalat kezdeményezését, amely — reméljük — natéko- nyan segíti majd, nemzeti filmgyártásunk jobb megis­merését. Hozzá kell tennünk, hogy a vállalat már korábban is je­lentős eredményeket ért el a magyar filmek forgalmazása terén. Ezt az — országos vi­szonylatban is — kiemelkedő munkát egészíti ki az a megál­lapodás, melyet a vállalat ve­zetői — a magyar film éve alkalmából — kötöttek az Objektív Filmstúdióval. (Az 1976-os átszervezés óta, a já­tékfilmek gyártása négy film­stúdióban, a Budapest, a Hunnia, a Dialóg és az Objek­tív Filmstúdióban folyik. Ez utóbbi vezetője Marx József esztéta, művészeti vezetője Szabó István filmrendező). A kétoldalú megállapodás célja, hogy a Nógrád megyei közönség közelebbről is meg­ismerje filmgyártásunk egyik bázisát, betekintést nyerjen terveibe, a „műhely” munká­jába. A szerződés lehetőséget biztosít a stúdió filmjeinek Nógrád megyei ős-, illetve előbemutatójára, a filmek al­kotóival történő személyes találkozásra. Ugyanakkor a Nógrád me­gyei Moziüzemi Vállalat fo­lyamatosan tájékoztatja 'a stúdiót, filmjeinek forgalma­zási eredményeiről, elemzése­ket készít egyes alkotások hatásvizsgálatáról, sorozato­kat állít össze a stúdió film­jeiből, a stúdióhoz tartozó al­kotók korábbi munkáiból. Bár a megállapodás már ez év januárjában életbe lé­pett, a kapcsolat érdemben csak az ősz folyamán realizá­lódik. Ennek keretében, szeptem­ber 29-én Sára Sándor ,.80 huszár” című filmjét mutatják be a salgótarjáni József Atti­la megyei Művelődési Köz­pontban. Október elején Gá­bor Pál filmje, az „Angi Ve­ra” kerül a Nógrád megyei nézők elé. A salgótarjáni és a szécsényi bemutatón a film alkotói is részt vesznek. Ugyancsak októberben szere­pel a salgótarjáni filmklub műsorán a „Ménesgazda” cí­mű Kovács András-íilm. Nógrádban nincs hagyomá­nya a filmkluboknak, de me­gyénkben is népes a tizedik múzsa híveinek tábora. Sze­retnénk, ha az Objektív Stú­dióval történő kapcsolatfelvé­tel nemcsak egyedi alkalma­kat jelentene, hanem elősegí­tené a filmklubmozgalom be­indulását is. Olyan filmoarát- körök megalakulását,. me­lyekben az ízléskultúra neve­lésén, az egyetemes filmmű­vészet megismerésén túl, értő fülekre találna a magyar filmművészet — ma még pusztába kiáltó — szava is! — pintér —• 1927. májusának egy szép napján Charles Lindbergh végrehajtotta híres-nevezetes óceánrepülését — New York­ból Párizsba. Útközben egy halászhajót pillantott meg az Atlanti-óceánon. Mivel pontosan meg akarta állapí­tani, merre jár, hirtelen le­ereszkedett és odakiáltotta a halászoknak: — Hé, jó emberek, merre- felé van Írország? Úgy vélem, Lindberghnek csuda szerencséje volt azon a déleiőttön! Ha ugyanis a halászok éppolyan jól iga­zodtak volna el az irányok rejtelmeiben, mint a száraz­földi lakosok többsége —, ak­kor a híres repülő bizony valahol Polinéziában tölthet­te volna öreg napjait. Mivel mi —, az igazat megvallva —, szinte valamennyien kép­telenek vagyunk akár egy járókelőnek értelmesen elma­gyarázni, hogyan juthat el a keresett helyre. Néhány évvel ezelőtt az történt, hogy a feleségemmel együtt meghívtak a barátaink, akik egy kis connecticuti fa­luban laktak. Telefonon tö­viről hegyire elmagyarázták az utat: — Hajtsatok egyenesen az országúton, míg csak egv emeletes szürke házat nem lá,fnk-.. A/p nedig a tervezettnél e°v pp—fi ké^őPh értünk oda mer* a szürke házas ország­Allan Smith: Mindaddig jobbra, mignont balra ! útról való elképzelésem, meg a barátaink elképzelése kö­zött több mint háromszáz mérföld volt a különbség... A dél-amerikai országok­ban viszont senki sem hasz­nál házat tájékozódási tám­pontként. Itt a dombokon van a hangsúly. Bármelyik hely „ott van mindjárt a domb mögött, egy macskaugrásnyi- ra, senor!” Ez a macskaug- rásnyi domb azután lehet 20 mérföldre —, de lehet 120 mérföldre is. Az angoloknak ezen a té­ren szintén megvannak a maguk jellemző sajátosságai. Ha valaki történetesen meg­kérdi egy falusi lakostól, ho­gyan juthat el Popecombeba —, az illető imigyen válaszol: — Hajtson végig azon az utcán, uram', a második út­elágazásig- Ott aztán álljon meg a kocsmánál — és kér­dezősködjön megint. Húszpercnyi keringés és háromszori magyarázat után pedig az ember megint ugyan­azon a helyen van. ahonnan kereső útjára indult. NOGRAD - 1978. augusztus 24., csütörtök ] A férfiak olykor szívesen dicsekednek azzal, hogy ők milyen pontos tájékoztatást tudnak nyújtani az arra rá­szorulóknak. — A negyedik közlekedési lámpánál forduljon jobbra — magyarázza az ilyen szerzet —, menjen két és egynegyed mérföldet egyenesen, ott for­duljon balra, aztán hajtson megint csak egyenesen 840 yardot, ott meg 76 fokos szögben kanyarodjon be. Hatvanöt másodpercig egye­nesen haladjon, feltéve, ha óránkénti 45 mérföldes se­bességgel hajt... Tekintettel kell lenni ar­ra, hogy az ilyesféle túlzott pontosság nem visz jóra- Mi­közben ugyanis az ember a mérföldeket, a yardokat. meg a fokokat és a másodperceket számlálgatja —, maga is bal­eset tőszomszédságába kerül­het, alig néhány hüvelykkel kerüli el a halált... Még valamit. Az emberek rendszerint el sem tudják képzelni, hogy valaki ne is­merje azt, ami az ő szemük­ben teljesen nyilvánvaló. A falusi lakos, amikor kioktat­ja a városi autóvezetőt; ok­vetlenül így magyaráz neki: — Hajtson csak egyenesen addig a kölestábláig.. • A városi lakos azonban kép­telen megkülönböztetni a kö. lestáblát például a búzatáblá­tól és ezért, mivel restellj bevallani roppant tudatlan­ságát, isten tudja, hová ve­tődik el. Még egy megfigyelés. A férfi inkább száz mérföldet hajt feleslegesen, mintsem megkérdezze az utat egy járó­kelőtől. Ebben különbözik a feleségétől, aki nem hisz egyetlen útjelző táblában sem és inkább a járókelőktől kérdezősködik. Teszi pedig azért, mert szentül hiszi, hogy mindenki más többet tud az ő férjecskéjétől. Amikor befejezem az út­baigazítás művészetéről szó­ló rövidke karcolatomat, ez­zel a felhívással fordulok a nyájas olvasóhoz: ha valaki netán nehezen megtalálható helyen lakik és el kell ma­gyaráznia embertársának, ho­gyan juthat el oda —, akkor előre próbálja ki a mondóká- ját- Stílusa pofon egyszerű és kristálytiszta legyen. Is­mertetését ne zsúfolja tele dombokkal, szürke házakkal, lábakkal, mérföldekkel, meg fokokkal. Ha meg minden kö­tél szakad, annak a farmer­nek a tanácsát kövesse, aki feleségemnek arra a kérdé­sére, hogyan jutunk el a tó­hoz — lakonikus tömörséggel így válaszolt: — Maguk úgysem találják meg. .. Gellért György fordítása Kései meditáció a nyaralásról Vajon kikapcsoltuk-e a villanyórát? Nem emlékszem; maradt-e romlandó ennivaló a kamrában. Mitől lett nehe­zebb a bőrönd, mint az odaúton?.. • Ez a gyerek meg el­aludt!. .. Na, végre hazaérkeztünk! Azért jobb itthon, kipihenhet­jük magunkat. Legjobb lett volna hazajönni egy nappal ko­rábban, holnap már dolgozni kell- Nem könnyű visszacsöp­peni a hétköznapokba... De mit is mondok a Rózsinak, a Zsuzsának, a kisfőnök- nek, a nagyfőnöknek, ha kedvesen érdeklődnek: Hogyan telt a szabadság? Na, jó, természetesen semmi kozmetika, szépítgetés, csak az igazat: sokfelé jártunk, sok élménnyel és tapasztalattal jöttünk vissza, csak bizony, rövid volt az a tíz nap és néha fárasztó az utazás... (Kicsit irigylem Nagyékat — bár mindig azt mondtam, ugyan mit esznek azon a balatoni szálláshelyen — ötödik éve bérelnek egy szoba-konyhát két hétre egy öreg házas­párnál és gyerekekkel együtt nyaralnak- Mindennap ugyan­az, csak az időjárás változik: a megszokott stég, a sok isme­rős a faluban De mindig lebarnultam pihenten jönnek haza. És Kissék? Már hónapok óta gyűjtögettek a nagy kül­földi útra, érdeklődtek, mi most a „legmenőbb”. A gyereke­ikkel nincs gondjuk: szinte egész nyárra „kiadták őket” vi­dékre nagyszülőkhöz, csak az iskolakezdés előtt találkoznak. Neveljenek időnként a nagymamák, nagypapák is — mondják, ök persze csak itthon napoznak, strandolnak — a boltok bújásával ez nehezen egyeztethető össze. Szabóék örültek, mert újra rájuk került a sor a szobosz- lói beutalók kiosztásánál- A kislányt is vitték — szerintük, kár lenne, ha éppen a kikapcsolódás, a nyugodt légkörű pi­henés idején kellene szétválni a családnak. Év közben úgyis legtöbbször nem jut idő elmélyültebb beszélgetésre.) Biztosan azért irigykedem másokra, mert még fáradt vagyok egy kicsit. Persze, nem csoda: három nyárra való távolságot beutaztunk vonattal, busszal, tucatnyi átszállás­sal. De mennyire élvezte a gyerek! (Azaz amikor éppen nem aludt, nem nyűgösködött, amikor nem kellett hajku- rászni a vonat, folyosóján, könyörögni neki, hogy üljön le szépen a bilire a mocskos vécékben. •.) És mit hagyhattunk volna el? Igaz, a rokonok még egy-két órára is nehezen vál­lalták a pótmamaszolgálatot, mindenhová vinni kellett a fi­unkat. Igaz, hogy csak az emlékeimet sikerült felidézni a zárt kapujú mohácsi szerb templom előtt, hogy Szegeden, éppen csak átvillamosoztunk. Gyulán felváltva adtunk egymásnak fél-fél órát fürdésre, a többi idő alatt a pancso­lómedence peremén ücsörögtünk. És elmaradt a biciklitúra a szülőfalum környékére, mert a srác sehogy sem akart el­aludni. És Pesten — a rokonokon kívül — csak az állat- kertbe mehettünk el. És. •. a végén kiderült, egy fikarcnyit sem ért a nyara­lásunk? A, nem, csak jövőre okosabbak leszünk. Lemegyünk Pécsre, a nagynéném már régóta hívogat, szeretné látni a ki­csit. Akkor majd többet tudunk pihenni. Csak Siklósra me­gyünk át, esetleg Sikondára fürödni. Ha nagyon invitálnak, étmehetünk azért Kaposvárra is, ott lakik a legkedvesebb unokatestvérem. Nekik van egy kis bungalójuk a Balaton mellett — érdemes lenne egy napra leugrani oda is. Esetleg hajóra ülni, átmenni az északi partra- Most pedig gyorsan elaludni... — U — ) Könyvek között Az első állomás A Salgótarján központjában levő Balassi Bálint megyei Könyvtár birodalmát naponta mintegy kétszáz olvasó láto­gatja. A könyvtár olvasószol­gálatának dolgozói készséggel állnak az új ismeretekre vá­gyók rendelkezésére. Pillana­tok műve és már kézhez kap­ják a kívánt könyvet Az itt dolgozók a könyvoszlopok kö­zött boszorkányos gyorsaság­gal igazodnak el. Munkájuk ezerarcú. — Az olvasóterem, a tájé­koztató-, a raktár- és a zenei részleg, illetve a fiókkönyv­tár mellett működik olvasó- szolgálat is — mondja Oroszné Katona Anna. — Én az utób­bi csoportvezetője vagyok. Ti­zenkilenc ember dolgozik a kezem alatt. A csoport legif- jabbjai, úgymond pályakezdői, Czakó Anna és Magyart Ta­más. ök ketten az idén érett­ségiztek, egy hónapja dolgoz­nak nálunk. Lélegzetvételnyi szünetet tart. Alig látható mosoly su­han át az arcán. — Egy hónap. Ez bizony nem nagy idő, de a kezdeti „nekifutáson”, a beilleszkedés első lépésein már túl vannak. Ideiglenes szerződésük lejárt, a sorsuk eldőlt... — Továbbra is itt szeretnék dolgozni — fogalmazza meg elképzelését Czakó Anna. — Ügy érzem, itt megtalálom számításaimat. Jövőre főisko­lára jelentkezem, hogy ezzel is gyarapítsam tudásom, gaz­dagodjon ismeretanyagom, amelyet nap mint nap felhasz­nálhatok. A nyúlánk, barna hajú, nyughatatlan természetű lány beszélgetésünk közben is sze­meivel a könyvsorokat pász­tázza. Szereti a könyveket, szereti, amit csinál. Erre a pályára készült. Érettségi vizs­gái előtt jeles oklevelet szer­zett az iskolában működő alap­fokú könyvtárosi tanfolya­mon. — Az olvasással tízéves ko­romban kerültem „testközel­be” — tör fel belőle a szó vallomásszerűen. — Galyate­tőn üdültünk. Szüleim két ve­lem egykorú gyermekkel hagytak, amíg a hivatalos ügyeiket intézték. Amikor visz- szajöttek, megilletődve látták, hogy az ikrek mellettem ülnek és én felolvasást tartok nekik. Alig vettük észre, hogy ránk nyitottak... Ez a kis epizód indított el a könyvek felé. S azon az úton, hogy segítsek, az emberek is megérezzék és tudatosítsák magukban a könyv értékét, jelentőségét. A másik fiatal dolgozó, Ma­gyar! Tamás. Komoly, mar­káns arcának szemüvege kü­lön komolyságot kölcsönöz személyiségének. — Szeretnék én is ebben a „könyvországban” dolgozni. A Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. S Magyart Ta­más megcáfolja az általa kel­tett első benyomást; félénken, bátortalanul keresi a szava­kat, de lassan feloldódik:. — A gimnázium első két évében könyvtárosi és könyv­kötő gyakorlaton vettem részt. Később bekapcsolódtam az is­kolai könyvtár életébe. Min­den téma érdekel, de legin­kább a művészeti tárgyú könyvekhez vonzódom. A„na­gyok” életrajzát, életútját bön­gészem. Jövőre én is szeret­nék továbbtanulni. Dióhéjban ennyit árultak el magukról, életük első, fontos állomásáról a pályakezdők. Rö­vid ideje dolgoznak, de hosz- szú távon szeretnének az em­berekkel foglalkozni, Az el­maradhatatlan zökkenőkön a munkatársak segítették át őket. Ha kellett vigasztalással, máskor jóravaló okítással. Megszerették a fiatalokat, fel­fedezték bennük a tenniaka- rást, és igyekeznek tovább egyengetni útjaikat. Xóth Zsuzsanna-4 fi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom