Nógrád. 1978. július (34. évfolyam. 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

Kuba

és a kreol kultúra

Amikor Fidel Castro és kis csapata huszonöt éve, 1953. július 26-án megtámadta a Santiago de Cuba- beli Moncada-laktanyát, talán senki sem hitte volna, hogy e tragikus kimenetelű esemény nemcsak az „Antillák Gyöngyének” nevezett szigetország sorsára, hanem az egész latin-amerikai kontinens társadalmi és kulturális fejlődésére ilyen óriási hatással lesz. Ennek a hősi tettnek a nyomán bontakozott ki az a forradalmi harc, melynek eredményeképp

1958-ban a győztes gerillahadsereg szétzúzta Batista diktátor imperialistabarát rendszerét, Kuba népe pedig — az amerikai földrészen elsőként — hozzákezdhetett a szocialista társadalom alapjainak lerakásához. A kubai nép végre megkapta a történelmi lehetőséget, hogy szabad országban, szabadon bontakoztassa ki legjobb képességeit.

Hogy e képességek milyen sokrétűen gazdagok, arra bőséges bizonyítékkal szolgált az ország kultúrája, már a gyarmati időktől fogva. E kultúra legszembeötlőbb sajátossága talán épp a sokar- cúság, amely az indián őslakosság, az európai, lényegében spanyol gyarmatosítók és az Afrikából behurcolt négerek civilizációs, kulturális örökségének egybeolvadásából adódik. A létrejött ötvözetet, új minőséget neve- eik a kubaiak criollo, vagyis kreol kultúrának.

E kultúrtörténet első lapján mindjárt egy nagylélegzetű epikus művet találunk, Silvestre Balboa alkotását, A türelem tükrét (1608). Témája a kalóztámadásoknak kitett ßziget viszontagságos élete. A rákövetkező, mintegy kétszáz év nem sok említésre méltó eredményt hozott. A rabszolgák betelepítése nyomán fellendülő cukor- és dohánytermesztés ugrásszerű gazdasági fejlődést eredményezett és lassan megteremtette a kulturális élet feltételeit is. A XVIII. század elején megalapítják a havannai egyetemet, 1790-ben pedig megindul az első újság is. A gyarmati függés ellen szegülő nemzeti gondolat a század végén már megizmosodott, de egyetemes érvénnyel csak a XIX. század 70-es, 80-as éveiben fejeződött ki a talán mindmáig legnagyobb kubai költő, Jósé Marti műveiben.

Marti, az Apostol —, ahogy a nép még ma is nevezi —, politikusnak, költőnek egyaránt zseniális volt. ö alapította 1892-ben a Kubai Forradalmi Pártot, amely egyesítette a függetlenséget követelő erőket. Ez a párt adott parancsot a spanyolok elleni felkelésre 1895-ben, s irányítása alatt a felszabadító hadsereg egymás után aratta győzelmeit az óriási túlerőben levő spanyol hadsereg felett. A függetlenséget végül is csak az Egyesült Államok csapatainak beavatkozásával sikerült kivívni 1898- ban. Marti lángeszét bizonyítja, hogy még jóval e fordulat előtt felismerte az amerikai gyámkodásban rejlő roppant veszélyeket, s a latin-amerikai népek összefogását sürgette: Költőként

is forradalmi újító volt; művészetében a romantikus pátosz népi realizmussal és a modern izmusok, főként az impresszionizmus és szimbolizmus felé mutató, kifejezési módokkal párosul. Az önmaga lényegét kereső kubai kultúra nagy pillanata volt Marti élete: vele kapcsolódott be először e kultúra az egyetemes művelődés vérkeri ngésébe.

A XX. század, s vele az úgynevezett „félgyarmati

köztársaság” szellemi életének első évtizedei már a sajátosan kubai, ugyanakkor általános érvényű tartalmak megfogalmazásával, elmélyítésével teltek. A haladó polgárság legjobbjai is megegyeztek abban az illúzióban, mely szerint a társadalmi bajok orvoslására a művelt kisebbség vezető szerepének

kivívása a megoldás.

1930-ban robbant ki a köztársaságot felváltó Machado- diktatúra elleni forradalmi mozgalom. Ugyanebben az évben jelentkezett az irodalomban az úgynevezett neg- rismo, vagyis a néger néptömegek problematikáját, kulturális értékeit az irodalomba beemelő irányzat. Nicolás Guillén volt a mozgalom legkiemelkedőbb költője, de a modern kubai irodalom másik óriását, Alejo Carpentiert is soraiban találjuk. A csoport legnagyobb tette az úgynevezett afrokubai kulturális örökség feltárása volt; amelyre az ősi afrikai mitológia és a keresztény vallási elemek sajátos keveredése a legjellemzőbb. Termékenyítő hatása óriási volt, s nemcsak az irodalomban: a világhírű kubai balett és a mindmáig talán két legnagyobb kubai képzőművész, Vilfredo Lám és René Por- tocarrero is bőven merített e kultúra gazdag és tiszta forrásából.

Ugyancsak ebben az időszakban, a 30-as, 40-es években jelentkezik először a munkásosztály helyzetének, sorskérdéseinek témája az irodalomban, Nicolás Guillén, Manuel Navarro Luna és mások műveiben. E kérdésekről azonban a társadalomtudományok, s az értekező próza művelői mondtak el talán a legtöbbet. Közöttük olyan, később kiemelkedő államférfiakat találunk, mint Raul Roa vagy Carlos Rafael Rodriguez.

A forradalmi hagyományok, a győztes gerillaháború kiteljesítő hatása a kultúrában a 60-as években mutatkozott meg igazán. Az alkotók és műveik felsorolása nagyon hosszú lenne, így csak néhányat emelünk most ki. Mindenekelőtt Alejo Carpentiert, akinek regényeiben a földrész sajátos természeti képe, történelme, emberi tragédiái fogalmazódnak meg, de úgy, hogy e barokkosán Indázó stílusban megírt, helyi csodákkal, és különösségekkel teli történetekben egyben az egyetemes emberi sors kérdéseire is megkísérel választ adni az író. Fő művét, A fény századát, a magyar közönség is nagy tetszéssel fogadta néhány éve. A költők közül ismét Nicolas Guillént kell elsőként említeni, aki kubai írók és képzőművészek szövetségének elnökeként kiemelkedő szerepet vállalt az új kulturális intézmények megszervezésében és irányításában. Alkotóként szatirikus, ironikus, játékos hangjával vitt új színt életművébe és az új kubai irodalomba. Otto Fernandez keveset író, elégikus alkatú költő, a szövetség lapjának, az Uniónak a fő- szerkesztője, aki verseiben a forradalom vívmányait, az illegális mozgalom élményeit és a modern ember szorongásait, magányát egyaránt magas költői szinten fogalmazza meg. A fiatalabb költők közül David Chericián nemcsak rendkívüli vitalitást és bravúros formaművészetet mutató költészete miatt érdemel kiemelést; ő Ady fordítója és a magyar költészet egyik legavatottabb tolmá- csolója. Nem hiányozhat e képből az immár klasszikus rangú novellista, Onelio Jorge Cardoso, a népi realizmus talán legtisztább képviselője; Miguel Barnet, aki

szociológiai, néprajzi kutatásokon alapuló dokumentumregényeivel, főként a Fekete sors az Antillák Gyöngyén című művével aratott világsikert; de nem maradhat ki Lisandro Otero sem, aki a mai kubai valóság realista megjelenítésének

egyik legnagyobb mestere.

A forradalom győzelme utáni kulturális élet megszervezői célul tűzték ki egész Latin-Amerika haladó törekvéseinek a felkarolását. E cél elérésére született meg a Casa de las Américas kiadó és az azonos nevű irodalmi-politikai folyóirat,

amely a kiváló költő és irodalomtudós, Roberto Fernandez Retamar szerkesztésében a földrész egyik legjelentősebb szellemi fóruma lett.

Keveset szóltunk eddig a társművészetekről. Elsőként a kubai nemzeti balettet kell említeni, hiszen a kubai táncosoknál talán csak a moszkvai Balsoj együttese jobb ma a világon. Primadonnájuknak, Alicia Alonsónak és vezetőjüknek, Fernando Alonsónak a nevét mindenki ismeri. A csoport 1949-ben alakult, és azóta klasszikus és afrokubai tárgyú táncjátékaival a sajátos kubai értékek (vitalitás, életöröm, érzéki szépség és finomság) egyik legfőbb hordozója, kifejezője. Színházi élet a forradalom előtt alig volt Kubában. Szinte a semmiből jöttek létre azok a merészen kísérletező, a közösségi játékmód érvényes formáit kereső társulatok, amelyek azóta nemzetközi rangot vívtak ki maguknak. Ugyanitt a szocialista filmművészet is káprázatos gyorsasággal jutott el a megszületéstől a nemzetközi sikerekig, elsősorban Julio Garcia Espinoza, Tomaso Gutierrez Alea és Humberto Solas nagyszerű filmjei révén.

Végül szólni kell még a legfiatalabb kubai nemzedékek kulturális tevékenységéről. Ezt áttekinteni, értékelni még korai lenne, de rendkívül bő irodalmi, művészeti termésük minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy e fiatalok magukévá tették a forradalom eszményeit, magukba szívták az előző nemzedékek ereményeit. Hitük és lendületük a biztosíték rá, hogy talán ők lesznek, akik valóban élnek a forradalom által megteremtett lehetőséggel és gazdag képességeiket még gyümölcsözőbben bontakoztatják majd ki, mint elődeik.

Csuday Csaba

Alejo Carpentier:

A dolgok kezdete

(Részlet)

Aznap reggel bezárták a szobájába. A házból, minden irányból lárma szűrődött be, és az étel, amit bevittek hozzá, hétköznapi ebédnek túlságosan gazdag volt. Hat süteményt hozattak az Alameda utcai cukrásztól — pedig a vasárnapi mise után is csak kettőt ehetett meg. Egy útikönyv rajzait nézegette, azután az ajtó alatt beszűrődő, egyre növekvő zsongás arra késztette, hogy kikukucskáljon azsa- lugáterek között. Feketébe öltözött emberek érkeztek, bronzfogantyús ládát hoztak magukkal. Sírhatnékja támadt, ám e percben megjelent Mel- chor, a parádéskocsis, csillogó, ropogó csizmájában. Sakkozni kezdtek. Melchor volt a ló. ö a király. A kockás kövezet volt a sakktábla, ő egyenként haladhatott előre, Melchomak pedig ugomia kellett: egyet előre és kettőt oldalt, vagy fordítva. A játék a szürkületbe nyúlt, amikor elvonult a ház előtt a kereskedőegyesület tűzoltózenekara.

Felkeléskor kezet csókolt a betegágyban fekvő apjának. Most jobban érezte magát a Márki és a szokásos példabeszédekkel szólt fiához.

— Igen, apám. Nem, apám — mondogatta ő, beszúrva fe- feleteit a kérdések rózsafüzérébe, mint ministráns a szentmisén. Marcial tisztelte a márkit, de hogy miért, azt senki sem találta volna el. Tisztelte, mert magas termetű volt és báli estélyen kitüntetésektől csillogó mellel ment el otthonról; mert irigyelte tőle a kardját, és a sújtásokat a polgárőrség tiszti egyenruháján; mert húsvét- kor fogadásból megevett egy egész, mandulával és mazsolával töltött pulykát; mert egy alkalommal megragadott egyet a körépületben söprögető félvér lányok közül, kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy megkorbácsolja, s ölbe kapva a szobájába vitte. Marcia egy függöny mögé bújt és onnan látta, hogy a lány nem sokkal később sírva, zilált ruhával jön ki, s örült a büntetésnek, mert ez volt az, aki mindig kiürítette a faliszekrénybe félretett kompótostálakat

Rettenetes és nagylelkű lény volt az apja; mindjárt Isten után kellett szeretni őt. Marcial számára Istennél is valódibb isten volt, mert hatalma mindennapi volt, kézzelfogható. Mégis jobb szerette az égben lakó Istent, mert az kevésbé volt a terhére.

Amikor még egy kicsivel tovább növekedtek a bútorok, és Marcial mindenkinél

Réti Zoltán: LOVAS KOCSI (tus)

Otto Fernandez

A megosztott idő

Ami volt: a tökéletes homály, a halál rettegett szakadéka, a röhej roncsolt cipősarkai; a vizsla éhség a rémült emberszemekben.

Most az életünk fénylő, fenséges paripa, mely habzón, vadul vágtat a virradatba: Veríték fröccsen a kőre, puska dobban a kőre,

szerelem omlik a kőre, kalászok

a gyermekeknek, tiszta útjukra étek.

És majdan eljön az ember; virág a hajnál szemérmes arcán, érinthetetlen csodája az utaknak, ki az idők magva felett ül vigyázva, és óvó, örök pásztora immár a Földön a mosolynak és a szeretetnek.

Csuday Csaba fordítása

jobban tudta, hogy mi van az ágyak, szekrények, tálalók, fiókos szekrények alatt, nagy titka volt a világ előtt: Mel- choron, a parádéskocsison kívül nincs az életnek semmi varázsa. Sem Isten, sem az apja, sem az úrnapi körmenet aranyozott öltözékű püspöke nem volt olyan fontos, mint Melchor.

Nagyon messziről jött Melchor. Legyőzött fejedelmek unokája volt. Birodalmában elefántok, vízilovak, tigrisek és zsiráfok éltek. Ott nem sötét, aktahalmazokkal telt szobákban dolgoztak a férfiak, mint dón Abundio. Csak az maradhatott életben, aki ravaszabb volt a vadállatoknál. Egyikük úgy fogta ki a kék tóból a nagy krokodilust, hogy tizenkét sült kacsába rejtette el lándzsáját, mellyel átdöfte. Olyan dalokat tudott Melchor, amiket könnyű volt megtanulni, mert sűrűn ismétlődő szavaik nem jelentettek semmit Tortát lopott a konyhából; éjszaka szökött be, a lovászok bejáratán; és néha megdobálta kővel a lovas csendőröket, hogy azután belevesszen az Amargura utca homályába.

Esős napokon a konyhai tűzhely elé rakta száradni a csizmáját Marcial szerette volna, ha akkora lába van, hogy betölt egy ilyen pár csizmát. A jobb lábra valónak Calambin volt a neve. A balra valónak Calambán. Ez az ember, aki a betöretlen lovat is megfékezte, ha csak két ujjúval benyúlt a pofájába; ez a bár- sonymundéros, sarkantyút viselő úr. a magas kürtőkalapjával, azt is tudta, hogy milyen hűvös nyáron a márvány, és a nagy szalonba szánt tálcáról elemeit gyümölcsöt, süteményeket rejtett el a bútorok alatt. Volt neki Marci- allal egy titkos mandula- és aprósütemény-raktára, melyet cinkos nevetéssel „Úri, úri, urá”-nak nevéztek el. Mindketten felkutatták a házat a pincétől a padlásig, s csakis ők tudták, hogy az istállók alatt van egy kis pincehelyiség, tele holland palackokkal, és hogy a használaton kívül helyezett padlástérben, a cselédlányok szobái fölött, tizenkét porlepte lepke hullatja szárnyainak utolsó maradványait a doboz töredezett üveglapja alatt.

Amikor Marcial rászokott, hogy eltörje a tárgyakat, elfelejtette Melchort, s a kutyákkal barátkozott. Rengeteg kutya volt a házban. A nagy csíkosbundájú; az emlőit a porban vonszoló vizsla; a játékra már túl öreg agár; a gyapjas, amelyiket bizonyos időszakokban üldözött a többi, és ilyenkor be kellett hogy zárják a szobalányok.

Marcial a Sárgát szerette a legjobban, mert az kihordta a szobából a cipőket, és kiásta a kert rózsabokrait. Hol szénportól volt fekete, hol vörös föld lepte el, felfalta a többi kutya eledelét, ok nélkül vinnyogott, és a szökőkútba rejtette az ellopott csontokat. Néha, a tyúkot a pofája egyetlen erélyes ütésével a levegőbe röpítve, egy-egy frissen lerakott tojást is ellopott.

A Sárgába mindenki belerúgott. De Marcial belebetegedett, amikor elvitték. A kutya, melyet pedig a Jótékonyság Házán is túl hagytak magára, diadalmasan, farkcsóválva tért vissza, s újra elnyerte helyét, s ilyen helyet a többi, vadászerényeivel és házőrző virrasztásaival sem tudott soha kivívni magának.

A Sárga és Marcial együtt vizelt. Néha a perzsaszőnyeget szemelték ki e óéira, a szalonban, s lassan szétterjedő barna felhőformákat rajzoltak rá. Büntetésből szíjjal elverték. A szíj csapásai azonban nem fájtak annyira, ahogy a nagyok hitték. Viszont csodálatos lehetőséget nyújtottak a nagy . bőgéskoncertekre, amikkel kiprovokálta' a szomszédok szánakozását. Amikor a padlásszobában lakó kancsal asszony „vadállatának titulálta az apját, Marcial nevető szemmel nézett a Sárgára. Sírtak még egy kicsit, kicsikartak egy darab kekszet, azután az egész ügy a feledés homályába merült. Mindketten földet ettek, hemperegtek a napon, a halasmedence vizét itták, s a bazsalikomok tövében keresték az árnyékot és az illatot. A forróság óráiban benépesedtek a hűvös kőlapok. Megjelent a szürke liba, a görbe lábai közé csüngő tömött begyével; a tollas fenekű öreg kakas; a gekkó- gyík, aki azt mondta: „úri, urá”, s közben rózsaszín nyakkendőt lökött ki a torkán; a városban született, nőstény nélkül élő szomorú sikló; a patkány, aki carey-maggal tömte el a lyukat, ahol lakott. Egy nap megmutatták a kutyát Marcialnak.

— Vauuu, vauuu! — mondta ő.

A saját nyelvén beszélt. Elnyerte a végső szabadságot. Most már olyan tárgyak után nyújtotta kezét, amelyeket nem érhetett el.

Éhség, szomjúság, meleg, fájdalom, hideg. Mihelyt Marcial eljutott odáig, hogy ezeknek az alapvető valóságtényezőknek a felfogására egyszerűsítse le érzésvilágát, lemondott az immár járulékossá vált fényről. Nem tudta a nevét. Amikor megvonták tőle a keresztség csípős sóját, nem igényelte többé a szaglást, a hallást, de még a látást sem. Kellemes formákat simított a két keze. Minden ízében érző és tapintó lénnyé vált. Minden egyes pórusán a világegyetem hatolt belé. Ekkor behúnyta a szemét, mely csak ködös óriásokat vett ki már, és behatolt egy meleg, nedves test sötét ölébe; haldoklóit akkor ez a test. Midőn azonban megérezte, hogy körülfogta őt a maga szubsztanciájával, az életbe siklott

Ekkor már gyorsabban múlt az idő, s megrövidítette az utolsó óráit. Múltak a percek, pattogva, mint kártyalapok a játékos keze alatt.

A madarak hulló tollferge- tegben repültek vissza a tojásba. A halak betöltötték ikráikat s hóként hullott utánuk _ a pikkely a medence fenekére. A pálmafák összezárták húsos leveleiket, s csukott legyezőként tűntek el a földben. A növények szárai felszívták leveleiket, s a föld elnyelt mindent, ami a földé volt. Mennydörgés görgött végig a folyosókon. Az antilopkesztyűkön szőr nőtt. A gyap- jútakarók szövése szétbomlott, s hajdanvolt juhok gyapjút szaporította. A szekrények, a tálalók, az ágyak, a feszületek, az asztalok, a zsalugáte- rek kirepültek az éjszakába, s a vadon tövében megkeresték egykori gyökereiket. Minden, amit szög tartott össze, szétesett. Egy nem tudni hol horgonyzó kétárbocos sietve Itália felé indult a padló és a szökőkút márványával. A fegyverek a falról, a vasalások, a kulcsok, a rézüstök, a zablák az istállóból megolvadtak, s fémfolyóvá duzzadtak, mely a fedetlen folyosók csatornáin át tartott a föld mélye felé. Minden átalakult, s megtért eredeti állapotához. Sárrá lett, ami sárból vétetett, s pusztaság maradt a ház helyén.

★

Midőn reggel megérkeztek a

kőművesek, hogy folytassák a bontási munkát, már nem volt mit tenniük. Valaki elvitte a Cerest, melyet előző nap eladtak egy régiségkereskedőnek. Az emberek panaszt tettek a Szakszervezetnél, majd letelepedtek egy padra a városi parkban. Egyikük ekkor ködös történetet mesélt egy bizonyos Capellenías márkiné- ról, aki egy májusi délutánon a vízbe veszett az Almenda- res folyó malangabokrai között. De senki sem figyelt az elbeszélésre, mert a nap folytatta útját keletről nyugatra, és ők tudták, hogy semmittevéssel kell hosszabbá tenniük az óraszámlapon folyó időt, hiszen éppen ezek az órák visznek a legbiztosabban a halál felé.

Lengyel Péter fordítása

NÖGRÄD - 1978. július 30., vasárnap