Nógrád. 1978. június (34. évfolyam. 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

Szülőföld és hazaszeretet Battonyaiak, ha találkoznak A. tanácselnök szemével Vanyavei változások BATTONYA — jelkép. Mindannyiunk eszében-szí- vében ugyanazt jelenti, s ha így fogalmazunk: „Battonyá- tól Nemesmedvesig” az is jel­kép, az országot jelenti, a fel­szabadult népet, az építő­munkát, a társadalmi és po­litikai élet megannyi jelentős megmozdulását. Battonyától Nemesmedvesig élünk, ez je­lenti számunkra a hazát, a kelettől nyugatig mindent át­fogó fogalmat. Battonya az első felszabadult község, Ne- mesmedves az utolsó, s a nap, amelyen felszabadult, leg­jelesebb nemzeti ünnepünk dátuma. Van abban valami mindany- nyiunk számára megkapóan szép, ahogy a battonyaiak, persze azok, akik elszármaz­tak onnan, számon tartják egymást Ki hova került, ho­gyan él, mit dolgozik, milyen sikereket ért el a gazdasági, társadalmi, politikai életben, a tudomány, a művészet meze­jén. Egészséges lokálpatriotiz­mus persze máshol is van, s a nagyra nőtt fővárosban örömmel, vegyes meghatott­sággal köszönti egymást a soproni, a kapuvári, a szom­bathelyi, miskolci, salgótarjá­ni, balassagyarmati is. A battonyaiak figyelme egymás, s a szülőföld dolgai iránt azonban ennél valamivel to­vább megy. Mert ez történt. A battonyaiak baráti kört hoztak létre, néhány promi­nens közéleti személyiség kez­deményezésére Budapesten, a népfront kebelén belül. Battonyaiakkal találkoztam Balassagyarmaton, ők balas­sagyarmati battonyaiak. Anya és lánya, Polonkai Jánosné és Lévai Jánosné. Polonkainé a gyarmati Húsipari Vállalat élelmezésvezetője, Battonyán született, ott járt polgáriba, apja cipész volt, édesanyja is törzsökös battonyai. Lánya, fia ugyanúgy Battonyán született, s férje szolgálati kötelességé­nek eleget téve került a csa­lád a soknyelvű — magyar, román, délszláv — nagyköz­ségből Balassagyarmatra. Po­lonkainé nemrégiben az autó előnyeiről szólva (több mint tíz éve vezet, az egész család „motorizált”), első helyen em­lítette, hogy így könnyebben eljut havonta egyszer, min­den hónap első keddjén Bu­dapestre, a baráti kör össze­jövetelére. Milyen is hát ez a baráti kör? DE SOK értelmes-szép moz­galom épült már arra az erő­re, amely a szűkebb pátria, a szülőföld szeretetét is hor­dozta! Kell lenni egy helynek a világban, amely különösen fontos, amely különösen von­zó, amelyért tenni sem rest az ember, amely nélkül tar­talmatlan lenne a hazaszere­Száguldás a baleset felé? A SZÉP, NYÁRI időjárás nemcsak a kellemes érzést hozta meg az embereknek, hanem a közlekedésben részt­vevő emberek balesetveszélyét is. Furcsa összehasonlítás, de így van. Nem azért, mert ez törvényszerű, hanem azért, mert egyesek megrészegülnek, megfeledkeznek a közleke­dés minden szabályáról és száguldanak, száguldanak önfe­ledten, amíg a legtöbbjüket a bekövetkező tragédia fel nem ébreszti. Az autósoknak jelentős száma az, aki csak jő idő­ben veszi elő a gépjárművét — motorját, gépkocsiját. A vezetési gyakorlatuk nem teljes. De száguldanak, lakott területen éppen olyan sebességgel, mint az országutakon. Mennyi közlekedési veszélyt rejteget ez a száguldás! A sebességkorlátozás túllépésében kitűnnek egyes te­hergépkocsi-vezetők. A múltkoriban az ózdi országúton sú­lyos teherrel megrakott teherautó robogott kilencven-száz kilométeres sebességgel, jóllehet a kocsin feltüntetett, ré­szére megengedett maximális sebesség hetven kilométer volt A tehergépkocsi Nádújfalu előtt, a nagy sebesség, a súlyos teher miatt, nem tudta venni a kanyart, kisodródott és útpanelba fúródott. Kivételes szerencse mentette meg az összezúzódott vezetőfülkében az esetet kisebb sérüléssel megúszó gépjármű vezetőjét. Igaz ijedten, de egyre csak azt hajtogatta, magát is igazolni kívánva: „Időhöz van köt­ve a menetidőm...” Időhöz van kötve a menetideje azoknak a kővel megra­kott tehergépkocsiknak is, amelyek Salgótarjánon átrobog- va rakományukat maguk mögött szórva veszélyeztetik a mögöttük haladó járművek szélvédő üvegét? Nincs olyan szállítási idő, amely azt irányozná elő, hogy a megengedett sebességet túllépve közlekedjenek a járművek. Éppen a na­pokban a zagyvapálfalvai felüljárón, mert sebességét nem helyesen választotta meg az egyik személygépkocsi vezetője, az útkereszteződésnél belerohant egy szabályosan közlekedő kocsiba. Azt szokták mondani az úgynevezett józan, a jármű- vezetést hivatásként űző emberek, hogy akkor válik igazán autóvezetővé az autóvezető, ha ki tudja védeni mások szabálytalanságát. Hivatalos nyelven: ha defenzíven vezeti a járművet. Ez az igazság, de tessék csak megmondani, ho­gyan lehet kivédeni egy 120—150 kilométeres sebességgel robogó gépkocsi szabálytalanságát. Idő nem nagyon marad hozzá! A közelmúltban diákokkal beszélgettünk a közlekedés­ről. Koruknál fogva hívei a száguldásnak. Volt benne ré­szük. Balassagyarmatról jöttek ugyanis, méghozzá stoppal, mert egy ezerötös Lada utasai lettek. Két felnőtt és a két fiú ült a járműben. Rögtön a város elhagyása után eszeve­szett sebességbe kezdett a járművezető. A kocsi bírta, ők is élvezték, mentek hát. De a sebességmérő már a 150 kilomé­tert verte és célnak tűzték, hogy „lefektetik” a mutatót. Két ipari tanuló és két felnőtt a kocsiban... Micsoda felelőtlenség! Ki tudná az Ilyen sebességgel haladó járművet kikerülni, ha arra szükség lenne? Szerencsére megérkeztek Salgótarjánba, igaz, a lakott területen is „repesztve”. A járművezető a két fiútól azt kérdezte, biztosan öntelten a teljesítményétől: „Remélem, nem féltetek?” Jogosan válaszolhatták volna: „De igen, féltünk, mert a mi útjaink nem ilyen sebességre alkalma­sak. ..” Nem mondták, mondjuk hát a diákok helyett. És némely ember előtt nincs megállás, hiába a sok-sok figyelmeztető, az elveszett emberéletek, a megnyomorodot- tak példája, mennek, száguldanak, viszik az emberre lesel­kedő veszélyt. Egy kis papír van előttem, ez áll rajta: „1978. V. 27., 20.30.” Az. az ember jegyezte fel, akit ezen a napon, ebben az Időben csak a szerencse mentett meg attól, hogy a — ezt is ő jegyezte fel — UZ 65—05 rendszá­mú Zsiguli a megyei tanács előtti átjárón el ne gázoljon. Vagy nem látott jól a gépjárművezető, vagy valami más volt vele, de két keréken kerülte ki. Aztán ment tovább, még gyorsabban, mint a zebrára érkezett... SAJNOS, ÍGY állunk sok-sok esetben. Közlekedünk, közlekedünk, száguldunk akár a megszállottak és közben önmagunkat éppen úgy, mint mások testi épségét veszé­lyeztetjük. Tanuljunk meg tisztességesen közlekedni, akár annak az árán is, hogy a felelősségre vonást még jobban szigo­rítjuk.- — Bobál Gyula tét is. A battonyaiaknak ez a hely Battonya, s bárhova ve­tette is a sors az onnan el­származókat — összejárnak, kicserélik a vidám és kevésbé vidám híreket, elmondják ki, mikor járt otthon, mit látott, hallott a gyorsan változó nagyközség életéből. S azt is, mit tesz éppen Battonyáért? — Kezdetben alkalmi jel­leggel jöttek össze a főváros­ban élő battonyaiak — mond­ja Lévai Jánosné, aki édes­anyjával minden alkalommal részt vesz az összejöveteleken. Két gyerek mellett bizony, néha nem is könnyű egyeztet­ni az időpontokat, a teendő­ket, s ugyanakkor a továbbta­nulás feladata és természete­sen a balassagyarmati szak­munkásképzőben végzett fe­lelős tanári munka is a vál­lán. — Minden alkalommal nagy érdeklődéssel, örömmel uta­zunk fel a baráti kör rendez­vényére. Jó ideje már állandó helyünk is van, a Hazafias Népfront budapesti Kinizsi utcai székházában jövünk ösz- sze, havonta egyszer. Az idők során mindig tovább fejlődött ez a kör. Kezdetben csak a budapesti battonyaiak jártak az összejövetelekre, amelyeket változó helyen rendeztek, de már az elején is rendszere­sen. Később a Battonyán élő battonyaiak is fel-feljöttek a körbe, majd egyre-másra az ország legkülönbözőbb pont­ján élő battonyaiakat is be­vonták a baráti összejövetelek rendezvényeibe. Hosszabb ide­je a baráti találkozók kiegé­szülnek kül- és belpolitikai tá­jékoztatókkal, ismert művé­szekkel való találkozásokkal, műsorokkal. Gáspár Imre, a balassagyar­mati szakmunkásképző intézet igazgatója azok közül való, akik azt vallják: a fiatalokat, a jövő munkásnemzedékét a szakma szeretetén túl meg kell tanítani az ország meg­ismerésére, szeretetére is. Ba­lassagyarmaton kezdték sok évvel ezelőtt — s azóta is mindig az élenjárók között vannak — a szülőföld szerete- tének tanítását, a városért végzett társadalmi munka végzését Jelenleg is a ki­emelkedő társadalmi munká­sok között említik a tanácson az intézetet. Miért érdekes ez? MERT VALAKI, a követke­ző sorokat olvasva, talán meg­kérdezhetné, miért nem a vá­rosban keresnek feladatot a szakmunkástanulók? Kerestek is, s őket is mindig megke­resik. Az eredmény: tavaly, személyenként, kétezer forint értékű társadalmi munkát vé­geztek a városért. T. Pataki László Csendes, szinte kihalt így délelőtt a vanyarci utca. A míg a tanácsházig érünk, egyetlen lélekkel sem találkozunk. A modern irodaház — arrtely- ben otthont kapott a tanács is —, mintha kihalt lenne. Krizsán János tanácselnök egyedül ül a szobájában. Köz­löny van előtte, a rendeltete­ket tanulmányozza. — Látszólagos ez a csend — fogad mindjárt bennünket. Dolgos, szorgalmas emb erek lakják ezt a községet, ajnely több mint ezerhétszáz keiket számlál. Sokan most is a ter­melőszövetkezetben tevé­kenykednek, mások a közsé­günk kis üzemében, a kivár- róban dolgoznak, mintegy öt- venen. A felnőttek zömei, több mint ötszáz — kijár a köz­ségből. Megtalálhatók a va- nyarciak Budapesten, Vácott, Gödöllőn, meg ki tudja hol még. Naponta tizenöt autó­busz viszi-hozza az embere­ket, asszonyokat a legkülön­bözőbb munkahelyekre, mun­kahelyekről . . . Szóval, így élünk mi, nem is olyan csend­ben. Amíg rendezkedik az aszta­lán — mert egy községi sé­tára invitált a tanács elnöke —, a múltra emlékezik Kri­zsán János, aki épfpen most tapossa élete 60. évét. — Az én életem? összenőtt a faluéval. TőzsgySkeres va­nyarci vagyok. Itt születtem. Az őseim pedig valahonnét Szlovákiából vándorolhattak ide, a nevem is erről árulko­dik. Igaz, az én koromban nem tanították a hivatalos szlovák nyelvet az iskolában, a szüleimtől sajátítottam el. Ezért is van egy kis előnyöm. Ugyanis Vanyarc szlovák nemzetiségi község, az időseb­bek így beszélnek, én megér­tem őket. Talán ezért van az, hogy 1957-től tanácselnök-he­lyettes voltam, 1959-től pedig megszakítás nélkül tanácsel­nöke vagyok a községnek . . . Hogy mit változott Vanyarc? Talán egy epizóddal lehetne érzékeltetni. Amikor a terme­lőszövetkezetet szerveztük, sokan azt mondották: még kenyerünk sem lesz. Most meg? A süteményre is ráiin- tak! Sétálunk a csendes utcán. Alig-alig köszön ránk valaki. Mi is gondolatainkba merü­lünk. A falu csendje ránkra­gad. Gyönyörködünk a szebb­nél szebb lakásokban, ottho­nokban, portákban. Mintha megérezné Krizsán János, hogy mi forog a fejünkben, maga kezdeményezi a beszél­getést. Az előbb arról beszéltünk, hogy sokat változott Vanyarc. Nos itt van előttünk, erről maguk is meggyőződhetnek. Azért hadd mondjak néhány számot. Pontosan négyszáz ház van a községben. Ebből kétszáz teljesen új, a felsza­badulás, még inkább a ter­melőszövetkezet megalakulása után épült. A négyszáz ház­ból talán öt, vagy hat van olyan, amelyik nincs átépít­ve. .. Azt hiszem ez önma­gáért beszél. Utunk során betekintünk a község művelődési házába. Ez is a felszabadulás után, 1954- ben épült. Szükség volt rá, a mai élet is ezt bizonyítja. — Éles Pál nyugdíjasunk társadalmi alapon látja el a kultúrigazgatöi munkakört. Ö kezeli a mintegy hatezer kö­tetes könyvtárat is, amelyből csaknem hatszáz szlovák nyel­vű. Hugyecz Andrásné pedig, aki nálunk a tanácson dolgo­zik, a Röpülj páva-kör veze­tője. Magyar és szlovák nép­dalokat dolgoznak fel. A beszélgetés során a kul­túránál maradunk. Krizsán János nem kis büszkeséggel újságolja, hogy a községből több mint 30 fiú és lány ren­delkezik felsőfokú iskolai vég­zettséggel, igen nagy százalé­kuk szlovák nemzetiségű. Van közöttük mezőgazdász, pe­dagógus nem is egy, mint Ferik Pál és felesége, Nedereczki Mária, aki Eger­ben végzett, itt tanít a köz­ségben. — Egy gondunk azonban van. Lassan két esztendeje annak, hogy az iskolában nem tudjuk a szlovák nyelvet ta­nítani. Aki eddig tanította, nyugdíjba ment. Most van la­kás, de nincs szaktanár. En­nek a megoldásán fárado­zunk . . . . A nap egyre erősebben süt,' s ha lehet, még csendesebb a falu. Az egyik ablakon kiszű­rődik a Kossuth Rádió déli adása, a harangszó. Kísérőm ezt sem hagyja szó nélkül. — Tudom, mi újság már Magyarországon, de elmon-t, dóm, hogy itt nálunk, Va-. nyarcon is minden háznál van rádió. A televíziók száma meghaladja a háromszázat. Személygépkocsi? Nem hiszik el. Több mint nyolcvan van. Lakása felé invitál az ősz hajú tanácselnök. A sportpá­lya mellett visz el az utunk.' Büszkén mutatja, hogy épül az új sportöltöző, benne lesz vagy 220 000 forintba. Ami pedig a legfontosabb, teljesen társadalmi munkában épül. És itt kerül szó arról is, hogy , jó a kapcsolatuk a szlovákok-' kai. — A sportkör például a vilkeiekkel tartja a kapcsola­tot. De vendégszerepelték már a községben a pozsonyi kultú-; rosok is. A Magyarországon megjelenő szlovák nyelvű új-; ság pedig szinte mindennapos | a községben. Ügy élnek itt a szlovákok, mint a magyarok. Testvériesen egymás mellett, í ma már kiterjedt nagy-nagy rokonságban. És ez nagysze-! rű dolog . . . Bár hosszú volt a séta, Kri-\ zsán János hatvan évével, ősz1 fejével nem fáradt el. Meg-1 szokta, hogy ott van mindig az emberek között. Búcsúzóul is azt mondja: szeretnék még sokat tenni a közért. Megér­demlik az emberek. Legyenek azok szlovákok, vagy magya­rok, teljesen mindegy . . . Somogyvári László Lakásfelújításra 42 millió Négy esztendő alatt, napjainkig, fokozatosan csökkentette a la­kásfelújításokban mutatkozó elma­radások mértékét a Salgótarjáni ingatlankezelő Vállalat. Négy éve még 1254 lakás felújításának el­maradásával kellett számol óluk, 1977-re ez a szám 769-re csök­kent. A tervidőszak végére to­vábbi jelentős csökkenés vár­ható. Három év alatt, több mint 12 milliót költöttek a városban la­kásfelújításra, egy lakás rendbe hozatala, átlagosan számítva, 92 ezer forintba került. Négy év alatt 270 lakást szanáltak Salgó­tarjánban, s a szanálás az idén Is folytatódik. A lakásépítkezések nyomán tovább növekedett a jó minőségű otthonok aránya. Az állami tulajdonban levő és a vál­lalat kezelése alá tartozó 5968 sal­gótarjáni lakás 67 százaléka volt tavaly Jó minőség«. A lakásállo­mány 23 százaléka közepes, tíz százaléka pedig gyenge minőségű. A lakásállomány színvonalának emelkedése ellenére még mindig magas az igényektől elmaradt ' komfort nélküli lakások száma. Ez utóbbiból 1205 tartozik a vál­lalat kezelésébe. A fűtéskorszerű­sítésre ugyancsak Jelentős össze­geket fordít a tanácsi vállalat. ARANYGYŰRŰ HUSZONÖT ÉVÉRT Á boltban, a kis asztaloknál reggelizők. Árad a sült hurka, kolbász illata. Gyakran cse­rélődnek az emberek, van aki egy pohár tejre ugrik be. A háziasszonyok egyúttal meg­veszik a kenyeret, lisztet, cuk­rot. A pénztárban szőke asszony. Írja a blokkokat, teszi a fiók­ba és adja a visszajáró pénzt, közben arra is jut ideje, hogy az eladó kislányoknak taná­csokat adjon, mit, hova tegye­nek, csináljanak. Sőt — ez fogott meg bennünket első­ként — mindezek mellett a belépő vevőknek köszönt. Han­gosan, érthetően. Az ember mindjárt egy fokkal vidámab­ban érezte magát. Egyformán mondott jónapotot a sokszok­nyás, feketekendős öregasz- szonynak és a belépő kisma­mának. Bajnóczy Xstvánné, a pász­tói Finom falatok boltjának üzletvezetője. Kereskedő, aki tanulókat és dolgozókat egy­formán arra oktat, hogy meg­alázkodni nem kell, de a bolt­ban mindig első a vevő. Nagy dolog ez? Bizony. Mert sok üzletben bizony észre sem veszik, hogy ott a kedves vá­sárló. .. öt évvel ezelőtt nyitott ki ez a bolt. Azóta van már Pász­tón nagyobb is, elegánsabb Is, szebb is. De akik ide szoktak, megszerették a légkört, a fi­gyelmes kiszolgálást, azok jönnek továbbra is. Az ÁFÉSZ vezetői nyitáskor úgy tervez­ték, hogy körülbelül három- százezer forintot forgalmaz ha­vonta a bolt. — Azóta? — Megdupláztuk. Kereskedni tudni kell — szokták mondani. Ugyanúgy megtanulni a fogásait, mint bármilyen más szakmának. Bajnóczy Istvánná nevetve jegyzi meg: pontosan huszon­hat éve „tanulja” a szakmát. Mellette tanítja a fiatalokat. Az elmúlt évben kapta meg negyedszázados kereskedői szolgálata jutalmaként az arany pecsétgyűrűt. Elismert törzsgárdatag. — Honnan a kitartás? — Ezt a szakmát szeretni kell. Aki enélkül áll a pult mögé, annak csak kínlódás. Jelenleg öt tanulónk van. Ál­lítom, hogy lesz némelyikük­ből igazi kereskedő. Hozzáfűzi még, az is fontos, hogy jó legyen a boltban az áruválaszték. Ha valamit ép­pen nem lehet kapni, az eladó vegyen annyi fáradságot ma­gának, hogy ajánljon helyet­te mást. A vásárló ne menjen el elégedetlenül, rossz kedv­vel. Kis tételekből is lehet sokat forgalmazni. Reggel jönnek a gyerekek, naponta százhar­minc—száznegyvenen regge­liznek ebben a boltban. Elfogy ezerötszáz kifli, vagy zsöm­le, mellé tej, kakaó. Meg a már előbb említett finom fa­latok. A boltban csupa nő dolgo­zik, szocialista brigádban. Kis kollektívájukat Váci Mihályról nevezték el. ' Szü­lési szabadságon jelen pilla­natban ugyan senki sincs, de van két menyasszony... Be­tegség is akad. Van mit tal­NÖGRÁD = 1978, jú palniok, ugrálniok az itt dol­gozóknak. — Mondtam, hogy van menyasszony a boltban. Az esküvőre az egész brigád hi­vatalos. Ügy vagyok, hogy nagyon jó néhány nap szabad­ságon lenni. Aztán nyugtalan leszek, visszavágyom a bolt­ba. Ha netán külföldön já­runk, akkor is azon kapom magam, tűnődök, mi lehet ott­hon, Pásztón. Nincs-e valami baj? A férjem már nem is bosszankodik, nevetve mond­ja, úgy látszik, javíthatatlan vagy... — Csatai Erzsébet 11., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom