Nógrád. 1978. június (34. évfolyam. 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
Az ö csöndjük Karácson dl Imre: A fOLVAMAT Múzeumi újdonságok Az író-olvasó találkozások értelméről Egy fiatal francia költő, terseim fordítója, egy ízben megkérdezte tőlem: — Furcsa, hogy milyen sokat bíbelődsz közgondokkal a verseidben. Mjért nem hagyod ezt a politikusokra? Nehéz volt válaszolnom neki. Nem tudhatta, hogy nálunk a költészet a szociológiát, sőt a filozófiát is kénytelen volt olykor helyettesíteni a századok során, de még az újságírást is: Tinódi krónikái valójában rímelő riportoknak, verses tudósításoknak foghatók fel. S ez a körülmény egészen sajátossá tette a költészet funkcióját Magyarországon. Véletlen ez? Azt hiszem, nem. Ugyanis minden országban más és más funkcióját alakította ki a költészetnek a történelem. Egyik helyen direktebb beszédre, politikus attitűdre késztette a költők javát, míg másutt több lehetőséget hagyott az útkeresésre, a kísérletezésekre, a szavakkal végrehajtott bűvészmutatványokra. Minden nép lírájában fellelhetjük mind e 'kétfajta költészetet: az aktualitásokra is reagáló közéleti lírát éppúgy, mint a műfaj öntörvényeire hagyatkozó l’art pour l’art szépelgést. Ám, hogy miképpen aránylanak ezek egymáshoz egy adott országban, és hogy melyik a domináns ág — ezt a történelem döntötte el. A mi nagyszerű líránk — fő vonulatában legalábbis — közéleti költészet „sorsköltészet” volt mindig is, mert ebben az országban így intézkedett a történelem. ■ Ez határozta meg az emberek vershez való viszonyát Mindezen kívül az anekdotázó lakodalmi rigmusolás, a megboldogult jótetteit elsoroló rímes kántori siratók is nagymértékben befolyásolják a tömegeket — kiváltképp a parasztoknak — a költészetről kialakított képét. Meg aztán keleti nép is volnánk eredet szerint: minden bizonnyal volt naív eposzunk, ha nem is maradt fenn. Mesélő, bőskölteményeket teremtő népek mai fiai is a •mesét, a sztorit igénylik elsősorban a verstől, történetet, csak éppen „rímekbe szedve”. Mert a rímet a vers elsődleges kritériumának tartják. A „megversel” kifejezést egyenértékűnek érzik a „rímbe szed” kifejezéssel. Á költőket- mély tisztelettel övezik, de maguk köát vállveregető kedélyességgel „rímfaragóknak” „rímkovácsoknak” mondják őket. Szerintük attól vers a vers, hogy szépen rímel. Részben igazuk van: a rím fontos eleme a költészet épületének. De csak meghatározott típusú épületeknek lehet nélkülözhetetlen eleme. Egy távfűtéssel ellátott ház tetején fölösleges a kémény, a kályhával, vagy kandallóval fűtött házak tetején viszont elengedhetetlen. Nem tudják, hogy nem minden vers szerkezeti törvényei teszik szükségessé a rímelést, mert nem a rímek miatt vers a vers, hanem azért, mert képi beszéd. A költő nem elmagyarázni, hanem láttatni igyekszik a gondolatait —, s ha ez sikerül neki a hasonlatok, metaforák, valamint egyéb megjelenítő eszközök segítségével, akkor verset produkált, akár rímel az a produkció, akár nem. Verses —, s csakis ríme- lően verses — krónikát ismernek el tehát költészetnek manapság is az egyszerű falusi emberek. És szigorúan megpírongatják a költőt ha „rajtfogják” a „hazugságon”. Saját falumban voltam egyszer íróolvasó találkozón. Az egyik volt iskolatársam elsőnek kért szót néhány költeményem elhangzása után: — Ferke, legalább engem ne csapj be a verseidben. — Már miért csapnálak be? — Ott laktam mellettetek, szomszédok voltunk és láttam hogy a disznókat sosem a húgod etette, hanem rendszerint az öcséd.- — Miért fontos ez most? — Mert az imént elhangzott versedben az áll a húgodról, hogy „fut malacetetéstől, odahagyja a konyhát, hol füstök szürkeszínű nagy kendőjükbe vonnák”. Diadallal ült le, úgy érezte, megfogott. Nem volt köny- nyű válaszolni neki. Nehéz volt megértetni azt, amire cak sok-sok olvasás után jön rá az ember: hogy a művészi igazság a típusban érvényes, az egyedekben sokszor nem egészen. A kishúgom — azzal, hogy vers lett belőle — egyben minden városba menekülő falusi kislány jegyeinek, tulajdonságainak a hordozójává vált. Értetlenek még, — de már nagyon érdeklődők. Mindig tiszta, jóindulatú és jóhiszemű várakozással jönnek el az író-olvasó találkozóra. És mindig odaadó, szinte áhítatos a figyelmük. Csönd van, amíg verset mondok, vagy beszélek. illetve nem is csönd az már, inkább feszült egyetértés. Az ő csöndjükre egyszerűen nincsenek szavaim. Lehet figyelni lélegzetvisszafojtva, a csönd lehet rezzenéstelen, szegetlen, egytömbű, lehet 8lyan olyan csöndes a csönd, hogy benne a légyzümmögés repülőberregésnek hangzik. De az ő csöndjüket jelzővel egyszerűen lehetetlen minősíteni. S, a beigazolódásra szomjas, bátorításra váró lelkek moccanatlan figyelme a legszebb honorárium az író számára. Tudom, az irodalom hatását nem lehet lemérni. Az ő csöndjük azonban egy kicsit méri a mérhetetlent, a hatás közvetlennek mutatja egy pillanatra magát —, s kiváltóját szinte elszédíti ezzel. Ezért járok szívesen író- olvasó találkozókra, ezért a szédülésért. Évente százszázötvenet is vállalok. Mert ha . publikum csak egyetlen verssomyi „fertőzést” kap az emberhez méltó indulatokból — • már megérte elutazni a ország legtávolabbi községébe is. Azért hogy olyan mértékben lehessünk emberek egyszer, amilyen mértékben csak lehetséges. Barmnyi Hwne agyamban verssé sűrűsödik a szó avagy szavakká hull a vers mert minden megfordítható mert semmi sem megfordíthatatlan nyelvem alatt köpet.üledék mert minden visszatartható és semmi sem visszatarthatatlan szívemben minden dobbanattal halálom lohol lankadatlan monoton dobogás mely folyton hallható nincsen halál mely kétszer halható papírodon egymás alatt szavak szavak a sorok közt hagyod magad nevedhez jeges fehérség tapad a sorok közt hagyod magad fegyveres éj néz a versre kardja hegyén csillagok moccanatlan áll az este test-nélküli test vagyok, sorok közti sor-fehérben megdermedek megfagyok fekete éj tenyerében , lassan verssé sorvadok. A nyári idegenforgalmi idény e napokban kezdődik meg. Megyénket egyre több csoportos és egyéni utazó keresi fel, hogy megismerje tájainkat, nevezetességeinket.’ Ez utóbbiak közül egyik or. szágszerte mind nagyobb népszerűségre szert tevő büszkeségünk a szécsényi kas. télymúzeum, melynek hely- történeti kiállítása, a felújított és sok egzotikumot tartalmazó vadászati rész, valamint az időszakonként bemutatásra kerülő képzőmű. vészét! tárlat egyaránt sok nézőt vonz. Mostanában építőanyagok, állványok tünedeztek fel a százados kastély két „mellék- épülete” körül. Huzamosabb ideje folyik és lassan a befejezéséhez közeledik az egykori cselédlakások felújítása. Az épület korában nem éppen díszítette a harmonikusan kiképzett előudvart, ma már azonban a renovált klasszicista homlokzatával igen szépen mutat. Kijavítása —, melyre több mint másfél milliót fordítottak — nemcsak szépészeti szempontból volt indokolt. Állandó kiállítás nyílik majd itt, mely sok érdekes relikviáival, dokumen. tumokkal és tárgyi emlékekkel mutatja be az érdeklődőknek Nógrád megye iskolatörténetét, a századfordulótól napjainkig. Az egykori végvárra bás. tyák emlékeztetnek Szé- csényben. Ezek közül azt, mely az északnyugati vársarkot őrizte, ugyancsak felújítják. A sok száz éves falak már régen rászorultak a kőműveskezek jótékony gondoskodására. Ezzel az épülettel is a kiállítóhelyek száma nő. Vélhetően sok látogató fordul majd meg az egykori ágyútoronyban, hogy megismerhesse Nógrád megye őskori növény- és állatvilágát, ugyanis ezek kiállítása kap majd helyet a felújított bástyában. A kőművesmunka várhatóan még idén szeptemberben befejeződik. **- *• - 1 Ä z öreg brigadéros azon a napon kitartóan ásott az én gödrömben. Nem volt nagybeszédű az öreg és nem is volt feladata, hogy egész nap mellettem nyomja az ásó rugóját. Dehát tett már ilyet máskor is Pista bácsi. Nem is tűnt fel. Bizonyosan siettetni akarja a dolgot, hogy mielőbb földbe kerüljenek a venyigék. Vagy mit tudni, miért? Hanem, ahogy a szél elől az árokba húzódunk rágyújtani, azt mondja: — Nyilván nekem már ez az utolsó vermelésem. — Ide jutunk mindannyian, ha megérjük. — Nem is erről van szó. Mert, aki nem akar megöregedni, annak fiatalon kell meghalni. így aztán válogathatunk a vanban. De mondom, nekem január elsejével ki- tellett. Mit mondhatok én erre? Nekünk is kitelik, ha kitelik. Ilyenkor megpróbál dkosan hümmögni az ember és aztán döfjük az ásót, mert nagyon sok venyige megfázhat, ha ellustáljuk a dolgot. December elején már olyan csalfa az idő, hogy egy éjszaka megfordítja a szelet. Az pedig, ha elkezd dudálni, elfagy a százezernyi bujtás. De az öreg nem mozdult. Elszáradt ágdarabbal piszkálta kiszolgált csizmája talpát. Látszatra minden gondjával mozdulatait kísérte, aztán, mintha meg sem állt volna a beszédben, folytatta: — Tudod, hogy nekem kitellett terád gondoltam. Már hogy legyél te a brigádvezető. A vezetőség is megmondta, hogy úgy válasszak embert a bandámból, hogy lyuk ne maradjon utánam. Tégedet figyellek régen. Nyolc esztendeje együtt öltögetjük a földet. Rád gondoltam. Ismered már itt a rögöt, a fákat is mind kitanultad, a munkát nem féled, hát azt gondoltam... Hát mit szólnál te ehhez...? Én erről sem szóltam semmit, mert egyszeriben kékítős lett előttem a világ. De nem az örömtől. Mert azt még az én feleségem sem tudja, hogy én... én... Én arra kelek, fekszek, hogy én nem vagyok ura a betűnek. De ezt az asszonynak sem kell tudni, mert kiutálná magát belőlem. A kerek világon senki sem tudja. De minek mondjam. Nem jártam iskolába. Hol tanultam volna? Amikor éreztem, hogy tudnom kellene, akkor már késő volt. Akkor már szégyelltem... Kinevetnek! Másra nem is volt gondom egész életemben. És más takargatni valóm sem volt egész életemben. Csak az, hogy az emberek meg ne tudják. Énrajtam ne kacagjanak, énrám ne mutogassanak, hogy analfabéta! Énelőttem ez a szó majd olyan fekete, mint az, hogy rablógyilkos. És Pista bácsi sem tudja, hogy én csak a nevem rajzolgatom alá a papíroknak. Számolni azért tudok, mert azt megtanulja az ember akkor is, ha bújócskát játszik gyerekkorában. De a brigadérosnak írnia kell! Meg néha felolvasni a vezetőség intézkedéseit. És én inkább megszökök innét de nem mondom meg, hogy nem vagyok ura a betűnek. Kinevetnek! Nyolc év után'kell elmeneküljek innét mert nem tudom betűre kormányozni a ceruzát! Feszített normára röhögnének körül az emberek és azt mondanák, nézzétek, ez egy analfabéta! Tóth Béla: AZ EXKOCSIS Betyárul tekertem az eszem, hogy most ebből hogy másszak ki. Mert, ha azt mondom, hogy nem, a vezetőség megkérdi, hogy miért? Kényszerüljek hazugságra? Vagy nevettessem ki magam? Inkább húzzanak föl! Hogy énrám ujjal... Hát mindenki azt hiszi, hogy egy harminckilenc éves ember... Hát manapság az a ritka, ha valaki nem tud biciklizni. Azt is kinevetik. Pedig soha életemben nem volt egyéb takargatni valóm. Fájlaltam, meg fájlalom is én. Dehát, hol tanuljam meg? A feleségem is tud olvasni. No, nem nagyon töri magát vele, mert van egyéb gondja is. Ügy kerültünk össze, mint az ujjam. Én harmincegy éves koromig kocsis voltam. Olyan kocsis, aki más kocsiját üli, más lovát hajtja. Kop- lalós kocsis voltam, mióta a disznópásztorságot kinőttem. Hol tanultam volna? Pista bácsi meg azt mondja, hogy legyek utána a brigadéros. De hogy legyek én brigadéros, amikor sem az írásnak, sem az olvasásnak nem vagyok tudója? Hogy ez milyen betegség, azt manapság kevesen tudják. Csak a rádióból hallom, hogy vannak még az országban, akik ebben a bajban hemperegnek. Mert a rádiót megfülelem erősen. Nékem abból kell megtudnom mindent. A fülem után megyek. Meg észnél is kell lennem, hogy azért a rakétakorban el ne adjam magam a butaságommal, amit nagyon szégyellek. Amúgy nem felejtek én el semmit, amit egyszer megfog a fülem. Sokszor felmérgesedek, mert az emberek mindent lefirkálnak. Amerre néz az ember, mindenütt betűk. Plakátok, táblák, könyvek, újságok. Nekem fejből kell tudni az utcaneveket, mert tábláról nem tudom lebűvölni, hogy merre is járok. És a buszokra is írás után tud az ember felszállni, írás nélkül már Tápéra sem lehet kijutni. Mert annyi busz. van, hogy nem tudom, melyik merre fordítja az orrát. A lakásunkról nem tudja meg senki, hogy itt a bajszos analfabéta. Üj konyhabútorunk van. Meg rekamién hálunk. Világít a fölseje. Az emberek szeretnek mindent leirkálni, és elolvasni. Mintha mindenki az ellenségem lenne. Mintha a hátam mögött sugdosnának. Mintha minden titokban menne. Azért dolgoztam, mint az állat, hogy szép lakásom legyen, hogy különb lakásom legyen, mint száz olvasni tudónak. A nevemet megtanultam leírni, mert apámat is úgy hívták, mint engemet. Lerajzoltam a nevét. Azt behunyt szemmel is akármi alá odarajzolom. Mert száz könyvbe is belelestem, de csak mérgesebb lesz tőle az ember, mert annyi betű van a világon, hogy az nem is igaz, hogy az olvasni tudók azt mind ismerik. És Pista bácsi azt mondja, hogy legyek én a brigádvezető. De hogy legyek én brigádvezető, amikor én nem tudom kormányozni a ceruzát, hogy valakinek a nevét, meg a normáját beírjam. Milyen brigádvezető az? A fákat ismerem, a dolgot nem félem, dehát.. nem elég az! Nem, nem maradhatok itt a gazdaságban. Ügy néznének rám, mint az állatkerti apamajmokra, amikor éppen veri a feleségét. És kacagnának. Nini, ez az ember analfabéta! Az emberek szeretnek a másik számlájára röhögni. Pénzbe se kerül. Január elsejével én is leszámolok, aztán valamerre átteszem a posztot. Nehéz lesz. Itt már tudtam, kitől kell tartsak, kinek mit mondhatok. És mióta Pista bácsi azt mondta, hogy legyek én a brigadéros utána, úgy rágom magam éjszakánként, mintha öltem volna. Miért van az, hogy ebben a betűtudó világban kireked az ember, akárha falakkal lenne körülrakva? Analfabéta vagyok! És senki sem tudja. De nem is tudja meg senki. És december 9-én, soha nem felejtem el azt a napot, már nem tudtunk a földben dolgozni. A szerszámokat is- tápoltuk, én meg egyre nézegettem a szépen alvó fák kékjét, mert tudtam, hogy nékem innét menekülnöm kell. Pedig szerettem ezt a munkát, értettem is. Azért akarnak brigádvezetőnek. Menekülnöm kell, utolsó módon, mint a svábbogárnak, ha rávilágít a lámpa. Hát miért kell, hogy úgy érezzem magam? Miért nincs, aki felírná a bajomat, mint a receptet és kész? Sorra szedtem ismerőseimet. Kinek mondhatnám meg... Senkinek. Mindenki kacagna. Azt mondaná, hogy nahát. Pedig nekem senki se mondja, hogy nahát, még ilyet! Az asszonynak is pengettem, hogy elpártolok a gazdaságtól. Nem nagyon tapogatta az okát. Mert mondom, nagyon rideg foglalkozás ez. Mindig az ég alatt tesz-vesz az ember. Elmegyek már tető alá, valahová. Muszáj nékem örökké a földet nyögetni, ázni-fázni? K ocsis koromban éveken át hordtam a tüzelőt egy öreg tanítónak. Annak a képe is az eszembe szökkent egy ilyen álmatlan éjszakán. Akkor is nyugdíjas volt és magányos. Soha nem éreztette velem, hogy én kocsis vagyok. Mindig megkínált valamivel. Le is ültetett és nem félt, hogy ruhámtól piszkos lesz a huzatos szék. És beszélt hozzám, mintha a rokona lettem volna. Csak olyankor rebbent ki beszédéből, amikor a lovak rángatták unalmukban a kocsit. Soha nem ütött vállon, és nem mondott kedveseket, de éreztem, hogy ez az ember valamiért szível engem. Annak elmondanám, ha még él! Az nem nevet ki! Meg az ki is nevethet, ö egyedül kinevethet. De ő megért engem. o o o Január másodikán zsinórírással szedtem sorba a bandatagok neveit. Kicsit remegett a kezem, dehát harminckilenc éves enjber keze remeghet az ásó nyelétől is. Nem? NÓGRÁD —1978. június 18., vasárnap _ 9
