Nógrád. 1978. május (34. évfolyam. 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
Hetvenöt éve született Kellér Andor Kellér Andor már életében la, Szaxofon). A kávéházak legendákkal körülrajzolt alak- hírbörzéin élte le élete egy ja volt az újságíró- és írótár- részét, s ebből a cigarettafüs- sadalomnak. A szerkesztősé- tös, pletykákkal, ugratásokéi szobákból, versenypályák- kai és játékkal teli világból ról és játéktermekből hozta fontos, jellemző mozzanato- tárcáinak figuráit, azt az kát, benyomásokat tudott el- anyagot, amelyet később az raktározni, hogy évtizedek újságírás napi izgalmait túlélő múltán használja fel őket. művekbe mentett át. A Japán kávéházban Hetvenöt éve, 1903, május gyakran volt együtt József 5-én született Budapesten. Attilával, de maga vallotta Korán — tizennyolc éves ko- be, hogy ha írásra kérték a rában — elkötelezte magát a klasszikussá nőtt barátról, hírlapírással —, s hű maradt mindig görcs fogta le a ke- hozzá utolsó évekig. Az Üj- zét — maga sem tudta miság, a Világ, a Reggel mun- ért. Hiszen annyi kortársát, katársa. majd a Világosság, köztük jelentős írókat idézett a Szabadság, a Független meg remek portrékban, s a Magyarország szerkesztősé- legnagyobbat nem akart % gében dólgozott, végül 1963- nem tudta. Talán a későbbi ban bekövetkezett haláláig emlékezésáradat is vissza- az Esti Hírlap főmunkatársa riasztotta, volt Az ötvenes években háttérFiatalon jelentek meg első be szorult, de talán ez az regényei (A gyűlölet angya- időszak teremtette meg I benne azt az alkotói feszült- liek. Tárcáinak gyűjteményei séget, amellyel aztán alig fél ma ' is friss olvasmányélévtized alatt legjobb művei- ményt adnak (A titkos napnek sorát teremtette meg. A ló, Déli posta), különc arisztokratáról, a A legendák túlélik az em- nagy játékosról Szemere bért —, de gyakran meg is Miklósról már 1941-ben meg- hamisítják igazi lényegét, jelent egy riportsorozata Kellér Andorban sokan csak könyv alakban (Zöld gyep, a szenvedélyes játékost, a jó zöld asztal,) amelyet regény- tollú újságírót, a szellemes formában 1957-ben jelentetett kabarészerzőt, avagy a nagy meg. Nem sokkal később kö- műveltségű társasági embert vette a talán kissé irigyelt látták. Utolsó korszaka az Beöthy Lászlóról, a jeles olvasó figyelmére méltó szépszínházigazgatóról írott re- írót őriz meg, aki —, ha kelgénye, a Bal négyes páholy, lett — három változatban írIró a toronyban címmel há- ta meg regényét, hogy megróni portrét tett közzé, ame- közelítse a számára egyedül lyek közül az ugyancsak kü- tökéletest, lönös egyéniségű, különbs A barát, Illés Endre írta sorsú Szomory Dezsőről írott róla: „.. .a színészt, az írót a legizgalmasabb. De Krúdy- a művészt is játékosnak tarról, Csortos Gyuláról, vagy tóttá, aki egy szóra, egy mű- a kabaré klasszikusának szá- re mindig egész életét felte- mító Nagy Endréről írott esz- szi. Maga is így volt író”, széi is élvezetesek, élettel te- M. L. MAŰATARTÁSESZMÉNVEM ' Harmincnégy évvel ezelőtt, a megaláztatások kellős közepén, internálótáborból internálótáborba te- reltetvém, azon töprengtem, hogy mi az alapja és a mércéje az erkölcsnek, és arra a felismerésre •jutottam, hogy az emberi méltóság az a társadalmi érték, amelynek eszménye mellett megítélhetjük a magunk és mások magatartását. Ezekben az életveszélyes hónapokban fejben kidolgoztam egy egész er- fcölcstani rendszert. És, amikor a felszabadulással végre hazakerültem és újra élvéin érezhettem embervoltom méltóságát, első dolgaim közé tartozott, bogy kis kötetnyi terjedelemben megírjam azt az erkökstaml tanulmányt, amely hamarosan meg is jelent. „Az emberi méltóság” címen. — Sok szó akkor se esett felőle, és későbbi különböző műfajú könyveim szinte mindenestől el is rfetedtetifcék. Nyilvánvalóan ma már én is másképpen Imám meg, mint az a. har- méocbárcan éves, csapongó Inforrlntű mindenben ht- mfaoúó fiatalember, áld akkor voltam. De ágy hiszem nem egy használható gondolat van abban a kis könyvben és az emberi méltóságot, mint erkölcsi eszményt, Igényt jó lenne nem adni oda a feledésnek. Ma is ezen mérem a magam és a mások magatartását. A több mint három évtized alatt 6okat változott a világ és sokat változtam benne magam is. Élményként élem a réges-régen élt gót költőkirály, Rothari latin hexameterét: „Tempora mutantur, nos et mu- tamur in illis” azaz saját gyarló fordításomban: „Változván a világ megváltoztunk ml is abban”. Bizony megváltoztunk. Hol van az a lelkes hit a rövidesen bekövetkező aranykorban? Hol vannak azok a lelkendező szép szavak, amelyeket szószékekről hirdettem soványan és fekete hajjal? Túl göröngyös volt ez a harminc-egy- néhány esztendő, túl sok tapasztalattal gazdagított-sze- génytftett 2z a köpcös, erősen őszülő hajú, enyhén oldalszakállas, koros férfi, az Ismert író, tekintélyes professzor, címek és kitüntetések birtokosa, aki most vagyok ugyancsak naiv fiatalembernek tekinti a haláltáborokból éppen hazatért elődjét. De mégis ő volt az. És amikor harminc-egy- néhány évvel „Az emberi méltóság” elgondolása után leült, hogy saját magát faggassa saját vélekedéseiről, azt kabett ósanevenciie, bogy saját múltjából építed» k* magának jelenét éa ami lövőjéből még hátravan neki Ez a múlt adja a példatárat mostani értékrendjéhez. S végére érvén az elmélkedéseknek, azt kell megállapítani, hogy valójában most is egy erkölcstan körvonalait fogalmazta meg, habár lírai hangvétellel. És ennek az erkölcstannak a magatartáseszménye ma is az emberi méltóság. Hiszen, aki végigolvassa ezeket a rövid töprengéseket, okvetlenül észreveszi hogy nemcsak arról van bennük szó, miképpen is lehet megtalálnunk az összhangot magunkkal és a világgal, hanem az is benne foglaltatik, hogy tiszteljük egymásban az embert, s legyünk olyanok, hogy embertársaink is tisztelhessenek. Ez a méltóságtudat és méltóságigény nem azt jelenti, hogy erőltessünk magunkra komoly képet, de legyünk komolyak, amikor arra hívnak a körülmények. Ne vessük meg a játékosságot sem, de né tekintsük játéknak embertársaink sorsát. Ne tagadjuk meg magunktól az örömöket és kellemességeket, de legyünk hasznosak mások számára is. Ne legyünk szigorúak hétköznapjainkban, de nyitott szemmel, érzékeny füllel figyeljük, hol fenyegeti veszély embertársainkat. És ne hallgassunk, ha szólni kell. A szépre, jóra, igazra hajlamos ember, aki tevékeny állampolgár és gondos családapa, aki köz- és ma- gángondok között él, Ismeri és felismeri a gonoszságot, részesül örömökben, és bánatokban, egészséges testtel és lélekkel adja és fogadja a szerelem gyönyörűségeit, ■ kedvét leli az apró kellemességekben is — egyben az emberi méltóság lélekkel teljes megtestesülése. Az ilyen ember türelmes, mindaddig, amíg a türelem nem idéz köz veszélyt. De tudja, hogy az embertelenséggel szemben a türelem: tunyaság. A tunyaság pedig bűn. Az emberi méltóság hordozója nem kockáztatja magát hebehurgyán, de kiáll, ha az emberségesség, a méltányosság érdekében bátornak kell lenni. Bátorság híján elvesztjük önbecsülésünket és az embertársait megbecsülését. De érett ember nem téveszti össze a bátorságot a hősködéssel, ami nevetséges. Mi más ez, mint az értelem uralma, a kártékony ösztönök felett? Ifjúkoromban Spinoza Etikájából tanultam, hogy az értelem uralma az érzelem fölött: ez a szabadság, míg az érzelem uralma az értelem fölött: rabság. Megjegyeztem a tanítást És amikor úgy véltem, hogy az értelem uralma adja az emberi méltóságot akkor az, is világossá vált előttem, hogy az emberi méltóság: szabadság. Szabályok hálózatai kötözik a társadalomban élő embert: jogszabályok, erkölcsi szabályok, illemszabályok, játékszabályok, házirendek. Szörnyűséges lenne, ha ezek a hálók elszakadnának, vagy összegubancolódnának: szabályok nélkül elszabadulna a gonoszság, pusztítanának az emberellenes ösztönök, az ököl joga megsemmisítene minden jogot A legszabadabb társadalom is kénytelen szabályokkal korlátozni az embereket. De a szabályok között emelt fővel él, eligazodik, és lelkében szabadon él, aki következetes a maga emberi méltóságához és tudomásul veszi mindenki másban az ember méltóságát. Hegedűs Géza Réti Zoltán: Anyám (tus) Káldi János: CSAK A ! Most már csak a gyerekek. A tündérszépek, a gyönyörűek, ők hozzák nekem az Ünnepet, ők hozzák nekem a Napot. Ha Sket látom, derülök, Ha őket látom, gyógyulok. Most már csak a gyerekek. Mindegyik bővös Üzenet. Mindegyik sugaras Csoda, Most már csak a gyerekek. Súgják, ami még lehet. Ami még lehet A háború úgy múlt el rólunk, mint egy agyhártyagyulladás, és úgy hullott ránk, úgy ölelt Körül, a béke, mint egy lázas lüktetést enyhítő, hűvös vízbe mártott törülköző. Körülbelül ilyesmit mondtam a lánynak, aki piszkos 'tornacipőben röhögnivalóan ^hosszú szoknyában ballagott mellettem, kezében csatos-he- vederes, szürke vászon táskát lóbálva — nem is olyan régen a birodalmi h adsereg birtokában volt ez a felszerelési tárgy —, és szemmel láthatólag sokkal kevésbé fennkölt dolgokon töprengett. Aznap reggel arról volt szó, hogy a Kooperatív módon vásárolt lisztből előző este sütött pogácsát «ivigyük- e a piactérre eladni vagy csináljunk egy privát ünnepet, és nem törődve az üzleti haszonnal, felfaljuk az egész, hihetetlenül csábító ételmennyi- séget. A kérdés már eldőlt, de a lány arca elégedetlen volt. Ó, nem a holnapra nem gondoló pazarlás miatt, nem a másnapi diákmenza kukoricája vagy börsófőzeléke miatt, amihez akár darálót is mellékelhetnének. Meglóbálta a táskát, és rám nézett. — Megesszük a pogácsát, ez rendben van. Utána mit rakunk a zsákba? — Süt a nap! — Táskát üresen lóbálnl, az manapság luxus, uram! —- Fussunk! MÁJUS Futottunk. Át a vágányokon, keresztül a réten, amine« túlsó szélén patak vize csillogott. De nem jutottunk odáig, mert a lány felsikoltott, megbotlott, elesett, de úgy, mintha közben védeni akarna valamit, ami a fűben lapul. Két marka lecsapott egy cicafarkkóró tövébe, és felkiáltott. — Zsákbavaló! Egy fúrj volt. Legalábbis, mi annak néztük a kétöklömnyi barnáspettyes, pihegő madarat. — Hús, — mondtam, de a lány legyintett. — Ez fürj. És ha nem fürj, akkor is madár. Valami madár. Sokkal többet ér, ha e helyett a negyedkiló hús helyett szemléltetőeszköznek tekintjük. Nálatok nincs ilyesmi a természetrajzi szertárban? — Van, de ahhoz ki kell tömni, és aztán valami vegyszerrel. .. — Egy kibombázott drogériából szereztem naftalint. Az egész család évekre el van látva naftalinnal. — Gondolod, hogy elég, ha benaftalinozzuk ? — És tímsó is van. Adhatok. Azt hittem mosószóda, de aztán kiderült, no,gy timso. — Felnézett. — Na, azt hiszem, te nem túl gyakran borotválkozol. A fürj csipogott. Verdesett a szárnyával. A lány szemen felhő suhant át, levegőbe dobta a madarat — Röpülj, hajóm, rajtad a Holnap Hőse!... — a madár, persze nem repült. Földre érve elfutott, a majd térdig érő fűcsomók között. A lány lehúzta tornacipőjét, belegázolt a patakba. — Mit gondolsz, egy pár kiló naftáimért meg egy táskára való timsóért lehetne valahol cipőt cserélni? A patakon túl futballpá- lya lapult árván, hálótlan, tört kapukkal. — Volt a pincében egy néni — mondtam —, aki felháborodottan követelte, hogy ne itt a városban harcoljanak, hanem menjenek harcolni a harctérre. Aztán, amikor egy akna bevágott az udvarra ‘és akkorát szólt, mint egy..., mint egy akna, síri hangon megszólalt: „Akna”. Akna, ha tudná — mondtam neki, erre megátkozott. A lány körülnézett, felszedett egy deszkac^rabot, beleszorította a kapufélfa repedésébe és rámszólt: — Van nálad ceruza? Volt És a lány imbolygó, de olvasható nagybetűkkel ráírta a deszkára: HARCTÉR! MÁSHOL HARCOLNI SZIGORÚAN TILOS! És akkor egymás kezét megfogva rettenetes esküt fogadtunk, amelynek lényege az volt, hogy ha bárki át merészelni hágni tilalmunkat, az bilincsbe verve borsón és kukoricán fog tengődni a legsötétebb légópince legmélyén, mindhalálig. A patak vize hús volt — Fürödjünk —. mondtam. — Hát a fürdőruha? — Hát a finnek, meg a svédek? — Ahhoz volna eszed, mi? Tehát fürdés helyett kerestünk egy árnyékos helyet, és nyakára hágtunk mind a harminc pogácsának. Nálam volt egy csatosüvegnyi príma csapvíz, a felét megittuk rá. Akkor már csurogtak a csapok majdnem az egész városban. — Megettük a holnapot — mondta a lány, és nagyot sóhajtott. — A tegnapot ettük meg — igazítottam helyre. — Hálistennek, hogy megtettük — Mintha egy hosszú, piszkos, sötét alagút lett volna, de most már kijöttünk belőle, ugye? Csend volt, csak a nap sütött szinte hallhatóan. A lány arrébbcsúszott, hátát nekivetette egy fának, a lehetetlen szoknyát ölébe húzta, hogy térdét, combját süsse az áldott nap, szemét behunyta, fejét egy kicsit félrehajtotta, és ettől a mozdulattól egyszerre sírhatné- kom támadt. Két kézzel magamhoz rántottam, mint fuldokló a mentőövet, arcomat az ölébe fúrtam és zokogtam, mint egy taknyos kölyök. — Ne sírj — mondotta. — Ne sírj, drágám. Hallod? Ne bőgj már szívem, ne ordíts, még azt hiszik a mókusok, hogy légiriadó van, nem érted? Jaj te kölyök, összebőgöd az estélyi ruhámat, hogy fogok kinézni az angol misz- szió koktélpartiján? Ne bőgj, kisfiam, süt a nap . : : De akkor már 6 is bőgött,’ ő is két kézzel kapaszkodott belém, arcát tarkómra fektetve sírt, összevissza könnyezve ingemet. Aztán később, amikor már ő is csak szipogott, férfias mozdulattal zsebkendőt kínáltam neki. Elfogadta. Es ezt az apróságot a bizalom olyan magas fokának éreztem, hogy boldogan hanyatt vetettem magam a fűben, és ránevettem egy pitypangon turistáskodó katicabogárra. — Mondd, nálatok is volt pincében ruhatetű? — kér., dezte hirtelen. — Volt. De fejtetű nem. — Nálunk az is volt.’ Anyám az utolsó deci petróleumot öntötte a fejemre a lámpából, aztán bekötötte a hajam egy kendövek Még a ruszkik is rajtam röhögtek, olyan voltam, mint egy tur- bános török. De azóta már pont tizennégyszer mostam hajat. Nézd! F Ölém hajolt, haja úgy hullott arcomra, mint egy sátor. A szeme nevetett. A csillogó, sötét szeme, ami olyan óriási volt, és olyan mély, hogy egy egész ország minden elmúlt keserűsége és minden eljövendő boldogsága elfért benne. Kemény Dezső NŰGRÁD — 1978. május 7., vasárnap 9
