Nógrád. 1978. május (34. évfolyam. 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

Élő néphagyomány Múzeumot kapott Dudás Jutó Vankóné Dudás Juló ma már világhírű népművész; de ritka természeti tünemény is, amelynek megértéséhez nem árt felidézni, mennyire ki­vesző emberi tulajdonsággá vált korunkban a sokoldalú­ság, a tartalmas egyszerűség, aa elmélyültség. A napjaink­ban percenként feltűnő új felfedezések, találmányok, események, technikai-tudo­mányos vívmányok közegé­ben arra kényszerül az em­ber, hogy szüntelenül haj­szolja magát — vagy szűkít­se érdeklődési körét, hogy ne érezze lemaradottságát. De ellenpontként ezért fordulunk megújult nosztal­giával a természet és a ter­mészetesség felé; ezért von­zanak a szabad természet, a kertészkedés, a kis falusi há­zak. a gyerekrajzok, a naiv művészet, a népművészet megnyilvánulásai. A fővároshoz közel esik Galgamácsa. Időben mérhető földrajzi közelsége azonban nem bolygatta meg az ott élők világának bioszféráját. Látnivalóan nem élnek világ­tól elmaradott módon: éle­tük modernizálódott, épít­keznek, tollasodnak. De a Galgavölgye hűséges tegnap­jaihoz is — ami, sajnos, nem mondható el minden fejlődő vidékről —, becsben tartja, megőrzi és továbbadja mind- árt, amit a nép tehetsége hozott létre. ' Galgamácsán született, ott vált világhírűvé, ott él ma is Dudás Juló. Hírét sokan hallották, de azt már keve­sebben tudják, mennyire sokoldalú, dehát őrá nem is illik ez a kifejezés, annyira magától értetődő, elválaszt­hatatlan tevékenysége a raj­zolás, festés, írás, kórusveze­tés, táncegyüttessel való fog­lalkozás, a dalolás. Fiatal lány korában népi együttest alakított falujában, s aligha véletlen, inkább en­nek egyenes folytatása, hogy az effajta tévéműsorok indu­lásakor olyan emlékezetesen szerepelt a galgamácsai együttes. Ma pedig ott talál­Kép: Dudás Juló festménye: ható a zeneműboltok polcain a negyvenperces Hungaroton lemez: „Sej, Galgamácsa eszembe se jutna” — énekli Dudás Juló, a mácsai fel­nőttek és gyerekek kórusá­val. „Songs of Juli Dudás Vankó” — olvasható a szép színes borítón (az angol mellett oroszul, németül is). Dalok a farsangról, a böjt­ről, a tavaszról, nyárról, őszről, télről, rajta Dudás Juló rajzainak reprodukciói; és fotók: Kodály és Juló 1953-ban — a nagy zenetu­dós már korán felfigyelt rá —, Juló munka közben, csa­ládja körében, egy szép fa­ragott kapu a faluban. Sokat foglalkozott a mű­vészetével Moldován Domo­kos is, aki mint fotóművész és mint filmrendező a nép- hagyományok, a néphit és -hiedelmek felé fordult ér­deklődésével; filmjei, kiállí­tásai, publikációi, s a nem­rég elkészült lemez szerkesz­tése: mind elkötelezettségét szemléltetik. Nemrég film készült Dudás Julóról. Mos­tanában már nehezére esik, hogy „idegenforgalmi szenzá­cióként” szerepeljen — mond­ja. És igaza van. Hiszen nem ő maga a látnivaló, hanem Ámazónai indiánok tolldíszei Az Amazonas folyam tor­kolatának vidékén, a síkságo­kon és az őserdőkben három jelentős indián törzs él: az urubu, a wayana és a kayapo. Az indiánok törzsi művésze­tének egyik jelentős ága az a „tollművészet”, amelynek nyersanyaga a színes, trópusi madárvilág tollazata. A mada­rakat vagy vadászaton ejtik el, vagy fogságban tartott ma­darak tollazatát dolgozzák fel a tolldíszeik készítéséhez. Eu­rópában e három törzs tollmű- vészetének talán legszebb, leggazdagabb anyaga a genfi Néprajzi Múzeumban találha­tó. A múzeum munkatársai a gyűjtést 1965—68. között vé­gezték. A helyszínen megfi­gyelték, milyen maradakat használnak e célra, hogyan készítik a tolldíszeket és a különböző típusú díszeket, mi­lyen alkalomból használják az említett indián törzsek tagjai. A svájci szerzők szerint legalább 40 trópusi madárfaj színes tollazatát használják az indiánok tolldíszeik készítésé­nél. A fajok és a színek az etnikai csoportok függvényé­ben is változnak. Van azon­ban egy madárfaj a papagájok családjában, az Ara macao, amelynek tolláit mindhárom törzs felhasználja. A tolldíszeket kék, vörös, sárga, barna, fekete és fehér színű toliakból állítják ösz- sze. A kék színnek 10, a vö­rösnek legalább 7 árnyalatát használják. Tollművészetükben mítoszai­kat, szokásaikat és az elérhe­tő madarak színeit hozzák kö­zös nevezőre. Szeretik a szi­várvány színeit összehozni egy- egy jelentősebb nagyságú toll- dísznél. Mai lévcajánlatunk í 80.05: A katona visszatért I a frontról Nyikolaj Makszimovics a há­ború előtt tanító volt egy kis orosz faluban. Most, hogy a háború végefelé jár, súlyosan megsebesült és rokkantán in­dul haza falujába. IvánSztye- pánovicsot, öreg katonatársát nem várja senki, vele tart hát. Nyikolaj réméli, hogy ott­hona épségben van, de nem így történik; kislányát egy ide­gen asszony neveli... Nyikoláj nem hagy önma­gának sem időt a töprengés­re, a búslakodásra; hozzákez­delek a falu újjáépítéséhez. Az idős Iván szemevilága köz­ben egyre romlik. Nyikoláj keményen épít, igyekszik min­dent megszerezni a falu szá­mára. Egy traktort ígérnek a já­rásban a falu számára, Nyiko­láj elindul, hogy hazahozza. A szovjet film forgatóköny­vét Antonov elbeszélése nyo­mán Vaszilij Suksin írta. Ren­dezte és egyik főszerepet játsz- sza Nyikolaj Gubenko. ______________J A prószentekelés mindaz, amit teremt. S ah­hoz háborítatlan nyugalomra van szüksége, mert Juló rajzait, képeit békés, gyer­mekien tiszta, zavartalan figyelem jellemzi, s ha van mit csodálni mindabban, amit Dudás Juló ad a világ­nak, hát éppen ez a csodá­latra méltó. Sosem tűzött ki maga elé külön célokat, nem akart feltűnni, nem vágyott elismerésre, pénzre, csak énekelt, rajzolt, írt, a munka öröméért; s azért, hogy el ne tűnjön nyomtalanul mindaz, amit a Galiga völgyében élő nép évszázadokon át létre­hozott. Egyetemes — mondhatnám Dudás Juló művészetére, te­vékenységére, életére; tava­lyi könyvhéten jelent meg, és aratott nagy sikert köny­ve, a Hej, Galgamácsa, amelyben nemcsak személyes életrajzát írta meg, hanem feleleveníti az őt körülvevő tájat, embereket, régi és mai népszokásokat —, azt a kör­nyezetet, amelyben tehetsé­ge gyökerezik. Színes repro­dukciók teszik még érzékle­tesebbé sokrétű képességei­nek összetevőit, s azt, hogy miben rejlik az az ihlető erő, amely egy parasztasszony kezébe tollat, ceruzát, ecse­tet ad. Dudás Julót nem zavarta meg a hírnév. És nincs na­gyobb dolog, mint amikor egy — nincs rá igazabb szó — naiv művész megőrzi ere­deti, tiszta, gyermeki látás- és életmódját. Dudás Juló nem azért-jár ma is a régi parasztruhában, fején kendő­vel, mert a folklórművésztől ezt várják el. ö ebben a viseletben érzi magát ön­magának. Ország-világ gyönyörkö­dött már munkáiban. A me­gyei tanács nemrégiben meg­vásárolt Galgamácsán egy régi parasztházat, amelyet azért hoztak rendbe, hogy azok is láthassák Dudás Juló képeit, akik eddig csak hír­ből ismerték a Galga völgyét és fáradhatatlanul munkál­kodó szülöttét. Péreli Gabriella Tengernyi tó A Bajkál-tóhoz látogató ide­gennek a vendéglátók mindig elmondanak egy régi mesét. „Az öreg, szürke szakállas Bajkál apónak 333 szorgalmas fia volt. Ezek a fiúk nagy gaz­dagságot gyűjtöttek össze szor­galmukkal, jóságuKkal. Meg­számlálhatatlan volt a kincs, amit a környező hegyekből nap mint nap hoztak. De a kincs gyorsan fogyott, mivel volt az öreg Bajkálnak egy leánya is, aki szertelenségével, könnyelműségével, költekezé­sével sok bánatot okozott. A leányt Angarának hívták. Egy alkalommal fekete sirá­lyok érkeztek, akik elmondták, hogy él a hegyek mögött, a végtelen tajgán túl egy szép ifjú, kinek a neve Jenyiszej. Bár Angara az ifjút sohasem látta, az elbeszélés alapján rögtön beleszeretett. Szerel­me olyan erős volt, hogy azon nyomban elhatározta: eljut Jenyiszejhez. Legyőzte a ha­talmas hegyeket, melyeket az öreg Bajkál gördített elébe. Egyetlen éjszaka eljutott hoz­zá: a találkozásból szerelem lett, a szerelemből házasság, nagy család. A családot egész Szibéria ismerte, tudták, mi­kor, merre vándorolnak, és< hogy vándorlásuk során elju­tottak egészen a tengerig...” Bajkál, a mesebéli öreg har­mincmillió éve gyűjtögeti sa­ját és az emberek vagyonát, a vizet. Olyannyira^ hogy itt ta­lálható a világ édesvízkészle­tének húsz százaléka. Pedig, a tékozló lány, Angara másod­percenként kétezer köbméter­rel pazarolja szét a nagy va­gyont. Csodálatos, titokzatos ez • táj. Már a tó méretei is mesé­be illők. A víztükör 636 kilo­méter hosszan, néhol 70 kilo­méter szélesen ragyog a szi­bériai éjszakában. Az eddig mért legnagyobb mélység 1620 méter, versenyre kell tenge­rekkel, óceánokkal. Különös errefelé az éghajlat is. Mintha a természet újabb és újabb titkokat állítana az emberek elé, nem adja meg magát egykönnyen. Június végén csak plusz négyfokos a tó vize, de a legmelegebb időszakban sem lesz a hőmér­séklet 12—14 foknál több. Ta­lán ez is a magyarázata an­nak, hogy a tó vize olyan tisz­ta, hogy minden tisztítás nél­kül is iható. Ha az ember a Mint a tenger... Itt is van délibáb! 11 >• .i'1 Faházak és fenyvesek Duna vagy a Balaton vizére gondol, elszorul a szíve és úgy tűnik folyó- és állóvizeink olyan szennyezettek, mint a Rajna, amelyben elpusztultak az élővilág utolsó hírnökei is' A Bajkál-kutató intézet mú­zeuma érdekesen mesél a kör­nyék természet- és állatvilágá­ról. Az érintetten erdők vad, talán ember nem járta feny­veseiről, az omulról, a tó egyetlen elevenen szülő halá­ról, a cobolyról, a nyestről és az ezüstrókáról. A kikötőben éppen leszállás­ra készen várnak a búvárha­rangok. Segítséget nyújtanak a tengernyi tó mélységes mé­lyén lapuló titkok kibogozásá­hoz. Csak télen térnek mély álomra, mert félesztendőn át jégpáncél parancsol megálljt a kutatói kíváncsiságnak, ami-J kor a metsző szélben csak a bajkáli fókák kiabálása nal- latszik. A hatalmas erejű szél-! viharok, a Szárma és a Górni,1 pedig elsimítják a méteres hó-! ban a medvék, farkasok nyo­mát. Azonban e hideg, vad vH lág elcsendesedik a vastag falúj fekete faházak szobáiban, ahol teát kortyolgatva kellemes elnyúlni, élvezni a tea és aa áfonya illatát, hallgatni a fák jajongásét és gyönyörködni aa ablak mögötti, jégpusztasággá változó Bajkálban. Ősvilági fenyő Kubinyi Ferenc, a lelkes ku- a törzset a beágyazó kőzetből, szén a faóriásnak múzeumban tató 1837-ben Nógrádban járt, mely több millió éven át véd- lenne a helye. Ipolytarnócnaki amikor pásztorok vezették el te, s lassan összetöredezett. A azonban ekkor még nem volt az ipolytarnóci „gyertyánkő lelet a korabeli újságok nagy vasútja, így az időközben 22 lócához”, ahogyan ők nevez- szenzációja volt, a becslések méter hosszúra csökkent, de ték, mivel azt hitték, hogy szerint a törzs átmérője 120 még így is 800 mázsa súlyú megkövesedett gyertyánfa az centiméter, kerülete 4 méter lelet elszállítása komoly ne- a 42 méter hosszú törzs, amely lehetett bézségekbe ütközött. A kuta­. tők felismerték, hogy nem Ettől kezdve igen sok tudós gyertyánfáról, hanem egy ősi geológus, botanikus fenyőfáról van szó, amelynek lalkozott a lelettel. Felvetődött a pontos fajmegállapítására átívelt a falu közelében a pa­takon. Árvízkor ezen mentek át a pásztorok Romhány felé. A lezúduló víz idővel kimosta az elszállítás gondolata is, hi­XXXXXXXXXXXXX*XXXXXXX^XXXXXXXXXXXX'ÄX'NXXX\>XXXXXvS.-V.XXXXXXV*NVAX'ÄXXXXXXXXX\XVCX'iNXXX«XXW^.X^X>XXXX\V^XWXXXXXXXXXXXXXXXXX' NÖGRÁD — 1978. május 7„ vasárnap A lakásszentelO utáni első éjszaka megfájdult a fejem. Már-már azt hittem, szétrobban. Feleségem, fel sem kelve az ágyból, azt tanácsolta, hogy ve­gyek be egy fájda­lomcsillapítót. De, hogy hol az a fájda­lomcsillapító, azt sen­ki nem tudta, mert a bőröndökből még nem volt időnk ki­pakolni a költözködés után. — A gyógyszertá­rak már zárva van­nak, az ügyeletes or­vosi rendelőt pedig javítják — mondta anyósom. — Nedve­sítsd meg a fejed. Bedugtam a fejem előbb hideg, majd forró vízbe. De a fájdalom nem csilla­podott. Vaszil Homceeuto: TELEPÁTIA — Istenem! — szóltam kétségbe­esetten, de valami nagyon halkan, mert attól féltem, feléb­resztem a kislányom. Istenem, küldj ne­kem egy fájdalom- csillapítót! És ekkor csoda tör­tént: egy-két perc el­teltével megszólalt az előszobacsengő. — Ki az? — kér­deztem az ajtóhoz lépve. — Hoztam a fáj­dalomcsillapítót — felelte egy férfihang. Az ámulattól moz­dulni sem tudtam a helyemről. Anyó­som keresztet vetve suttogta: — Az isten meg­hallgatta a könyörgé­sed. Kinyitottam az aj­tót. Egy ismeretlen, felöltős férfi lépett be. — Itt van, tessék. — És átnyújtott egy kis dobozkát. Vegye be, és minden rendbe jön. Bekaptam rögtön két tablettát, vízzel leöblítettem. Az ismeretlen e- közben a kijárat felé indult, azt mondván: „Váljék egészségé­re!" — Köszönöm — feleltem egészen megzavarodva. — De kicsoda maga? — En? Egy fod­rászszövetkezet fő­könyvelője. — Aídr engedje meg, de honnan tudta?! Telepátiája van? — Miféle telepá­tia!? — legyintett. — A szomszédja va­gyok, egy emelettel lejjebb lakom. És a mi födémeinken — hisz’ maga is tudja — minden áthallat- szik. Hát így hallot­tam meg az ön fo­hászkodását is a fáj­dalomcsillapító után. Na, isten vele! Ezzel megmentőm becsukta maga mö­gött az ajtót, de na­gyon csendesen, ne­hogy felébressze a ház többi lakóit. Fordította: Juhász László csak 1964-ben került sor. A kihalt fenyőfaj mai legköze­lebbi megfelelője egy Észak- Amerika nyugati részén, a Sierra Nevada lejtőin, kb. 1000—1600 méteres magasság­ban élő fenyő. Hogyan maradhatott fenn ez a faóriás? Az ipolytarnóci riolittufa kőzetek kb. 23 mil­lió évvel ezelőtt vulkáni tevé­kenység során képződtek. A riolittufába ágyazva igen sok levélmaradvány őrződött meg, amelyek elárulják, hogy mi­lyen növényekkel élt együtt a fenyő. A fatörzs azonban nem a riolittufa betemetődésének köszönheti fennmaradását A vulkáni működés eredménye­ként nagy mennyiségű kova képződött és a kovás oldatok ugyanúgy kerültek be a nö­vény szöveteibe, mint a táp­lálékoldatok: lerakodtak a sejtfalakba. Miután a kova anyaga, a szilíciumvegyület igen ellenálló, konzerválódott a fatörzs szöveti szerkezete. Az évgyűrűvizsgál «tokból a kutatók újabba* fontos kö­vetkeztetéseket »’ontak le aa akkori idők naptevékenységé­re vonatkozóan. ,

Next

/
Oldalképek
Tartalom