Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
&ALDÍ JANÓS: KiffRKSZTCTR Y DEZSŐ: a a Ki kiált majd a Szabó Tánosért ? Levendula* Csak a „nagy kérdések” izgalmasak? Azok a „lírába valók”? Az űrrepülés? A génkutatás új eredményei? Az információk gépi feldolgozása? Csak az emberiség? Csak az emberiség? De: ki kiált majd a Szabó Jánosért? Ki látja meg őt, amint hazaballag, elvesző ösvényen, förtelmes ködben, műszak után? SZOKOLAY KAROLY: E 1 i í x í r A hangodat, hogy őrzöm hangodat! Ez létemnek most a fűtőanyag. Megállnák napjaimnak útjain üres tartállyal, lassan, messze, kinn, egy szakadék szélén talán, nem is tudom, hol, hogyha már belőle nem lenne több. Hát rám majd úgy tekints, hogy csak hangodtól kapok új erőre. És úgy beszélj, hogy mindig szíved is szóljon vele, mert újra elmegyek, és újra csak hangoddal élhetek; nekem nyomorult betegnek, palack adagolja oxigén-hangodat, oly bolygókon, hol nincs más levegő, és csak hangod az éltető erő. Levendula, levendula, fanyarédes animula, lettél lila lángfurulya, mert perzsel vad kánikula. Kék a lába, zöld a szárnya, a madár beh gyöngyön járja; vele hívó szép dalára vén szívem is lépne párba. Fenn az égen sűrű csillag, lenn fekete falú falvak; éj ködében tarló, parlag, jobb ki békén hazaballag. Levendulaillat illan, az a madár meg se cikkan, de, ami volt mégis itt van híven őrzött álmaimban. Talán csak egy pillantásra megéled az éj varázsa: virággal telik a váz, ha szívós élet lobban lángra. Viliik tánca hív már útra, s valami megárad újra: telt szívem veled virulna levendula, levendula. NAPJA • Keresztury Dezső költő, Irodalomtörténész, akadémikus mában állami díjban részesült. TAMÁSI ISTVÁN: Kövek JTANDORI DEZSŐ: Önarckép verébbel* iVémo emlékének Egy rászoruló vadmadár, egy harsogó verébfióka, napverte zúzalékon áll, mióta; s úgy kell érte megküzdeni, bokor alján éhen ne vesszen, mintha nem adnák ősei neked sem; mintha tudnák, az indulás: emberileg mindig hasonlat, mindig egyszerre két-dudás gyakorlat; vaktában kezded el, ahogy ez a vadmadár nekivágott, s csak úgy, hogy „helyrehozhatod világod”; Időnek kell eltelnie, míg egymásnak kirajzolódtok, míg látszik majd: „mily semmi-se a jó ok”; míg talán össze-szelídül épp a kétféleképp személyes; míg az ember egyszer kiül egy bokor alá temetett verébhez. APÁTI MIKLÓS: Együtt* Külön a fák, és külön az erdő. Külön a hullámzás, a moraj. A hiányzó évek és a múltak. Éned külön, és külön az enyém. Az létezik, ki azonos, de más. Miért öleljem azt, aki szeret? Aki ölel, annak szemében , ragyog a szem, a szemem. Fájdalom süt egy arcból felém. Külön a fák, és külön az erdő. Madár repül csak együtt az éggel. Bennszorult Hold, nekem világít 'Apáti Miklós 1978-ban József Attila-díj ban részesült. vánkosán tiszta gyolcsban pihentetem szívem Itt az égigérő jegenyék alatt ért berkenyét úsztat pirosán a patak s csillag tengerbe ront a kristály kacagás S tói értelmetek szögesdrót határán selyemfű legelőn fehér lovam nyerít békjó nélkül Kövek párnáin tiszta gyolcsban társtalanul sem vagyok egyedül A vers születése LADÁNYI MIHÁLY: Két dal egy témára •Tandori Dezső költő 1978-ban Józseí Attila-díjban részesült. GYŐRI LÁSZLÓ: Dobaj Beszakadt istálló tört szalma sár és hó mocskában szaglászó elrúgott versenyló szögön ostor és hám ablakban elalvó besüppedő mécsláng udvaron fehér sár eke és borona Bogáncs a csillaga vérzik a homloka csillag volt valaha ideges versenyló zsokéval vágtató csillagos paripa •» Éjszaka éjszaka zöld fű tág dobaja a körök vakító futása csattanó korbács zöld füvön forró öntöttvaspata Dobog a vers dobog moraja dobaja korbács oldalamon csillaggal átkozott Nem lelek vigaszt életemre, csupán egy asszony mosolyában. Amíg én adtam derűt másnak, belül fájdalomtól zokogtam. S míg pápák lesnek vétkeimre: étekül esem a gonosznak — temetőnek és múzeumnak leszek nemsoká a kegyence. 2. Mona Lisa, távolodom, távolodom és megöregszem, sötét völgybe tántorodom, fekete képkeretbe fekszem. Felhő-mosolyú, mennyi bánat éri az embert, mennyi gond, mire hazalopja magának szél tépett olaj nyomatod. VERSSZÜLETÉS, AVAGY AZ IHLET DEHEROIZÁLÁSA Az úgynevezett „költői átélés” egy-egy vershelyzetben nagyon hasonlít a színész színpadi viselkedéséhez. Ha a színész meghatódik szerepbeli helyzetétől, gyengébb lesz a produkciója: a hangja elszorul, a gesztusok hamisakká válnak. Hasonlóképp van a költő versírás közben: bár önmagát ábrázolja, nem hatódhat meg önmagától. S még hány hasonló tulajdonságot találunk a két „szakünnepe van a költészetnek. József Attilára, a nagy magyar proletárból tőre emlékezünk ezen a napon. És országépítő teendőink közepette, ez a nap kicsit eredményeink számbavételére, még meglevő gondjaink ismételt tudatosítására is alkalmas. Bár véletlen, mégis szép szimbólumnak is, hogy a két ünnep, április 4, hazánk félszabadulásának napja, valamint április 11, a költészet ünnepe a naptárban is oly közel van egymáshoz. Előbbi nélkül ez utóbbi ünnepünk is aligha volna ilyen fényes. Az elmúlt több mint három évtized nemcsak a gyötört haza újjáépítését, a szocializmus alapjainak lerakását, napjainkban a fejlett szocializmuson való munkálkodást tette lehetővé számunkra. Pontosabban, nemcsak a gazdaság, életünk alapja teljesedett ki, a még meglevő gondok ellenére. Legalább ilyen fontos az is, hogy a kulturális forradalomnak is történelmi eredményei születtek hazánkban ez idő alatt. S a művelt emberfők sokasága mindennapi kenyérként igényli a kultúra, a művészetek — ezeken belül az irodalom, a költészet — gazdagító, megújító üzeneteit is. Örömmel mondhatjuk, a költészet napja ma már nem a kevesek még kevésbé a „szakma” ünnepe. Hiszen például különösen az utóbbi időben, megyénkben és Salgótarjánban hatalmas mértékben megnőtt a könyvet vásárlók, s az olvasók száma. Az értelmiségen túl, a munkások, a fiatalok otthonaiban is otthonra lelt a könyv, mind többen „gyűjtik”, alakítják —, s remélhetőleg olvassák — magánkönyvtáraikat. Néha kissé pejoratív értelemben is elhangzik, hogy az új lakásokba, az új bútorokkal együtt divat lett könyvet is vásárolni. Soha rosszabb „divatot”! Ha előfordul is nagyritkán a „lakásdísz” céljára könyvet vásárló ember, általánosnak semmiképpen sem mondható, olvasottsági mutatók, vetélkedők, stb győznek meg erről. Ma már valóban mind szélesebb körben „Kell a jó könyv”', akár a mindennapi kenyér. És van jó könyv! A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat ebben az évben is gazdag ajándékot kínál és nyújt át a verskedvelő közönségnek. Olcsó áron. Szép külső formában. Csak néhányat sorolunk fel, a teljesség igénye nélkül: Babits Mihály: összegyűjtött versek, Becher: Versek (Lyra Mundi), Berták László: Emlékek választása, Catullus: Versek (Lyra Mundi), Feleki László: Lobogóm, Homérosz, Fodor András: A bábu vére, Juhász Ferenc: Szerelmes hazatántorgás, Kallós Zoltán: Balladák könyve, Más fény nem kell (Spanyol szerelmes versek), Plath, Sylvia: Zú- zódások, Pusztai Sándor: Személyreszólóan, Sípos Gyula: Hétvége, Takáts Gyula: Vul- kánok-fügefák, Tandori Dezső: Föld és vadon (Válogatott műfordítások). S természetesen, megjelenik a Szép versek, 2977. is. És így tovább. A könyvtárak, művelődési otthonok, iskolák is gazdag programokat kínálnak az érdeklődőknek, író-olvasó találkozókra, dedikálásokra stb kerül sor. Szép ünnep lesz. S nem haszon nélkül való. Megyénk is gazdag irodalmi hagyományokkal bír, tábora van a szép versnek is, folyóiratunk, a Palócföld szépirodalmi rovatában ad ízelítőt kéthavonként a helyi verstermésből is. Reméljük, egyszer majd helyi szerzők köteteit is lapozhatjuk, az ország számos szegletében van már erre példa. Idézzük befejezésül József Attilának egy ritkábban citált versét. A Falu című versben írja: „Itt is, ott is karcsú füst — remény — tűnődni, merre szálljon, áll kicsit a kémény küszöbén és int a tájon.” A jó remény maradjon mindig velünk! T. E. , Ladányi Mihály ma” között!!! A költő érzelme olyan versírás közben, mint a színésznek a maszkja. Ahogy a színész és a felvett maszk között valamifajta együttműködés jön létre a játék során, ugyanúgy születik meg ez az együttműködés költőnk és az éppen használatba fogott érzelem között alkotás közben. Gondolom, az ihletnek ez a deheroizálása rossz hatással lehet olvasóm költészettel kapcsolatos érzelmeire. De talán belátja, hogy bárki művész számára az ihlet nem egyéb, mint munka, amit a cselekvési vágy indít el, máskülönben az ember megragadna az érzelmi átélésnél, s nem folytatná szívós, kemény, sokszor az alkotó számára fölöttébb kényelmetlen munkafolyamattal. Ez az oka, hogy írás közben gyakran „ellenőrzőm” érzelmeimet, önmaga ellentétébe sodrom, s a nevetségesség látszatába hozva mentem meg a nevetségességtől. Mint például ebben a versben: Felhő-mosolyú, mennyi bánat éri az embert, mennyi gond, mire hazalopja magának széltépett olajnyomatod. Mert az „eszményi igény” maszkja alatt mi mári tudjuk, hogy ebben a szerephelyzetben be kellett érnünk az eszmény másolatával; — ezt a szentimentálisnak induló témát egyedül a realitás beismerése menthette meg az alkotófolyamat kudarcától. Ladányi Mihály Azokkal viaskodunk, akik fontosak nekünk. Fontoskodók vagyunk, ha a világ, a valóság számára jelentéktelen dolgokkal foglalkozunk. ( Hiszem: Ladányi Mihály fontos dolog Magyarország számára. Tudom: sokan vannak, akik számára Magyarország sem fontos dolog. Tessék ezt kibogozni, végiggondolni, az öklöket ölbe ejteni, megnyugodni. És, ha már sokáig ültünk a megtalált belső nyugalomban, olyankor föl kell állni, föl kell szólalni, föl kell kelni. Ladányi panasza hazájára, hogy „nehéz ilyen viharzó nőt szeretni, ki színes rongyait sikongva rázza, de fiújával garasoskodik.. Fiújával, ki sírva magyarázza, hogy nincs jobb nő estétől reggelig”. • Ladányi Mlhány 1978-ban József Atilla-díjban részesült. A haza panasza Ladányira az, hogy nemcsak estétől reggelig akarja őt, teljesen a magáénak, de reggeltől estig is. A nappali józanságban is, a munkálkodás közperceiben is, az ihlettelenség óráiban is. A haza panasza, hogy a költő szertelenségében nemcsak szerelmet kér, de házasságot is. Törvényest, rögzültét. Véglegest. Önmagát kínálja, és a hűséget A régi Ladányi, az volt az Igazi... sóhajtják sokan, egyre többen. A szigorú szavú... aki képtelen volt a húsosfazék mellé telepedni... Ezek nemcsak az „új” Ladányit nem értik, de igazából a „régit” se érthették. Ladányi le meri magát fényképeztetni szép ingben, szép nyakkendőben is. A konformizmus is lehet divat Gondja van rá, hogy tiltakozzon a maga által teremtett divatok ellen is. Mert ő nem divatdiktátor akar lenni. Nem is tudna az lenni, soha. Mért Ladányi forradalmár. És örökké ifjú, boldog házas. Apáti Miklós Sikeres író Császár István 1967-ben jelent meg az első elbeszélése amit azóta számos folyóiratközlés, négy könyv, egy-egy film, tévéjáték, színdarab követett. Császár István tehát sikeres író. Pedig — mint minden igazi író — valójában nem író akar lenni, nem az irodalom, hanem az élet érdekli. Az irodalom csupán eszköz számára, amely- lyel megvizsgálhatja, megmutathatja, milyen az életünk, és milyenek vagyunk benne mi magunk. És mert mélységesen érdekelt az eredményben, a vizsgálat során maximális pontosságra törekszik. E két tényező: a személyes érdekeltség és a vizsgálat pontossága — más szavakkal: elkötelezettsége és varázslatosan pontos, érzékletes stílusa teszi minden írását hiteles, meggyőző irodalommá. Császár István vizsgálódási területe jelenünkre és annak közvetlen előzményére, az ötvenes évekre terjed. Elbeszéléseiben a bennük részt vevők számára többé vagy kevésbé tudatosult tragédiák, zsákutcába mutató sorsok ábrázolásával arra figyelmeztet, hogy világunkban nagyon nehéz embernek lenni. Nehéz, mert a külső és belső körülményeink ezer lehetőséget kínálnak a lépés elvétésére, és csak a folyamatos erőfeszítés, a tudatos lét tehet bennünket emberré. Csak így nőhet életünk túl a puszta vegetáción, járulhat hozzá az emberiség előbbre jutásához. Az egyes ember — elvben — tanulhat mások kárán. Az emberiség, a társadalom azonban csakis a sajátján. Császár István hűséges és méltán 11- lúziótlan leltározója önmagunknak okozott töméntelen kárunknak. Nyugtalanító látleleteit, elmarasztaló ítéleteit nem vethetjük el, nem nyugtathatjuk meg magunkat azzal, hogy egy a maga, vagy generációja életkori sajátosságait, a társadalomba való beilleszkedés nehézségeit (amin a magunk idejében mi is átmentünk, s amit mi is kinőttünk) általánosító „fiatal íróról” van szó. Császár István tíz éve, túl a negyvenen is ugyanazt mondja, s nem akárhogy. Nem egy ember, nem is egy korosztály, hanem egy társadalom: a szocializmusba vezető úton tapogatózva haladó emberiség életkori sajátosságai, konfliktusai mozgatják Császár tollát. És akkor jutunk gyorsabban előre ezen az úton, ha egyik főszabályként elfogadjuk Császár István axiómáját: „Emberi értelemben rossznak lenni annyi, mint elfogadni az életet olyannak, amilyen.” Császár István 1978-ban József Attila-díjban részesült. Menyhért Jenő NŰGRÁD - 1978. április 9., vasárnap
