Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

Vasarely hetvenéves Műveltség és civilizáltság Victor Vasarely, magyar ne­vén Vásárhelyi Győző hetven- esztendős. A Franciaországban élő, világhíres festőművész- az op-art nagyhírű mestere 1908. április 9-én látta meg a nap­világot Pécsett a mai Kápta­lan utca 3. számú házban, Jó rajzkészsége már gyermekko­rában kitűnt, de mégis keres­kedelmi iskolát végzett, irodai alkalmazott volt már, amikor festészeti tanulmányait a Bortnyik-féle festőiskolában Budapesten megkezdte. 1930- ban azután Párizsba utazott, ahol le is telepedett, máig ott él. Franciaországi Aiexn Pro- vence-ban létesített alapít­ványt — amely múzeum, mű­terem, vitahely dokumentációs központ is, s egyben a Vasa­rely által hirdetett „boldog színes város” egyik prototípu­sa. Nem sokkal később Pécsett, a hajdani szülőházban meg­nyílt a világ harmadik Vasa- rely-múzeuma. Annak a las­san kialakult és megerősö­dött jó kapcsolatnak az ered­ményeképpen, amely a hatva­nas évek végétől kezdve Va­sarely és Magyarország, azon belül is szülővárosa között las­san kialakult és megerősö­dött. Pécs múzeuma, a Janus Pannonius Múzeum már ko­rábban levelezett Vasarelyvel, aki 42 szerigráfiát ajándéko­zott szülővárosa Modern Ma­gyar Képtárának. Ezekből a művekből 1969-ben külön ki­állítás is volt Pécsett. Az első lépések után megtörtént a megállapodás: az egykori szü­lőházban állandó kiállítás nyí­lik, amelynek anyagát maga a művész válogatta össze részint saját műveiből, részint a tu­lajdonában levő kortárs mű­vekből. A pécsi Vasarely-múzeum végül is 1976. június 5-én nyílt meg, a művész személyes rész­vételével. / Vasarely, Párizsban reklám­grafikával foglalkozott, majd festett, de festőművészi kor­szakát ma „tévutaknak” ne­vezi. Már 1951-ben ezeket mondta: „A táblaképfestészet nem túlhaladott, a szó nega­tív értelmében. De az egyéni egyre inkább átadja helyét a közösnek, és ez a folyamat napjainkban a technikai fejlő­dés következményeképpen egészen új külsőt ölt. Vallom, hogy a képzőművészet meg­érett a festészet, a szobrászat, építészet és várostervezés ha­talmas szintézisére...” Az op-art világsikere köz­ismert. Vasarely színes váro­sai sok vitát, de feltétlen ér­deklődést váltottak ki világ­szerte. A hetvenéves művész több mint húsz esztendeje ír­ta le azokat a sorokat, ame­lyek azóta is meghatározzák művészetét, amelyek azóta termékeny hatásukat is bizo­nyították: „Társadalmi művé­szetről álmodom. Feltétele­zem, hogy az ember a képző­művészet iránt ugyanolyan mély vágyakozást érez, mint a ritmus és a zene iránt. Ter­mészetéből adódóan vágyik az érzékletes örömökre, és — hi­szem — ismét megvan min- -den lehetőség, hogy ezt a vá­gyat ki is elégítsük. Emberse­reg, néptömegek, élőlények sokasága — íme, az új di­menzió.” 1976-ban magyarországi lá­togatásakor interjút adott Vic­tor Vasarely. Ebben kifejtet­te többek között hogy; „A művész elavult kifeje­zés. Közrejátszik ebben a tra­díció, az a szabály, amit a XIX. század burzsoáziája teremtett: a művész az, aki képet fest, amit aztán aranykeretben a szalon falára vagy a páncél- szekrénybe lehet tenni. A »■művészből-« minél előbb »ne- vet«-kell csinálni, hogy képei minél többet érjenek. Ez a fajta elismerés nem érdekel.” Hogy egyezteti ezt össze sa­ját helyzetével, hangzott a kérdés, hiszen ő éppen ezt a művészfogalmat látszik igazol­ni, műveinek „árfolyama” egyre magasabb, éppen abban az értelemben, ahogyan ezt elmarasztalólag említette. „— Igen — válaszolt Vasa­rely — de kastélyt restaurál- tatni, múzeumot építeni, ala­pítványt létesíteni, ez kolosz- szális anyagi erőfeszítéseket követel. Ahhoz, hogy ezt meg­lehessem, el kell fogadnom a világ elképzelést, hogy én világhírű op-art festőművész vagyok... Kommunista bará­taim nagyon jól megértették, hogy pénz nélkül mindezt és még egy sereg dolgot nem le­het megcsinálni.” Kommunista barátai — ez a Francia Kommunista Pártot jelenti, amelynek Victor Va­sarely is tagja, s amelynek ré­szére gyakran készít képeket, plakátokat, nyomtatványokat. A pécsi Vasarely-múzeum négy földszinti és három eme­leti nagyteremből áll, a folyo­sók padlózata süttői mészkő, a boltíves termek fehérre me­szelt falait csak nyersszínű falborítás teszi válozatossá. Ebben a környezetbe kerültek Vasarely szerigráfiái, fest­ményei és szőnyegei, valamint Claire Vasarelynek, a mű­vész feleségének munkái, és azok a művek, amelyeket Va­sarely saját gyűjteményéből válogatott a pécsi múzeum számára: Hans Arp, Cruz- Diez, Auguste Herbin, Fran­cois Morellet, Frantisek Kup- ka, Nicolas Schöffer és má­sok képei. Nincs tehát még két éve sem, hogy a múzeum megnyi­totta kapuit Mégis több ven­dégkönyv megtelt már, ma­gyar vendégeken, iskolai, üze­mi csoportokon, magánlátoga­tókon kívül szinte alig van olyan ország, ahonnan ne ér­keztek volna érdeklődők a Va- sarely-múzeumba. Tavaly több mint 180 ezer látogatója volt Vasarely szülőházának — amely Pécs múzeumi utcájá­nak végén, a Zsolnay-kiállf- tással szemben, a Csontváry- múzeum közelében áll, pár lé­pésnyire a most készülő Uitz- múzeumtól. H. E. Szavaink, kifejezéseink az idő múlásával átértékelődnek. Annak idején, ha műveltségről volt szó, egyáltalában nem a fejlett országokra jellemző fo­gyasztási szokásokra, viselke­dési módokra gondoltunk — ez utóbbiakat így foglaltuk össze: civilizáltság. Civilizált ember nem köp a padlóra, nem káromkodik, megmossa a nyakát, zsebkendőt használ, cipőt visel és nyakkendőt, ház­ban lakik, lepedő van az ágy­ban, villamoson, autón, vas­úton utazik. E kifejezés — civilizáltság — bizonyára azért kopott ki a szóhasználatból, s mindaz, amit régen jelentett, azért csúszott át a műveltség- vagy kulturáltság birodalmába, mert szó szerinti fordítása: „polgárosultság” idegenül, majdhogynem ellenségesen csengett a mi társadalmunkat építő emberek között. Van azonban ennek az értelemel­tolódásnak egy másik, sokkal érdekesebb és fontosabb gyö­kere is. Ha a műveltségre, s az azt eredményező művelődésre gondolunk, akkor el kell is­mernünk, hogy bizonyos szempontból minden emberi tevékenység művelődési tevé­kenység. Pontosabban: min­den emberi tevékenység értel­mezhető olyan szempontból, hogy milyen viszonyban van az emberi képességek kimű­velésével. az egyén személyi­ségének fejlesztésével. Marx a társadalmi fejlődésfolyama­tot úgy jellemezte, hogy az a munkában, a társadalmiság­ban, a tudatosságban és az univerzalitásban kifejeződő emberi lényeg megvalósulási folyamata, azaz. közérthetőb­ben: ez a fejlődésfolyamat ad lehetőséget minden egyes em­bernek arra, hogy teljes ön­magát létrehozhassa és tettei­ben kifejezhesse- Ha így néz­zük, akkor valóban művelő­dési tevékenység az.izzó va6- darab kovácsolása éppúgy, mint az ügyészi munka. a gyermekorvoslás, vagy éppen az olvasás, a zenélés, a világ­járó utazás. Ehhez képest kissé pontosabban így fogal­mazhatjuk meg ezt az előbbi, talán túlságosan általánosító gondolatot: művelődés, kultu- rálódás minden olyan tevé­kenység, amelynek szellemi vonatkozásai gyarapítják az ember tudományos, művészeti és mindennapi ismereteit nö­velik erkölcsi, esztétikai és egyéb értékeit, az éppen ural­kodó társadalmi szokásokhoz alakítják viselkedési normáit­így már csakugyan belefér a „művelt”, a ..kulturált” ki­fejezésbe mindaz, amit'annak­idején így fejeztünk ki: „Ci­vilizált”. S tudományos szem­lélődés! alapként, a társada­lomtudomány területén búvár­kodó kutatók számára csak­ugyan hasznosnak és jónak látszik ez a meghatározás, mert akár deduktív, akár in­duktív módszert használjanak, akár szociológiai, akár társa­dalomontológiai módszerrel közelítsék meg kutatásuk tár­gyát, kitűnően felhasználható, s áttekinthető az így megraj­zolt térkép. Ám ami a hétköznapok éle­tét illeti, nem vagyok biztos benne, hogy hasznos-e le­mondani a ..civilizált” kifeje­zésről. Lépten-nyomon hall­juk és olvassuk az ilyeneket: „A kulturált utazásért. •. A kulturáltan viselkedő ember... Az üzletek kulturáltsága.. •” Figyeljük meg, hogy sehol és soha nem ezt mondják: ,.A művelt utazásért... A művel­ten viselkedő ember... Az üzletek műveltsége (?)....” — így, magyarul beszélve, kul­túra helyett az ugyanazt je­lentő műveltséget mondva ugyanis nyilvánvalóvá válnék, hogy egyáltalában nem a ko­rábban említett tudományos vonatkozásban hangzanak el ezek a kifejezések, hanem ar­ról van szó, hogy a vonatok legyenek tiszták és fűtöttek, az emberek viselkedjenek ta­pintatosan és udvariasan, a boltokban szolgáljanak ki tisz­tességesen és gyorsan, még­hozzá ne zsákból és szakajtó­ból, hanem konténerből és hűtőpultból és így tovább. Azaz: kár összetéveszteni az ismeretanyagbeli és erkölcsi műveltséget a régi szóhaszná­lat szerinti „civilizáltsággal”. Legalábbis a hétköznapi be­szédünkben kár. Az említett kifejezések mindegyikében ci- vilizáltságról volt szó, és nem műveltségről, ezt az értelmi csúsztatást próbáljuk azzal leplezni, hogy műveltség he­lyett kulturáltságot mondunk. Mert így nem olyan kirívó a kifejezés értelmetlensége. Bizony, nem csoda, ha az ember e kifejezések hallatán ilyesmit gondol: „Nekem a hentes szép húst mérjen, ahe­lyett, hogy Homéroszt idézi, a mozdonyvezető pedig tartsa be a menetidőt ahelyett, hogy a fűtőnek kiselőadást tartana Picassóról, vagy a Bemouilli- tételről”. Javaslóm a „civilizált” sző rehabilitálását! (kemény) iiiiiiiiiiaiBiiM A Káptalan utca 3. a Vasarely-múzeum A Vasarely-múzeumban •l* *i* #’♦ ♦♦♦ *1* *1* *1* *** *1* *Z* *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *«♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ ♦!* *1* *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* *1 Gulay István: Szomorú történet a neokolonializmusról |7 Ivem, hogy mindent '-'meg lehet értetni a gye­rekkel, csak jól kell megvá­lasztani a példákat. A csalá­di életből születhetik a leg­jobb hírmagyarázat. Nincs az a mélyrétegű, kacifántos nemzetközi probléma, amit egy jófejű családfő meg ne értene, ha körülnéz saját bi­rodalmában. Azzal állt elém a minap tízéves Kelemen fiam, akit már sikerült rászoktatnom az újságolvasásra, hogy: — Apu, mi az a neokolo- nializmus? A nyelve eleje és a vége összeakadt, ahogy kimondta a szót, de sebaj, majd én el­magyarázom neki, hogy mi az. Kihívtam az erkélyre (onnét van. legmesszebbre a konyha, ahol az anyja a va­csorát főzte), rákönyököltünk a korlátra és elkezdtem: — A neokolonializmus, fi­am, az, amit nagyanyád mű­vel! Roppant elégedett voltam magammal. Kelemen azonban nagy szehieket meresztett, s ha jól láttam, nem tudta el­dönteni, most vigyorogjon, vagy minél figyelemesebb, bölcsebb képet vágjon. Vé­gül amolyan középutas meg­oldást választott, a fejét oko­san félrebiccentve a szemét derengette, mintha motosz­kálna benne valami. — Magyarul a kolonializ­mus — folytattam —, azt je­lenti: gyarmatosítás. A neo- kolor ializmus: új gyarmatosí­tás. A régi, klasszikus gyar­matosítás úgy történt. Kele­men, hogy leigázták a népet, meghódították a földet. A neokolonialisták nem fegyver­rel, hanem a pénzükkel, a tőkéjükkel uralkodnak más országok felett. Nagyanyád neokolonialista — A pénze a fegyvere? — szólalt meg a kölyök. — Ügy van, úgy van! — helyeseltem a boldogságtól repesve. (Milyen eszes az én fiam!) A másik lábamra nehez- kedtem, mert most a kérdés másik oldalát kellett megvi­lágítani a gyerek előtt. Azt, hogy miképp megy végbe a neokolonializálás. — Figyelj, Kelemen! —r megsimogattam a buksi fejét. — Mikor mi anyáddal össze­házasodtunk, nagyanyád gaz­daságilag fejlett, felesleges tőkével rendelkező hatalom­nak számított. Én és anyád meg fiatal köztársaság vol­tunk. Nekünk elveink voltak: szuverenitás, egyenlőség, test­vériség, szabadság, önrendel­kezési jog... Nagyanyádnak meg pénze volt! 0, Kelemen, nehéz fiatal köztársaságnak lenni!... — A kölyök hunyo­rogva nézett rám. Nem sze­rettem, mikor így néz. De nem akartam félbeszakítani a magyarázatomat. — Nagy­anyád látszatra elismerte jo­gainkat és elveinket — foly­tattam —, csakhogy neki ott' volt a tőkéje, a pénze, ami­nek a mi nemzetgazdasá­gunk ugyancsak szűkében volt. Figyelsz, Kelemen?... És nagyanyád nagyon szerette volna, ha mi az ő gyarmat- birodalma lennénk. Neki volt pénze, nekünk nem volt la­kásunk... Már pedig, mondd meg őszintén. Kelemen, mit kezd egy fiatal köztársaság lakás nélkül? — Politizál... — bökte ki Kelemen. (Megijedtem, at­tól tartottam, ezzel az elő­adással is úgy járok, amit a gyerekek születéséről tartot­tam: pontosan tudta, miről van szó!) — Még nem politizál — mondtam ellent presztízsből. — Nagyanyád tehát megvette nekünk ezt a lakást, s vele a jogot is, hogy lépten-nyo­mon beleszóljon az életünk­be. Neki ronda a könyvespolc, amit én eszkábáltam össze, és tönkreteszem a falat, ha beverek egy szeget. Mi, ki­csiny, szegény ország persze összeveszünk vele... mire ő azt bizonygatja, hogy jellem- telenek vagyunk, mert a la­kást elfogadtuk, de őt nem, mert nem hallgatunk rá! Képzelj el, Kelemen, egy fia­tal, fejlődő államot, amely a maga útját akarja járni, de a gazdag ország nem fogy ki a jó tanácsokból és folyton- folyvást beavatkozik a kis or­szág belügyeibe. Szuvereni­tásával mit sem törődik, sár­ba tapossa függetlenségét... Hát szabad államiság ez?! A gyerek gondolkozás nél­kül rávágta: — Hát nem! Szárnyakat kaptam. Ez az én fiam! — A kolonializmus, Kele­men, földünk legnagyobb szé­gyene! A neo is, meg a régi is! — mondtam tűzbe jőve. — A pénzzel való leigázása népeknek, embereknek épp­oly becstelen dolog, mint fegyverekkel kényszeríteni valakire az akaratunkat! Hatásszünetet tartottam. Eméssze csak meg jól az ed­digieket a fiúi Közben me­gint lábat váltottam, mert a kolonializmus modern, rejtett formájának taglalása követ­kezett. Amint rápillantottam a gyerekre, észrevettem, hogy gyorsan visszahúzta pofazacs­kóját kipúposító nyelvét. Folyton ezzel hülyéskedik... Most azonban nem szóltam rá, inkább folytattam. — Biztosan olvastál már azokról a segélyekről, amik­kel a gazdag országok a fej­lődő országokat támogatják. Nos, jó ha tudod, Kelemen, hogy ezek a segélyek nem egyebek, mint a neokolonia- lizmus eszközei. Azt mond­ják: ennek és ennek az or­szágnak százmillió dollár se­gélyt adunk. Érted? És jön­nek a. tanácsaikkal, mint nagyanyád, hogy kaptál száz­millió dollárt, most pedig tedd ezt, tedd azt, mert kü­lönben...! És következik a fenyegetőzés. Pocsék dolog, hallod a neokolonializmus. Sötét dolog. Adok, ha... Min­dennek ára van! Kelemen komor arccal bó­logatott. Közben a szája szé­lét nyalogatta. Gondoltam, izgalomba jött a mondottak­tól. Jár a kicsi esze. Érzékeny fiú! Ekkor felemelte a fejét, rám nézett és azt mondta: — Ne haragudj, apa, de te is neokolonialista vagy! — Egész könnyedén ejtette ki a szót — Te is csak akkor adsz nekem fagylaltpénzt, ha meg­ígérem, hogy jó leszek!... Az anyja teremburáját! El­keserítenek találtam, hogy ennek a büdös kölyöknek el­magyarázok valamit, s ben­ne az egészből csak a fagy­laltpénz jut eszébe. Hát ezért nyalogatta a száját az előbb! Kedvem lett volna szájon vágni, ne keverje össze az én fagylaltjaimat a világpoliti­kával... Csengettek. Az anyja kiki­áltott a. konyhából: — Nyisd ki az ajtót, Kele­men! A gyerek már fordult is mellőlem. Elrohant. Ott ma­radtam a korlátra támaszkod­va, vállamon mázsás neo- kolonializmussal. Anyósom hangját hallottam. — Jaj istenem!... Mért ilyen ferdén tettétek fel ezt a polcot a konyhában? Nem tudtatok szólni; Megmondtam volna, hogy kell egy ilyet felszerelni!... Már jöttek be a szobába. Döfködte a hátamat anyósom hangja. — Gyere csak, Kelemen! Hátrafordultam. Bebámul­tam a szobába. Anyósom a hatalmas táskájában kotorá­szott, aztán kiemelt belőle egy kockás szövetnadrágot. Maga elé tartotta, úgy mu­tatta a lányának, az én fe­leségemnek : — Ugye, aranyos! — Tűn déri! — kiáltotta a feleségem. Megfogta a nad­rág szárát és markolászni kezdte az anyagot. — Nézheted!... Ezt nézhe­ted, nem gyúródik! — har­sogta anyósom. Százszor megmondtam, hogy az én fiam farmerben nő fel, nem fog mindennap másik nadrágban jampizni! Kelemen oldalt állt, kezét összekulcsolta a háta mögött és türelmesen várt. Túl jól­nevelt ez a gyerek, fordult meg a fejemben. Hogy kéne elrontani? Mit áll ott, ugrás­ra készen, készségesen? Mi köze ahhoz a nadrághoz? — Angol! Irtó modem! — hallottam. A fiam odalépett, a keze még mindig hátul, és figyel­mesen nézte a nadrágot. — Tetszik, Kelemen? — Tetszik — felelte. — Tetszik, nagyon.... — No, ha leveted azt a ronda, kopott farmert, akkor a tiéd leheti A gyerek hallgatott. — Leveted a farmert? — kérdezte anyósom átható hangon. — Le — szólalt meg kis szünet után a fiam, és a nadrágért nyúlt. < IT át ez... Ez a színtiszta, a legszümyűbb neoko­lonializmus. Ez! Háborogtam az erkélyen. Gőgösen néztem a kockás nadrágban visszatérő < fiamat. Borzalmasan állt raj­ta, arcán mégis együgyű, bol­dog vigyor. Kelemen, mondtam ma­gamban, gyarmatosítottad magad! 8 NÓGRAD - 1978. április 9., vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom