Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
TAMAS ISTVÁN: HÁZAK ragadtak meg házak között a fák fák között az utak Mindenek fölött az ember Eb nyüszített És elragadt a ló S léptem miként az embernek írva van És cserepek hullottak És zsindelyek hullottak fél méterrel születésem után fák között az útra És elindultam Emberek nélkül emberekkel szegélyzett utakon a házak között FARKAS ANDRÁS: FOGATOSOK ÚJ K Ö N V V £ K A Kossuth Könyvkiadó új- István és Tandori Dezső. So- danságai közül ez alkalom- kadik kiadásban látott napmai felhívjuk a figyelmet világot — az ungvári Kárpá- Földes Péter Belvedere vagy ti Kiadóval közös gondozás- a Boldog béke tíz utolsó éve *ban — Lev Tolsztoj Feltá- című dokumentumregényé- madás című regénye, s Avi- re. Az izgalmas és történeti légirodalom remekei 7. soroza- dokumentumokra támaszko- tában a nálunk is igen népsze- dó munka az Osztrák—Ma- rű Mihail Bulgakov A Mester gyár Monarchia utolsó tíz és Margarita című regénye; esztendejének és a tragikus utóbbi E. Fehér Pál utósza- véget ért Ferenc Ferdinánd- vával. A magyar—csehszlo- nak. Ausztria és Magyaror- vák közös kiadás keretében szág trónja várományosának — a pozsonyi Madách Kiadótörténetét mondja el a kró- val közös gondozásban — je- nikás hűségével, bepillantást lent meg Vilém Závada vá- engedve a politika boszor- lógatott verseinek kötete, kánykonyhájába is. Huszár Tőzsér Árpád utószavával és Tibor szerkesztésében jelent szerkesztésében, meg az a tanulmánykötet, amely az értelmiségiek szoci- ------------------------------o lógiai viszonyait vizsgálja Értelmiségiek, _ diplomások. A Móra Ferenc Ifjúsági szellemi munkások címmel. Könyvkiadó az életrajzi sorozatában megjelentette az így------------------------------- élt Kolumbusz című kötetet; s zerzője a kalandos életrajzi Az Európa Könyvkiadó a regények népszerű írója, Er- népszerű Modern Könyvtár dődy János. Liptá’k Gábor sorozatban megjelentette a Ezüsthíd címmel megjelent mai Kazah-elbeszélők anto- könyve meséket, mondákat, lógiáját A díjnyertes ló cím- elbeszéléseket tartalmaz. Már- mel. Az antológia írásai ki- kus Istvár. Forradalom és tűnő áttekintést adnak a szabadságharc 1848—49 című szovjet rendszer éveiben ön- munkája sok érdekes képpel, álló életre kelt kazah iroda- térképpel, s egyéb illusztrálom magas erkölcsi-művészi cióval látott napvilágot. A fejlettségű elbeszéléseiből; szovjet Gavriil Trojepolszkij gazdag anyagát Katona Er- ifjúsági regénye a Feketefülű zsébet válogatta és ő látta el fehér Bim. A Hol volt- hol a kötetet életrajzi jegyzetek- nem volt... sorozatban je- kel is. Hans Carl Artmann lent meg Hiszem, ha akarom How much, szivi? című köte- című antológia (válogatta tét Oravecz Imre válogatta, Dörnbach Mária), s a magyar ő írta az utószót is, a fordí- gyerekek közt is örökké tás munkájában pedig rajta népszerű Andenssen legszebb kívül olyan kitűnő műfordí- meséi. (A meséket válbgatta tok vettek részt, mint Eörsi és átdolgozta Rab Zsuzsa.) KASSÁK LAJOS: Munkásportré Ezt a fejet nem formálta saját képére az Isten ezt a fejet a tegnap emléke és a ma kétségei gyötrik ebben a fejben forradalmak magvai csíráznak erre a fejre régóta lesben áll a hóhér ezeket a kezeket a teremtés eszméje vezérli ezek a kezek balról áldottak és megátkozottak jobbról ezek a kezek lesújtanak és felemelnek egyszerre ezek a kezek bilincsek nyomait viselik ezek a kezek nem kulcsolódnak imára ezek a kezek undorodnak a vértől ezek a lábak nem csúsznak el egy narancshéjon ezek a lábak összekötik nyugatot a kelettel ezek a lábak agyontapossák a sárkány hét fejét ezek a lábak eljutnak arra a tájra melyről a fej álmodik ez a szív zsarnokok fegyvereitől sebzett ez a szív saját parazsából újjászüli önmagát ez a szív az én szívem ikertestvére ez az ember olyan amilyen én vagyok egyazon ég alatt egyazon dalt daloljuk vetésről aratásról. KISS MIHÁLY: Hát ezért- válasz a Láng gyári munkásoknak A munka Ogy belevág a hétköznapokba Hogy a lelkünk Az idebenti olyan lesz Mint az odakinti Szerszám a gép a norma Az újratermelés módja Hogy a gyerek is közgazdasági forma Hát ezért akarunk magunkból Kimenekülni naponta. — Láttad, milyen szép gerendavéget hozott haza ma is ez a bunyik Gáspár? — Én...? Hát láttam. — Jó az! Több azzal is.il A férfi babot válogatott; tulajdonképpen nem is figyelt az asszonyra. — Több. Persze. — Neked leesne az aranygyűrű az ujjadról? — Nekem? Hogy? Szóval, ma is hozott Gáspár fát? Minek az — s arra gondolt: ott a szeneskamrában a rengeteg szén, gyűjtés. Gáspárékra is rárohad mind, de ők azért hozzák. „Fulladjanak meg, vagy úsznának le a Dunán!” Az asszonya meg csak mondta a magáét. Hogy csak annak van, aki szerez, aki nem rest. S jött a bezzeg! Mert éppen az ő férje ilyen pipogya senki, akarattalan mamlasz. — Nézd meg! Ök ma is húst esznek. Egy üveg bor is kerül az asztalra. Mi meg babot eszünk... — Oszd be egyformára. Minek fizetés után húst hússal enni? — ... A sört meg borral inni. A pálinkáról nem is beszélve! Dávid Imre erre nem szólt semmit. Ördöggel és asszonynyal vitatkozni nem okos dolog — gondolta. S mintha számlálná a kavicskemény babszemeket. Közben azért átlépett a szomszédba. „Az isten se teremtett még két ilyen gazembert a földre, mint ez a két Gáspár...” Ott ültek kinn a tenyérnyi kis tornácon. Fonott asztal, székek. A fiatalabb Gáspár görnyedten ül az asztal mellett — apja merev büszkeséggel nézi a fiát, savószürke szemében dac és kérkedés: „lám, ez az én művem!”. Olykor szélesre nyitja az öreg a száját, mintha mondani akarna valamit. Nem szól, s csak olyankor nyitja ki a száját, ha az utcán jön valaki. Hogy vegyék észre a platina fogsorát. „Mi az istennek neki platina fogsor? Hiszen egy forintot nem ér a tüdeje. ..”. A bunyik, veresnyakú fia olykor tölt, int az apjának, isznak. Szót alig váltanak, pedig az öreg Gáspár beszédes ember. Ahogyan mondják róla: politikusféle. De persze soha senki nem hallgatott rá, s nem is vitte semmire. Vasárnap délelőtt volt. Szép napfényes idő. A sugarak ré- zsút belevágtak a hosszan elnyúló alacsony házak mocskába. Hat ajtó, hat kis tornác, hat tenyérnyi udvar, hat kicsiny, hat nagyobbacska ablak. A konyhai ablakokat nem éri a fény. Vasárnap van — állapította meg Dávid Imre. „Szép vasárnap!” S aztán a homlokára csap súlyos tenyerével. — Hogy azok... azok ma fát hoztak? — Láttam! — Ma láttad? — Láttam, na! — Vasárnap van! Hát bolondnak nézel engem? Az asszonyban felforrt a méreg. Érezte, hogy rajtakapták a hazugságon. — Ki mondta neked, hogy ma hozták? De hoztak. Tegnap hoztak. A férfi hamar lecsendesedik. Megesküdne a szűzmáriás édesanyja halotti porára, hogy a felesége a mai napot említette, de ördöggel és asszonynyal. .. Nem szól. Különben is magával vitatkozó a természete. Az idősebb Gáspár átszólt a kerítésen. — Szomszéd! Ha végeztél, tisztelj meg bennünket. — Már végeztem — s állt fel. „Ó, micsoda finomkodás! Méghogy tiszteljem meg őket! Játsszák az előkelőt... Bizonyára valamelyik könyvben olvasta a vénség... Hogy megtiszteljem őket!” Az egész Dunántúlon tudják, hogy a Gáspárokat valahonnan egy isten háta mögötti szabolcsi faluból toborozták ide, a bányához. A trágyát még le se koptatták a sarkukról, s lám, már hetvenkednek. Az öreg rákapott a könyvekre, s most azzal henceg, amit abból kiolvas. A fia meg? „Kapar”, ahogyan valamikor megtanulta — falun... Feleséget persze nem tudott választani. A Göndöcs família addig csalogatta, etette apjával együtt, míg végül megtörtént a házasságkötés. Persze, röhögtek rajta. Ám a Gáspároknak megérte, hiszen mind a ketten átköltöztek a legényszállóról a telepi lakásba. Dávid Imre köszönt, kezet fogtak. A fiatalabb Gáspár csak féloldalasán nyújtotta ki a kezét. Az öreg meg is rótta érte. — A vendégeket felállva illik fogadni! — Ugyan, Gáspár bácsi! A fia meg vigyorgott, nagy lófoga sárgásán virított elő húsos szájából. — Ilyenkor, kedves öcsém, a legokosabb lenne kisétálni az erdőbe, vagy valamelyik tó partjára. — Aztán minek menne oda az ember? — Jó levegőt szívni. — Hát ez nem jó? — Nézd csak! — zsebkendőt vett elő, megköpködte, majd a szája elé tette. Ket- tőt-hármat szívott, jó nagyokat, s mutatta a fehér kendőt. — Csupa korom! Látod? Ezt mind a tüdőre szívjuk! — Erről is olvasott valahol Béni bácsi? — Olvastam, nem olvastam! A magad szemével látod. — Csuda okos ember maga. .. — Ez tapasztalás! — Gógyé is kell hozzá! — jelentette ki a fia, s nagyot osztani! — zsémbelt a felesége, mikor meglátta az üvegeket. Vett ugyanis három üveg Kövidinkát, meg tíz üveg sört, sőt egy üveg Mecsekit is. — Nem hagyom magam szégyenben — intett a szomszédok felé. — Vasárnap be- rúgattak! — Neked persze vissza kell adni a kölcsönt! — Vissza! — Kettőt akarsz berúgat- ni? A fiatal Bénire rámegy a gatyád... Mert én nem adok egy fillért se, ha ezt megittátok! — Csendesebben, az istenért! Szégyenbe akarsz hajtani? ásított. Ezzel az ásítással talán azt akarta jelezni: köztudott, hogy az apja, sőt az egész Gáspár család okos, vagy pedig azt, hogy okos ugyan az öreg, de szörnyen unalmas az esze. Ásított, majd mint egy rozmár, nevetett. Az apja is nevetett, de ő úgy, mint egy csikó. — A vendégről elfeledkezter tek? — állt meg az ajtóban a Göndöcs lány, a fiatalabb Béni felesége. — Elnézést, szomszéd! Elnézést, öcsém! — mentegetőzött az öreg. — Tölts, fiam, tölts! — Jó színben vagy, Mariska! — udvariaskodott Dávid Imre a háziasszonynak. Mintha isten tudja milyen régen nem találkoztak volna. Holott naponta számlálatlanul látják egymást, egy klozetra járnak, s megesik, Marcsa ott áll hálóingben az ajtó előtt, míg Ő a hajnali szükségét végzi. Kócosán, gyűrött arccal nem valami gusztusos látvány az asszony. De a főzésben kipirultan, ebben a tapa- dósan szűk ruhában egészen formás — állapította meg magában Dávid Imre. .. .Fizetés utáni vasárnap, nagy ebédet parancsolt az asszonynak. — Még te beszélsz? Hogy osszam be! így nem lehet be-. Délután — mikor Gáspárék is túl voltak az ebéden — át- hivta a két szomszéd férfit. S mintegy mellékesen hozzátette: „Te is átjöhetsz, Mariska, van egy kis nekedvalóm is!” Tettek ki a ház elé asztalt, székeket; igazán hangulatos volt minden. Az öreg Gáspár örült, hogy valakihez beszélhet. — Apádból nagy ember lehetett volna. Én ugyan nem emlékszem rá, de sokat emlegetik az üzemben. Még igazgató is lehetett volna belőle, ha akar... No, belőlem is lehetett volna valami ilyesféle. De akkori eszemmel úgy gondolkodtam: a család az első, annak keres kenyeret! Ez még kis szaros volt, a két bátyja se sokkalta nagyobb. — Bolondokat beszél, apám! — Színigazat beszélek! De, apáddal te így ne szólj! Villogott a sárgás fogsora, mikor nevetve megjégyezte: — Mióta a könyveket eszi, nagyokos lett belőle — s rákönyökölt az asztalra, mint a kocsmában szokás. A két asszony ott ült a fal mellett, s valami semmiségről beszélgettek. Jobbára a férfiembereket lesték, s olykor rájuk szóltak: „Elég legyen már!” Csak az első pohár bor savanyú, s ára is csak annak van. A következő mind bódí- tóan kívánatos, s fillérbe se kerül, úgy hiszi az ember. Még benne se jártak a délután felében, már egyszerre beszéltek mind a hárman. Különösen a fiatalabb Béni magyarázott vérbeborult szemekkel. A bányáról beszélt, az üzeméről, hogy az nélküle semmire sem menne, akár be is zárhatnák. De ha egyszer ő megfogja a lapátnyelet, hát ott az úristen is recseg-mo- zog. Később átmentek Gáspárék- hoz. Persze, ott is csak a tornácig jutottak. Dávidné mondta, neki ezer még a dolga, s csak később néz át a szomszédokhoz. A fiatal Béni még hadonászott egy ideig, de egy- szercsak- ráhajtotta nagy busa fejét a szőrös karjára, s már aludt is. — Harapjanak valamit, apa! —- figyelmeztette a Göndöcs lány az öregebb Bénit. — Okos beszéd. Ha azt akarod, hogy az ital ne csináljon belőled állatot, hát egyél közbe’ egy-egy falatot. Az asszony piros volt, mintha ünnepi ebéd mellett főne maga is. S az édes italt, amivel a szomszédban megkínálták, minden porcikájában tüzelni vélte. Mindig szeretett volna beleharapni ennek a Dávid Imrének a fekete képébe, s jól megszívni a száját. Csak szerette volna. Ám hiába állt meg reggelente a közös klozet előtt, kilesve azt az időt, mikor a szomszéd a dolgára igyekszik. Dávid Imre nem vette észre. Talán a bikakinézetű férje tartotta vissza? „Persze, honnan tudná, hogy ez a hús- meg izomhegy este lefekszik az ágyba, a televíziót se nézni, mert szinte leragad a szeme, s alszik, alszik, egészen addig, míg munkába kell indulnia.” — Segíthetnél egy kis kolbászt vágni... Magasan van! — Segíts neki, öcsém! — mondta az öreg is. ö is kívánta a füstöltet. — Csak tartsd a széket — kérte az asszony, s a félhomályban felkapaszkodott. — Segíts már, te mamlasz! — nevetett. Dávid Imre esetlenül nyúlt az asszonyhoz. Érezte forró testét, meg a fehérség itt is, ott is megvillant. Egy villanásra bódító melegséget érzett, de azután józanodni kezdett. Még egyszer rátört ez a szédülés, mikor az asszony lelépett a székről, kezében egy pár füstölt kolbásszal. Majdhogynem a karjaiba esett a nő. Melle keményen a tenyerébe csúszott, s lihegve men- tegetődzött Göndöcs Maris. Kint még káprázott a vasárnap délután. — Egyenek! — tette elébüle az ételt. — Kicsiny savanyúságot is hozhatnál, lányom. Abból az erősebből... Segíts neki, öcsém! Az asszony végigmérte a szomszédot. — Ne segítsen! — s úgy ment, mint akit kergetnek. — Haragszik — fogta sutto- góra a hangját, mikor az asz- szony eltűnt a házban. — Bénire, a fiamra. Megárt neki az ital. Azt meg egyik asszony se szereti, ha a férje elnyúlik az ágyban, s csak horkol, horkol. .. — ravaszkásan hunyorgott. — Pedig ebbe nem ver lelket ma éjszaka. — Estére kipiheni magát — törölte meg homlokát Dávid Imre. Tulajdonképpen most eszmélt. „Most bosszút állhattam volna a fazsivány bunyi- kon!” — Estére? Hajnalig ez csak akkor mozdul meg, amikor mi bevisszük a heverőre. Gyere, essünk túl rajta... Berángatták valahogy a szobába. Az asszony ott feküdt az ágyon. Ruhástól, cipőstül. Az öreg ésendesen megjegyezte, amikor kisettenkedtek a tornácra. — Ügy látszik, ennek is megártott az ital... Dehát a vasárnap így megy el... fizetés után. Nálunk, bizony, minden garast össze kellett rakni. No, ez még akkor volt, amikor falun éltem a családommal. Mert az én feleségem olyan asszony volt, hogy minden fillért kétszer számolt meg, de annak a kezéből kivenni tíz fillért is bizony nehéz volt. Sőt, majdnem lehetetlen. Mikor meghalt, azt mondtam: nyugtassa az Isten. Hát mire spóroltál, Manyi- kám? Semmire nem vittük addig, meg nem is éltünk... — és mondta vég nélkül. Dávid Imre nem volt képes felfogni a szavak értelmét. Legszívesebben a falba verte volna a fejét, mely akkor kezdett el zúgni, követelőzni. Nem, nem is a feje volt: a vére. NÓGRÁD — ,1978, április 30., vasárnap 11
