Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

Mit csinál ma este ? Körkérdés a szabad időről Mari nénit húsvétkor tucat­nyi férfiember kereste fel kis házában, és egyik sem csak köszönni — locsolni ment hozzá valamennyi. Dénes Já- nosné töretlen derűvel nézi a háza előtt rohanó életet. Ság- újfalun, a főutcán áll a régi ház, amelybe esküvője után vitte az ura, de ahonnan el­hozta — az sincs messze. Két- három házzal arrébb, s az is áll. Töretlenül, derűs homlok­zatával a forgalmas útra néz­ve. — Ki tudta számítani? Na, ugye hetvennégy éves vagyok —mondja a ságújfalui bisztró­ban, kávéidőben. (Nocsak, az angol tee time, a teaidő ma­gyar változata is megszületett). A kávéidő az az idő, amely a vendéglátóhelyek nyitásától kilenc óráig eltelik. De eltelik az mindenképpen, kivált, ha olyan vidám asszony teszi-ve- szi magát a néptelen bisztró­ban, mint Mari néni. Forog a nyelve, derűt sugárzik a szeme, amikor mondja: — Na, ezek a fiatalemberek biztosan bedobnak két forin­tot a zenegépbe! A harminc­kilencest nyomják meg! A harminckilences számot jelölik a gépen is, mögötte Vörös Sári egyik híres lemeze mozdul. „Ketten vagytok a szívemben. ..” búgja a nótázó királynő, s Mari néni táncra is perdülne, ha lenne kivel. A kávéját lefőzik, a kis székét, amit valakinek kölcsön adott, visszaadják a pult mögül. Mu­tatja az egyik asztalt: — Lát­ják, ott ülök én majd minden este. A fiatalok sorra kérdez­nek, mit énekeljen a gép, Mari néni? Hát a kedvenceimet. Olyan szépen szól..: Jó régen, hét—nyolc éve hagyta abba az aktív sporto­lást Jakab Gábor, az Ipoly Bútorgyár szécsényi telepé­nek fiatal asztalosa. A sport­múlttól mégsem tud szabadul­ni. Mi is ezzel zavarjuk vagy- ishát a kérdéssel: — Miért hagyta abba, hol a régi ge­rely, amelyet kilenc évvel ez­előtt 63,86 méterre dobott? Megyei csúcs! A folytatás azonban elmaradt. Miért? S most mivel telnek az egyre, hosszabbra nyúló napok? — Akorriban csiszolóként dolgoztam, megerőltető, nehéz fizikai munkán. A vérnyomás­sal bajlódtam sokat, kint a pályán, aktív időben, néha fel­ment kettőhúszra—harminc­ra is. Ingadozott. Az erőnlétet így nem tudtam állandósítani, abbamaradt a gerelyezés. Van más. Az intarzia, a „fá- ból-fára festés” szép művésze­te, ami idejének nagy részét leköti. Mutatja a rajzokat, amelyek egy nagy munka minden részletét tartalmaz­zák. A terjedelmes intarzia a szécsényi üzem tanműhelyé­ben készül, a helyszínen, Ba­lassagyarmaton az új üzem­ház irodájában, már az előraj- zoláson is túljutott az alkotó. Itt, most az intarzia kivitele­Egyet lehet érteni azzal, az egyre szélesebb körben terjedő nézettel, hogy a kedvtelésből űzött tevékenység előbb-utóbb önképzésre is sar­kallja az embert. Ilyenformán a hobbi —, ahogy angol eredete után nevezni szokás - a köz- és önművelés egyik formája. A „hogyan élünk?” kérdés napjaink egyik leg­többet vitatott problémájára; a szabad idő hasz­nos eltöltésének módjaira a munka utáni életfor­mák hogyanjaira, a tartalomra akar rámutatni. S ha meggondoljuk, valóban az ember teljesebb, szebb életét határozza meg így vagy úgy az —, hogyan él az ember, hogyan élünk? Van, aki a kertre „esküszik”, van aki a ku­tyára, megint más esetleg valamiféle egyéni Hát bizony, keresve sem ta­láltunk volna különb példát arra, hogy a szabadidőzésben, tulajdonképpen semmi sem le­het igazán szokatlan. Galga- gután él Menczer Sándor, üzemmérnök, feleségével, két gyermekével egy régi, s rész­ben modernizált parasztház­ban. A falakon körbe-körbe • festett tányérok, a konyha csempéjén vidám-harsogó színekkel köszöntenek a be- j lépőre a kalocsai virágcsokrok, |( festett valamennyi, s vala­mennyit szabad kézzel pingál- ta a fiatal mérnök. Mit csinál ma este Menczer Sándor? Éppen tanácsot ad egy fűvészkönyv segítségével, — mert ő maga a kalocsai színekre állította szemét, szí­vét. — egy középkorú pa­rasztasszonynak: milyen szí­nekkel töltse ki a kézimunka drukkolásait. Nem ritka, hogy a galgagutai asszonyok felke­resik a fiatal mérnököt, hogy a színezésre nézve tanácsot kérjenek tőle a készülő kézi­munkához, hímzéshez. S ő maga, ugyancsak ügyesen for­gatja a tűt! „Két éve kezd­tem, sokat utaztam vonaton maja' minden második utas (persze a nők) hímzett. Meg­próbáltam, azóta jó néhány munkám elkészült”. Felesége blúzát is ő varrta, kihímezte, a kedvelt-szép kalocsai vi­rágokkal. De tüzes tűvel fára is rajzol virágokat, szépeket. Hogy mit szól a felesége? Az első tányért már 6 is meg­festette, s az is előfordulhat, hogy még a hímzésben is le­pipálja a férjét^ Menczer Sándor sokat mo­solyog. amikor beszélget. A virágokhoz szokott szeme, va­lósággal nevet. gyűjtőszenvedélynek veti alá magát és Idejét. Van, aki a színházért, más a moziért, a könyv­ért, az olvasásért rajong, ezeket helyezi minden másnál előrébb akkor, amikor szabad idejét beosztja, eltölti. Egy biztos, bármiféle „bogaras hobbi” legyen is az, ami az embert rabul ejti -, az elmélyülés során (ami ugye elkerülhetet­len egy igazán szenvedélyes időtöltésnél) a ké­zikönyvek, a szakfolyóiratok, a szakmai leirások, tanulmányok, dokumentumok garmadával veszi körül magát. S azokban is kellően elmélyülve — mór a művelődés egyik legfontosabb ágát, at önművelést sem hanyagolhatja el. Fotóriporter kollégámmal egy tavaszi napon kérdeztünk meg néhány nógrádi embert: — Mit csinál ma este? zése a feladat. Mit ábrázol, majd? A gyár ipartörténetét örökíti meg a kezdettől, a mai modern gépekig. Ez sokáig az estéit is kitöltötte. Most azon­ban változás után áll ő és fele­sége: kisgyerek van a háznál az esték vele telnek el. És a gerely? „Gondolkodtunk már rajta, újra elő kellene venni hobbiból. A feleségem magas­ugró volt”. Szöveg: T. Pataki László Kép: Kulcsár József Örökzöld gondról hallunk Kovács Lászlónétól, Bérce­ién. ■ — Sajnos, a berceli húsvéti bál a fiatalabb korosztálynak azért nem tetszett, mert csak a régi mulatozásnak, a ci­gányzenés éneklésnek adott lehetőséget. A fiatalabbak meg hamar elunták. Haza­mentek. Két bálra meg nem igen telik, sem időből, sem ener­giából, talán pénzből sem. Megváltozott az ízlés. A régi hangulatú mulatozás és a más, intimebb természetű, vagy éppen táncban vadabb beszélgetésekbe „szolidabb” szórakozási formák nehezen illenek össze. Nem is illenek egymáshoz — ez az igazság. Bál meg csak egy van, az meg olyan, amilyen. Kovácsné, vagy ahogy munkahelyén szólítják, Piros-. ka, nemrégen, mindössze né­hány hónapja dolgozik az Ipari Műszergyár berceli né­gyes számú gyáregységében. Azelőtt a bányánál volt állás­ban, titkárnőként tevékeny­kedik. Férje a fővárosban dol­gozik, ott jobb a kereset is —, s minden este hazajár a bérelt busszal. Szülőknél lak­nak, egy kisgyerekük van. helyzetük tehát tulajdonkép­pen kedvező. Hogyan él Bér­ceién egy fiatal pár? — A könyvek sokat jelente­nek. Rengeteget olvasok, s a kert is leköti az embert, ilyen­kor tavasszal. De amikor je­gyet tudunk szerezni — ko­csival megyünk Pestre, a Víg­színházba. Miért éppen a Víg­be? Mert az a színház nem tölti ki a nézőterét csak bér­letessel, s oda majd mindig kapunk jegyet. Most is szín­házba készülünk! Az amazonokról , tartják, hogy bár nő volt valamennyi, harciasságban felvették a ver­senyt a legkeményebb férfiak­kal is. Az amazon múlt való­ban letűnt. Hozzá, nem is olyan régen hamis szerepját­szások tapadtak. Az úrilányok lovaglását, vadászszenvedé­lyét, feltűnést keltő szivarozá­sát nevezték „nevén” az ama­zon szóval. A mai talpraesettség, a női határozottság, a sportolás irán­ti szeretet, a munkával is ösz- szefüggő lelki- és akaraterő — egyesül Sasváry Juditban. A balassagyarmati kórház 11. sebészetén nővér, a nővérszál­lás egyik legfiatalabb lakója egyben a legvidámabb, leg­határozottabb egyénisége is. — A focival, még a Balassi Gimnáziumban barátkoztam meg. Ott rúgtuk először a labdát a lányokkal, de én tu­lajdonképpen kapusként kezd­tem. Csatár lett belőlem. Sze­retem a küzdelmet a pályán, a fociban talán ez a legszebb. Engem érdekel, s ha lehet, újra összehozunk egy női csa­patot a tavasszal. Ezen a március végi estén is a pályáról jött, amikor fel­kerestük a szálláson. Két kis csapat játszott edzőmérkőzést, szó szerint a testi erőnlét fenn­tartása érdekében, s néhány üveg sör reményében. De az­ért fordulhat komolyra is a dolog. Vgy, mint nem is olyan régen. Szófiában, ahol a ma­gyar női focicsapat tagjaként (turistaúton voltak, alkalmi fellévés volt) „nullára verték a mezőnyt, öt ország női csa­patát”. S amikor nem gurul a labda, marad a könyv, a má­sik hobbi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom