Nógrád. 1978. április (34. évfolyam. 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

Emberöltő uasközelben Fénylő napok... TÖBB MINT fél évszázadot töltött el a most 69 esztendős Fridrich István egy munkahe­lyen, a mostani Salgótarjáni Kohászati Üzemekben. És ez korántsem végleges szám, hi­szen Pista bácsi a mai napig nem hagyta abba a munkát: új dolgozókat tanít be, fogókat kovácsol, megbecsült, fontos ember a gyárban. Tizenkét éves legényke volt, amikor — a hat elemi után — a gyárba került. „Eleinte amo­lyan kifutófiú voltam, taka­rítottam, vizet hoztam, regge­lit vettem a főnökömnek — fogott kedélyesen a mesélésbe. — Másfél év után szegődtet- tek tanoncnak, megtanultam a gépkovácsmesterséget.” Több mint húsz évet dolgozott gép­kovácsként, többnyire kapák formálódtak keze munkája — na meg a gőzkalapács ütései — nyomán. A háború végén pár hónapra német földre vit­ték dolgozni (vagy a front, vagy Németország! — ezt az alternatívát kínálták neki). Blauenben érte a szabadság 1945 májusában, szeptember­ben érkezett haza a már sza­bad Magyarországra. — Októberben álltam mun­kába — meséli a régi élmé­nyeket. — Akkoriban nagyon akartuk a munkát, hogy men­tői előbb fölépítsük a lerom- boltakat. Kiadták az Arccal a vasút felé! jelszót, sokan azt építették, mert nagyon kellett. Két hónapig magam is a vasu­tat építettem. Akkoriban lép­tem be a pártba, jó példával kellett elöliárnom: kramoá- csoltunk. csákánvoztunk, visz- szaraktuk a szétbombázott sí­neket meg talpfákat a helyük­re. Két hó múltán nagyobb szükség volt itt bent a mun­kámra, bejöttem hát, s kapá­kat kovácsoltam. — Milyen volt a visszatérés a régi helyre? — Azt mondhatom, hogy ahol abbahagytam, ugyanott folytattam. Ugyanaz maradt a darabszám, akárcsak a mun­Xdős Szabó István Kossuth- díjas érdemes szobrászművész kiállítása nyílik meg április 3-án Mezőtúron, a kiállítási csarnokban. A megnyitót Po­gány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója tartja. A Benczúrfalván élő ka. Persze rengeteg gonddal küszködött az ország, és ez ér­ződött a gyár életében is. Nem voltak még államosítások, ki így beszélt, ki úgy. Sokan haj­togatták: nem érdemes dolgoz­ni, nem a miénk a gyár. Igen- ám, csakhogy másképp nem le­het megélni, kivált akkoriban, amikor heti bérért jóformán csak egy skatulya gyufát kap­hattunk. — NEHÉZ VOLT akkoriban a kapakovácsolás? — Az a legnehezebb munka itten. Evvel mindenki tisztá­ban van: nagyon figyelni kell, mert ha kihagy egy kissé a ko­vács, vagy selejtet vét, vagy baleset éri. Ez a munka most is úgy megy, ahogy akkor; csak egy-két kisebb művelet könyebbedett. 1949-ig nyújtotta a kapá­kat. Akkor lett művezető. Fel­ügyelt az egész kovácsólóüzem egy műszakjának tevékenysé­gére: igyekezett megteremteni a gazdaságos és folyamatos munkát. Szívesen, könnyedén beszélt a régi időkről, de ko­rántsem zúdított ránk átte­kinthetetlen szóáradatot az ősz munkásember. — Változott-e azóta a mun­kák szervezettsége? — Hát gondoljon bele: ak­kor háromszázötvenen dolgoz­tak az üzemben, most meg majdnem százzal kevesebben, a termelés mégis több mint kétszerese az akkorinak. Sok­minden változott azóta: a fej­székbe például sajtolják a lyu­kat, a csákánygyártás egy me­legítéssel folyik — akkor két­szer is föl kellett hevíteni. So­kat segített az új, modern da- rabalógépek munkába állítása is. Akkoriban a munkások ta­licskákban maguk hordták maguknak az anyagot. Reggel ötre bejöttek, hogy kezdésre legyen, de kevés volt a talics­ka is, rengeteget veszekedtek. Ez aztán a műszak alatt is megismétlődött. Ma már tar­goncák készítik oda az anya­got, nem a kovácsok bajlód­művész ez év augusztusában ünnepli születésének 75. év­fordulóját, jelenleg is aktív művészi alkotómunkát végez. A mezőtúri kiállításon mint­egy félszáz alkotása repre­zentálja legfőbb művészi tö­rekvéseit. nak vele. Sokat könnyítettek a helyzeten az olaj- meg a gázkemencék is. Az évek során — kemény munkája mellett — sok gon­dot fordított a tanulásra is. Kijárta a hetedik és a nyol­cadik osztályt, azután több művezetői és politikai tanfo­lyamot elvégzett. Ezeknek kö­szönhetően 1957-ben főműve­zetővé lépett elő. — Korábban csak egy mű­szakra ügyeltem, ezután — a nyugdíjig, 1969-ig — a ková­csolóüzem mindhárom műszak­járól gondoskodnom kellett. Sokat kivett belőlem, igaz: na­gyobb lett a fizetés is.' A nyugdíj kezdete óta majd­nem tíz év szaladt el. S most mégis itt találjuk, a munka­helyen. Kék ruhában, sapká­ban, épp a beszélgetés előtt tette le a kalapácsot Pista bácsi. — Vagy másfél évig egy kis­üzemben raktároskodtam. Ak­kor szólt az egyik vezető, hogy jöjjek vissza. Űj dolgozókat ta­nítottam a kovácsolásra. Ma már egyre kevesebben van­nak, ezért fogókat készítek hol egyedül, hol ketten valakivel. Addig végzem, amíg bírom erővel. ■ — A nyugdíjas állás mellett természeteden több a szabad ideje. Mivel tölti, olvas-e, uta­zik-e? — AZ AZ IGAZSÁG, hogy amíg aktívan dolgoztam, nem értem rá a fizetéssel törődni: vittem, amennyit adtak. Most több az időm; ezt utazásra is felhasználom, amihez kell a pénz. Voltunk külföldön is: Szlovákiában, Lengyelország­ban, de legjobban a magyar földet szeretem, itthon szok­tunk üdülni valahol. .. Hogy mit csinálok még? Sokan kér­dezték már. Azt szoktam mon­dani, hogy szerencsére olyan feleségem van, akivel eddig negyven év alatt soha nem unatkoztunk. Ezután se fo­gunk, remélem... Molnár Pál Nem baj? Értekezlet. Napirendi pont: a közművelődési tevékenység értékelése. Hirtelen számok töltik meg a helyiség minden zegzugát, már a kétszerket­tő józanságát is megkérdőjele­zik az ittlevők. 50 színház-, hangversenybérlet, 30 TIT- előadás, számtalan mozijegy, több tapasztalatcsere-kirán­dulás (melyiknek higgyek?), szabadegyetem— sok-sok ezer forint a kultúrára. Mert az kell, mert az jó, mert az hasznos... és így tovább. Va­laki okvetetlenkedik, s meg­kérdi: az idén hányán is kezd­ték el a nyolc általánost? A fejek még zúgnak a számok­tól, nem is érzékelhetik a jól időzített kérdést. „Kapásból” jön a válasz: .. .öö.. .öö.. .ti­zen. A több száz „nyolc álta­lános nélküli közül”. Azután már 200 múzeumjegytől vissz­hangzik az ülésterem. Egyéb­ként a beszámolót — a köz­művelődési tevékenységről — egyhangúan elfogadták. (tanka) Társadalmi munka A Balassagyarmat és Vidéke ÁFÉSZ küldöttgyűlésén az elhangzott hozzászólások és javaslatok alapján állásfog­lalás született, hogy a környe­zeti kultúra, a külső-belső hi­Balassagyarmalon giénia további javítása érde­kében a dolgozók önkéntes vállalása alapján május else­jére széles körű társadalmi munkát szerveznek. Elismerések ' A forradalmi ifjúsági na­pok ideje alatt kerültek át­adásra a balassagyarmati já­rásban a legjobb KlSZ-szerve- zeteknek járó kitüntetések. A Kiváló KISZ-szervezet elne­vezésű kitüntetést az érsek­vadkerti községi KlSZ-alap- szervezet kapta. Az őrhalmi, cserhátsurányi és a berceli községek KISZ-szervezetei a KISZ kb dicsérő oklevelét vehették át. ! IDŐS SZABÓ ISTVÁN KlALLlTÄSA MEZÖTÜRON A KOCSIK EGYMÁST kö­vetve suhannak a határátkelő felé- Zavartalanul mennek, jönnek most a határon át az utasok. Az ablakon keresztül az utcára esett a tekintete- amely fényesen ragyogott a napfényben. Azért a pártiro­da levegője még nem melege­dett fel, szükség volt egy csa­varásra a kályha gombján, hogy ne vessék szemére, a párttikár még meleget sem tud csinálni. Számolta az utcán átfutó kocsikat, amíg megérkeznek a megbeszélésre hívott emberek. A kulturos levélben panaszkodott ugyanis a pártbizottságon- a vezetőség beszámolójában reá tett meg­jegyzés miatt, ezt készültek tisztázni- Nem szeretett ren­dezetlen ügyekkel maga mö­gött ünnepre készülni. Pedig megint elérkezett az évfordu­ló. Majd a zászlókat ki kell bontani és kitűzni az emlék­mű körül- Olyan szép, amikor krfeszül a lobogó, és kemé­nyen pattog a szélben, amely ilyenkor szinte kifényesedik. Az ünnepvárás mindig külö­nös hatással volt rá. Most is azon ábrándozott. Egy ciga­retta után nyúlt- nagyot szip­pantott belőle és füstfelhőbe borult az arca, amit baráz­dák szabdalnak. A bőre szí­ne az a fekete, az maradt, mint volt, meg a szeme- ami­kor kutatva néz az emberre, aztán a hangja, a halkra fo­gott. Az utca zaját hallgatta. Nagyot szippantott a cigaret­tából, ettől tisztultak gondo­latai. — Igen a motor zúgása-.. Olyan csend volt a párt­irodán, hogy meghallotta sa­ját hangját, pedig azt hitte, hogy csak a gondolatai kava­rognak. Már beszélgetek is magamban? Derült egyet. Innen, Somoskőújfaluból be­nősült Baglyasaljára, ahol nagyon jól érezte magát- Ke­mény munkásemberek éltek ott is, akár náluk. Megértette őket- hiszen jómaga is bá­nyász volt. Szabó Jóska még a barátjának is fogadta, pe­dig idősebb volt nála. Azt mondta, tetszik neki ez a nyugodt tempójú fiatalember. Szabóval barátkozni nagy tisztesség volt Baglyas- alján. Azt mondták ró­la a munkások köré­ben, hogy tekintélye van a földalatti mozgalomban. Sej­tették, tudták, de ki beszélt erről? ö is csak megérezte, de ahogyan senki sem szólt róla, ő sem vette a szájára­Akkor éjszaka sűrűn esett az eső és sötét volt, lépésnyi­re nem láttak. A hegyek Is mintha szétmállottak volna, csúsztak a völgy felé, sárral töltve az utat. Nem volt ki­járat a völgyből, mert az egyetlen, a Gusztávon átveze­tő teljesen elázott. A baglya- si völgyön átszökött a front, de túl a hegyen még tombolt- A sötét csendben fullasztóan hatott a sűrű esÖ zúgása. Bújt. ki, hóvá tudott, mert az éjszaka nem sok jót ígért. És ebben a fojtogató sötétben dübörögve a hegyek között, nehéz járművek szorultak a völgybe és megrekedtek a semmivé lett gusztávi átkelőn. Mentek hát és keresték az embereket a katonák, hogy segítsenek­Otthon húzódott meg, hal­lotta a dübörgést is, szorong­va várta, mi következik, ami­kor megzörgették az ajtót, és szólították: „Laci, Miskei László, gyertek segíteni az oroszoknak, mert leragadtak a sárban.” Az emberek honnan bújtak elő, máig is rejtély, de voltak százan is, vagy annál is többen. Sokan voltak, vit­ték két karjukba fogva a vaskos ágyútöltényeket, húz­ták, vontáik a teherkocsikat, a lovasszekereket, míg az utolsó is alá nem ereszkedett a hegy másik oldalán­Akkorra már felvirradt, szél kerekedett és űzte a felhőket, kiderült az ég a Csákta felett. — Nekem ez lett a felsza­badulás első napja. •. mor­molta magának. De jöttek akiket várt. és kizökkentették gondolataiból. Valahányan fiatalabbak ná­lánál, Bizony, ők akkor még nem is éltek. Milyen ponto­san, kiszabottan beszélnek- Hangjukat nem fűti érzelem. Igen, az érzelem, milyen sokat is jelentett az valami­kor. Szabó is mindig mondta, amikor az emberek elé küld­te beszélni: „Érzelemmel mondd. Gondolj a sárban de­rékig taposó emberekre, aki­ket semmi sem állíthatott meg útjukon. Vagy arra, hogy miért kellett annyi embernek elpusztulni...” Nyugalmából kizökkentve felkiálltott: — Nem olyan egyszerű az emberek elé kiállni­— Ezt mondd el, ez az igaz­ságról szól.. • egy füzetecskét adott a kezébe. Megtanulta szó szerint, ami abba volt ír­va. Ott, a baglyasaljai kultur- ban állott először az emberek elé. Ismerte valamennyiüket, mégis remegett a lába, piros lett az arca és nagyon erős­nek kellett lennie, hogy ne remegjen a hangja. De mon­Három tavasz — Pasztán Gazdag programot szervez­tek a pásztói Mikszáth Kál­mán Gimnáziumban a forra­dalmi ifjúsági napok idősza­kára. A hagyományos ünnepi megemlékezések mellett új­szerű formát is kerestek: március 20-án a nagyközség és a járás vezetőivel találkoz­tak fórum keretében. A diá­kok kérdéseinek középpontjá­ban a nagyközség fejlődése, várossá válásának lehetősége állt. Sikeres rendezvény volt a „Három tavasz” szellemi és sportvetélkedő is. Április 4- én a járási komplex ifjúsági napon való részvétellel zárul a pásztói gimnazisták FIN- programja­dania kellett, mindent, amit megtanult Nem hallotta a saját hangját, de érezte arca tüzelését és mondta, megsza­kítás nélkül, mintha a szem­ben levő fényes csillagról ol­vasta volna a szöveget. A hallgatóság dübörgő tapssal köszönte meg a beszédet. Nem tudták, hogy éjszakákon át szóról szóra tanulta, aztán fe­leségének újból és újból fel­mondta, amíg nem lett az tel­jesen hibátlan. Szédülve tá- molygott ki a színpadról, és, ha Müller Pali, a tanító nem megy érte. talán kiszédeleg a világból. Ö vitte vissza az ünnepre. — Így kezdődött az én szá­momra a felszabadulás kö­szöntése és azóta évről évre folytatódott... Nem volt az mindig taps­tól hangos, mert amikor Ság- újfalun a Csépány-aknához küldték, ott komor tekintetek fogadták. A bányászok már napok óta nem ereszkedtek le a föld alá. Ott ültek a bejá­rata előtt és követeltek. Min­dent, ruhát is, szalonnát is, fizetést. is, éppen ami eszük­be jutott. Pedig, de kellett a legkisebb darab szén is. A bi­zottságon azt mondták Mis­kei Lászlónak, menjen ki és beszéljen velük, hogy leg­alább a felszabadulás évfor­dulóján kezdjék meg a ter­melést. Már kibontott a barka, az ibolya is készült, a napfény sem fukarkodott. Ott ültek a bányászok a tavaszban és me­lengették magukat. Amikor meglátták Miskeit megkemé­nyedett az arcuk. Nehéz volt állni ezeket a tekinteteket. De állotta, nyugalmat mutatva, még egy savanyú mosoly is becsúszott a szája szögletébe, de nem szólt csak leült közé­jük. Azok sem szóltak, az idő pedig múlott. Pocskaj Adolf Etesről veszítette el elsőnek a türelmét. Rászólt Miskeire: — Nem mondasz beszédet? Hallottuk, te szépen tudsz be­szélni. .. — Nem mondok. 11 — Akkor minek jöttél ide? —, mintha megingott volna az önbizalma. — Csak jöttem, megnézni, hogyan érzitek magatokat —, oda tartotta a fejét a nap­fény felé. Az emberek összenéztek, mozgolódtak, mint akik na­gyon kellemetlenül érzik ma­gukat. Aztán kérdezgettek, megadják-e amit kérnek? Ö pedig mozdulatlan arccal vá- laszolgatott, de legtöbbet nem­mel. Mert mit is ígérhetett volna. Pocskaj elvesztette a türelmét. ■ — Jó istókát neked, de ku­tya gyerek vagy... — felál­lott és elindult a bányába, a többiek pedig utána. Eljött az ünnep napja, és akkor sok piros zászlót rak­tak ki, meg nemzetiszínűt is. Sokan is voltak, fel is vonul­tak az emlékműhöz és koszo­rúkat raktak rá, aztán na­gyon nagy figyelemmel meg­hallgatták Miskei László be­szédét. Egy szót sem szólt ar­ról, ami a bányában történt. Látta az arcokon a megbá­nást. Aztán ahogy fordultak az évek, az ünnepek egyre fényesebbek lettek. Beragyog­ta a kitüntetések fénye. Feltekintett a merengésből és amikor a körülötte ülő fia­talokat szemügyre vette, me­legség töltötte el a szívét Vitát zárón kérdezte: — Akkor megegyeztünk? Nem lesz. megbántott ember közöttünk? Érezte, hogy ennél többet várnak most tőle, szólnia il­lik. Cigaretta után kutatott, majd gondolatait rendezve na­gyon szépen, nyugodtan be­szélt. ahogyan megszokták a titkártól és nem hiányzott a hangjából a melegséget árasz­tó érzés sem. Amikor elhall­gatott látszott a szeméből, hogy kutatja, megértették-e őt? Megnyugodtak arcvoná­sai. — AKKOR HÁT MUNKÁ­RA! — élénk lett az arca. De szépen is ünnepük a fel- szabadulás évfordulóját évről évre. Emlékeznek azokra, akik a Gusztáv-hegyen átküzdve magukat hozták e naoot, és azokra, akik idehaza fényessé csiszolták. Emlékeznek tisztes­séggel, ahogyan illik. Bobál Gyula ' i <

Next

/
Oldalképek
Tartalom