Nógrád. 1978. március (34. évfolyam. 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
Zsombok Tímár György: SZOKOLAY KAROLY: Dal az unalomról i y Unalom, éjszakái s unalom nappalai, ugyanegy porban járni, s csak egy dalt hallani, egy szélnek suhogását, egy óra ketyegését, egy eső zuhogását ugyanegy ablakon — várni, várni a végét világvég-hajnalon; | menekülhetsz, ha kúszva j ajtódhoz közelít, j s lelked zárához bújva | csak várja, hogy kinyisd; ! besurran bármi résen, tartós vendég marad; átformálna egészen. És mégse hagyd magad! TAMÁS ISTVÁN: rí ff f Fűrészfogú T v betűit ' tördeli az este kőbaltával a meszelt ég csíkos barlangfalán Lepergő dér szikla szilánkjai között sántítva gyér lúdbőröző fény matat fecskék szétszcfkadt füzére után Pironkodva bár hiánytalanul adja vissza az ág öltözetét S e leszórt zálog talmi tarka viszontlátás alá mihaszna mély vermet ás a hűség sisteregve húzó szálkás éveinknek A Szovjet Irodalom márciusi számából Leonyid Martinov mellett az 50-es évek végén és a 60-as évek elején induló, fiatalabb, nálunk még kevéssé ismert szovjet p'rQzaíró-nem- zedék néhány tagját mutatja be ebben a számban a folyóirat. Nehéz lenne egyelőre határozottan körvonalazni az alkotói profilokat, vagy néhány közös jellemzővel bemutatni őket, bár a szerkesztés jóvoltából bizonyos tematikai egység található a prózarovatban. A szerelem érzésének ábrázolása adja ezt az egységet. Az örök témát finom lélektani és változatos formai eszközökkel jelenítik meg a klasz- szikus orosz prózán nevelkedett alkotók, Vjacseszlav Sugajev, Jevgenyij Bogát és Jurij Scserbak. Figyelmet érdemel a folyóirat Irodalomról rovatában a hetvenes évek szovjet drámairodalmával foglalkozó kerekasztal-beszélgetés. A Szovjetunióban is állandó viták folynak a mai drámairodalomról, az új fajta hőstípusról, színház és néző kapcsolatáról. Ezeket a kérdéseket érintette az említett, a Lityeraturnaja Obozrenyije című folyóirat szerkesztőségében rendezett beszélgetés is, ahol rendezők, színészek, írók mondták el nézeteiket az úgynevezett „termelési drámáról”. Az Egy ülés jegyzőkönyve és az Ami a legszentebb a hazai közönség előtt is ismert. Alekszandr Gelman a beszélgetés során így határozza meg ennek az irányzatnak a drámairodalomban betöltött szerepét: „A mai termelésről vagy intézményekről — és ebben nincs elvi különbség — szóló darabnak csak akkor van értelme, ha a nézőtéren ülő emberek a színpadon látottakat közvetlenül át tudják vinni saját életükre. És én itt a művészet közvetlen hatásának híve vagyok. Az ilyen hatás is nagyon fontos és igaz. Még a »-tiszta-“ publicisztikának is mély, nem pedig csak pillanatnyi hatásra kell törekednie és elemzőnek kell lennie, vagyis arra kell késztetnie az embereket, hogy elgondolkodjanak, hogy átgondolják az életüket. A drámairodalomnak élnie kell ezzel...” A TRAFÓ Ha dolgoznak — minden munkanapon azt teszik — a műhely olyan, mint valami titkos szertartásnak a helye. A hegesztőpálcák szürke felkiáltójelek, ahogy lassan elfogynak, úgy ömlik belőlük a csillagzuhatag, lehetetlen belenézni, és a földre érve ezerfelé pattog szét, aztán eltűnik, nyomát sem látni. Akik dolgoznak, fekete színű védőpajzsaik mögött, nyersbőr kötényükben, könyékig érő kesztyűikben, lábszárvédőikben, mint a primitív szertartások papjai. És egyszerre, mintha valaki jelt adna, vagy valami megállapodás lenne közöttük, abbamarad minden: a kékes fény, a csillagzuhatag, a földön ezerfelé pattogó szikrák özöne — ilyenkor azt érzi, aki látja, hogy megszakadt a szertartásdobok bonyolult ritmusa; a ritkán pufogó mélyeké, a férfias kiáltásúaké, az idegesen elaprózott, szinte sikoltó han- gúaké, és az egyszerű sípok egyenletes rikoltása is, csend lesz, nagy csend, pedig a műhelyben minden úgy zúg, morog, csattog, mint ezelőtt :— akkor, igen csak akkor —, valamennyien, akik dolgoznak, levetik fekete védőpajzsaikat, mintha ősálarcokat tépnének le magukról, izzadtan hajolnak ki mögüle, nem kíváncsian, de a szertartás táncának fáradtságával néznek egymásra, a vasra rakják a pajzsokat, húznak egyet a kábelen, és a fogót bele a pajzsba, aztán a nyersbőr, könyékig érő kesztyűket fejtik le lassú, fáradt mozgással, nyújtóznak, beszélgetnek, rágyújtanak. És ismét, mintha valamelyik közülük jelt adna, vagy valami, mások számára érthetetlen megállapodás lenne közöttük, egyszerre nyúlnak a hegesztőpálcák szürké felkiáltójelei felé, megmarkolják, mielőtt valamit is kezdenének vele, végigimérik, aztán ha elégedettek vele, a fogóba dugják, megszorítják és arra hajtják, amerre a legkézreesőbb, ismét felveszik fekete álarcaikat, megszólalnak a dobok, a mély- és magashangúak, az egyszerű sípok, zuhog lefelé a csillagzuhatag, ahogy a földre ér ezerfelé szikrázik, aztán eltűnik, elvész, ahogy a vízben a kő nyoma. Sokáig, nagyon sokáig van így, egészen addig, amíg valaki jelt nem ad, vagy valami megállapodás miatt, ami közöttük megszületett valamikor, talán életüket is rátették, ismét kibuknak ősólarcaik mögül. Akkor kezdődött, amikor a telket megvették. Olyan nap volt az is mint a többi, kivéve Madarasékat. Megvették, mert muszáj volt valamit csinálni. Semmi sem volt, csak az a nyomorult, kicsiny nyamvadt szoba, ami valaha cselédszoba vagy kamra lehetett, túl magas és a hátsó udvarra nézett. Irén szülei adták, amikor egybekeltek. — A tietek — mondta anyuka —, a ti kis fészketek — és ott álltak az ajtóban, ő már csukta volna be, de nem lehetett tőlük; apukától, meg anyukától, vetette volna le a szmokingot, csokornyakkendőt. Irén meg ott, az ágynál mellére szorított kezekkel pihegett a fátyol alatt, könnyezett, boldog mosollyal nézett az ajtó résére, kívül meg anyuka és apuka, akik bizonygatták, hogy ez az ő kicsiny, meleg, puha fészkük. Azóta is mindig benyoma- kodnak: anyuka méternyi, szögletesre hajtogatott vasalt fehérneművel a karján, apuka meg a Népszavájával, szemüvegével és idegesítő kérdéseivel, amiket lehetetlen megválaszolni. — Mondd csak, fiam, mit csinál akkor Kína, ha a japánok és esetleg mi is...? — eközben ujjával az ő mellét bökdöste, mintha ő volna a felelős, és tőle kérné számon Kínát, a japánokat. Ült tehetetlenül, Irén a szekrény polcaira rakosgatta a fehérneműt, anyuka minden mozdulatát kísérte, ha nem volt „elvágólag” félretolta Irént egy kézmozdulattal, megigazította, aztán ismét visszalépett, Mohácsi Regös Ferenc illusztrációja. és hagyta, hogy Irén folytassa. Neki azonban nem volt szabadulása apukától. A bütykös ujjak bökdösték. — Na, mit csinál akkor? Na mit? — kiáltotta bele az arcába, szájszagúan, és neki nem volt más mentsége, mint ami eszébe juthatott: — Talán Mongólia — mondta segélykérőn, és, hogy semmi eredményt el nem érhetett ezzel: — vagy Korea! Apuka megmerevedett, eltávolodott tőle, a szájszag megszűnt, ő ekkor már boldog volt, egy pillanatra tétovázott, apuka, de ő nem hagyta: — De csak akkor, ha Dél és Észak egyesül! Ezzel nyert Apuka Népsza- váját a háta mögé vágta, szemüvegét a homlokára, fel- alá járkált nagyokat horkant- va. Irén még mindig a fehérneműket rakosgatta. Emiatt kellett megvenni a telket Madaras, a szomszéd rögtön átóvakodott, már csak azért is, hogy megtudja: mi a helyzet? Elégedett volt, mert átci- pelte mindkettőjüket neki az emésztő gödröt mutatta meg: leemelte a hatalmas betonaknafedőt úgy tartotta, mint egy pajzsot aztán biztatta: — Nézzen csak bele, kis-szom- szédkám. Nyugodtan. Kétak- nás, piipacsővel. Érti? Pi-pa- cső-vel! Nyolc éve használom, és megnyugtathatom, hogy mindent beleeresztünk, de itt még nem volt szippantókocsi ! Nézte a sötét lyukat, nem látott semmit, csak érzett. Azt nagyon. El akart fordulni, de Madaras ledobta az aknafedőt, megragadta a karját, és egészen közel tuszkolta: — Az a pipacső — mutogatott a mélybe. Ezalatt Irén meg Madaras- né az előszobában levetették cipőiket, és a házat nézték végig. Madarasné szünet nélkül hajtogatta: — Ez a mi kis fészkünk, az a sok munka, ami ebben van... El sem képzelheti, kedveském, de meg is van az örömünk. — A fürdőszobába értek, Irén, valami túlfűtött állapotban állt az ajóban. Saját fürdőszoba — gondolta —, saját. Az agyonnikkelezett csapok, vezetékek és zöld színű falburkolás kórházi belosztályra emlékeztetett. Irén élvezettel csavargatta a csapokat. A kezét áztatta. — Ezt nézze meg — mondta Madarasné. A vécé öblítőtartályára mutatott. Mozdulatában volt valami sokatsej- tető. — Osztrák. A sógorom hozta Bécsből. A sógorom kamionnal jár. Ez takarékos tartály! Csak addig folyik, amíg nyomja a csapot. Próbálja meg. — Irén megnyomta és nézte. Ha elengedte, akkor elállt. Az ülőkében egyenletes fodrozással csobogott a víz. — Nem olyan, mint a magyar tartály — mondta Madarasné —, azt meghúzza, aztán ami benne van, kifelé. Csak úgy zuhog. A férfiak is bejöttek, levetették a cipőjüket, Madarasné sopánkodott: — Ugyan minek, ő, ugyan. Ismét végigjártak mindent, aztán pálinkát ittak, amit Madaras főzött. A telket először bekerítette. A trafót kölcsönkérte, Madaras szívesen adott áramot. A havi villanyszámlát ő fizette. Madaras ott állt mellette, segített, amikor hegesztette a kerítést. — Ügyes — mondta, kár, hogy a trafó nem a magáé. — Megkaphatom akármikor. — Akkor ez az üzlet — Milyen üzlet? — Tudja, hogy mennyi munka van errefelé? — Van? — Ha én mondom. Tartsa itt ezt a trafót, a többit bízza rám. Hamar megkeresi az árát. Ezen gondolkodott egész este, miután apuka kivitte a szemüvegével együtt a Nép- szaváját, anyuka meg befejezte Irénnel a vasaltruhara- kást Talán nem jönnek be most már, gondolta, de bejöttek, mind a ketten. Másnap a műhelybe menet úgy érezte magát, mintha most járna itt először. A szürke hegesztőpálcák felkiáltójelei kékes fényben, a többiek abban a nevetséges fekete álarcban, nyersbőr kötényeikben, kesztyűikben, lábszárvédőikben; furcsa marionettfigurák, úgy rángatják őket, ahogy akarják. Hiába zuhogott a föld felé a csillagok folyama, őt már nem tévesztette meg. Tudta, nagyon tudta, hogy így van. Volt benne valami kárörven- déssel teli szánalom. Ezután érezte csak, ahogy végignézett rajtuk nap mit nap, hogy elkülönül tőlük. A trafót hamar megvette, sokkal jobbat és nagyobb teljesítményűt, mint amit kölcsönkért és eddig használt. Bevezettette a villanyt is a fészerszerű -műhelyhez. Madaras mindent intézett. Munkát hajtott fel, anyagot szerzett. Hat hónap alatt többet hozott össze, mint a műhelyben négy év alatt, pedig Madarast fizette. Az alap kiásására sem volt gondja. Azt is Madaras intézte. Háromezerért egy markoló — a tanácsnak végzett tereprendezést a szomszédban —, egy délelőtt kitermelte az egészet. Elégedett volt, ahogy szemlélte a kiásott gödröt, azt gondolta: neki most már minden sikerülni fog. A műhelyben a hegesztőpálcák szürke felkiáltójelei elfogytak, és egyszerre bújtak ki fekete védőpajzsaik mögül. Nyújtózkodtak, rágyújtottak. Kivárta, amíg kibeszélik magukat, aztán egy pillanattal azelőtt, hogy visszabújtak volna álarcaik mögé, megkérdezte: — Ki ér rá szombaton meg vasárnap ? Négy ember kellene. ] NÖGRAD - 1978. m — Nagy munka? — kérdeznie Füles. — Betonozás. — Kézzel vagy géppel? — Géppel. Harminc forin-] tot fizet óránként a pasas. Szombaton, négyen ott vol-J tak reggel hatra. Rögtön ne- kikezdtek. Hajlottak, aznap több mint a felét megcsinálták. Este mindenkit kifizetett, aztán lekísérte őket a megállóig, sőt a kocsmába is behívta valamennyit. Egy kört fizetett. Reggel megint korán kezdtek. Madaras is átjött segíte-j ni, Fülessel hordta a tróglit. — Ügyes ember a kis-szom-’ széd, és mindenütt feltalálja; magát — mondta Madaras. — Zoli? Jó fej. Már hat éve együtt dolgozunk. — Itt annyi munkája van,’ amennyit csak akar. Olyan házat épít, hogy azt akárki megnézheti. — Házat épít? — állt meg hirtelen Füles a trógUval, Madaras majdnem felborult — Ne hülyéskedjen már! — És hol épít! — Na, ne tegye mér mi eszét Hát hol építene? Tt*J — Itt, a környéken? — Mondja, maga etet en-f gém? Füles nem válaszolt. Egész nap nem beszélt, csak hajtott, mint akit zavarnak. Aznap befejezték, mikor végeztek, mindenkit újra kifizetett — körbeállták, nyújtották a kezüket, csak Füles nem, ő meg számolta a tenyerekbe a százasokat, húszasokat, amikor Fülesre került a sor, csak állt vele szemben — na, tartsd a kezed — mondta és Füles tartotta, mint a többi — és megint elkísérte őket, fizetett egy kört. Ittak. Füles a pohár fölé hajolva, alulról nézett rá, úgy kérdezte: — Aztán a pasas elégedett a munkával? — Melyik pasas? — kérdezett vissza ő, de hirtelen eszébe jutott minden. — A gazda? — Az hát! — Elégedett, nagyon is. — Megfizette, tisztességesen. A műhely ugyanolyan volt másnap is, mint mindig: a hegesztőpálcák szürke felkiáltójelek, és egyre csak fogytak, ömlött belőlük a csillagfolyam. ök meg valamennyien együtt, fekete védőpajzsaik mögött, akár a primitív törzsek szertartáspapjai. Akármikor vette le szeme elől a pajzsát ezután, mindig csak ezt látta. Soha többé az arcukat. De nem bánkódott emiatt. Egyedül cserélt pálcát, egyedül dohányzott, egyedül nyújtózott.' Jólesett így is. Az egészben csak egyetlen kellemetlenség volt: mindig hátat kellett fordítani nekik, mert a szürke felkiáltójelek végén, a csillagzuhatag fölött, ott ahol elindul az egész lefelé, tűrhetetlenül erőszakos, kék fény vil- lódzott szakadatlan. Azt csak a fekete álarcon keresztül tudta nézni. 5., vasárnap 9