Nógrád. 1978. március (34. évfolyam. 51-76. szám)

1978-03-21 / 68. szám

Esztendeje a gall masinán ' Kiváltképp az érdekelt, rr.i- ért kényes a jó minőségű munkára Szenográdi Petemé ezüstöző, a FIM Kőbányai j 1 Porcelángyár balassagyarmati telepének 24 esztendős dolgo­zónője. Azt mondták róla ugyanis a vezetői, hogy gondosan ügyel arra: csak kifogástalan mun­kadarabok kerüljenek ki a ke­zéből, s egyéb jó tulajdonságai mellett ilyen szempontból na­gyon megbízható a fiataiasz- szony. — Itt nagyon pontosan kell dolgozni — feleli magyaráza­tul —, mert ezzel a művelet­tel kezdődik a gyártási folya­mat. A kondenzátorok itt kap­ják meg az előírt értéküket. Ha figyelmetlen volnék, vas­tagabb, vagy vékonyabb ezüst­réteg kerülne a tárcsákra, s pontatlanok lennének az érté­kek. Nem kevesebb, mint tíz éve dolgozik ebben az üzemben Szenográdi Pétemé. Könnyű kiszámolni: az általános is­kola után tüstént itt helyezke­dett el. — Azt forgattam a fejem­ben, női szabó leszek. Csak­hogy ahhoz Pestre kellett vol­na mennem, s a • szüleim nem engedtek. Emiatt kerültem ide. Bár máshová kívánkoz­tam, már kezdetben sem volt ellenszenves ez a munka. Könnyen megbarátkoztam ve­le. A tíz év alatt szinte min­őén műveletet megtanultam. Egy esztendeje kerültem erre a francia gépre. Megtudtuk: nem véletlen, hogy Szenográdiiné dolgozik a „gail” masinán, jó érzekkel bánik vele. — Korábban kézzel végez­tem ezt a műveletet, mint most a többiek. Ez a gép sok mindent automatizál, ezért nagyon érdekes volt a vele va­ló munka megtanulása. Ma már bátran nyúlok hozzá. Ha kisebb hiba adódik, nem sza­ladok a műszerészekhez, ha­nem magam. birkózom meg vele. A beállítását is önailóan végzem... Mondják róla — maga is ezt vallja — szereti a munká­ját. Ez is közrejátszott abban, hogy nem vette igénybe a gyest, mikor 3 éve fiút szült. Férjével — aki szintén a tele­pen dolgozik — úgy osztják A legjobbak között Versmondóink Nyíregyházán ' 'A pedagógus-szakszerveze­tek tagjainak Nyíregyházán rendezték meg március 18 — '19-én a Váci Mihály vers- és prózamondó fórumot. A talál­kozón nyolc alföldi és északi megye, valamint Budapest kép­viselői vetek részt, közel öt- venen. Nógrád megyét Germán Mária nógrádi, Fürt Róbertné salgótarjáni pedagógus és Ko­vács Márta, a salgótarjáni Jó­zsef Attila megyei Művelődési Központ' előadója képviselte. Legnagyobb szerencse Kovács Márta bemutatkozását kísér­te, aki Radnóti Miklós Nap­tár című versének elmondá­sával bejutott a legjobb hat versenyző közé, akiket meg­hívtak Győrbe, az őszi Radnó- ti-versmondó versenyre. Hogy hatékonyabb tegyen A salgótarjáni síküveggyár­ban mind nagyobb figyelmet szentelnek a termelésirányítá­si rendszer továbbfejlesztésé­nek, ami megfelelő szervezé­sek révén, jelentősen elősegí­ti a hatékonyabb munkavég­zést. A közelmúltban e vé­gett került sor a vágó- és hú­zóüzem — a két gyárrészleg — összevonására. Ez lehetővé teszi az üvegkeverék elkészí­tésétől a csomagolt készáru kiszállításáig a termelési lo- lyamat egységes irányítását, a munkaerővel és a termelési eszközökkel való ésszerűob gazdálkodást, s mód nyílik a termelési folyamatok korsze­rűsítésére. be idejüket, hogy mindig van, aki gondját viseli a gyerek­nek. De vajon miért lehet ked­velni az effajta munkát? Nap­hosszat állni a gép mellett, ugyanazokat a mozdulatokat ismételni — legalább is a kül­ső szemlélő számára eléggé lélekölőnek látszik. — Nem mindig azonosak a mozdulatok, már csak azért sem, mert változnak a méretek is, s akkor a gépet is át kell állítanom, szitát kell cserél­nem. Szép oldala az is, hegy tudjuk: külföldre viszik a kondenzátorok egy részét. Sze­rintem erre mindenki büszke egy kicsit. És az is jólesik, ha Pestről azzal jönnek, hogy jó terméket adtunk át, megbíz­nak bennünk. A kondenzátorokat termé­szetesen gondosan bemérik, csak azután mehet tovább. De ha nem mérnék be, megpró- bálkozna-e azzal Szenográduié.j hogy hibás danabot megfelelői gyanánt továbbadjon? — Nem próbálkoznék meg vele — csóválja meg minden sértődés nélkül a fejét. — Úgy gondolom, mindenkiben él egy olyan törekvés, hogy csak hibátlan árut adjon át. Nemrég éjszaka dolgoztunk, akkor különösen nehéz volt a színvonalat tartani. Inkább, lassan dolgoztunk, mert úgy véltük, termeljünk kevesebbéi, de az jó legyen. Beszélgetés közben többször is kiviláglott: a fiatalasszony jól ismeri az üzem terveit, gondjait, lehetőségeit. Ava­tottként beszélt az átvevők mi­nőségi követelményeiről, az export fontosságáról. Firtat­tuk, kíván-e továbbtanulni. Elmondta, hogy az idén marxista középiskolára je­lentkezik. — Mindig érdelkelt ez a té­ma, ezért jelentkezem. Nem vagyok káder, nem kérték, hogy végezzem el. Csupán ma­gamtól próbálkozom. —r —1 Százharminchárom nap A rj ni’Oí7 proletariátus példáján fel- lelkesülve, a magyar mun­kásosztály, a parasztság és a haladó értelmi­ség legjobbjainak, a kommunisták vezetésével ötvenkilenc évvel ezelőtt, 1919. március 21-én kikiáltotta a Magyar Tanácsköztársaságot. Az ezt követő százharminchárom nap a magyar nép történelmének legdicsőségesebb időszaka. Igaz, hogy a százharminchárom nap nem nagy idő. Mégis, a magyar proletariátus egy háború utáni gazdaság talaján hatalmas sike­reket ért el a nemzetközi munkásosztály nagy figyelme mellett. A dicső napok alatt a sike­rek egész sorával bizonyította, hogy képes az ország a nép vezetésére. Első intézkedései kö­zé tartozott a termelési eszközök állami tulaj­donba vétele. Államosították a pénzintézete­ket, a gyárakat, bányákat, s megvalósították a termelés munkásellenőrzését. Szinte máról holnapra érezhetően javult a dolgozók élet- és munkakörülménye. Felemelték a munkabé­reket, leszállították a lakbéreket. Megnyíltak a színházak, a múzeumok a dolgozók előtt, proletárgyermekek zsivajától lettek hango­sak az üdülők, az iskolák, egyetemek tanter­mei. Az irodalmi alkotások, az új filmek bi­zonyítják a munkásművelődésért tett intézke­déseket —, hogy csak a legfontosabbakat em­lítsük a százharminchárom napból. A Magyar Tanácsköztársaság szorongatott nemzetközi helyzetében, forradalmi honvédő háború körülményei között, amikor a külső imperialista támadással szövetségben a belső osztályellenesség is szüntelenül emésztette — megmutatta, hogy a proletárdiktatúrának iga­zi célja és hivatása az építés. Az erőszakot csak védelmi jelleggel alkalmazta. Az egye­dül célravezető eszközzel: gazdasági, építő­szervező, kulturális nevelő munkájával, a szociális körülmények rohamos javításával kí­vánta a döntő csapást mérni a kapitalizmus­ra, mert általa látta megszüntethetőnek a ka­pitalizmus létalaipját. Az építő- és ezzel össze­függő közművelődési munkában a rövid idő miatt sajnos csak kezdeteiben mutatta meg igazi arcát a magyar tanácshatalom. Az 1919-es magyar proletárdiktatúráról szólva nem szabad elfelejteni hogy létrejötté­nek körülményei, majd pedig a munkáshata­lom gyakorlásának számos jellegzetessége nemzetközi, sőt az elvi-ideológiai általánosítás szempontjából is új megoldás volt. Ezt az újítást a hatalomnak békés és nem fegyveres úton való megragadását, majd a proletárdik­tatúra viszonylag erőszakmentes gyakorlásá­nak lehetőségét mint emlékezetes, Lenin olyan fontosnak tartotta a proletárforradal­mak jövőbeli útja szempontjából, hogy a moszkvai szovjet 1919. április 3-i ülésén álta­lános érvényű tanulságot yont le belőle. Mi, Nógrád megyeiek és salgótarjániak kü­lönösen büszkék vagyunk a Magyar Tanács- köztársaság dicső százharminchárom napjá­ra. A nógrádi bányászok, az acélgyári mun­kások a csepeli vöröskatonákkal vállvetve fogtak fegyvert, s vettek részt a tanácshatal­mat veszélyeztető intervenció ellen a dicső­séges északi hadjáratban. Csákány és kala­pács helyett fogtak fegyvert, s aratták sorra nagyszerű győzelmüket. A nógrádi vöröska­tonák mindenütt ott voltak, ahol védeni kel­lett a Magyar Tanácsköztársaságot. ötvenkilenc év telt el azóta. De ma is vall­juk, hogy az 1919-es magyar proletárdiktatú­ra a Nagy Október édes gyermeke volt. |)p mini li;i csa*c érezték, sejtették llJ 1 u llla volna a Tanácsköztársaság építői, hogy milyen kevés időt adott nekik a történelem e nagy kísérletre és a jövendőbeli példára — bámulatos iramot diktáltak ma­guknak és az országnak. Összpontosult is az első magyar proletárdiktatúrában annyi siker és elméleti tapasztalat, érett forradalmi meg­oldás és főleg gyönyörű, szép, bátor kísérlet, hogy tanulságul szolgált -és szolgál immár 59 esztendeje nemcsak nekünk, e nagyszerű kezdeményezés örököseinek, hanem az egész forradalmi munkásmozgalomnak is. Evek a volán FÜRI JÁNOS a negyvenötö­dik esztendejét tapossa. Ha nem tudná az ember, vélhetné „erős harmincasnak” is. Mert nem redoződnek még homlokán a ráncok, és oly nyugodt, hogy sok tíz-egyné- hány éves is megirigyelhetné. Pedig katonafia is van már, s még két kisebb csemetéje. Hogy ilyen ? Beszélgetésünk vége előtt mondja ki a sza­vakat, s így megértem. „Van­nak az embernek gondjai, né­ha nem is kicsik. De amikor beülök a volán mögé, elhe­lyezkedem az ülésen, már el­feledem őket. Lehunyom egy pillanatra a szemem, és ak­kor kívül reked a külvilág. Nincs senki más, csak mi,hár­man : a gép, az út, és én. Min­den más külső tényezőt kizá­rok egyetlen másodperc alatt, ami zavarna munkámat... És örülök, hogy így van. A mun­ka tesz szabaddá. Ha szabad­ságon. vagyok, s egy-két hétig nem vezetek, a legjobb he­lyen is rosszul érzem ma­Aki emlékeivel megbékél­ve tud élni, az nem érezheti magát sohasem egyedül. Ott van az arcán, amely megfá­radt ugyan a múló évek so­rán, de színt kapott, szépet, rózsaszínűt, amilyent a ta­vasz tud fakasztani, amikor emlékeit idézte. A tekintete is felélénkült, akár a hangja. — Az volt az igazi szép világ!... Parányi kis szobácska, »mely elkülöníti a fiatalab- baktól Jessze Károlyt. Az ablakon át a fákra tekint, amikkel most a szél játszik. Forgatja buggyanó ágait, így hozza a tavaszt. Akkor is, így fordult tavaszba a világ, de az különös tavasz volt. Virradat az embered­nek. Mondja emlékeit idézve a korával megbékélt öreg harcos. Miért volna ő öreg, hiszen nem tudnak ők soha­sem megöregedni. Hogy vil­lan a szeme, milyen élénken mozognak ujjai, mintha a történelmet morzsolná. Azt a szép munkástörténelmet, amelytől kiderül az arca, ahogyan a napsugár is utat keresett magának a felhők mögül. — Jöttek a csepeliek, fegyverrel, dajolva, hozták a forradalmat... Forradalom, te dicső for­radalom, talán pont ezt sut­Szemek fényében... togja. Igencsak ezt suttog­hatta, mert megszépült * az arca, pirosra gyűlt a bőre és nevetett. Finoman, hangtala­nul, de nevetett. Kijöttek a bányászok a föld alól és nézték a csepelieket. Aztán fegyvert fogtak, először még gyámoltalanul tartva ke­zükben, de aztán jött Jamb- riczki Tóni, a tengerész, és gyakoroltatta a fegyverfor­gatást. — Micsoda, olyan kato­nák lettünk, amilyennek nem volt párja Novákon... Így indult a Tanácsköz­társaságért harcba a nováki bányásznép, köztük Jessze Károly, a bányai villanysze­relő. Bárna, Istenmezeje, Ce- red, ott a hirtelen dombok között, ott volt az őrhelyük. És lángoltak, mert először az életükben nem kellett sem méltóságost, sem nagy­ságost köszönteni, előttük meghajlásban állni. Urai lettek önmaguknak, irányí­tói a bányának. Pedig egyik kezükben mindig ott volt a fegyverük. Feltekintett gon­dolataiból. — Mégis emberek marad­tunk. az életnek örülő em­berek. .. És a Tanácsköztársaság kikiáltásának napját idézi. Azt, hogy fent, Cerednél megütköztek az intervenció- sokkal. Már együtt volt a csepeli és a mátranováki vörös brigád. Azok pedig, akik a nép hatalmát jöttek megdönteni, eszeveszetten menekültek. A tavasz első virágai akkor nekik nyílot- tak, mind eléjük szórták, amikor hazatértek a győzel­mes frontról. Aztán együtt örültek, csillogó trombitás zenekarral az élen vonul­tak János-aknán át Homok- terenye, onnan Nádújfalu felé, és velük újjongott a vi­lág. Most is, mintha átélné annak a sok szépnek min­den mozzanatát. Felélénkül az arca, vígan mozdul a keze, emeltebb a hangja: — Igazi, szép világ volt az... Nem a fegyver, nem az volt mindenük. A békét akarták, életet éltető békét. Mert mentek, ha a front nem hívta őket élelmet osz­tani a népnek, meg ruhát, vagonszámra valót, meleget, selymesen simogatót azok­nak, akiknek addig csak da- róc jutott. Vitték a gyereke­ket a volt bányászurak ka­szinójába, zenét hallgatni, pergőképet mutatni. Felsóhajtott, talán egy könnycsepp is utat keresett magának a szeme sarkából. — Mennyi boldogság ült akkor azokon az arcokon. .. — suttogta, de önmagának. Hirtelen feltekintett, ria­dalom ült a szemébe annak a gondolatától is, hogy el kellett búcsúzniuk ennyi szép szabadságtól. Nem vég­leg búcsúztak, csak időle­gesen. Mert lehet-e annyi sok széptől, amit a Tanács- köztársaság adott a nováki népnek is, elbúcsúzni? — Nem, mi sohasem bú­csúztunk el a forradalomtól, azt belőlünk már senki em­berfia ki nem verhette... Elcsendesedett az öreg vö­röskatona, Jessze Károly. Még neveket suttogott: Fu- ján Vencelét, Lengyel Tu­siét, á Zöld fivérekét, és sokat még, a seregbelieket. Aztán, amikor a szél meg­rázta az ablakot, odate­kintett. Meg fel a siető fel­hőkre, azokkal száguldottak tova gondolatai. Bobál Gyula gam. Hiszen — kimondhatom: a vezetés az életem. És a csa­ládom. Ezek, semmi más.” Jó néhányszor utaztam már a Salgótarján—Mátrano- vák között közlekedő ouszon, amelyet Füri János vezetett. Gyakran — hallottam — vic­celődtek is vele: nagy ember vagy te. János! A kormánynál vágy! Figyeltem: szája szögle­tében redőzött csak a mosoly, netán oldalra is pillantott, de tizedmásodperc alatt vissza­tért tekintete az útra. Majdnem nyolcszázezer ki­lométert vezetett eddig. Bal­eset nélkül! — PEDIG CSAK tizennyol­cadik éve van jogosítványom. Igaz, előtte sokat motoroztam a hadseregben: hosszú ideig voltam katona, de hát össze lehet-e hasonlítani a kettő'.? Hát, nem! És a mostani Ika­rust sem azzal a jobboldali kormányberendezéssel műkö­dő RÁBA-kocsival, amelyen első útját megtette. Sőt, még az olasz FIAT-tal, a svájci gyártmányú SAURER-rel, az­tán meg a Csepel nyergesvon- tatókikal sem, ezek volánja mö­gött vált igazi gépjárműveze­tővé. Nem, nem sofőrré: hely­telennek tartja a szóhasznála­tot. Miként hangsúlyozza: egy élet értelmét nem lehet idegen eredetű szóval megma­gyarázni. Emigyen buszvezető a Vo­lán 2. számú Vállalatnál 1967. április tizediké óta. — De nem ennyi ideje dol­gozom itt! — tiltakozik. — 1964-ben jöttem a TEFU-rész- leghez. Bő két évig vezettem, teherautót itt is. És aztán jött a személyforgalom. A buszo­zás. Első útja Salgótarjánból Mátranovákra vezetett, s vi­szi most is az utasokat, ugyan­oda, naponta többször. — Nem unalmas az állandó vonal — faggatom. — Nem lehet az! Hiszen, függetlenül attól, hogy szinte az apró iskolásoktól kezdve a felnőttekig, szinte mindenkit ismerek már; szólni sem kel! hová kéri a jegyet, én már előre nyújtom neki, minden út­nak van valamilyen különle­gessége. Ami eltér az előzőtől. Amj kizárja a monotóniát... Kérdezte már egy esztergályos­tól, aki nyolc órán át el sem mozdul a gépe mellől, hogy egyhangú, amit csinál? Biztos, ő is azt válaszolná: nem! Újó­lag mondom, minden útnak van valamilyen különlegessé­ge. Füri János gyermekkorától, kezdve kocsit akart vezetni. Tizennyolc évvel ezelőtt meg­kezdte azóta keréken gördülő életét, v — Sokat vagyok úton. És re­mélem, még sokáig is .eszel:. Hiszen életem célja a .arjáni Volántól nyugdíjba menni. Mert megkapom azt a pénzt is. ami kell. Aztán jól megva­gyunk a kollégáikkal, jó a han­gulat, s szinte élvezet ezeket az új Ikarusokat vezetni. Gon­dolja, kell még nekem ezeken kívül valami? — Kikapcsolódás. — Mondtam már, engem a vezetés kapcsol ki a fásultság­ból. Ha a volán mögött ülök, mindent elfelejtek. S ez így a jó. — Nem tett fel mindent egy lapra? — Rosszul csináltam volna! Csak úgy magánszorgalomból vagy fogalmazhatunk ilyen mai divatossággal: hobbiból, ittlétem óta elvégeztem a fel­sőfokú gépjárművezetői isko­lát, a nagybátonyi szakmun­kásképzőben pedig megkap­tam a szerkezetlakatosi bizo­nyítványt. Aztán meg? Ki­sebbik fiammal ki-kijároga- tunk a Nyírmed-pusztai ha­lastóhoz: ő horgászik, én sza­lonnát sütök, gyönyörködöm az ottani vidék csodálatosságá­ban. .. De tudja, igazán a fi­zikai munka —, s most nem mondok magamnak ellent, mert a vezetés is az — zök­kent ki. Felépítettem a család­nak egy szép házat; kert is van hozzá, fákkal, és — ezer­nyi tennivalóval. Ez is jó. De amikor beülök a volán mögé, az... az valóban a kedvtele­sem. Az igazi, szeretett mun­kám. RÖVID HALLGATÁS után kérdeztem tőle: lesz-e utánpót­lás a gyerekek közül? — Kisebbik fiam talán az apjára ütött — mosolyodott el. — Nyári szünidejében van úgy, hoigy együtt kezdjük, s együtt fejezzük be a műszakot. Jön, utazik velem, ismerkedik és tanítom. A forgalomirányító bejön, s rámnéz. Értem: Füri János­nak indulnia kell Salgótarján­ból Mátranovákra. k. srr. ■ NÓGRÁD - 1978. március 21., kedd r. -■ n»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom