Nógrád. 1978. február (34. évfolyam. 27-50. szám)

1978-02-26 / 49. szám

Részlet az „Üzenet az élőknek" c. börtönnaplóból 75 éve született Julius Fu£ik csehszlovákiai kommunista író, újságíró, ebből az alkalomból közöljük könyvének részletét. f 1943. május 19. Ma éjjel viszik el Augusztá­mat Lengyelországba •,mun­kára”. A gályára, a tífuszha­lálba. Nekem pedig néhány hetem, talán két-három hóna­pom van még hátra. Irataimat ugyanis átadták már a bíró­ságnak; így hát talán még négy hétig ülök itt vizsgálati fogságban a Pankrácon; s az­után még egy, vagy két hóna­pom marad. Ezt a riportot nem tudom már befejezni. Mindenesetre igyekszem foly­tatni, ha e néhány nap alkal­mat ad rá. Ma azonban nem tudok tovább dolgozni anya­gával. Agyam és szívem ma Augusztával van tele. ezzel a nemes, mélyen hívő emberrel és odaadó élettárssal az úton, mely mindig meredek volt és mindig nyugtalan. Estéről estére azt a dalt éneklem neki, amit nagyon szeretett: a dalt a sztyeppe kéklő füvéről, mely partizán­harcok mondáit zizegi, a ko­zák asszonyról, aki férje ol­dalán harcolt a szabadságért páratlan bátorsággal. Így bizony, harcos felem! Mennyi erő van ebben a kis teremtésben, határozottan metszett arccal és nagy gye- rekszemekkel- melyekben any- nyi a gyöngédség. A harc és az egymástól való állandó tá­voliét örök szerelmeséket for­mált belőlünk, akik az élet­ben nem egyszer, de százszor élik át az első ismerkedés, az első simogatások heves pilla­natait. És mégis mindig együtt ver a szívünk, egy a lélegze­tünk a boldogság, vagy a szo­rongás, az izgalom, vagy a szomorúság óráiban. » Évekig dolgoztunk együtt és segítettünk egymásnak, ahogy csak bajtársak tudnak Sajtár- sakon segíteni: évekig első ol­vasóm, első bírálóm volt. s nehezen írtam, ha nem tud­tam magam mögött kedves tekintetét. Évekig álltunk egy­más mellett a harcokban, amikben kettőnk élete csep­pet sem volt szegény. És kéz a kézben évekig csavarogtunk együtt azokon a tájakon, me­lyeket nagyon szerettünk. Sok nehéz órát éltünk meg együtt. de sok nagy örömet is, hiszen gazdagok voltunk a szegények gazdagságával. Auguszta, íme, ez ő; Az ostromállapot idején tör­tént, az elmúlt év júniusában. A letartóztatásunk óta eltelt hat hét után először látott- ama szörnyű napok múltával, melyekben egyedül gondolko­zott el zárkájában a halálom­ról szóló híreken. Hozták, hogy megpuhítson. „Beszélje rá — szólt hozzá velem való szembesítésekor az ügyosztály főnöke —• be­szélje rá, hogy legyen józan. Ha sajátmagára nem gondol, gondoljon legalább önre. Egy órája van a gondolkozásra. Ha viszont makacs marad, még ma este mindkettőjüket kivégzik. Mindkettőjüket!” Ö tekintetével végigsimoga­tott és egyszerűen válaszolt: ..Biztos úr, számomra ez nem fenyegetés, hanem utol­só kívánságom teljesítése. Ha kivégzik őt, végezzenek ki engem is!” íme,- ez Auguszta: csupa szeretet és határozottság. Életünket elvehetik. ugye Auguszta, de becsületünket és szerelmünket nem. ö, emberek, el tudjátok képzelni, hogyan élnénk, ha újból meglátnék egymást e sók nélkülözés után! Ha új­ból találkoznánk a szabad, tá­gas és teremtő életben! Ak­kor, amikor megvalósul mind­az. ami után vágyódtunk, amire törekedtünk, és amiért most a halálba megyünk! Igen, minden bizonnyal hol­tan is élni fogunk, valahol nagy boldogságtok egy kis zugában, hiszen erre tettük fel egész életünket, és ez vigasztal most, amikor szo­morúak vagyunk, mert bú­csúznunk kell. Azt sem engedték meg, hogy megöleljük egymást, vágy kezet szorítsunk. Csak a Károly teret a Pankráccal összekötő fogházi együttes ad hírt kölcsönösen sorsunkról. Tudod, Auguszta, én is tudom, hogy valószínűleg többé már * nem látjuk egy­mást. Mégis hallom,, amit a távolból kiáltasz: ..Viszontlátásra, kedvesem!” „Viszontlátásra, Augusz­tám!” (Peéry Rezső, fordítása) *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* — Tizennyolc évesen kerültem Kecskemétre, és lakóként először városba. Korábban csak bejártam Kis­kunhalasra, a tanyavilágból, és legelőször azt mondanám el, hogy micsoda különbség van .a kettő között. Amíg bejársz valahová, reggel iskolába, va­sárnap vagy szombat este mo­ziba, kultúrba, addig ott lá­togató vagy. Még csak nem is vendég. Pontosan jó az a szó, hogy bejáró. Semmi sem a tiéd. Érzelmileg értve. Nem hasonlíthatod össze az épülete­ket, eldöntendő, hogy melyik a szebb, nem kritizálhatsz semmit, elfogadod az egészet úgy, ahogy van. Aláveted ma­gad a hatásoknak, mindnek, rossznak és Jónak, mert cso­dálod a várost, te, az toten háta mögött lakó. Csodálod, ámde nem szereted: nem a tiéd, hanem a benne lakóké, örüljenek neki azok, vagy bosszankodjanak hibái miatt. Ahogy csodáltam Kiskunha­last, és kritikátlanul fogad­tam el tőle mindent, úgy te­kintettem föl a városi lányok­ra is. Szépnek, okosnak, jó­nak és izgalmasnak hittem mindent — vagyis elérhetet­lennek. Próbálom megmagya­rázni. Odakint a tanyán a lá­nyok igencsak vastag lábikrá- júak, tömzsi derekúak, válla­sak, kemény mellűek, de ha nem, akkor legalábbis izmos karúak, barna bőrűek, piros­pozsgásak. Ez többnyire az életformájukból következik. Pici koruktól kint szaladgál­nak, kora ifjúságuktól dolgoz­nak a mezőn, ahol tető alá még akkor se nagyon jutnak, há elered az eső. S mikor Ha­lasra kezdtem járni, középis­kolába, a város csodáival együtt az egészen más körül­mények között növő és élő lá­nyokat is elfogadtam csodála­tosnak. így lett szememben előkelő a sápadtság, horpadt- mellűség, a vékony derék, a pipaszár láb... ha legalább arra jutottam volna, hogy ez egyfajta szépség, amaz pedig egy másikfajta! De én nem: ha valamelyik városi lány nem felelt meg a „szabványoknak”, akkor nem fogadtam el igazi­nak! Csodáltam őket, ámde nem szerettem. Nem mertem sze­retni. Harmadikos koromban egy városszéli lánynak kezd­tem udvarolni, aki, ugye, már majdnem tanyai, de a körül­ményeit tekintve legfeljebb falusi — és szóval oda akarok visszatérni, hogy mennyivel más érzés volt, mikor kollé­giumi lakóként Kecskemétre kerültem. A változás az alatt a pár hét alatt játszódhatott le' bennem, ami a főiskolai felvételi, és az évkezdet kö­zött eHeit: nem vagyok alább- való! Minden ősöm pásztorko- dott vagy földet túrt, én pe­dig ^ost mérnöknek készülök! összesen tizennyolc éves voltam, mikor az anyám ké­szítette általvetővel leszálltam a kecskeméti nagyállomáson. Fiatalság és kíváncsiság — azt hiszem, ez a két szó na­gyon összeillik. Emlékszem, a délutáni vonattal érkeztem, és éppen csak ledobtam a cuc- cot a kollégiumban, és máris be a városba!... Az Izsáki úton indultam, de nem mind­járt a közepének, hanem előbb lé nézett a padra, én pedig le­ültem, és azt mondtam, hogy Halason, a gimiben. De nem hitte. Igazad van, mondtam, a tévében hallottam. Kérdez­te, mikor, melyik műsorban? Hallgattam, és már azon vol­tam, hogy felállók, otthagyom, okoskodjon másnak, de hirte­len úgy belém szúrt, hogy attól ugrottam fel. Azt mondja: — Te tanyasi vagy?... — Hon­nan a jóistenből veszed?...— Kunszabó Ferenc: Az új városlakó becsavarogtam a Márlaváros zegzugos, néhol hirtelen ki­szélesedő utcáit, elcsudálkoz- tam azon, hogy a Lenin város szép házait miért a ZIM-gyár kéményeinek torkába rakták, körbekerültem a Műkertbe ve­zető sétányhoz, aztán átvág­tam a vasúton; megcsudáltam a Hunyadiváros kertes villáit, átjöttem a Ceglédi úton, beke­veredtem az épülő Széchenyi-- város féligkész rendjébe, a Hi­tel, Világ, Stádium utcákba, és végig nem féltem, hogy elté­vedek, mert a városközép ma­gas házai, tornyai mindenho­vá kitekintettek rám. A Bu­dai kapunál leültem egy kőre, néztem a torlódó forgalmat az akkor még rendezetlen cso­móponton, aztán megvacso­ráztam, a Kisbugaci csárdában — és csak utána mentem be a főtérre. Leültem egy padra, pihenni. Arra rezzentem föl, hogy egy karcsú, szőke lány sétál el előttem, s valamivel távolabb leül. Ügy éreztem, nekem hangsúlyozza magát! S hogy sokáig ne gyötörjön a kétség, odamentem hozzá, a két keze­met zsebrevágtam, és azt mondtam: — Csípem az ala­kod, bébi!... — No, hát ezen ő is úgy elcsodálkozott, mint most maga, de ketten együtt sem annyira, mint jómagam. Ha valaki akkor délután, akár egy perccel előbb is azt mond­ja, hogy ezt megteszem, kö­rülröhögtem volna... — És hol tanultad ezt a hülye du­mát?! — így vágott vissza. S ezzel egálba is kerültünk, kö­rülbelül. Kölcsönösen nyeltük zavarainkat, majd maga mel­Fölnézett nagy, kerek szemek­kel: — Csak nem akarod le­tagadni?! — Ezt már nem bírtam ki. Otthagytam. Még szerencse, hogy szó nélkül, mert ha odamondok valami eredeti hazait, akkor nemcsak arról győződhet meg, hogy a. magyar préri közepéről jöt­tem, hanem másnap ráadásul szégyellhetem magam. A tanévnyitón derült ki, hogy ő is gólya. Ügy tettem, mint­ha nem ismerném meg, de odajött. — Mi van, mondom, az angyalodat látod? Még job­ban nevetett: — Na látod, erről már elhiszem, hogy ott­hon tanultad, a tanyán... — Ha nem lány lennél, most be­törülnék egyet!... — Miért, ez sértés? — Nem sértés, de te úgy mondod, már másodszor! — És akkor nevetett a leg­jobban, hogy ő nem bántó szándékkal mondja, hanem mert valóban látja rajtam, és ennek örül annyira! Ugyanis, hobbija a néprajzi gyűjtés!... Falfehér lettem az ijedelem- tói: Látja rajtam?! Mi a ke­serves tetűből látja?! Még végig is nézegettem magamon, de hangosan csak ennyit mondtam, hogy: na, hát en­gem nem szúrsz fel a gom­bostűdre! Vagy valami ilyes­mit. Megfogta a kezem, húzott magával. Kifelé mentünk az Izsáki úton. A nagy házak hamar elmaradtak, aztán a beépített utcák is, és fél óra múlva majdnem otthon éreztem ma­gam: kint jártunk, a várost övező tanyavilágban, ö mesélt. Hogy kecskeméti, s talán a dédapja, meg annak a nagy­apja is itt született, orvosok voltak, meg ügyvédek, meg tisztviselők... Egy őse éppen Katona Józseffel szolgálta együtt a várost... Minden mondatával kisebb lettem. És éreztem, nem dicsekszik, csak meg akarja magát ismertetni. S valóban, mikor a halasi ‘ úton visszafelé jöttünk, kérdezgetni kezdett rólam, de én bizony csak bakkantottam ezt, azt. A jófenét tudjak magamról, meg a szűkebb pátriámról mesélni? Akkor megint ő be­szélt. Már beértünk a város­ba, és idegenvezetett engem. Minden utcáról tudott valamit, de szinte mindegyik házról. ’ Ez elképesztett: itt minden téglának története van?! S mikor pár hónap múlva megkérdezte, műkor megyünk ki hozzánk, megrémültem. Mit tudjak mutogatni Kökö- nyöeön?... Sokáig nem vittem ki, csak eljegyzés előtt. Mert azt úgy illik mifelénk, de az itteni őspolgári családoknál is. — Kivittem, és nagyon élvez­te az egészet, az egyik tehe­nünk épp akkor ellett, hát a kisborjúba egészen beleszere­tett Mindenért lelkesedett, a szénapadláson ócskaságok után kutatott — de a harmadik na­pon már láttam rajta, hogy igen fáradt. Kérdeztem is tő­le visszaútban. Elismerte. Azt mondta, nem tudott aludni. De mitől? Elgondolkodott: Ta­lán éppen a szokatlan csend­től. Nodehát ez elég sovány vigasz. Hát akkor a sok új benyomástól. De ezt sem fo­gadtam el, mert Sopronban például együtt voltunk elő­ször, és prímán aludtunk. Mondott még ilyet is, olyat is, de mind el is vetettük. A vé­gén abban állapodtunk meg, hogy kideríthetetlen, de a tény attól még tény marad. Azóta persze megszokta, és talán valami otthonos érzése is ki­alakult. De a gyerekeinknek már föltétlenül. Azok egész évben ott lenné­nek, szívesen... de, hogy mondjam: én már nem. Ha­zamegyek, nem mondom, és jókat beszélgetünk a szomszé­dokkal, hülyéskedünk a test­véreimmel, meg mindenfélét segítek az öregemnek, úgy mint régen — de egész évben ott lakni?! Már elképzelhetet­lennek tartom. €h-|i n m n ismeretlent ka­” ”•* m»iauzolok Kecs_ keméten, rengeteg történetet tudok az utcákról, az épüle­tekről, s néha lokálpatriótább vagyok- mint az apósom. Biz­tosan benne van ebben az újonnan jött túlbuzgalma is, mert meg akarom hálálni ne­ki — mármint a városnak —, hogy nem csak befogadott, ha­nem meg is szerettette ma­gát: a saját érzelmeimből kö­vetkezően egycsapásra, és a feleségem révén tartósan. Ta­lán már örökre. i FESTÉSZET, Festészet TI címmel nyílt kiállítás a Műcsarnokban, amei lyet a Magyar Képzőművészek Szövetségének festő szak­osztálya rendezett. Képeink a kiállításon készültek Szurcsik János: Várakozók Sváby Lajos Ünnepség Németh József: Triptichon — Magvető, Termékenység, Kenyér Pap Gyula: Hegesztő Káldi János; A REGGEL CSODÁ! Amikor indulsz tanítani, nemegyszer nézek utánad az ablakon át, észrevétlen. A lábad nyoma — röpke virág — virít a lassú hóesésben. Ot perc? Tíz perc? Befödi a hó lépted liliomát, a kora reggel csodáit De — amerre elmész — órákon át csengőszó száll, s a gesztenyesor felszikrázva világit NÓGRÁD — 1978. február 26., vasárnap /

Next

/
Oldalképek
Tartalom