Nógrád. 1978. január (34. évfolyam. 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

/ MúIímmIc birtokba vétola Évek óta erősödő jelenség tanúi lehetünk: egyre több és több ember figyelme fordul a ma és a holnap teendői, feladatai mellett, ezekkel együtt a közeli és a távolab­bi múltra. Nemcsak az orszá­gos „történészműhelyek” te­vékenysége élénkült meg, lett színesebb és gazdagabb, ha­nem a nem történész ezrek és tízezrek érdeklődése is feltámadt lakóhelyük múlt­jának megismerésére és meg­ismertetésére. Száz és száz községben fa­lukrónikák írásába fogtak az emberek, a tárgyi történelmi emlékek ezreit hordták és hordják ma is össze poros padlásokról, nagyapák sárgá­ra fakult, rég elfelejtett iro­mányaiból, a falusi irattárak eddig senkit sem érdekelt polcairól. Fiatalok népes tábora is többször indított ro­hamot az „élő történelem”, az öregek emlékeinek meg­mentésére. Az országos és helyi évfor­dulók, a teremtett időszerű­ségek, a lokálpatriotizmusból fakadó múltra-büszkeség szinte mozgalommá terebélye­sedett. E „fertőzés” a kor­osztályok egyikét sem kímél­te. A legidősebbek is csata­sorba állnak: reszkető kezek­kel rótták és róják az emlé­kezés sorait, halványuló me­móriájukat nem kis feladat elé állítva ezzel. Azonban az értékre figye­lő, szelektálni képes, szélesen hömpölygő folyamat csak irányt szabó gátak között nö­velheti erejét, töltheti be tényleges hivatását és válhat, még inkább hasznos, múltun­kat sokrétűen feltáró, cselek­vő együttműködéssé. A »gyűjtse mindenki, amit akar”, „a dolgozza fel min­denki, ami éppen megragad­ta a figyelmét” helyett céltu­datosabb, egy irányba ható; az átfedéseket, a dupla, sőt tripla munkát megszüntető, okos együttműködés megte­remtése most a soron követ­kező nagy feladat. Mindez ma már társadalmi szükséglet. Ezért vállalkoztak a városi és járási pártbizott­ságok, a megyei pártbizottság irányításával ennek megoldá­sára. A városokban.és a járá­sokban történelmi bizottsá­gok alakultak, a történelmi, de elsősorban helytörténeti kérdések iránt leginkább ér­deklődő és hozzáértő embe­rekből. Igyekeznek maguk köré tömöríteni a történelem tárgyi és személyi emlékeit, emlékezéseit gyűjtők népes táborát; fiatalokat és időseb­beket A téma sokrétű, a fel­adat nagy. Ezek közül a most legfontosabbat, a legidősze­rűbbet kell kiemelni, a ren­delkezésre álló erőket ennek megoldására mozgósítani. Múltunk spontán birtokba vétele a tervszerűbb, az el­végzendő feladatokat rangso­roló, sok-sok embert foglal­koztató, céltudatos tevékeny­séggel válhat és — a törté­nelmi érdeklődés társadalmi méreteit tekintve — válik is forradalmi múltunk, küzdel­meink tudatos birtokba véte­lévé, a ma és a holnap nem­zedékét szocialista öntudatá­ban erősítő fontos tényezővé. Enyedi G. Sándor Pécsi Gabriella: lacrimo, boldog Istvánért — Kormos István emlékére — Surabajában vásárt gyöngye mégiscsak volt, de szétosztotta. Nekem is jutott. Bejártam Tolnát-Baranyát, pincém-padlásom átkutattam; elvesztettem. Aztán csak látom: üveg alatt, tárlóban őrzik. Menny dörög: A TÖBBIT KERESD, KÖBKEMl Azért adtam, hogy magad tudjad, merre forduljon vásott csizmád, ha véletlenül gyalogolnál. Nem fújja Győr felé a szél selyemrongy haját, csak hideg markol. Megmaradt férfiarcaim oltárképe: a triptichon egyik szárnya fekete kombinévál takarva. Oldalánál ott áll a velocipéd, immár örökre. Húsz év. Október hatoclika. Jani úr TJ alk, bátortalan kopogta­JLi tás után nyílt az ajtó. Jani úr állt a küszöbön, za­vartan forgatta kezében zsí­ros kalapját Az esetlen kis figura sehogyan sem illett eb­be a szobába, érezte ezt ő maga is. Hajlott hátával, fél­re taposott cipőjével, máso­kon elnyűtt ruhájával, egy megroggyant madárijesztőire emlékeztetett Egy öblös fotel felé pislo­gott, abban bóbiskolt az öreg­asszony. Kinyújtott lábai apró zsámolyon pihentek, ölében egy lapjaira hullott újság he­vert. Jani úr egy pillantást vetett a már oly sokszor meg­csodált, a csillár körül futó gipszcirádákra. — Nicsak! Lekívánkozik az egyik gipszrózsa a mennyezet­ről — fedezte fel örömmel. — Kár, hogy ilyen kicsi. Lehet hogy az öregasszony éppen alatta jár és a fejére esik? E gonosz ábrándozás köz­ben is igen szeretetre méltó, mondhatni gyermeki arcot vá­gott Jani úr. Még mindig a küszöbön állva éppen arra gondolt, hogy végig kellene heverni egyszer azon a szé­les kanapén, amikor nagyot horkantott az öregasszony. Megmozdult, nyújtózkodott, aztán kinyitotta a szemét. Előbb a plédet húzta összébb magán, mert a nyitott ajtón enyhe huzat érte az előszobá­ból, aztán fordult a jövevény felé. — Na, mi van? — kérdezte, nem éppen barátságosan. — Tiszteletem! Tiszteletem. Matild nana! — motyogta a rajtakapottak félelmével Jani úr. — Csak azt akarom... csak azt akarom mondani, tisztelettel, hogy megtaláltam a konyhában az üzenetet. Hí­vatni tetszett.. Matild na­na! — Igen, igen, Jani úr! MerW jen ki, kérem, holnap a hegy­re! Az üdülőbe. Reggel oda­adom a kulcsokat A kamrá­ban megtalálja a sarlót, szed­je le a füvet. Aztán nézze át a zsalukat, néhány helyen meg kell szögeink Unottan, egyhangúan, kis­sé álmosan adta Matild nana. az utasításait Egy hanyag­nak tűnő, mégis gondos moz­dulattal a hajhálójához nyúlt majd így folytatta. — Délután én ás Jdmagye& Csabával. Viszek magának en­nivalót Az öregasszony újra ásítoz- ni kezdett. — Csak ezt akartam. Jani úr! Most pihenni szeretnék. Ja, még valamit! Itthon van már a fiú! Ha igen, küldje be hozzám! Jani úr meg sem fordult. Alázatosan, furcsán araszoló mozdulatokkal hátrált az aj­tóhoz. Még a fejét is meghaj­totta, a szemét már újra le­hunyt öregasszony felé, úgy motyogta: — Igen, igen. Jó éjszakát!! Tiszteletem, tiszteletem... J ani úr sokáig bíbelő­dött a rozsdás lánccal, shezen tudta kinyitni az el- ítemedett kertkaput. Bement faházba; áporodott, dohos vegő csapta meg. Kinyitotta zsalukat. Meleg fénynyalá- Dk táncoltak a parketten, igtön vidámabbak lettek a :obák. Mindjárt munkához látott, érden csúszott a kertben, az etlen sarlóval úgy nyiszál- i a vékony szálú, hajlékony ivet. Az izzadtság előbb csak aró gyöngyöket vert homlo- án, aztán mint kis erecskék, ítottak le a nyakába. Előre- itóan a kerítésnél kezdte a irtózást, onnan igyekezett a ért közepe felé, a hatalmas oronájú cserfa alá. Formás kis kupacokba rak- i a hűvös füvet, majd ki- :tte a fonott garnitúrát a serfa alá. — Hogy is volt azon a sekken? — ötlött az eszébe, mikor kényelmesen hátra- őlt az egyik székben. — Raj- i volt a harminc forint bér- ;ti díj, a Matild nana, meg két unokája neve. Nem is lya.n hülye ez a pokolra va- 5 vén boszorkány! Ha elpat- ol, átírják a telket és a fa­ázat az unokák nevére. El­égre már évek óta „fizetik” bérleti díjat. No, de ez még odébb van! A nagys’ asszonyt csak agyonütni lehet. Az asztalon felejtett és vé­letlenül megpillantott csekk körüli rafinérián nem törhet­te tovább a fejét Jani úr. Az utcáról éles női hang riasz­totta fel. — Jaj, de jó, hogy itt talá­lom, kedves Janika! Matil- domtól tudom, hogy itt dol­gozik ma, telefonon beszéltem vele. Siettem hát én is ki a hegyre, sok most itt a tenni­való! Matildom biztatott, kérjem csak meg bátran, jöj­jön el az én házamhoz is. Csak egy kis füvet kellene le­kaszabolni, meg van egy cso­mó limlom, elhordhatná a kukához. Jani úr már állt, úgy hall­gatta Matild nana első szá­mú barátnőjének, Rózsikénak a csacsogását. Behúzta maga után a kaput és szolgálatkészen ballagott a harmadik szomszédba. A nap már deleiére járt, amikor Ró- zsika hangos kommandírozá- sa közepette elvégzett vala­mennyi munkát. A „csak a füvet”; a „csak V lomot”; a „csak a létrát a szomszédból”; a „csak ezt hozza még le a padlásról”. Rózsiba a konyhába sietett, üveggel tért vissza. Valami piros lé volt benne. Töltött egy pohárkával, nyújtotta Ja­ni úrnak. — Ezt kóstolja meg, Jani­ka! Ilyet még nem ivott, ez az én specialitásom. A ribizli- bor. Kössön meg benned! — gondolta Jani úr, miközben undorodva nyelte a pohár tar­talmát Egy darabig még álldogált, s csak akkor indult el, ami­kor Rózsi ka azt mondta: — Nagyon kedves volt, Ja­náfca! Egészen megszépült a kertem. De, hogy elszaladt az idő — nézett hirtelen az órá­jára. — A végén még elké- sék, pedig várnak a barátnő­im. No, Isten, áldja! Minden jót, Janika! És még egyszer, köszönöm. Jam úr lassan ballagott az enyhe meredélyen. A hival­kodó és a mutatós, az egy­szerűbb vagy éppen az ütött- fcopott vfkendházak között „Nagyon kedves volt Ja­niba!” „Minden jót Janika!” „És még egyszer köszönöm!” Ezt értitek ti, a szépen szó­lást — majmolta magában dühösen Rózsikát De ha egy tízest ki kellene venni a pénz­tárcából, összedűlne ä vilá­gotok. Ingyen cselédre, köl­csön cselédre bezzeg van gusz­tusotok; A mikor Csaba a lakásba költözött — albérlőként, az egyik nagyszobába —, így szólt hozzá az öregasszony; — Itt rendnek kell lenni, erről én gondoskodom is. Het- venljárom éves vagyok, de rajtam nem fog ki ■ senki, az eszemen sem lehet túljárni. Jegyezd meg, hogy ez az én lakásom. Itt élt már az apám, meg a nagyapám is. Bár, ami­kor még megvolt a gumiüze- münk... No, de ezt hagy­juk! Egyébként Matild naná- nák szólíts, így teszi minden­ki más is. Az öregasszonyt ekkor már négy hónapja nevezte Csa­ba Matild nanának. Amikor együtt tartottak a nyaraló fe­lé, a ház asszonyából akkor is ömlött a szó. — így van ez rendjén, ki kell, hogy kísérjen ide a hegyre. Valakinek mellettem kell lenni, amikor felszállók a villamosra. Kell valaki, alti lesegít a buszról. Meg aztán, ezt a-táskát sem hozhatom én, ami ott van nálad! Nehéz nekem. Csaba már tudta, úgy le­het a legkönnyebben elvisel­ni Matild nanát, ha mindent ráhagy, ha nem szól egy szót sem. Amaz úgyis élvezi a be­szédet. — Felháborító, hogy meny­nyire nemtörődöm, gazember tisztviselők ülnek manapság a hivatalokban, öt'éve levele­zek a kerületi tanáccsal, a közlekedési vállalattal, elmen­tem még a népi ellenőrökhöz, meg a szakszervezet nyugdí­jas bizottságához is, mégsem sikerült elintéznem, hogy be­járjon ide a busz. Mit törőd­nek ők azzal, hogy nekem — a hetvenhárom évemmel — több mint kétszáz métert kell gyalogolnom a megálló­ig Lenne itt bezzeg vala­melyik nagykutyának a .há­za, a kapujába tennék a meg­állót A szóáradat hsak a kertben ért véget 'Végigszaladta a házat, bekukkantott minden zugba. — Jani úr! A füvet nem valami egyenletesen vágta le! Nem volt a Vargáéknál sem? Ök máskor is megvették a levágott füvet a nyulaknak. No, majd megkérdezi dél­után! ®s a zsaluk! Miért nem javította ki a zsalukat? Jani úr ott állt ijedten a nagy- cserfa alatt. Laposakat pislogott, hebegve mentege- tő/iött: — De... Matild nana... ké­rem tisztelettel... A Rózsi­ira. .. ő azt mondta, hogy magával... telefonon... — Jól van, no. Estig még lesz ideje. De ne lustálkodjon nekem. Jöjjön most enni! Kipakolta a nagy táskáitól a víkendházha szánt holmit, s kihalászott közülük egy ap­rócska alumínium lábast. A fa alatti asztalra tette. — Kocsonyát hoztam ma­gának. Nagyon finom hűsítő étel ebben a melegben. Jani úr belenyomta a ka­nalat a lábosba. A hóka szí­nű, megmeredt lében két csirkeláb rezdült. — Igazi karácsony! — gon­dolta keserűen Jani úr. — Otthon most minden edény tele van csirkelábból főzött kocsonyával. — Szent igaz! — hagyta helyben a ház asszonya. — Kicsit butácska, de, hogy im­ponál neki, amikor Járni úr-] nak szólítom! Hihihihihi! — vihorgászott a sok öreg torok. — Nem azért mondom, de meg js kap itt mindent! / _ folytatta Matild nana. — Tud­játok jól, hogy a lányok sem panaszkodhattak soha. a cselédszoba lakója mindig csak hálás lehetett, amiért nálunk szolgálhat Na per­sze, akkor még é hálókocsi­társaság fő tisztviselője volt az uram. Istevi nyugosztalja! A Jani úr? Hát igen! Nincs a szerencsétjfennek senkije, én meg otthont adok neki! Po­tom négyszáz forintot fizet a kis szobáért. Immár nyolc éve. Kicsit felönt néha a ga­ratra — ilyenkor fene bátor ám! —, de a keze tényleg aranyat ér! Csak arra vigyázz, meJ hfogy faképnél hagyjon! — aggodalmaskodtak egyszerre többen is. — Ugyan kedveseim! Eny-’ nyi idő után és ebben a kor-' ban már nem megy el. Nincs is hová mennie, meg pénze sem lenne a drágább albérlet­re. Elvégre, ugye ml is két vagy három évet egyszerre kérünk kifizetni. — Erről jut eszembe. KépJ zeljétek mit hallottam! —■ húzódott közelebb a többiek­hez Betty néni. — Állítólag a tanács felajánl majd nekünk — egyedül élő idősebbeknek — egy garzont vagy szoba­konyhát. Ezekbe a régi. nagy lakásokba pedig családoso­kat költöztetnének. 'na bekiabálta Csabát — Hallatlan! í"Tsütortőkön Matild na- — Még mit nem! magához — Itt élek gyermekkorom-j tói. hogy mennék (el! — Édes fiam, remélem. — És honnan fogom pótol-í hogy ma délután nem mégy ni a kétezer forintot amit el sehová. Csütörtök van, az albérlőktől kapok? ilyenkor jönnek hozzám a Betty néni közlése elrontot-i barátnőim zsúrra. Segítened ta a zsúr hangulatát De a kellene! Megfőznéd a teát, hölgykoszorú még sokáig de süthetnél olyan remek pa- szidta a piacot, a közértet, a lacsintát is, mint vasárnap. közlekedést; dicsérte Jani úr aranykezét; s vihogott suta Délután négy órakor szó- viselkedésén, alázatosságán. Iáit meg először a csengő. Utolsónak Rózsdka távozott! Pá, édesem! Puszillak,' — Szervusz, édesem! —• Matildom! Akkor említsd úrnak azt a súro- oWal" Üst Pápá, holnap a Rozmár ról osszecsókolóztak. ringban, a szokott Időben. Alig negyedóra alatt ösz- szegyűlt a hölgykoszorú. Ott É’jfél után részeg ülték a nagy asztal korúi, s a "^kedt hang üvöltötte a szoba megtelt édeskés bókok- lépcsőházban: Avanti poppo- kal. „Szivecském, te milyen ló! remek színben vagy! Fölsé- Amikor felért a harmadik ges ez a tea, Matildom! Ugye emeleti körfolyosóra, a kor- frau Bauertól kaptad, Bécs- látnak támaszkodott, s onnan hói?” énekelte tele az udvart a . ... Fel proletár! stófáival. . . ■ epet^ 3°"i . ara" Jani úr szinte beesett az nyoskaun. A meglepetés! - el6szobába. Nehezen a kony- csapta össze tenyereit egyszer hába és leült a ho­bejöhetsz^113 Csaba fiam, k^jjre. Az asztalra könyökölt,' úgy szónokolt. A fiú szürke kis kötény- ~ Egyszer minden ember kében jelent meg az ajtóban, szabad lesz, eltiporjuk a tet- A kezében tartott tálcán ma- veket, az élősködőket! Éljen gőzölgött Fradi! a az összefogás, hajrá A részeg szókimondásával gasra púpozva friss palacsinta. gát nélküli, feleimet nem — Cukorfalat! Te ilyen ismerő véleménynyilvánítá­ügves vagy? — sikongtak örö- sával megtelt a lakás, műkben a púder és festék És Jani úr egyre világo- alatt roskadozó, felcicomá- sabban, érthetőbben beszélt, zott öregasszonyok. Néme- Talán egy óra, talán két lyiken még a nyákon körbe- óra múlva Jani úr benyitott futó koszcsíkra is jutott a Matild nana szobájába. Hí- festékből. ».vás és kopogtatás nélkül, éle­— Milyen remek sárga a tóben először. Villanyt sem színe ennek a tésztának! — gyújtott. Elindult a kanapé áradozott Rózsika. — Honnan fölé, amire úgy szeretett van a tojás? Erről jut eszem- volna lefeküdni. Csak egyszer, be, szemtelenül magasak most legalább egyetlen egyszer. a piacon az árak. És azok a durva kofák... jujj! Faragat- A derengő hajnali viláJ lanok, szemtelenek, kilopnák z\. gosságban egy csapj a szemünket is. zott férfi szólította meg a pá­Matild nana a fiúra pillan- lyaudvar előtt posztoló rend- tott. — Most már elmehetsz, őröket. Csaba! — Tiszt urak, kérem, tisz­— Mégis csak szerencsés telettel! Tessenek engem el­vagy te, Matildom! — terel- vinni! te a beszélgetést más meder- a rend őrei értetlenül néz-' be Betty néni. Tele szájjal tek rá. beszélt, a palacsintából ap- — Komolyan beszélek és ró darabok hulltak az ölébe. részeg sem vagyok, ké­— Ilyen remek, szolgálatkész rem tisztelettel. Tessenek en- fiút sikerült kapnod. Iri- gem letartóztatni! Az történt, gyellek. Komolyan mondom, ugyanis... illetve csak annyi hogy irigyellek. No és a Ja- történt, hogy... megöltem a ni, arra egyszerűen nem ta- gyilkosom, látók szavakat. Kincs a ház­nál 1 Kelemen Gábor NÓGRÁD - 1978. január 8., vasárnap \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom