Nógrád. 1978. január (34. évfolyam. 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

\ „Búzaszemkét” hófehér vászonra Ä főkötő, amelyet semmi pénzért, a világ minden kin­cséért sem tenne le Mari n£- ni — szépen keretezi az ar­cát. Kétoldalt, ahogy lennie kell, barna haja látszik csak. Pedig elmúlt már néhány esz­tendeje annak, hogy Mikula Máriát új menyecskének vitték Hollókőbe. Az anyósa meg az apósa házába költözött. Vitte magával a kelengyés ládát. A patyolat vásznak, a varotta- sok, hímzések, törölközők, le­pedők az anyja meg a nagy­anyja keze munkáját idézték. Lányt házasítani olyan útra- valóval kellett, meg ne szól­ja a falu „na, ez is kódis módra megyen az urához. • Ment Mikula Mária új me­nyecskének, vitték utána a felvetett ágyat, a kilenc pár­nát, a nagy dunnávaL Húzta a cigány, klnálgatták szíves szó­val a násznépet.^. '* Nagy a nevetés a rimóci óvoda konyhájában. Az asz­talon piros lábas, Marika né­ni keverint olykor rajta... — Hát még látott ilyet a világ!? Mekkorát mulatnak rajta, hogy kukoricabuktát csináltam itt az asszonyoknak. A disznóölésből kimaradt egy kis kása, gondoltam meglepem őket. Lássák mivel éltünk va­lamikor. Pedig ez a javából való mert bőven meghintet­tem ^tepertővel. Régen az én fiatalasszony koromban jó, ha savanyúkáposzta jutott mellé­je... Forgatja a lábast, aztán rög­tön újabb tányérokat hoz elő. Hamisan nevet a szeme. — Kóstolják meg, lelkem. Itt a kenyér mellé. Jó étel az, csak szokni kell... A kukoricabukta Marika né­niben előhozza az emlékeket. Közben a keze fürgén jár. Egy másik asszony besegít. Az óvodásoknak ebédre fasíro- zott meg zöldbabfőzelék ké­szül. — Sokat fontunk, szőttünk valamikor. Volt olyan asszony, aki jószerivel fel sem állt a szövőszék mellől. Még az ételt is az ura főzte. Mert, hogy kellett a vászon. Búza kevés volt, kukorica termett, ettük hát azt. Néha már ránézni se szerettem- Mert hát akár gör- he, akár pép, akár bukta volt, csak kukorica maradt az... Tizenkilenc esztendősen kö­tötték be a fejét Mari néni­nek. Lett belőle Kiss Miklós- né. Világéletében népviseletet hordott Amikor elkerült Hol­lókőből Rimócra az urával, akkor is. — Magam hímeztem az ing- vállat, a kézelőt, a szakács­kát, a zsebkendő szélét. A férfiak akkortájt szép ingmel­let viseltek. Anyám már en­gem hat-hétéves koromtól varrásra fogott- Nem is na­gyon kellett kényszerítenie, mert szívbéli örömmel’ forgat­tam a hímzőtűt. Ellestem, megcsináltam a mintákat egy­szeri látás után. — Saját maga is tervezett? — Addig-addig rajzolgat- tam, töprengtem, amíg egy- szercsak a szemem előtt volt a minta. Ennek köszönhető, hogy Marika néni keze munkáját számon tartják. Meghívták nyáron Salgótarjánba a nép- művészeti táborba, „egy kis gyakorlatozásra” — emlegeti Mari néni. Az elmúlt évben megtartott országos kézimunka­kiállításon díjat nyert Buda­pesten az asztali futó, amit fehér vászonra, „búzaszemké- vel”, fehér fonállal hímzett. ★ Nem véletlen, hogy amikor felépült a szép új óvoda és szakácsnőt kerestek, Marika nénire esett á választás. Elis­mert főzőasszony, nemcsak Rí- mócon, hanem a környéken is. — Tizenhat éves koromban summásnak szegődtem egy nagygazdához. Beteg lett a gazdasszony. azt mondták, „Marika, jól kösd fel a szok­nyád szegélyét, mert neked kell ellátni az embereket. •.” Tíz levél tésztát gyúrtam egy­szerre. Sokszor úgy éreztem, nincs is karom...- Minden másnap tizenkét kenyeret sü­töttem. A gazda huszonhárom embernek adott kosztot na­ponta. Sírtam, a könnyeim a rántásba folytak. De olyan bablevest főztem, hogy meg­nyalhatták utána az újjukat, még a kényesebbek is. 4 balfi-lengeri országokról 1976. január 1-i adatok sze­rint a 63,7 négyzetkilométer területű Lettországban 2 mil­lió 497 ezren, a 65,2 ezer négyzetkilométer területű Lit­vániában 3 millió 315 ezren, a 45,1 ezer négyzetkilométer te­rületű Észtországban pedig egymillió 438 ezren élnek. *• Az ipari össztermelés 1940. és 1976. között Lettországban 39-szeresére, Litvániában 49- szeresére, Észtországban pedig 42-szeresére növekedett. r* A burzsoá Litvánia energia­felhasználását tekintve az utolsó előtti helyen állt Euró­pában. Az elektromosenergia­termelés 1940. és 1975. között több mint 112-szeresére növe­kedett. Két fia már megnősült, gya­rapodnak az unokák, négyen jönnek a nagymamához láto­gatóba. A mai napig gyakran hív­ják lakodalomba főzni­— Egy „igazi” esküvőn öt- ven-hatvan tyúkból készül a leves. Következik a káposzta, rakódik az asztalra a rántott és a pörkölthús, a töltött csir­ke, a torta, a sütemények. Már jöttek meghívni. Tavaszi szál egy ismerős lány megy férjhez. 1 Szeretnék, ha én főz­ném a lakodalmat. ★ Rimócon még sokan őrzik a hagyományokat. A régi tár­gyakat is. Mondja is Marika néni. — Egy valamit kellene még nekünk. Megmenteni a fele­déstől valamennyit, összegyűj­teni. Szép palóc szobát állí­tanánk össze- Hadd gyönyör­ködnék benne a helybeli, meg az idelátogató egyfor­mán. .. Csatai Erzsébet Mennyit ér az élet? — le-' het-e erre a kérdésre felelni? Számokkal, mint egy személy- gépkocsi vagy egy kiló só felbecsülésekor, semmiképpen. A semmi mással össze nem hasonlítható „értéke”, egysze­ri volta és megismételhetetlen- sége miatt. Miért van hát, hogy sok­szor annyira sem becsüljük fizikai-szellemi létünket, mint a kisebb vagy nagyobb erő­feszítések árán . birtokolt puszta tárgyat? Aminek el­vesztése okozhat bánatot, anyagi gondot — de pótolha­tó! Ellentétben az emberi élet­tel. Erre a nyilvános meditá- lásra nemcsak az újságok szo­kottnál feketébb betűvel sze­dett hírei, hanem a személyes tapasztalatai is ösztöneik az állandóan úton levőt. A na­ponta utazót, aki akaratlanul — és elkerülhetetlenül — ta­núja a tragédiáknak. A pilla­natnak, amikor elillan az élet. A legmegrázóbbal kezdem. Az egyik' nyírségi faluban ép­pen a napokban fognak ösz- szeszorult szívvel emlékezni a gyermek elvesztésére. Ponto­sabban: önmaga elveszejtésére. A hazafelé igyekvők tarka tö­megével éppen csak nekiló­dult a vonat, aztán hirtelen megállt- Lehúztam az ablakot, s a peronon állók tekintetét követve a földre néztem. Ab­lakom alatt két zoknis, cipő nélküli láb nézett az égre. Mozdulatlanul. A kényszerű, csaknem egy­órás várakozás alatt hidegle­lős perceket éltünk át. Az alaktalan, immár élet nélküli hústömeg kiszabadítását — ön­ként jelentkezők segítségével — le sem lehet írni. Az abla­„Kikiáltási ár”: hétmillió! Eladó egy vendéglő Nógrád megye nem bővel­kedik az idegenforgalom foga­dásához szükséges kulturált, színvonalas feltételekkel. Van­nak gyéren ellátott területek is, ezek közé tartozik a Mát­ra nyugati lejtője alatt húzó­dó vidék, Pásztó és környéke. A csoportok, túristák „csalo­gatásának” egyik módja, hogy az ország más: exponált he­lyeihez hasonló körülményeket teremtenek. Erre vállalkozott a pásztói termelőszövetkezet, amikor 1975-ben egy modern, a bel- és külföldi utazók igé­nyeinek megfelelő vendéglő építésére ajánlkozott. S 1976. április 30-án átadták a Salgó­tarján—Hatvan között húzódó főút menti Cserhát vendéglőt. Nem akármilyen építmény született- Egyedi terv — és részlettervek — alapján tör­tént a kivitelezés, még a leg­kisebb nyílászáró szerkezetre is dokumentáció készült. így az előirányzott 4,5 millió fo­rint helyett az építés költsé­gei hétmillió forintra emel­kedtek. — Nem kocsmát akartunk, nem sablont! Olyan vendéglá- tóipari egységet, amely a kül­lemével is vonzza az erre já­rókat — mond i a Lórik Lász­ló. a termelőszövetkezet köz- gazdasági elnökhelyettese. Abban bíztak, hogy a Mát­ra kedvelt helyeire és a Nóg- rádba Hatvan felől érkezők hamar megkedvelik az új ven­déglőt, s a közös gazdaság is megtalálja számításait Az el­képzeléseket azonban több do­log keresztezte. Már a kezdet sem úgy tör­tént, ahogy szerették volna. A nyitás után alig két hónap­pal, az üzemeltető kénytelen volt bezárni a vendéglőt a krónikussá vált vízhiány mi­att. Pedig májusban 320, jú­niusban 330 ezer forintot for­galmaztak. S a nyár kellős közepén üresen tátongott a drága létesítmény, ott álltak víz nélkül „megfürödve”. A felfrissülésre gondoló vendég­jelöltek pedig fordultak visz- sza a vendéglő melletti parko- lóbóL — Az első évben nem ter­veztünk nyereséget, de veszte­séget sem — említi Lőrik László* Mégis veszteséggel zártak, félmillió forinttal, amihez hoz­zájárult, hogy a vizet a telep­ről hordozták lajttal, s ez a fenntartás költségeit emelte, emellett pedig megbízhatatlan megoldásnak bizonyult. A ter­het a termelőszövetkezet vi­selte, s köztudott. hogy a pásztóiak évek óta nincsenek abban a helyzetben, hogy a növénytermesztés és állatte­nyésztés fejlesztésétől pénzt vonjanak el. — A tavalyi esztendőt mi­ként zárta a vendéglő? — Üjabb veszteséggel, kö­rülbelül 6—700 ezer forinttal — válaszol a közgazdasági el­nökhelyettes. Vizsgálták az okokat is. El­sősorban a kihasználtsággal van a probléma, hiszen nem sikerült az utazási irodákkal jelentős számú csoportok fo­gadásában megegyezni. A kö­zeli nagymezői túristaházban sem jelentkezett igény az ott elhelyezett vendégek étkezte­tésére. A Mátra nyugati olda­lán rossz az út állapota, a he­gyekbe kirándulók, inkább másfelől közelítik meg Galya­tetőt, a Kékest. De más gon­dok is akadtak. A személyzet gyakran változott, hol takarí­tónő, hol pincér hiányzott, örültek, ha embert kaptak, kénytelenek voltak ebben a helyzetben szakképzettség hiá­nyában is alkalmazni a je­lentkezőket. így a helybeli fiatalok kivé­telével, akik főként a hétvégi estéket töltik a Cserhátban, a törzsvendégkor roppant szűkös maradt- S akik be-betértek, azok sem találtak a megkapó külső mögött, hasonló tartal­mat. — Mi lesz a Cserhát ven­déglő sorsa? — A vezetőség állásfoglalá­sa alapján nem ragaszkodunk ahhoz, hogy továbbra is mi tartsuk fenn. Nem a mi Drofi- lunk — mondja Lőrik LászJ ló. — S nem rendelkezünk a szükséges pénzzel sem — te­szi hozzá. Ami igaz, igaz: a termelő­szövetkezetet a „szűk” eszten­dők jellemzik. Ezért tárgyal­nak a vendéglő eladásáról is, hogy legalább a befektetettet Visszakapják. Tehát árulják a vendéglőt, a „kikiáltási ár”: hétmillió forint...-» Ärra törekszünk, hogy a Cserhát vendéglő olyan szerv tulajdonába kerüljön, amely színvonalas vendéglátást biz­tosít, és csoportokat is fogad — válaszolta a vendéglő jövő­jével kapcsolatos kérdésre Nyerges János, a megyei ta­nács kereskedelmi osztályának vezetője. A pásztóiak pedig az aján­latokra várják a választ! Szabó Gyula Tollhegyen: Az élei „értéke" kon keresztül belepisloghat­tunk a helyszínelő rendőrök jegyzeteibe is. Ily közel járt a halál, hogy az áldozat sze­mélyigazolványából olvashat­tuk az adatokat. Hogy két ke­resztnevet viselt, hogy alig múlt tizenkilenc éves, hogy könyvelő volt Budapesten, hogy ... ki tudja milyen tá­voliét után szüleihez igyeke­zett­Miért kellett meghalnia? A válasz ott hevert a talpfák között. A sors fintora, hogy a literes borosüveg minden sé­rülés nélkül került a hely­színelők kezébe. Megvenni még volt idő, de a mozgó vo­natra fellépni vele már nem. A várakozás ideje alatt volt időm néhány szót váltani ré­gi ismerősömmel, a hatalmas pályaudvar főnökével. „A csarnok I-es vágány, itt a bü­fésor előtt, igencsak gyakran szedi áldozatait, — mondta szomorúan. — Csak az idén több mint féltucatszor kellett egy-egy helyet lemeszelni.” A kupéban ülők arcán meg- rendültség, döbbenet és iszo­nyat. Tart is egy fél óráig, esetleg negyvenöt percig. Hogy Hatvanig mindenki túltegye magát a tragédián, elfelejtse az intő példát. Súlyos csoma­gokkal lépnek le a még moz­gó vonatról, majd másokat félre nyomva, taszigálva áll­nak hajszálnyira a sínekhez, a leszállók között nyomakodva kapaszkodnak fel az érkező szerelvényre. Az előbbi meg­rendültek tülekednek, s fele-; lőtlenül veszélyeztetik önma­gukat. Hogy legyen helyük. Megéri? Még olyan áron is, mint az a bizonyos üveg bor? Csak egy példa volt ez a sok közüL Részletezhetném a huszonegyes úton egymásba szaladt két motorkerékpár; az ötös úton a magas építésű te­herautó alváza alá beszorult és kigyulladt személygépkocsi utasainak sorsát. Mindenütt letakart tetemek. Mert siet az ember. Szalad a percekért, a másodpercekért. Néhány héttel ezelőtt, a szerződéses munkásjárat haj-4 nali utasainak arcán ismét tetten érhettem a döbbenetét. Percekkel ezelőtt történhetett a baj, a kocsisor Gödöllő Hat­van felőli részén kerülte az egymásba szaladt autóbuszt, személygépkocsit, teherautót. Szirénázva újabb mentőautó jött a helyszínre, hogy nem sokára el is hagyjon. Az au­tóbusz ablakából — ismét csak a kíváncsiság! — jól láthat­tuk, amint az egyenruhás sze­mélyzet a hordágyon fekvő fiatal lány fölé hajol. Időben érkeznek-e a kór­házba? — szinte valamennyi­en ezt kérdeztük egymástól. Némán, csak szemvillanással- Másnap olvashattuk a hivata­los jelentést: az emberi meg­gondolatlanság, a sietség húsz személy sérülését okozta. S akkor, ott a helyszínen még nem is sejthettük, hogy so­kan közülük földijeink, nőg-i rádiak. A legfőbb tapasztalatot ta­lán fölösleges is megismételni. Ahogy a vasúti baleset meg­döbbentette az utasokat, úgy léptek a fékre a gépkocsive­zetők. Kistarcsáig vagy Kere­pesig. Aztán ismét „önmagu­kat adták” az eszelősek, a szabályoknak fittyet hányok, a gyilkos- és öngyilkos jelöl­tek. Pilótánk egy alkalommal meg is jegyezte dühösen aa elénk vágó gépkocsi vezető­jének: „Ha meg akarsz dögle­ni, keress egy félre eső helyet és akaszd fel magad! Máso­kat meg hagyj élni.” Kár,' hogy a címzett nem hallhat­ta. Persze, mit ér, ha meg is hallja? A szóra bizonyára még annyit sem ad, mint a néhány kilométerrel előbb lá­tott roncsokra, a mentőautó bajt sejtető sziréna-hangjára. Meg kellene hát számolnia: Salgótarjántól Budapestig — és szerte azx országban — hány jelképes, friss vagy her­vadó virággal rakott fej fa van az útparton. De ezek is csak a pillanat­nyi intés erejével hatnak, csak néhány kilométerre elegendő óvatosságot keltenek. Mert si­etni kell! (?) Mit ér hát az élet? A min­dennapok tapasztalata, s a fe­kete krónika szerint nem egy személygépkocsit, de még egy kiló sót sem. Sokan annál is kevesebbre becsülik. Egyenlő­ségjelet tesznek a pótolhatat­lan, megismételhetetlen lét és a vonatcsatlakozás; az élet és ötpercnyi időnyereség (?) kö­zé. — kele — NÓGRÁD — 1978. január 1ü, vasárnap 5 *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom