Nógrád. 1977. december (33. évfolyam. 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
Egy helyről indult utak Megrótt anyám a múltkor, mert eképpen üdvözöltem rég látott vendégemet: Isten hozott, plébános elvtárs! Nem szabad ezt, gyerek, korholt, hiszen a kiérdemelt tekintélyt tisztelni kell! Tisztelem én — mondtam —, de hát mégis csak együtt nőttünk, nevelkedtünk... Akkor sem szabad — oktatott tovább — ilyen szentségtörésre vetemedni, hogy katolikus papot elvtársnak titulálj! De hát, ellenkeztem, elvtárs ő, mi íajtánkbéli. Azt is mondták róla rosszmájú hívei, amikor a Béke-vonattal Visszajött Moszkvából, hogy kommunista pap. — Uramisten — tűnődött anyám —, hogy változnak az emberek. — Uramisten — gondoltam magamban —, hogy elszaladtak az évek. Próbálom felidézni az arcokat, azokét, akikkel egy helyről: a mindentől messze pusztáról indultak életünk ütjai. Emlékezetem élesen őrzi vonásainkat, s rtiagam előtt látom I.-t, J._t, G.-t, meg a többieket is. Akiket már arcul legyintett az élet szele... s néha pofonná változtak csapásai. — Dícsértessék a Jézus Krisztus — köszönök — és „Szervusz” rá a válasz. Egymást rég nem látottan ölelkezünk össze, mert a tisztelendő úrral, bár néhány évvel idősebb nálamnál, együtt rúgtuk valamikor a rongylabdát. — Semmit sem változtál — hízeleg. — Mondd! Te nem akarsz megöregedni? Elengedem fülem mellett a kérdést, s bár nem szokásom, de most kellemetlenkedek: — Te viszont megférfiasod- tál — mutatok enyhén göm- bölyüdő pocakjára. — Szakmai ártalom nevel —, s nevetünk. G.-ből pap lett. 1 I. erdész. Ágazatvezető. J. Kereskedő. A másik I. segédmunkás. J. felelős beosztású személy a megye tanácson. Cs. mérnökember. Azt mondják, a számítógépek kitűnő ismerője. Sokat jár külföldre, elismert szaktekintély. A másik J. lakatos, szocialista brigádvezető. B. meghalt. Harmincéves sem volt. Hosszú percekig tűnődünk a tisztelendő úrral, kit, hová vetett a sors onnan, szülőhelyünkről, s miközben emlékeket ébresztünk, rákérdezek: — Fiatalember vagy. Nem rossz egyedül? Tűnődve néz rám, de azonnal válaszol: — Tudtam, milyen hivatást választok, s az mivel jár... Édesanyámék nyugdíjasok. Gyakran itt vannak nálam. Ritkán vagyok egyedül. — Elégedett vagy az életeddel? — A hittel csinált munka boldoggá tesz. — Mi van öreg — kérdem I.-t —, ma nincs munka? — Maród vagyok, hidd el, lerobbantam — mondja —, s nyúl farzsebe felé, hogy előhúzza az orvosi igazolást, a bizonyítékot. — Nem kell — legyintek. — Nem tartozol nekem számadással. — ... Nem... de azért mégis — szorongatja a féldecist. — Jól ismerjük egymást. — Hát, egy helyen születtünk. .. Hallom, ültél is. — Volt egy kis ballépésem. — Mi? — Mindegy, hagyjuk. Rég volt. — Most hol dolgozol? — Régebben csak amolyan alkalmi munkáim voltak. Kőművesnek segítettem, meg ami jött, mindenfélét. Most a h-i tanács költségvetési üzeménél vagyok. — Nem szakadsz bele a... — ... a fizetés is olyan. Nyolcötvenes órabérem van. El tudod képzelni, mennyi pénzem marad a gyerektartás levonása után. — Megnősültél? — Kétszer. De el is váltam mindkétszer. — Miért? — Azt mondják, sokat piáltam. — Most is ezt csinálod? — Ráérek. Mi mást tegyek? Rámnéz, elhallgat, s egy nem várt vallomással folytatja: — Csak tudod, az anyámat sajnálom. A nyakán élek. Néha egy fillért sem adok neki. — Hogyan tovább? Széttárja a karját, s megkér, hozzak neki egy fél barackot. .. Állunk a tetőn, a szél lobo- gásában, s az ágazatvezető erdész a gondos gazda szemével tekint alá a völgybe. — Szép ugye — kérdi —, s válaszra sem várva folytatja: — Hidd el, sok helyén megfordultam már az országnak, de egyik sem volt kedvemre valóbb. — Talán, mert itt születtél? — Szó se róla: él bennem a nosztalgia, de azért mégis... I. a természet szerelmese, s élete is ahhoz kötődik. Sehol másutt, csak az erdőn dolgozott ezidáig, s ha igaz, mondja, nyugdíjba is innen megy. Favágóként kezdte, motor- fűrészes is volt és esténkénti tanulással, sok vizsga után Lett erdész. — Sokat gyalogolsz? — Ilyenkor igen. Nem lehet motorozni. Nyáron könnyebb a dolgom: visz az IZS, nem fáradok bele a nagy menésbe. És több helyre is eljutok. Arcát, kezét barnára cserzette a nap, a szél, csak ösz- szehúzott szeme kéklik ki kalapja alól. Rátámaszkodik a puska csövére, s hosszas unszolás után rágyújt. — Leszokó félben vagy? — Ügy valahogy. Azt mondja az orvos, nemigen használ. Tudod, sokat bajló- dok a gyomrommal. És vigyázni kell az egészségre, mert ott a két gyerek. Még szeretném őket felnevelni. — ök is keveset láthatnak. .. — Hát bizony, ez nem nyolcórás munka: hajnali kelés, kései hazatérés. És a sok papírmunka. Néha az borít ki. — De csinálod! — Muszáj. Bár nem olyan szívesen, mint mást. Gondosan beletapossa a hóba a félig szítt cigarettát. Vállára akasztja a puskát és elindulunk lefelé a völgybe. — Ezt vártad az élettől? — Persze. Magam akartam, hogy így legyen. — Főember lettél a téesz- ben. — Dehogy! Csak valakinek ezt is csinálni kell. Akadhatott volna más is vezetőerdésznek. — Boldog vagy? — kérdem. — Nézd meg a két gyerekem — nevet —. Jobban nőnek, mint ez a fenyves... A régi játszótársakat keresed? — kérdezte a múltkor valaki. Csak nem olyan Pásztor Ferenc hangultú riportot akarsz, ami a tévében ment? Nem, nem! — dadogtam. Vagy mégis a gyermekkor nosztalgiája ébredt fel bennem? Mindegy: sorra látogattam pajtásaimat Mi lett velük, belőlük? J., bár a negyvenet is elhagyta már, nem nősült meg. — Nem is fogsz? — Megvagyok én így is — neveti el a választ. — Van lakásom, az elképzelhető legjobban gépesített, tudok főzni, mi kell még? — Hárman voltatok testvérek. •— Gyerekre gondolsz? — komolyodik el. — Igen. J. bányász volt, most gyárban dolgozik. Lakatosbrigád- vezető, jól keres. Azt mondja, jól megvan magának. K. falusi boltban dolgozott, kereskedő volt, megnősült, két gvereke van. Otthagyta a vidéket, városba költözött, raktáros. A másik J„ akit „kisjani- nak” becéztek, gondos családapa. Szép házat épített magának, lakatos, elismert szakember. A minap láttam, hóna alatt karácsonyfát szorongatott. Egy helyről indultak útjaik. S, hogy elváltak egymástól. K. Gy. Karácsonyi te Mindenek előtt a gyerekeké a ma délelőtt és a hétfő délután. A Cimbora ma délelőtt jelentkező műsora, Káldy Nóra és Juhász Jácint vezetésével, József Attilát idézi meg, s bemutatja Szécsi Margit költőnőt. Lesz színházi kalandozás és könyvajánlat is. Csutak — akit könyvalak- ban már megismerhettek, Mán- dy Iván Csutak és a szürke ló. Csutak és Gyáva Dezső című ifjúsági regényeiből — most bemutatkozik a képernyőn : Csutak a mikrofon előtt címmel, hétfőn délután 17.05- kor. A felnőttek furcsák néha — ez az irodalmi összeállítás a felnőttekét mutatja be, gyerekszemmel, avagy ahogyan a „gyerekeket” íróink, költőink elképzelik. A „géppuskalábú lány”, Eleanor Powell és Fred Astaire a főszereplői a Brodway melody című filmnek, amelyben sok zene — Cole Porter szerzeményei — és természetesen sok bonyodalom és rengeteg tánc kínál kellemes délutáni kikapcsolódást. Hogy van? — kérdezi a riporter ezúttal Márkus Lászlótól — ugyancsak ma délután —, aki őszintén és sok humorral válaszol a riporter és a nézők kérdéseire. Még két sorozat a ma délután műsorából: A hármasikrek, akiknek megszületési pillanatától kezdve kísérője a felvevögép, immár öt évesen, nyolcadszor jelentkeznek a képernyőn. Második részét látják a Fejezetek a Rákóczi szabadságharcból című műsornak, amely az eseményeket sajátos módon dolgozta fel: részberl korabeli dokumentumok alapján, történészek segítségével, részben filmszerűen, jelenetek formájában, megszemélyesítve Rákóczit Esze' Tamást és a többieket. Vajon a Szerelem bolondjai valóban a szerelem bolondjairól szólna? — kérdezheti (joggal) a néző az első rész megtekintése után, amelyet az előző napon, szombaton láthatott. Jókai — akinek regényéből a film készült — a kiegyezés idején kénytelen volt szerelmi történettel fűszerezni a Kossuth-párti exfőispán Harter Nándor történetét, hogy az akkori cenzúra elfogadja. Ma este tehát folytatódnak a szép Lemmingné kalandjai, volt férjével, Harterrel, s az ifjú titkárral, mindemellett hű képet adva a kiegyezés korszakának Magyarországáról. Sass Sylvia méltán lett a világ operaszínpadainak kedvelt csillaga néhány esztendő leforgása alatt. A rádióban készült el néhány operettfelvétele, amelynek televíziós változatát Vámos László rendezte. Ma este látható. A prima donna, mint pirmadonna” című műsorban. Hemingway Nobel-díjas kisregénye Az öreg halász és a tenger amerikai filmváltozata lesz a ma éjszakai program. Sprencer Tracyvel a főszerepben elevenedik meg Santiago, az öreg halász története, aki találkozik, sok heti reménytelen próbálkozás után a hatalmas hallal. A ma este programját a kedvelt Abba együttes műsora zárja. Mint minden évben, év végén. idén' is visszapillanthatunk — hétfőn délután — az 1977- es év érdekes sporteseményeire, az Események, érmek '77. cípiű • műsorban. Hétfőn este egy rövid cirkuszfilm — Az állatok cirkusza — után kerül sor a Zenés tv-színház bemutatójára, amely jó szórakozást ígér. Eugéne Seribe Egy pohár víz című vígjátékát láthatják Fényes Szabolcs zenéjével, Félix László rendezésében. A tévéváltozat címe: Sakk-matt. A bájos, de tehetetlen kis angol királynő — Halász Judit — a minden fondorlatát az udvari etikett bájmosolya köré csavaró hercegnő kezében van — Ruttkai Éva —; de nem tétlen az „ellenfél” sem: az ifjú hadnagy — Kalocsay Miklós — és szerelmese, Abigail — Szerencsi Éva — mellé Bo- lingbroke szegődik segítőtársul — Mensáros László. És mindez a XVII. századi Angliában történik. Mindössze néhány hete költöztek be az első lakók a kisterenyei nevelőotthon friss falai közé. Jelenleg közel háromszázan élnek békességben egy fedél alatt. \ kép: B. L. "'"‘'■'SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSS/S/SSSSSSSSSSSSSSuSSSSf/S/SSSSrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSjSSSSSSSSsSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJSSS.SSsSS F inom zsongással teli díszteremben, a vastag szőnyegek felfogták a lépteik zaját. Igaz, inkább fáradt csosszanása ez a lábnak, mint koppanása a lépteknek. A testnek szolgáló bot, az za- jongott Volna inkább, ha a szőnyegen nem halkul el. A fény, a csillárokból áradó, az viszont rikított, meg a hívó csengő hangoskodott, amely az orvostudományi egyetem dísztermébe szólította az ünnepeiteket. Vonultak megilletődve, fáradt léptekkel, fakult fejükön a csillár fényével. A szemükben volt valami különös fény, a büszkeség fénye, amelyet a múló évtizedekben elvégzett dolgok tápláltak bennük. Ült a sokaságban. A szemben levő díszes pulpitusról mintha reá nézett volna a professzor, dr. Antoni Ferenc, amikor emelt hangon jelentette: „Megnyitom a nyilvános, rendkívüli tanácsülést, hogy tisztelegjen a jubileumi vas, gyémánt, arany díszoklevelekre jogosult hatvanöt, hatvan, ötven évvel ezelőtt diplomát szerzett orvosok és gyógyszerészek előtt...” Igen, ekkor felgyorsult a vérkeringése, megrezdült a teste is, hirtelen mozdulattal az arcához nyúlt és arra eszmélt, hogy megszorította saját állát. Sima az arcbőre, a színe is élénk, inkább a finom ráncok az évek múlásának tanúi. De a szeme élénk, és ott, a fényben a ráncai is kisimultak. Friss erőt érzett ereiben. a lélegzete is felgyorsult. Akkor, ötven esztendővel ezARANYBETÜK BIZONYSÁGA NÖGRÁD - 1977. decembei 25., vasárnap előtt itt, a tudományegyetem dísztermében, amikor szólították és kézbe vette az orvosi diplomát, altkor érezte így magát. Ettől a gondolattól gyorsult a szívverése, kavarogtak gondolatai. A molnárruhás apját látta a lisztes zsákkal. Majd hangját hallotta, amikor szólította a családot, és a jobb lét reményével a gácsi hegyek alól elindultak az Ipoly völgyén le Balassagyarmatig. Hideg dermesztette a völgyet, zajló jégtömbök állták útját a folyónak. Karácsonyt várt az esztendő. De ők jöttek, nem is gondolva az ünneppel, mert a Nagyhíd úti malom új reményeket ígért. Talán itt, az Ipolyon innen, a malom finom zúgásában, itt kezdődött ez a mai nap? Hallotta a nevét, hogy szólítják. Tisztán hallotta: dr. Gácsfalvi Jenp orvos. Agya is parancsolta, hogy mennie kell a fényben ragyogó emelvény elé, ahol fehér kesztyűben, kezét nyújtva várja őt a rektor. Mennie kell, de nem mozdul a teste. Ügy tűnt*, hosszú idő telik el, és ez alatt hallja a forradalomért dübörgő nép lépteit Balassagyarmat utcáján. Vad, fiatal hévvel, teleto- rokkal kiáltja velük: éljen a Tanácsköztársaság! Zúg. zajong körülötte ■ a feltörő emlék. És akkor, mint kristálycsengő, amelytől elhalkul a zaj, hallotta felesége hangját: — Szólítottak, menj édes... Kezében a díszes arany- r' levéllel állott az orvos, családja gyűrűjében. Nézte, milyen népesek lettek. Szülőkké váltak a gyerekek, és ott tolonganak körülötte, kapaszkodnak bele az unokák. Mind ott vannak, nézik, forgatják, olvassák a díszes bizonyítványt, amely tanúskodik, hogy dr. Gácsfalvi Jenő ötven éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységét elismerik. Ennek bizonyságául kiállították az aranyoklevelet, amelyet a Semmelweis egyetem pecsétjével és aláírásokkal hitelesítettek. Markolja szívét az öröm, arcán a boldogsága, szinte érzi a családjából rá sugárzó meleget. Már csupán ezért is érdemesen múlott el az öt évtized. Nézi az aranyozott betűket, az egyikből, úgy véli, visszatükröződik, amikor fiatal orvosként a terényi dombokon keresztül kapaszkodott a tanya felé. Csordásékhoz, mert a pásztor gyereke a halál felé fuldoklott. A hajnal vetette vissza és a fiú életben maradt. De csillog a másik betű is, éppen Bagyinszki Miska arca tükröződik belőle, amikor mozdulatlan fekszik ágyában, megbékélve a végzettel. A Patvarc felé vezető úton hóna alatt orvosi táskájával, kabátjának hajtókája mögé bújva ment az orvos a beteghez. Arcán az elhatározás, hogy azt az embert, ott, Patvarcon meg kell gyógyítani. Gondosan felkészült erre, táskájában az injekció, de ennél többet jelentett, hogy akaratát a betegre kényszerítse. Nyomasztó a betegágyas szoba. Fáradt benne a levegő, pislákol a fény, sötétek az emberi tekintetek. A friss levegő bekísérte az orvost. A hangja határozott volt. — Fordítsák a hasára... Az emberek rémülten tiltakoztak, hogy nem lehet, mert a beteg egyetlen mozdulattól elpusztul. Még erélyesebben szólt Gácsfalvi doktor: — Fordítsák meg!!! Az injekció három helyen törte át a beteg derekának gyűrött bőrét, aztán következtek a várakozás percei. A feszültségben nehezen múlik az idő. Az asztalon zakatoló vén vekker is mintha lelassult vol- nak. Az orvos a zsebóráját markolászta a fojtott izgalomtól nedves tenyerében. Aztán mint parancsszó hangzott szava a feszültségben: — Álljon fel! — valaki riadtan felsikoltott. A beteg nem mozdult. — Álljon fel, ha mondom — élesebb lett a hangja. A hónapok óta mozdulatlan ember kúszni kezdett az ágy széle felé. Először a lábát engedte le, de tekintete az orvosát kereste, aki most már nem szóval, hanem szemével irányított. Az ágyba kapaszkodva már talpon állott, de még nem mozdult. Az orvos rászólt, biztatóan a kemény hang helyett: — Induljon el, bátran... Akik most látták őt kezében az arany diplomával, arcán a mosollyal, nem is sejtették, hogy gondolata éppen Patvarcon, Bagyinszki Miskáéknál jár. Egy pár hete találkozott vele a városban. De mindig találkozik valakivel, aki köszönti, hiszen a diploma aranyozott betűiből az is visszatükröződik, hogy ötven év alatt ötezerszáz ember születésénél volt jelen, hogy segítse őket újszülöttként az. életre. Hogyan is volt az? Bujgyiic Páléknál egy egészséges leánygyermek születésének örült a családdal együtt. Néhány évtizedre rá ez az akkor újszülött hozott a világra egy egészséges gyereket, az ő orvosi segítségével. Ott tolongott körülötte örömében osztozó családja, de amikor túltekintett az örömtől hangos embergyűrűn, messze látott, be a Cserhát szelíd dombjai mögéi az ünnepváró falvakba, érezte a lakások melegét, hallotta az emberi szívek dobogását, amely az övével is együtt dobban. A családból valaki, talán éppen az egyik vő kiáltotta: — Most már előre a vasdiplomáért... F elkapta a fejét Gácsfalvi doktor. Igen, miért, ne, ha egészség van. De addig még sok a tennivaló. Mert minden nap várja még az iskolásokat, hogy féltve őrizze ifjú egészségüket. Aztán este, ott, a heverője mellett, éppen ott, ahol most a karácsonyfa áll, ott egy piros telefon, hogy szóljon, és máris indulhasson oda, ahol szükség van az orvosra. Mert tudják azt Parassapusztától Gal- gagutáig az emberek, hogy dr. Gácsfalvi Jenő, az aranydiplomás orvos mindig készenlétben áll, mindörökké, egész életén át. Bobál Gyula
