Nógrád. 1977. december (33. évfolyam. 282-307. szám)

1977-12-29 / 305. szám

1 't Beszélgetés Mándy Ivánnal \ — Nekem nagyon sokat je­lentett a közvetlen környeze­tem. A tájak! Persze vannak olyanok, akik lehunyják sze­müket, hogy megmaradhas­v anak az álmoknál és látó­nk «oknál. Nálam a reaíctá- gois összefonódnak a láto­mása. 'íkal- Én hamar meghá­láltam » környezetem és egyúttal' a stílusom. A haj­dani Tiv 'a Kálmán tér kör­nyékén ék‘em és élek ma is. Mindmáig alapvető környe­zetem mara<V- Innen kerültek ki az írásaiiraban találhat ó realitások is. a^melyek ösz- szefonódtak álmáimmal. Mos­tanában valóban megint ezek" ről írok. „A tájak'-azó’n tája­im” novelláimban', Ilyen voit a Mosoda, a Lift... Mindezek kö­rülnézésből születtek meg.. Alapvetően az én belső tál­jaim. — Pályája kezdetén is ily tudatosan vállalkozott kör­nyezete bemutatására? — Kezdetben készen vett témákat írtam meg, ^ de Schöpflin Aladár és Rónay György megértették velem, hogy saját világom is van. Apám is házi szerkesztőim közé tartozott. (Az ilyesmi gyakorta visszaüt. Am ő ki­tűnő tréner volt, mint hajda­ni futballdrukker.) Az em­ber különben is kinövi a szerkesztőket és én is men­tem a magám útján. Mivel gyűlöltem az iskolát, már az ötödik gimnáziumból kima­radtam. Apám nem ellenezte szándékaimat. És különben is közöltem vele:, „nem leszek, de mér kész író vagyok!” Bár rosszul, de jellemzően írtam. Akkori írásaimban minden benne volt már, ami a mai­akban is megtalálható. — És a gyermekvilág? Hon­nan került elő Csutak? — Egyrészt a saját gyer­meki világomba nyúltam vissza. Ezek legmaradandóbb élményeim. Kedvesek, feled­hetetlenek. A gyerekek* min­dig önmagukat adják. A fel­nőttekről ezt aligha mond­hatjuk et Ami pedig Csuta­kot illeti. 1, Egyszer láttam az ul cán egy Csutak-szerű Csu­takot ! — Írásainak állomvilága nem menekülési kísérlet a vailóság elől? — Soha nem akartam el­menekülni a valóságtól. Írás­sal különben sem lehet el­lógni a világból. Az emberek néha dühöt és bosszúságot váltanak ki belőlem, de nem tudnék megenni nélkülük. — Mit mond az író önma­gáról? — Egyáltalán nem isme­rem magam. Meglehetősen rejtélyes figura vagyok ön­magam előtt. Emberismere­tem is rossz. Ars írónak per­sze szüksége van ilyesmire, de az ember sokkal bonyo­lultabb, semhogy egyszerűen megismerhetnénk. Magányos lennék? Alaipvető dolgokban rendszerint magamra marad­tam, de mégis mindenben benne voltam. Azt hiszem, zárkózott természet vagyok. — Az írásain kívül mást is szeret? — Szenvedélyem a mozi, meg a séták. Ezek még a gyerekkor maradványai. — És az írás? — Nehezen megy. Rend­kívül lassan dolgozom. A na­pi tréningem általában tíz­tizenöt sor. Nem nyugodtan, nem kényelmesen, de azért írok. Rendszerint itt ebben a presszóban, ahol beszélge­tünk. — Írói pályáját bizonyára sikeresnek tartja? — Talán szerencsém volt az indulásnál, de aztán az elkö­vetkező történelmi idők sze­rencsétlenül alakultak. .. — Legkedvesebb műfaja? — A novella. — Írásait a kritika sokfé­leképpen értelmezte­— Elneveztek engem már mindennek, még egziszten­cialistának is. Sok értő kri­tikát is kaptam. — Bizonyára tudja, hogy kik olvassák ' könyveit leg­inkább? — Ügy tapasztalom, hogy a fiatalok szeretik és olvassák az írásaimat. Ez nagyon, meg­nyugtató. Olykor viszont in­kább a felnőttek olvassák könyveimet, témától függően. Mindenesetre szeretném, ha soraim a gyerekekhez is eljut­nának. — Mándy Iván mennyire elégedett mindazzal, amit... — Ügy gondolom, sikerült valamit megvalósítanom ab­ból, amit valóban akartam. Ennek ellenére mégis örökö­sen zavar, valamiféle hiány­érzet. Az alapokkal elégedett vagyok, de olykor egyik-má­sik írásomat elsietettnek, vagy éppen modorosnak ta­lálom. — Mit kívánna tehát az író végezetül? — Mit is kívánhatnék! Egy nagyon jó mozit! Es egy na­gyon jó eszpresszót, (amely félig-meddig már meg is van itt helyben). No, és persze szeretném megírni még mind­azt, amit lehet. sz. b. té véaj ánlatunk Mai 21.40: Nyitott könyv. Hernádi Gyula elbeszélése­it tartalmazza „Az ég búto­rai” című kötet, amelyből most ízelítőt láthatnak. Hernádi Gyula írásai 1954. óta jelennek meg. Azóta nagy utat tett meg. Az első önéletrajzi Ihletésű műve a Deszkakolostor című írása után nemcsak bonyolultabb, a tudományt és fantasztiku­mot egyaránt magukba ötvö­ző alkotásokat olvashattunk tőle, de gyakran volt film­szerző is. Jancsó Miklós egyik legjelentősebb alkotótársa. A televízióban legutóbb Az el­nökasszony című kétrészes filmnek volt az írója. A mű­sor igyekszik ízelítőt adni Hernádinak, e novelláskötet- ben tükröződő legkülönbözőbb írásaiból. A részletekben közremű­ködnek: Békési Rita. Né- methy Ferenc, Dunai Tamás, Kozák András, Kiss Ferenc, Várkonyi Zoltán. „Aztán legközelebb se fe­lejtsetek el szólni! Ha men­tek én is veletek tartok...” A kérés Kiss Lajos brigád­vezetőnek szól a salgótarjáni OTP-ben. Aki mondja: Töl­gyesi Ferencné, egy másik brigád főnöke. És amiről szó van: közös műterem-látogatás. A megfogalmazás elárulja, hogy jól sikerült a legutóbbi, amikor három brigád is kép­viseltette magát. — Két éve kezdődött ez a — ma már nyugodtan mond­hatjuk így — folyamat. Első­ként Iványi Ödönnél jártunk. Nagyon sokat adott az a találkozás, élményszerű és hasznos volt. Utána voltunk Czinke Ferencnél és Lóránt Jánosnál is, most legutóbb pedig Mustó Jánost kerestük fel — sorolja Kiss Lajos, a nyolctagú Fáy András lakás­beruházási brigád vezetője. Tízen ülik körül az asztalt, akik nemrégiben Mustó Já­nosoknál is együtt voltak. Nagy Ferenc, az építési köl­csönökkel foglalkozó Ybl Miklós brigádból másodma­gával vett részt ebben a kö­zös megmozdulásban, — Nagyon jó ötletnek tar­tottam. Sokat jelent, hogy nemcsak a munkahelyen, a munkában vagyunk együtt, hanem a szabadidős-elfog­laltságban is keresünk töb­beket érdeklő formát. Egye­dül egyikünk sem jutott vol­na el egy műterembe, a tár­latlátogatásokon pedig nehéz közelebb jutni a modern képzőművészethez. Azt hi­szem, sokan így vannak ez­zel: a klasszikus dolgokat az albumokban még szívesen megnézegetjük, talán értjük is, de a modern alkotások előtt zavartan állunk. — Azokhoz jól jön a ma­gyarázat — kapcsolódik be Tölgyesiné. — Amikor Mustó Jánoséknál a „házitárlaton” nézegettük, először semmit sem értettem. Egy képre, amely Salgótarján születését „ábrázolja”, különösen em­lékszem. Éreztem, hogy szép, hogy jó kép, de igazából a magyarázat, a szimbólumok felfedése kapott meg, azután már többet „láttam” a képen. Érdeklődéssel hallgattuk, mi­lyen forrásai vannak a festő­művészetnek. — Egy újabb látogatás ter­vét erősítette meg bennem az, amit a gyermekkoráról mon­dott — veszi vissza a szót Kiss Lajos. — Ugyanis szóba került, hogy apja a kistere- nyei uradalom ügyes kezű. te­hetséges kovácsmestere volt, ugyanott dolgozott, ahol id. Szabó István szobrászművész bognárkodott. ö ismerte fel a Gerencsér Miklós: m mamám■■■ Bf ™ /m % /k m n ói v'fc : "t* a notmp ; IPL’ n/' elébe ■ÍHl.,,1;; !, * V jjjjj ■ Ady Endre ^ Iifü' élettörténete '/s, 26. Miként Párizsban a rue de Constantinople, úgy Budapesten az Erzsébet kör­úti Meteor Szálló ez időben a megszokott tanyája. Alig aludt. Nappal a szállodához tartozó Meteor kávéházban időzött, éjszaka a Három Hol­lóban koptatta amúgy is vé­kony egészségét. Rendetlen táplálkozása mellett nikotin­nal, alkohollal élénkítette magát, nyugtatónak pedig ve­ronait használt. Két törzshe­lye mellett sok más szórako­zóhelyen is megfordult, fő­képp a Centrál és a Palermo kávéházban. Váratlanul fel- felbukkanó, majd ugyanolyan váratlanul tovatűnő alakja csak növelte a személye köré szőtt regényességet. Megzené­sített verseit ekkor zongoráz- ták, énekelték a pesti kávé­házak különtermeiben, min­denekelőtt Reimitz Béla jó­voltából, aki megszállott hit­térítőként szegődött Ady köl­tészetének zenei prédikátorá­vá. X Tovább nem lehetett halo­gatni a komolyabb gyógyke­zelést. Adyt annyira tönkre­tette a mértéktelen igénybe­vétel, hogy sürgősen orvosi segítségre szorult.' Nagyvára­di szereplése után a kolozs­vári Lechner-klinika vendége lett. Tudni kell erről a klini­káról, hogy akkor épült a mindmáig példátlanul fejlődő igazi nagyvárossá növekvő Kolozsvár egyik modem büszkeségeként. Nemcsak az­ért nevezték Lechner-klini- kának, mert a kor egyik leg­nagyobb tehetségű építésze, Lechner Ödön tervezte, ha­nem azért is, mert a terve­zőművész testvére, Lechner Károly ideggyógyász professzor NÖGRAD -.1977. december 29., csütörtök vezette a klinikát. Mellette olyan kiváló szakemberek, mint Ady gyógyítója, dr. Lu­kács Hugó első tanársegéd. Kolozsvár egészen átvará­zsolta Adyt. Rohamosan gyó­gyult, kedve szemlátomást földerült. Két kényelmes, kertre néző szobában lakott egyedül, minden jóban része­sült, ami emberileg és orvo­silag nyújtható. Lédával fo­lyamatosan levelezett, abban a modbrban, amelyet héja­násznak nevezett egyik leg­szebb versében. Csípték, mar­ták egymást, mégis összetar­toztak megmásíthatatlanul Léda hívta a svájci Rhein- feldbe, s Ady engedett a hí­vásnak, mert egészsége javu­lásának kezdeti jeleitől elbi­zakodva teljesen felépültnek képzelte magát. Hiába ma­rasztalták Kolozsváron, sietve távozott. Augusztus 12-én hagyta el a Lechner-klindkát. Égyene- sen Érmindszentre utazott, hogy röpke időt együtt tölt­sön szülei, öccse és sógornőié társaságában. Ady Lajos idő­közben ugyanis megnősült. Bátyja közbenjárása sikerült, így a boldognak mondható házassága mellé állami tanári kinevezését is megkapta a bu­dapesti Marko utcai gimnázi­umban. Ady Endre eleget tett a családi illendőségnek, de ez­úttal gyorsan elfogyott otthoni türelme: sietett Budapestre. Néhány napig ugyanazt a böjttelen életet élte, mint sza­natóriumba utazása előtt, majd Svájcba utazott Lédá­hoz. Három hétig laktak a rhienfeldi Hotel Salines-ben, nem a legjobb hangulatban. Diósí Ödön, akit az üzleti igénybevétel viselt meg, sze­rette volna jól érezni magát Léda és Ady társaságában. Mivel ez a reménye meghiú­sult, hazautazása után rövid levélben szomorú szemrehá­nyással illette a költőt. Lédától is többé-kevésbé sértődötten vált el Ady. Ha­zautazott Magyarországra és életét újra teljes sebességre kapcsolta. Október közepétől vidéki körútra vitte a Nyu­gat szerkesztősége. Némi túl­zással azt panaszolja, hogy a turné csak a folyóiratnak ha­szon, neki lefogottságot. mér­téken felüli fáradságot, idő­pazarlást jelent. Ellenszenvét megérthetjük, a tűmé iránt, mert a kevésbé szeretett Deb­recenbe éppúgy el kellett lá­togatnia, mint az egyáltalán nem szeretett Temesvárra. Kötöttségéből ki is tört, né­hány napra Becsbe szökött, meglátogatni egyik legben­sőbb barátját, a Zilahról is­mert Medve Miklós doktort. (Folytatjuk) tehetségét is. Ha sikerül, leg- szettörténetet is érdemes job- közelebb hozzá fogunk ellá- ban megismerni...” „Amit a togatni, kilépünk Salgótarján- színek szerepéről, a belső ból. Jöhet Balassagyarmat, megformálásról, a képekmeg- Szentendre és így tovább — születéséről hallottunk, segít mondja mosolyogva. A kar- megérteni más modern alko- társak meg ugratják kicsit: tókat is.-. „Utána meg Párizs, Róma. ..” — Azt hiszem, valóban A beszélgetésbe a többiek hasznos ez a fajta „kulturális is bekapcsolódnak, egyre vállalás”. Élőben, sőt születő- fesztelenebbül idézgetik a ben látni alkotásokat, beszél- műteremlátogatás élményeit, getni az alkotóval — renge- a Mustó házaspárnál töltött teget old abból az idegenke- több mint két és fél óra désből, amivel — valljuk be alatt látott és hallott dolgo- őszintén — eddig közeledtünk kát. „Én is gondoltam már a modernekhez. Akik minden arra, ami elhangzott: úgy alkalommal velünk tartottak, kellene tanítani a modern igazolhatják. Megfordult a képzőművészetet, illetve en- fejemben, hogy más művé­nek az értésére. szeretetére szeti ágak esetében is jó len­nevelni. ahogy a modern ze- ne ezt az utat követni: éven- nét, Bartókot, Kodályt...” te egy-két alkotóval közösen „Amellett, hogy többet kelle- találkozni, ismerkedni, ne kiállításra járni, a művé- G. K. M. Filmjegyzet A krimifilmekben nagyon sok a jellem- és a meseva­riáció. A rendezők már régebben is értettek hozzá — ma is értenek —, hogyan csűrjék-csavarják a dolgokat. Ne higy- gyük persze, hogy a variációkat a véletlen alakítja. Nagyon- is a „társadalmi megrendeléstől”, az uralkodó felfogástól, a morális nézőponttól, a terjedő divattól függ, hogy a bűnnek és a bűnhődésnek milyen a „koreográfiája”. Mostanában a kopott kabátos, egzisztenciális gondok­kal küszködő, szerény képességű nyornozó a „sztár”. Meg­untuk a detektívbravúrokat, szerényebb mutatványokra vágyunk. És lám, a krimigyárosok tálcán és sorozatban szál­lítják a figurákat... A karakter legújabb megtestesítője'a Zsarutörténet fő­hőse, az előléptetésre vágyó és ennek érdekében minden­féle munkára kész Roger Borniche. Mikor először találkoz­zunk vele, azonnal megérezzük, hogy nem csodadetektíwel van dolgunk. Jellemében, viselkedésében, mentalitásában, logikájában nincs semmi különös. Az ügy, melyet rábíznak, csavarosabb észjárást, furfangosabb módszereket, bravúro­sabb ötleteket kívánna. Ez a derék, jóra való rendőr azon­ban nem Columbo és nem Koják. Képtelen arra, hogy ripsz- ropsz sikereket érjen el. Annál is inkább, mert ellenfele — Emilé Buisson — minden hájjal megkent, hétpróbás gyilkos. Szinte kéjjel öl, sohasem remeg kezében a fegyver. Nagyon sok bűn terheli a lelkét, s folyton újabb akciókat kezdeményez. Buisson társadalmi veszélyessége nyilvánvaló. Egyébkérü előélete is meglehetősen sötét: mikor Borniche-re bízzák a nyomo.- . zást, a skizofrén férfi elmegyógyintézetből szökött meg. Mindenáron szeretett volna kibújni a felelősségre vonás alól, ezért „megjátszotta” a gyengeelméjűt. (Réveteg tekintete, könyörtelen gépiessége egyébként pszichopatát sejtet.) Megkezdődik a versenyfutás. A krimik ősrégi törvény- könyve alapján — ilyen vonatkozásban áll az óra, most is az a szabály, mint húsz-negyven éve — csakis a bűnöző húzhatja a rövidebbet. Szakmailag átlagos zsaru és a gengszterszakmát fölényes biztonsággal művelő profi pár­harcában csakis utóbbi lehet a vesztes. A Zsarutörténet sem szolgál ilyen vonatkozásban külö­nösebb meglepetéssel. A sztori elemei adottak, adott a vég­kifejlet és a papírformaszerű tanulság is. Anélkül, hogy a poénokat elárulnám — megbocsáthatatlan vétek lenne — virágnyelven hadd közöljem a végeredményt. Mondjuk — közmondás formájában. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ugye ér­tik? Jacques Deray rendezésének az kölcsönzött eredetisé­get — és ettől válik a Zsarutörténet helyenként igazán ér­dekes látleletté, mely elszakad a sablonkrimik sémáitól —, hogy a nagy ellenfelek a bűnügyek részleteit tisztázó beszélgetések során egészen közel kerülnek egymáshoz. Ki­derül, hogy a távolság — noha egész világ áll közöttük — nem áthidalhatatlan. Beszélgetéseik messze túllépik a fel­ügyelők és a gyanúsítottak (vagy legyünk pontosabbak: le­leplezett bűnözők) frazológiai határait. A világért sem aka­rom kettősüket Raszkolnyikov és Porfirij Petrovics duóhoz hasonlítani, de társalgásuk jellege és ismerkedésük folyama­ta egy kicsit a Dosztojevszkij-regény képletére emlékeztet. De sietek a különbséget is megemlíteni. A nagy orosz klasz- szikus alapos társadalmi hátteret fest a cselekvések és szel­lemi vetélkedések köré. a francia rendező viszont éopencsak jelzi ennek a furcsa lelki rokonságnak az indítékait. Deray a nagy lehetőséggel nem él, csak exponálja. A Zsarutörté- net azonban így is — ezzel is — friss atmoszférát teremt, túlmutat a sokszor látott és éppen ezért már unalmasnak tetsző üldözés vagy leleplezés (esetleg vallatás) — sztereo­típiákon. A film a negyvenes évek végén játszódik. Mostanában megszokottá vált a nosztalgiák ébresztgetése: a retrosoro- zat futószalagáról egyre-másra gördülnek le a művek (Az utolsó mozielőadás, Papírhold stb.V. A Zsarutörténet nem nagyon szépíti meg a háború utáni időszakot, inkább mint­ha el akarná idegeníteni tőle. A rendőrségi élet ábrázolása mindenesetre arra utal, hogy Deray kritikusan szemléli hő­seit. (Más kérdés, hogy bírálata „szőrmenti”, s a lényegről, a politikai hatalom manipuláltságáról keményebb igazsá­gokat is kimondhatna.) Végül egy nagy ötlet, mely a Zsarutörténet színészi tel­jesítményeinek színvonalát szavatolja: Alain Delon és Jean Louis Trintignant ellenszereposztása. Eddig inkább Delon volt a „sötét angyal” és Trintignant a pozitív figura. Most fordítva történt —, s a két kiváló művész maradéktalanul megbirkózik a feladattal. Különben sejtem is Alain Delon meglepő pálfordulásának okát. Nemrégiben a színész gyil­kossági ügybe keveredett. Valahogy tisztázta magát, de az alibit folytatólagosan igazolni akarja. Ezért hát filmen be­állt a rendőrség állományába. Már az Égő pajtákban is a törvény képviselője volt, s most megint az. Lehet, hogy ennyire egybemosódik valóság és művészet, realitás és fan­tázia, elmélet és gyakorlat? Akár igen, akár nem, Roger Borniche naplójának megelevenedett részletei és a népszerű sztár életszerű pillanatai ezeket a kérdőjeleket is nekünk szegezték. Jteress József 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom