Nógrád. 1977. november (33. évfolyam. 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
alle© A fiú felállt az íróasztaltól. A hűtőszekrényhez ment, kortyolt a kellemesen hideg sörből. Cigarettára gyújtott, aztán kikönyökölt az ablakbá. A harminc fok feletti hőségben bágyadtan lüktetett az utc;y forgalma. A gőzölgő aszfalton, a háromemeletes házak közötti forró katlanban bódultán siettek dogukra az emberek. Csak a sarki kocsma előtt volt szokásos a „csendélet”. Most is ott támasztotta a falat három-négy merev részeg, zavaros szemmel bámulták a köldöküket. A megrakott szatyrokkal piacról jövő asszonyok nagy ívben kerülték ki őket. A fiú felemelte tekintetét, a szemközti erkélyre nézett. Itt is a megszokott kép fo- . gadta. Amióta — két héttel ezelőtt — ide költözött, rö- videbb-hosszabb ideig mindig látta a szőke asszonyt Meg a négy-öt év körüli kislányt. A szőkeség takarított. A fiúnak egy pillanatra úgy tűnt, mintha kissé kacéran felé pillantva rázná a rongyot. Az asszony még megöntözte az erkélyre kitett hatalmas filodendront, aztán eltűnt. Talán a konyhában. Csak a csöppnyi lány maradt az erkélyen. Nem zavarta a hőség, egy műanyag tek- nőben játszott. Szemmel láthatóan élvezte a vizet, pancsolt, úsztatta a műanyag játékokat. Komoly arccal átnézett a szemközti ablakba. Arrafelé pocskolt egy kevés vizet és megszólalt. — Szia! Hogy hívnak? Én Kati vagyok! A szűk Hemád utca fölött, zavartan motyogta a levegőn át a fiú: — Szervusz! Gézának...' Géza vagyok. — Te sosem dolgozol? — folytatódott a kérdezősködés. — Dehogynem! Persze, hogy dolgozom. — Akkor miért vagy művűig itthon? — Mert most itthon dolgod som. A szőke fiatalasszony ebben a pillanatban kilépett az erkélyre. A bájos gyermekarc felnézett rá a teknőből, majd újra a szemközti ablakhoz, a fiúra tekintett. Lenyomta a kacsát a víz alá és csak eny- nyit kiáltott át kedvesen: — Nem én, az anyu kérdezte! Lemegyek a Jó étvágyat! vendéglőbe — gondolta a fiú. Kisvártatva az ismerős pincér ho^ta a sűrű bablevest. Apróra vágott vöröshagymával a tetején, csipetnyi ecettel. Az otthoni, még a falusi étkeket idéző ízek jókedvre derítették a fiút. Vidáman ballagott a sarokról hazafelé, folytatni a munkát. A dohánybolt előtt szembejött a szőke asszony. Sejtette a fiú, hogy az alig ismerős szomszéd örömest elkerülte volna ezt a találkozást. De már túl feltűnő lett volna, ha átmegy a túlsó oldalra. A Jó estét !-re zavartan válaszolt az asszony. Megállt, szinte dadogva mondta: — Kérem,... csak azt akarom mondani, ... a kislány... Szóval, nem úgy volt az... — Tudom, kérem. Persze, hogy nem úgy volt — mentette ki zavarából lovagiasan a fiú. Á Tulipán presszóban ilnottan ütötte a hangszert a bárzongorista. A kora esti órában alig volt vendég, a sarokasztalnál a fiú és a szőke asszony ült. Gizi kortyolt a konyakból, éppen csak a nyelvét nyújtotta bele. — A Lacival rontottam el. Ä kis Kati már hároméves volt, amikor nem bírtam tovább. Betelt a pohár, a szó szoros értelmében. Nem volt nap, amikor józanul jött volna haza, sokszor napokig elmaradt. Azt hittem, a válásba teljesen beleroppanok. A hercehurcába, az osztozkodásba. A cigánykodásba. A gyereket természetesen nekem ítélték, de a kis, szoba- konyhás lakáson kívül alig maradt valamink. Nem bántam, vigyen akár mindent, csak a cirkuszt, no meg a verést kerüljem el. Mert néhányszor az is megesett. A fiú zavartan matatott poharával, meglepte a kitárulkozás. Valami megnyugtatót, valami nagyon-nagyon biztatót szeretett volna mondani. — Táncoljunk! Jó? — Indítványozta hirtelen. Kapóra jött, hogy a szünet (után új számba kezdett a zongorista. „Hull az elsárgult levél...” — visította keservesen a huszadrangú zenész. Az első bizonytalan lépések után a fiúhoz simult az asszony. Amaz még szorosabban ölelte és csak annyit mondott: — Másképpen lesz ezután. Géza alig érezte a megrakott bevásárlószatyrok súlyát. Könnyű léptekkel tartott a piacról hazafelé, csak a Hernád utca sarkán torpant meg egy pillanatra. — De, hiszen a szemközti kapun kell bemennem — villanyozta fel a már oly’ régen tudott, alig hihető tény. A lépcsőházban kandi szemek figyelték, szinte hallotta a kíváncsiskodó asszonyok befelé mormolt megjegyzéseit: No, ez az elvált asszony lovagja. Micsoda gyerek!” Nem törődött a kiváncsis- kodással, megszokta már. Vidáman szedte lábait a lépcsőn, s valami megnyugodott, boldog tulajdonosi érzéssel nyitotta az ajitót Gizi ajtaját. A kis Kati ott lábatlanko- dott a konyhában és adta a tanácsokat. — A palacsintába' sok t&: rőt ál mazsolát tegyél, úgy szereti a nagymama is. A gyerek megjegyzése némi szorongást keltett a fiiban. Egy pillanatra úgy érezte, nemcsak a konyha melegétől gyöngyözik a homloka. — Igaz is — morfondírozott magában —, miért halogatta Gizi ezt a találkozást? Csak most szánta rá magát, fél év után, hogy megismerjem az édesanyját. Izgatottan, szinte lámpalázzal terített. A Gizi által jelzett időben nyílt az ajtó. Az üdvözlések után az öregasz- szony alig szólt valamit. Az asztalhoz ültek, kevés szóval ettek. A fiú nem nézett fel tányérjából. Érezte az öregasszony perzselő ' tekintetét, amint végigméri, minden mozdulatát kíséri. — Csak egy kortyot kérek! — szinte ez volt a vendég első mondata. A fiú fogta a boros üveget, töltött. És ekkor elkerülhetetlenül az asszony szemébe kellett néznie. Amaz megízlelte a »bort, s a poharat még kezében tartva, ennyit mondott: — Sokat beszélt rólad a lányom, őszintén megmondom, nem örülök ennek a hat év korkülönbségnek. Gondoljátok meg jól, fontoljatok meg mindent. Ti alakítjátok saját sorsotokat... fiam. Felhős szemmel tekintett ki a repülőgép kis, kerek ablakán. Hosszan, sokáig nézte a teraszt. Gizit és a kis Katit még akkor is látni vélte, amikor már magasan járt a gép. Ott csengett a fülében a kislány utolsó mondata: — Kisfiam! — így mondta, mindig így mondja. — Kisfiam, írjál mindennapi És siess haza, nagyon várunk. Géza kicsatoltá az övét, rágyújtott és felidézte az emlé kezetes vacsora másnapját. Munkahelyén behívta a főnöke és röviden közölte: — Kezdj el csomagolni, vasárnap reggel utazol. Két hónapra egy delegációval, nyelvet tanulni. Minden költséget természetesen a vállalat áll. Nem a várt lelkes reagálást látta, értetlenül hozzá is tette a főnök: — Nem is örülsz? Mások szívesen cserélnének veled. Egyedülálló, facér legényember, nem okozhat gondot ez a kis kirándulás. Ma csütörtök van, vasárnapig elintézheted a szükséges dolgokat. Már szóltam a személyzeti osztályon, hogy kérjék be a szolgálati útleveled. Az utóbbi mondattal mintha annak akart volna nyomaté- kot adni, hogy eldöntött, befejezett tény az utazás. A hatalmas világváros forgataga alig feledtette az otthon maradottakat. Az újjal, az ismeretlennel való találkozás, berendezkedés ugyan lekötötte egy ideig Géza figyelmét, az első hét után azonban már számolta a napokat. Unalmasak, egyhangúak voltak az idegen ország egyetemén naponta tartott nyelvórák. Géza gondolata elelkalandozott. Egyre gyakrabban hallotta a kedves tanárnő figyelmeztetését. Csak a mindennapos levélírás jelentett menedéket. Ilyenkor egy kicsit otthon érezte magát. Az övéi között Az utolsó napot szinte végig taxiban töltötte. Üzletről üzletre járt, az új barátok által megadott címeket kereste. Hogy beszerezhesse a legnagyobb örömet jelentő ajándékokat. A hatalmas repülőtéren minduntalan idegesen járkált az Információ-hoz: indul-e időben a gép, a havazás nem jelent-e késést? Ferihegyen AWs rendszámú, fekete Csajka várta as öttagú magyar delegációt. Alig vették igénybe, hissen mindenkit várt a családja. Csak Gizi és a kis Kati nem volt sehol. — Nem, köszönöm. Még várok — mondta Géza a Csajka pilótájának. — Talán késnek, forgalmi dugóba kerültek. Fél óra múlva taxiba ült, elindult a füstös Erzsébetváros felé. A boldog találkozás feledtette a repülőtéri bosszúságot. — Nem tudtam szabadulni bentről — magyarázkodott Gizi. — Iszonyatosan nagy most a hajtás, lehetetlen megszökni. A kis szoba megtelt Kati kacagásával, határtalan örömmel nézegette az ajándékokat. Magára vette, begombolta a földig érő nyúlszőrbundát' úgy botladozott benne. •— Nem lesz ilyen senkinek az iskolában! — kiáltotta boldogan. — Ha felhajtunk belőle, két év múlva már hordhatom is. Akkor már nagylány leszek. Odament Gézához, még egyszer megcsókolta az ajándékért. — Örülök neked, nagyon örülök. Most már nem lehet semmi baj, itt vagy velünk. A múltkor is elromlott a fürdőszobában a csap, mindent elöntött a víz. A szerelő bácsi egy egész délelőtt itt dolgozott. Olyan mókás ember, apró kis robogón jár. Gézának úgy tűnt, mintha Gizi egy rosszalló pillantást vetett volna csacsogó lányára. Szokásos esti sétájukon a Városliget felé indultak. Kati fogta Géza kezét, s a szomszéd nénirőj beszélt. — Gyereke lesz, biztos, hogy gyereke lesz. Már látni is rajta. Ha nem hiszed, kérdezd meg a Pistit az első emeletről. Nekem is ő mondta. A kislány megállt, felnézett a fiúra. — Tudod mit, kisfiam! Ne vedd el az anyut "'’’feleségül, várjál meg engem. Amikor tizenhat éves leszek, majd összeházasodunk. Az anyu úgysem érdemli meg —bigy- gyesztette le ajkát — Azt a gyönyörű bundát is eladta egy néninek, amit nekem hoztál külföldről. Géza csak egy pillanatra nézett ki az ablakon, de elkapta az erkélyen izgatottan integető kislány tekintetét — At kell mennem! — mutogatta kézzel-lábbaL Néhány porc múlva honnan, türelmetlenül szólt a csengő, ott kapaszkodott alatta Kati. — Kisfiam! Fontos dolgot kell mondanom! — lihegte izgatottan, felnőttes komolysággal. — Az anyunak nem szabad megtudni, hogy ide jöttem. Kértem két forintot rá- góra, hogy a trafikba megyek, úgy szaladtam fel hozzád. Szóval... azt akarom mondani, hogy az este ott volt nálunk a Jocus. Géza közönyös arcára nézett, a kislány csöppnyi bogár szemei azt sugallták: „Jaj, de értetlenek ezek a felnőttek, mindent a szájukba kell rágni”. Mély lélegzetet vett és szinte súgva mondta, mint aki nagy-nagy titkot árul el: — Képzeld, kisfiam, engem korán lefektettek." De csak az egyik szemem aludt! Akarod tudni, hogy mit látott a másik? 1 ■ r* k. g. Kilencven éve született Äprily Lajos Költő, készenlétben Aprily Lajos november tizennegyedikén töltené be kilencvenedik évét. Egy évtizede befejezett életművéről illenék mindent tudnunk, hiszen mór első verseskönyveiről érvényesen állapította meg a húszas években méltatója, Németh László: „Előbb mondta ki, hogy elvégeztetett, s aztán kezdte el fűzni tiszta és szomorún-telt rímeit”. S mintha kezdettől ez volna költői jelmondata: „Tiszta legyen az ember és befejezett”. Valóban: a kötettel csak, a krisztusi életkor múltán nyilvánosságra lépő Áprily elejétől fogva tökéletes, kész költői egyéniség volt." Nevezték már hagyomány- őrzőnek, vagy — két ellentétes hangulatú szó összekapcsolásával — nemesen konzervatívnak; én legszívesebben idő fölöttien modern költőnek mondanám. Rokona görög és római klasszikusoknak, Assziszi Ferencnek, Berzsenyi Dánielnek, Arany Jánosnak; kereste ő maga is, és találta velük a rokonságot. Nemcsak az időben hátrafelé lelhetjük föl szellemi társait: ami örök dolgok képzetét kelti bennünk, az a jövőben is meghosszabbítható. Rejtőző, sohasem hangsúlyozottan szubjektív kifejezésmódja olyan poéták irányába mutat, akik a felszabadulás utáni évüze- dekben dolgozták ki a lírai nyelvteremtés új módszereit. A természettel egész életében testvéries költő sokszor eljut ember és tárgy „személyiség- cseréjéig”, s ily módon az úgynevezett objektív szemléletig. Olyan remeklések bizonyítják ezt a programmentes előfutárságát, mint A februári hó dalol, a turgenyeves című Tavaszi vizek, vagy a Fűzfa-zsongás. A stílustörténet úgy tartja, hogy a romantikus költő lelki tartalmainak a természet dolgaira való kivetítésétől már csak egy — igaz, jókora — lépés a személyiség teljes háttérbe húzódásáig, hogy a lélek most már ne a személyiség tulajdona, hanem maga a szinte tudományos eszközökkel is meghatározható objektivitás legyen. Legalább Is látszatra. Mondani sem keU. hogy a költőnek tökéletesen elég a látszat; az a fontos, hogy pontosan rögzítse. A látszat pontos rögzítése pedig: az impresszionizmus vívmánya. A Fűzfa-zsongás jól eligazít ebben a sok mozzanatot egyszerre éreztető stílustörténeti korszakváltásban: „A zsenge lomb bodor barkáiban / tengernyi méh tolong, toroz vígan, / zsákmányol, sárga lábbal elrepül / s helyére frissek ezre gyűl, / s a fényben zsong tovább a baccha- nál. / Az ölyv, mely szelte fenn a kék eget, / ezt hallja tán, hogy most szitálva áll...” A jelzők még erősen éreztetik a Nyugat első nemzedékével majdnem egyidőben föllépő költő ízlésbeli kötődését; ám az már a filmfölvevővel dolgozó ornitológuson túlte- vő teljesítménye a természet- megfigyelésnek, hogy a darázs-ölyv, lecsapás előtt, szárnyával „szitálva áll” a levegőben. Az a föltételes mód pedig, hogy a személyiségcsere esélyét latolgatja a fűzzel — „Ha fűz lehetnék, barkás fűz-liget, / lelkem, hogy zson- ganál. Hogy zsonganál” — mérhetetlenül több, rrynt a régi költők szokásos megszemélyesítő eljárása. Nem pusztán szemlélet ez, hanem filozófia. Olyan problémalátás és érzékenység, amilyenre csak a huszadik század rengetegében élő ember képes. Egy-egy szókapcsolása is milyen modern. „Kinéztem a vihar-borús világba” — mondja egy erősen archaikus nyelvű — Ilosvai Selymes Péterre emlékeztető — versében. Kitől is olvastunk valami hasonlót? — Pilinszkytől. „Mint viharokra emelt nyárderű...” Igen: viharború — nyárderű. Egyetlen szóösszetételben micsoda feszültség, mennyi tömény sötétség, mennyi fény. Legszembetűnőbb tulajdonságait rendre fölsorolták méltatói. Otthonosságát a természetben, melankóliáját, erdélyi, dura-kanyari lokál- patriótaságát, antik műveltségét, családiasságát, műfordításokon is finomodott formaművészetét. Most azokat a viszonylag rejtett vonásait szeretném fölerősíteni, amik a mai közízlés szempontjából ízig-vérig nekünk való, korszerű tanítómesterré avatják. A láttatás ereje mai tudatunknak egy fokkal fontosabb, mint a rímek és ritmusok, s egyéb hangzásbeli harmóniák tökélye. Minél anyag- szerűbb — mondhatnám: durvább — a hasonlat, minél jobban foglalkoztatja — divatos szóval: sokkolja — idegrendszerünket, annál hitelesebbnek érezzük a közlést. Íme a példa a viharnak a romantikából expresszionizmusba átcsapó ábrázolása: „Hallom, heregnek Isten pitvarában / a lázadó felhőkomondorok”. A merész metaforát mégis valami időtlen, vagy idő fölöttien realisztikus arányérzéls fogja össze. Szeretjük; ha nemcsak el- saangat, hanem tartósan el is gondolkodtat a vers. Áprily Így száll pörbe a háború idején az „élj veszélyesen!” jelszó meghirdetőjével, Friedrich Nietzschével: „Te azt hirdetted, jós: veszélyben élj! / Nézd, most a földön nincs más, csak veszély”. A funkionális rím valószínűleg a rímek leg- modernebbike. Az élj — veszély rím dialektikája, szinte önmagában is egész filozófiai vita — vagy vádirat, főleg a Nietzsche-i gondolat gyakorlattá torzítói ellen. A kezdettől kész költő láthatólag készenlétben élt. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyből líránk történetében először adatott meg néhány kiváló költőnek a magas életkor: Kassák, Füst, Áprily... Aggastyán-verseik a hatvanöt évesen meghalt Aranyhoz képest is másfél évtizednyi többletet hoztak az élet, a létezés tanasztalatában. Alföldy Jenő ÁPRILY LAJOS: Kérés az öregséghez öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek. Ne ingerelj panaszra vagy haragra, hangoskoaóból halkíts hallgatagra. Ne legyek csacska fecskéhez hasonló, ritkán hallassam hangom, mint a holló. A közlékenység kútját tömd be bennem, karthauzi legyek a cella-csendben. Csak bukdácsoló patakok csevegnek, folyók a torkolatnál csendesednek. Ments meg zuhatag-szájú emberektől, könyvekbe plántált szó-rengetegektől. Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen. NÓGRÁD — 1977. november 13., vasárnap í) f t
