Nógrád. 1977. november (33. évfolyam. 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

Fekete helyett szürke SSvet hajt a gép A GÉPMONSTRUM, a szov­gyártmányú fúró-rakodó — hivatalosan, bányásznyelven mondva: a 2—PMB—2 — áll. Kiss cs. Gyula harmadveze­tő, aki Molnár Vendel szocia­lista brigádjának délelőttös szakára „ügyel fel”, nekitá- maszkodik a masina oldalá­nak és szentségei. Mondja, vagy inkább könyörög a mel­lettünk álló bányamestemek, hogy ideje lenne már helyre tenni a szállítás gondjait, hi­szen nem megoldás, hogy csil­lénként, tíz-tizenöt perces idő­közökkel tudják csak kikülde­ni a lerobbantott palát. — Meg itt döglik már a gumiheveder is, száz méter hosszon kiterítve, de minek Csak baj lesz vele, tönkre­megy, ha kiugrik egy csille, s végigszántja... Akkor meg amiatt nem haladhatunk. Mert haladnának ők sebe­sen. Persze relatív megfogalma­zás ez is, hiszen csak olyannyi­ra jutnak előre műszakonként, amennyire a kőzet engedi. Ami szürke, agyagos, de igen kemény márga. — Rohadt egy munka — mondja valaki, a csapathoz tartozó. — Inkább szénben men­nénk előre, de hát ezt válasz­tottuk magunknak: hogy mi elővájunk, ilyen meg olyan nem termelő vágatokat haj­tunk. Tudja, mennyit hala­dunk előre most egy műszak alatt? Kérdőn tekintek rá, de csak legyint, mintha nem is folytatná. De megböködi tár­sa, legyőzi indulatosságát és hevesen gesztikulálva mond­ja: — Egyetlen métert. Érti? Egyetlen köpésnyl hosszot... És azt is hogyan? Megint int egyet, ránéz Kiss cs.-re, aki szakszerűen magyarázni kezd. — Hogy egy métert halad­hassunk előre, hatvan lyukat fúrunk be. Ezekbe beletömkö­dünk tizennyolc kiló nitrocer- tuzitot... És lejön olyan har­mincöt csillére való pala. — Más nem? —... Hát szénsav is jöhetne, víz is, és megcsúszhatna a kő. Eddig szerencsére jól va­gyunk... már ahogy lehetünk... __ ? — Álltunk a múltkor is, nem olyan régen egy hetet, mert képzelje, ilyen lehetet­lenség! — nem volt robbanó­anyag. Ami kevés a bánya­üzem készletében megmaradt, mi megértettük, a fronton dolgozóknak adták ki. Aztán csoda, hegy mi sem ott tar­tunk, ahol kellene...?! Pedig sürgős lenne a mun­kájuk. Mielőbb ki kellene haj­tani azt a vágatot Molnár Vendeléknek és a velük szemben jövő Szalai József vezette brigádnak, ami lé­nyegesen megnöveli majd Ménkesen a felszínre jutta­tott szén mennyiségét. HISZEN, MI VAN MOST? Bódi István bányamester — kísérőnk, aki nemrég épült fel betegségéből —, elmondja. Jelenleg, s még közel egy évig, a föld alatt dolgozók je­lentős időt fordítanak csupán arra, hogy eljuthassanak munkahelyükre, s hogy on­nan visszatérjenek. Például, az üzemben a legmesszebb szenet termelő tizenhetes ereszke negyvenes frontján az emberek a munkaidő 25,7 százalékát — négyszáznyolc­van percből hozzávetőlegesen százharminc percet gyalogol­nak... Mindez, az immár két éve tartó bányarekonstrukció be­fejeztével is talán ennyi lesz,, de a szén útja, kifelé lénye­gesen megrövidül majd. Száz­négy helyett talán százötven vagonnyi is a felszínre kerül, s ez már sokat jelent a mos­tanság is lemaradással, gon­dokkal küszködő bányaüzem­nek. A táróból az észak—déli irányba tartó vágat ......Az ma­g a lesz a megváltás!” — feje­zi be a gondolatot helyettem Járinka Ferenc bányafelmérő, aki kis csapatával éppen szintez, és újabb irányt hatá­roz meg a most álló, beporo­sodott fúró-rakodó gép kezelő személyzetének. Hallgatunk néhány percet lámpák fényében tompán csillog a szürke kő. Cigaret­tára gyújtanánk, de hisz, jut emlékezetünkbe, fönn mara­dásra Ítéltetett az az öltöző­ben, s az iroda asztalán. Mert ha csak egy szikra is kipat­tanna itt... — Tudja — töri meg csendet valaki, s mesternek szólít — néha megidegese- dünk. Mert nyomnánk a gom­bot. hajtanánk, hisz ha már leszálltunk,* azért van itt mindegyikőnk, hogy dolgoz­zunk, de... Nézze meg ezeket a bélésfákat! Olyan görbék, hogy kibukik alóluk a kő. Az­tán néha még ilyen sincs! — Persze, nem egészen így van — mondja Kiss cs. Gyu­la, — mert nekünk itt még nincs is olyan sok bajunk. Hej, régebben, még No vá­ljon... És emlékeit ébresztgeti a harminckilenc éves, de a bá­nyában már huszonötödik éve dolgozó vájár. S a csillére vá­rakozás rövid szünetében idé­zi fel a múltat Szú«’« Károlv, Varva Gáspár, ifj. Pál Gvula és Varga p. Imre Is. Szinte 1965-től együtt van a csaoa tűk. s hosv mennyi bányá­ban hajtottak már... — ÉS MI MINDENEN át kell még mennünk — néz nem túlzott bizalommal az előt­tünk tornyosuló szürke falra a harmadvezető. — De azért csak-csak átverekedjük ma­gunkat rajta — nevet. És nevetünk úgy, hogy va­laki pisszegni kezd: Csende­sebben! Kifelé nézünk, de mindenki tudhatja: a hajlaton túl kőbe vész a hang... Karácsony György Bumerángok ..Intenzitás" Két „tini" srác. Állnak a futószalag két végében. Fehér műanyag csavaroKkal dobá­lóznak.. Közben vihognak. Jól elvannak. / Üzemvezető a fejét csóvál, ja. — Nagyon nehéz esetek. Nyolcötvenes órabérük van, azt mindenképpen megkapják. Nemigen lehet munkát rájuk bízni. Míg el nem múlnak IS évesek, géphez nem tehetők. Ha meg szerelni küldjük őket, abban nincs köszönet: utánuk kell dolgozni. Üjabb fejcsóválás, legyintés. Műanyag csavar repül, a két srác vigyorog. — Miért nem szereltek? Ál­lítólag azért jártok be erre a munkahelyre... Srác bámul. — Ezért a pénzért? — fa­lcad ki. — Hülye vagyok én? Ekkor hirtelen lekapja fe­jét egy csavar elől. Mozdula­ta bólintásnak is látszik. Lóláb KlSZ-titkár megjegyzi: — S.-ék fél éve összeháza­sodtak. Azóta nemigen , nyü­zsögnek a KISZ-ben. — Miért, korábban nyü­zsögtek? — Hát tudod, legalább a taggyűlésre eljöttek. Meg ezt- azt el is vállaltak. — Most miért nem jönnek? — Mindig kitalálnak vala­mit. Bútorvásár, szénlehordás, festés meg ilyesmi. — És? Hazudnak? — Honnét tudjam én azt? — Mondjuk onnan, hogy egy páran már elmentetek se­gíteni nekik... mint alapszer­vezeti tagoknak. — Dehogy mentünk. — Próbáljátok meg! Csak úgy ellenőrzésképp. Persze segíthettek is, ha már ott vagytok... Nehogy kilógjon a lóláb. mol­A diákok szabad ideje A varsói pedagógiai kutató­intézet adatai szerint a lengyel iskolások napi elfoglaltsága fokozódik, és egyre kevesebb szabad idejük marad. Az ál­talános iskolák felsőbb tago­zataiban napi 8 órát is meg­haladja a tanulás. A falusi gyermekek még rosszabbul állnak a szabad idővel. A kö­zépiskolákban csupán a házi feladatok elvégzése napi 4 órát vesz igénybe. Megvizsgálták, hogy meny­nyi szabad időt fordíthatnak a gyerékek a mozgásra. Ki­derült, hogy a nyolcadik osz­tályosok rendkívül kevés időt töltenek mozgással, sportolás­sal. A fiatalok ugyanis szabad idejük nagy részében a tv előtt ülnek vagy olvasnak. A Lengyelországban beveze­tés előtt álló oktatási reform kiterjed mindezekre a hiá­nyosságokra, és remélhetőleg, gyökeres változást eredmé­nyez. Aki előbb alkot fi okféle formában közelítettük meg a ^ fejlődésünket, életünket sok tekintet­ben meghatározó feladatot, amely gazdasá­gunk nyitottsága, valamint a gazdálkodás ha­tékonyságának gyors ütemű növelése miatt a tennivalók homlokterébe került. < Akár a szocialista, akár a kapitalista or­szágokba irányuló kivitelről van szó. Szük­ségességét, fontosságát egyre jobban érzéke­lik vállalataink, s lehetőségeiknek megfele­lően keresik a bekapcsolódást az exportte­vékenységbe. Több gyárunk, üzemünk már a steal is számol, hogy a várható előnyök mellett vá­ratlan meglepetések érhetik. Utóbbi elsősor­ban a kereslet és kínálat alakulására vonat­kozik, máskor meg az exportra szánt termé­kek műszaki követelményeit, esztétikai elő­írásait emelik olyan magasra, amivel csak azok a kollektívák tudnak jól megbirkózni, amelyek jól tájékozottak a világpiacon, fo­lyamatosan fejlesztik a műszaki-technológiai színvonalat. Ahol nem patikamérlegen mérik a munkások szakmai tudásának növelésére szánt időt, anyagi áldozatot. Régi igazság, hogy aki elad, annak igazodnia kell a vevő igényéhez, máskülönben nem tudja egzisz­tenciáját biztosítani. E gondolatok jegyében fogalmazódtak meg azok az elképzelések, amelyek a Nagy Októ­ber tiszteletére születtek az évi exportter­vek teljesítése, s ahol indokolt, ott túltelje­sítése érdekében. Megyénk exportáló üzemeinek, gyárai­nak döntő többsége eddig időarányosan tel­jesítette mind a szocialista, mind pedig a tőkésországokba irányuló exportkötelezettsé­gét. Csaknem mindenütt, kisebb, vagy na­gyobb mértékben nőtt a külföldre szállított áruk mennyisége és értéke. A Budapesti Finomkötöttárugyár balassa­gyarmati gyára, a salgótarjáni öblösüveggyár kollektívája ígéretének megfelelően már el­küldte a Szovjetunióba szánt ez évi export- termékeket. Másutt, így a Váci Kötöttáru- gyár pásztói gyáregységében megkétszerezték I az exportra szánt termékek mennyiségét. Meg­tehették, mert az első osztályú áruk részará­nya a tavalyi 77 százalékról ebben az év­ben 90 százalékra nőtt. A salgótarjáni bá­nyagépgyár ez év első kilenc hónapjában 37,1 százalékkal szárnyalta túl exportelőirányza­tát. A Budapesti Rádiótechnikai Gyár sal- - gótarjáni gyára előreláthatólag határidőre teljesíti a 45 millió forint értékű tőkésexport- tervét. Nem saját magunk eddigi eredményeinek lebecsülésével, ennek szándékával, hanem éppen ellenkezőleg: annak ismeretében állít­hatjuk, hogy a jelenleg külföldre szállított termékeknél megyénk szocialista brigádjai, a munkakollektívák, a műszakiakkal össze­fogva képesek még nagyobb értékű, tartós, esztétikailag és minőségileg jobb terméket előállítani. S, ez a lehetőség találkozik a külföldi piac egyre árnyaltabb, ugyanakkor növekvő igényeivel. Ebben a szellemben végezte és végzi mun­káját a salgótarjáni öblösüveggyár, ahol mindenki tudja, hogy az üvegáru divatcikk, a divat pedig gyorsan változik. Ezért éven­ként kisebb, vagy nagyobb mértékben fel­újul, felfrissül a gyár termékválasztéka. Ezért állt át a BRG salgótarjáni gyárának kollek­tívája a többet tudó, könnyebb súlyú, mű­szakilag tökéletesebb új típusú rádiótelefonok gyártására. Ezért fejlesztette ki a korszerű gáz és villanytűzhely gyártmánycsaládját a ZIM salgótarjáni gyárának alkotó gárdája. tények, amikor önmagukért beszél­nek, egyúttal messzehangzóan érzé­keltetik: a fejlődésben egy pillanatra sincs megállás. Az a kollektíva, amelyik többet, jobbat és előbb alkot újat, az élvezi annak minden előnyét. Ahol pedig a kényelem rak fészket, ott bizony sokasodnak a gondok. Ez utóbbit viszont el lehet kerülni. Méghozzá egyféleképpen: új. korszerű, a mindenkori igényeknek megfelelő, jó minőségű termé­kekkel. Ami még ide kívánkozik, ami még ebben az esetben perdöntő, az a határidők pontos betartása. V. K. Salgótarjáni anzix — kép: kulcsár vsssssssssssssssfssssssstwssssssss/mssssssssmsssssssrsrm wmsmmuam Clnjánplr legnehezebben LlulGlluR múló percei lettek a találkozásra várás ideje. Az izgalomtól dobogott a szíve, az arca pirosán égett, gondolatai összekuszálódtak. Mondani akart valamit, hogy eltakarja izgalmát, de saját hangjára sem ismert már rá. A főmérnökre nézett, kutat­va, hogy látja-e, mi dúl ben­ne? Annak az arca nyugodt volt. A párttitkáré is, aki közvetlen a mérnök szomszéd­ságában ült. Ez megnyugtató­ig hatott rá, és felbátorodva, hangosan kimondta azt, ami ilyen feszültségben tartotta már az első percektől. — Vajon megismer-e? A párttitkár, Szilágyi De­zső látta, a kavargó gondola­toktól milyen igalom feszíti az' asszonyt. Benne is felme­rült, annyi idő után va­jon emlékezik-e majd a ven­dég a gyárra, az emberekre? Hiszen az ő útja nem fejező­dött be az acélgyárnál, ha­nem a háború sodorta tovább Európán keresztül, míg véget nem vetettek a csatáknak, aztán már nem tért vissza Salgótarjánba. És az idő, az idő, az a múló, amely alatt Miklós Rózsikából is Salók József né lett. És a gyár? Még a dübörgése Is megváltozott, a levegő is. A főmérnök iro­dájában a várakozás percei­ben a gondolatok kavarogtak a szó helyett, ezért hangos­KOMMANDANT, A VENDÉG. nak tűnt a párttitkár szava: — Ha nem ismeri meg, majd bemutatjuk — derű­sebbre fordult a hangulat. Aztán már nem maradt idő a töprengésre, mert a főka­puból jelezték a vendég meg­érkezését. A fogadó bizottság élén Salókné ment. Megállt a vendég előtt, mosolyával leplezte zavarát. Aztán aho­gyan régen, szép tiszta orosz kiejtéssel köszöntötte: — Jó napot, Iván Alek- szandrovics... A háború idején fiatal őr­nagyot is számon kérte az idő. Teltebb lett az arca, lassúbb a mozgása. Szemüvege után nyúlt a zsebébe. Arcát el­árasztotta az öröm, amikor átölelte az asszonyt. A gyár­ba vagonokat tolatott egy mozdony, a szeráruban dü­börögtek a kalapácsok. A gyár jelezte, hogy él. így érkezett a közelmúltban vissza az acélgyár volt kato­nai parancsnoka Ivan Alek- szandrovics Volkov, a Vörös Hadsereg tartalékos őrnagya, akit tisztelettel fogídott a gyár vezetősége, hogy meg­mutassa, mivé lettek azóta, hogy az őrnagy a város fel- szabadulása után megszer­vezte a munkát a gyárban. A vendég a találkozás meleg percei múltán még a kapun kívül maradt, és hallgatta a gépek lüktetését, nézte a ka­pun belüli mozgást, aztán alig hallhatóan mondta. — Igen, ez, ez volt az a gyár, amiért mi életünkkel feleltünk... Az épületek lerombolva, a gépek szétszedve, a gyárud­var feltúrva, a még itthon maradt emberek ereje a há­ború iszonyatától megbénítva, ez maradt a felszabadítóknak. Volkov őrnagy parancsot ka­pott, hogy az előrenyomuló Vörös Hadsereg mögött ma­radjon vissza, tegyen rendet a gyárban, és mindenekelőtt in­dítsa meg a termelést, aztán csatlakozzon a harcoló sere­gekhez. A gyári kolónia fel­ajánlotta segítségét, de ak­kor ennél is többre volt szüksége az őrnagynak. Szó­ra, amely tolmácsolja a gon­dolatot az emberekkel. És ott, a kolóniában élt a többi között egy család, Miklós Já­nos dróthúzó családja, aki az első világháború után évti­zedre tért haza a szovjetből és feleségének szelíd hangú, finom lelkületű orosz asszonyt hozott a házhoz. Olyan ottho­nos volt az orosz nyelv a családban, mint a magyar. És a támaszt kereső Volkov őrnagy rájuk lelt. Az őrna­gyot felesége, mint orvos, vé­gigkísérte a fronton ő is. Mik- lóséknál talált igazi melegsé­get a háború ridegében. Salók Józsefné, Miklós Rózsika ak­kor töltötte a tizenhetedik évét. Tolmácsként segítette a gyárat rendező szovjet őrna­gyot, és annak munkatársait. Meleg étellel, pihenésre al­kalmas hellyel látták el őket. Az őrnagy gondolataiból fel­villantva az emléket, mondta. — A háborúban egy meleg fészek, ha szerény is, az anyanyelv tiszta csengése, fe­ledteti a keserűséget, a sok bánatot... És most viszontlátni azokat, akik ezt a szépet nyújtották, jó érzéssel töltötte el a volt parancsnokot. Egy fénykép, amely megsárgult már, és fe­lébe vágva nézett ki egykor a napilap hasábjából, veze­tett e találkozáshoz. Ki isme­ri? — kérdezte a fénykép fö­lé írt felirat. Nem él már Miklós János és felesége, nyu- gondjanak békén, Salók Jó­zsefné, Miklós Rózsika vi­szont nem felejtett,, és a for­radalom hatvanadik évfordu­lójára Salgótarjánba jött a szívesen hívott és meleg sze­retettel fogadott vendég, Ivan Alekszandrovics Volkov, a Salgótarjánt felszabadító Vö­rös Hadsereg 53. seregének őrnagya, az acélgyár első kommandantja. Vendéglátói kíséretében haladt a hangosan lélegző gyár udvarán. ' Olajos kezű emberek köszöntötték a lát­ványtól lelkesedő embert. Nézte a csillogó dróthuzalt, hallgatta a szögverő gépek zakatolását, megcsodálta a finom ívben hajló acéllemezt, meleghangú üdvözletét írt a Komarov brigád naplójába, majd a gyár udvarán megáll­va f elkiálltott: — Csodálatos, hogy abból a romból, ami itt volt, mi lett. Sok sikert, barátaim... Aztán még arra is telt,' hogy a volt parancsnokság óvodává lett épületébe bete­kintsen a gyerekekhez. A fa­lon a rajzok a békéről be­szélnek. Nézte, nézte, arcán a meghatottság, és szemében egy könnycsepp. Magához kér­te Rózsikét, és neki súgta. ___ fitthnn elmondom] U MSiUll mindent el­mondok... Amilyen nehezek voltak a találkozásra várás percei Sa­lók Józsefnénak, Rózsikának, olyan nehéz lett a búcsúzás is. De annyival mégis köny- nyebb, hogy ebben már a vi­szontlátás reménye is felcsil­lant. Bobál Gyula | NOGRÄD - 1977. november 13., vasárnap «5 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom