Nógrád. 1977. november (33. évfolyam. 257-281. szám)
1977-11-19 / 272. szám
I Színházi esték Remete László: Pillangókisasszony Pinkerton (Karnausz Tibor) és Cso-cso-szán (Mohos Nagy Éva) találkozása. , _ . —kép: bábéi— A salgótarjáni József Attila megyei Művelődési Központ színpadának átépítése miatt a megszokottnál egy hónappal később kezdődött meg a me. gyeszékbelyen az 1977—78-as színházi évad. Részben ennek volt köszönhető az a felfokozott várakozás, amely a közönség részéről megnyilvánult a debreceni Csokonai Színház operaelőadása iránt. Emellé azonban egyre inkább odakívánkozik egy viszonylag újabb keletű megállapítás: mind többen vannak — és lesznek — olyanok, akik a zeneművészet, a zenés drámai színház darabjai iránt komolyan, belső szükségletből indíttatva érdeklődnek. Más szóval: kezd beérni, már nemcsak a véleményekben, hanem a közönség számában is érzékletesen az a törekvés és gyakorlat, amely lassan immár egy évtizede nagyon tudatosan és következetesen segíti a zenei műveltség emelését, komolyzenei hangversenyekkel és egyéb más rendezvényekkel ösztönzi az egyéneket, a különböző társadalmi közösségeket, kollektívákat. A debreceniek első előadásának nézőterén végigtekintve, úgy éreztük, hogy — és ez nagyón nagy örömünkre szolgál — kezdünk operanézőkké is válni. Nem merő sznobizmusból, úgynevezett jobb körök utánzásából, hanem saját, belső meggyőződésből, a komoly zene értékeinek felismeréséből. S ebben a helyi kezdeményezések mellett oroszlánrésze van a debreceni operatársulatnak, amely már egy évtizede rendszeresen ellátogat a nógrádi megyeszékhelyre. Verdinek valóságos — és jogos — kultusza alakult ki a debreceni operában. Mellette — bizonyára nem tévedünk — Puccini még az a másik olasz zeneszerző, aki évről évre rendszeresen helyet kap új bemutatóval vagy repertoárdarabbal a színház műsorában. Szinte valamennyi klasszikus értékű művét láthattuk már a korábbi esztendőkben, többek között a Manón Lescaut-t, a Toscát, a Gianni Schicchit. Ezúttal a Pillangókisasszony előadását tekinhettük meg, melyet változó címszerepben és karmesterrel adtak elő Salgótarjánban. A Pillangókisasszony első bemutatója 1904. februárjában volt a milánói Scala színpadán. Puccini ekkor már túljutott a nagy hazai és világsikereken, ünnepelt szerző, aki minden egyes alkotásával lázba hozza a publikumot. Ez történt akkor is, csak éppen nem az elismerés öröme dagasztotta a szenvedélyeket, hanem a nemtetszés. A mester átdolgozta operáját, s a májusi bresciai bemutatón már fergeteges sikert aratott. A közönség megbarátkozott a merőben új hangnemmel, az egzotikus, keleti dallamvilággal, mely harmonikusan illeszkedik a megszokott európai, olasz zenéhez. Belasco amerikai szerző Gésa című drámáját Puccini Londonban látta, később a szerencsétlen sorsú leány drámája nem hagyta nyugodni, gyakran felmerült képzeletében. E nyughatatlan érdeklődés hozta létre a Pillangó- kisasszonyt. A zeneszerzőt lenyűgözte a távoli világ, még inkább az a haladó társadalmi, művészi mondanivaló, ami ebben a történetben benne rejlik, kimondható és különösebb áttételek nélkül értelmezhető az európai ember számára is. Nem a japán szokások különössége, Cso-cso- szán nemesi származása, vagy a házasság szempontjából neki felkínált újabb lehetőség érdekes ebben, hanem maga a tiszta, érdeknélküli emberi érzés, a szerelem cselekvő szenvedélye, s ellentétei: a kóny- nyelműség, a felelőtlenség, a cselekedet nem vállalása, a gyávaság. Kertész Gyula rendező remek érzékkel állította színpadra a zenedrámát. S mint maga a szerző, ő Is jó érzékkel kerüli el az üres érzelgősség csapdáit, őszinte, megható játékot teremt. Kováts Zoltán karmester kissé mintha „álmosan” vezette volna, különösen az első részben. az egyébként kitűnő debreceni MÁV Filharmonikus Zenekart. Az énekesek közül Mohos Nagy Éva a címszerepben kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Tisztán, érthetően énekelt, hangjának ereje, gyönyörű csengése van. Krémer József a konzul szerepében — úgy érezzük — az utóbbi évek egyik legjobbját produkálta. Tetszett Kecskés Sánuor házasságközvetítőként, Tibay Krisztina szolgálóként és Tas Ildikó Pinkerton feleségeként. Sajnos Karnausz Tibor nem tudott megbirkózni Pinkerton szerepével, hangja minduntalan elveszett a zenekar muzsikájában. Sulyok László Egyes pedagógusok körében nem aratott osztatlan elismerést Szent-Györgyi Albert emlékezetes tv-szereplése. Már ami az oktatással, neveléssel volt kapcsolatos. Ugyanis a lexikális tudás helyett a gondolkozási készségnek, az ízlésnevelésnek a fontosságát hangsúlyozta. (Nem volt véletlen, hogy szegedi egyetemi rektorkodása idején mutatták be a Hamletet ifj. Horváth István rendezésében). Még sok-sok vitára, küzdelemre lesz szükség, amíg valamennyi tantestület elfogadja, hogy teljes embert nem lehet a tantervkeretek közé zárt oktatással nevelni. Igenis szükség van az iskolán belüli és kívüli közművelődésre. Nem lógás, ha a tanulókat elviszik a filmvetítésre, a gyermekelőadásra, a múzeumba, a könyvtárakba. Természetesen akkor, ha tudatosan előkészítik, utána esetleg tanári vezetéssel megbeszélik. Szinte hallom az ellenvetéseket. Igen ám, de a tanóra az tanóra, a Néhány hét már eltelt a tanévkezdéstől a számviteli főiskola salgótarjáni tagozatán. Lassan félévi vizsgáikra készülnek a diákok, megkezdődött az évközi zárthelyi dolgozatok írása is. Itadnai Rozália és Jósvári Mária hallgatók lelkiismeretesen tanulnak beszámoló vizsgáikra. Az új kollégiumukban ennek minden feltétele adott. Képünk szobájukban készült, ahol könyvek, füzetek tucatjai segítik őket a felkészülésben. ■ L-.i-i.i-i _ — kulcsár — 4 NÖGRAD - 1977. november 19., szombat Magyar hók a Nagy Októberről h, '"«nHidiiiiiiiiK; iWHHNlI» IMWlllim ijliWlW:H|l|KlH0!'lllMl< • • «*1» t HP't'*»« L" ifi. : fM* 1*4. '.'If« •fc'#«Ni kH VJW U"t|ll I* Irl t «*#«’» *1 «4L.. II* l«| UdM',* I ihmisim mil., tern* idiiiiM pM;*'!! MUtM'iiH'w HiHiptMiiliiM't. MDiIttp. him» “«Imi»!».!. t il <i;MiWt::iittmjtutuunlii‘ c '•.mtiltiWi'i' 'üiüiUhH *imnn:itw *wrn.'i:«rjitíTn'iff* W?nr!n!;* »."■á'úiin « JllttíUöíK Oyózöu a raUMi íurradiima Péíeiwott A iMtméity «mri 1«íiJí sü'íiék. Ke- r«mkr time Beül' jiP im «<s ti .... I •>.• :«Ar.’ Jnui. (6.) Krúdy Gyula A Magyaror- szág 1917. december 8-i számában a szovjet fegyverszüneti ajánlat hatására így írt: „Ha volna boldog ember, aki harmad fél esztendő alatt mitsem látott volna a háborúból, ennek most jó lesz nyitvatartani szemét. Mohón habzsolja fel emlékeibe ennek a korszaknak atmoszféráját soha meg nem ismétlődő napjait, tűnedező figuráit. A nagyüzem már nem a régi, dűledezőben van a gyártelep egyik kéménye: a tűzoltóság belekapaszkodott a kötelekbe, amelyekkel a földre rángatják a vörös kormú kürtőt. A keleti front, amint közönségesen a szörnyetegségnek fiókját nevezték, elhalkult mint egy távolodó csata moraja... A népek életével zsonglőrködő kóklerek futnak, mint a megkergetett csepürágók az országúton. A bűvészkedés illúziója elmúlt, egyszerre mindenki látni kezdte az új égi jelet a magosságban a vörös farkú üstökös helyén... talán éppen ugyan az a jelenés mutatkozott a volhiniai erdőkben virrasztó őrjáratnak, amelyet az első keresztények láttak, midőn a cirkuszban széttépték őket a vadállatok. És a megnyílt szemek, a porból szökőkútként felemelkedő gondolatok, a vészharang módjára felsikoltó lelkek, a dúlt hírnökök módjára kegyelmet hozó lelkiismeretek; megállították a bakancsokat, amelyek arra látszottak teremtve, hogy kelettől nyugatig, északról délig bejárják a földet és vért csorgassanak a háború trágyájára, amely immár a szája széléig emelkedett a verembe zuhant embernek: a fegyvereket letették, mint a sírásó szerszámát a befejezett munka után.. < Ki következik most? Az ember szereti felemelni a fejét, mint a vipera, és támadni akarja sorsát. Még mindig zeng az ágyú nyugaton, s másvilági sípládán egyhangúan játssza indulóját a halál... de már kihagyott a verkli, mind nyomorékabbá lesz a kéz, amely forgatja, a gáztámadás setét számúnján átvilágít a közelgő virradat, keletről hófehér hócsagok, álombéli madarak szállnak, nagyhajú csizmás orosz parasztok, mint bibliai háromkirályok indulnak el zarándokújukra, a béke bölcsőjéhez. Amint nem tudtuk abban az emlékezetes augusztusban (1914. augusztusa, az else világháború kitörésének hónapja, szerk. megj.) a jöven- dőt-hisz felakasztottuk volna inkább magunkat, mint c kort átéljük, úgy áll előttünV a holnap szaiszi (elragadó' fátyolában... Nem érezhet' magát szerencsétlennek, aki f korszakot átélte... Valam olyan dolog történt velünk, e boldog élőkkel, ami nagyon sokáig nem fog megismétlődni a világon. Az emberiség kiválasztottjai vagyunk, mert megadatott oly események tanúinak lennünk, amelyek évszázadokig foglalkoztatják majd az utánunk jövő emléket. .. Ezeresztendős oxigénné, vérsejtté válott gondolat szárnycsapása érezhető a földgömb atmoszférájában. A sze„Senki sem tudja és senki sem merheti megjósolni, meddig tart Oroszországban a bolseviki uralom” — óvatoskodott Bíró Lajos, a kitűnő publicista, író és színpadi szerző a Világ című újság 1917. december 18-1 számában, s hozzátette: — „De, hogy ebben a fegyverszüneti okmányban az ő örökké emlékezetes tömeg- mozgalmuk lelke szólal meg, és az ő mámoros embersze- retetük csendíti meg az eljövendő világkorszak szellemének a hangjait, az bizonyos, és azt örök dicsőségükként fogja feljegyezni a történelem. Ez a lélek és ez a szellem az, amely véget vethet a háborúnak és megmentheti Európát...” A kézzelfogható közelségbe került béke ihleti ekkör Kosz21.25: Régi idők focija Mándy Iván novellájából készített filmet 1973-ban Sándor Pál, Garas Dezső főszereplésével. Minarik Ede nem egészen egyszerűen mosodás. ö a Csabagyöngye SC létrehozója, atyja, ö „szerzi” a futballistákat, a villamospénzt, a szerelést, a pályát, — él-hal csapatáért. Sőt, ha kell kölcsönt vesz fel, még tönkre is megy, ami nem is olyan ne‘.■Ää;:;.: .i r etet útján kell továbbmenni az embereknek”. A Krúdyéhoz hasonló érzések és gondolatok ihlették Tóth Árpádot — a Pesti Napló hasábjain, ugyanazon a napon, 1917. december 8-án közreadott — őszi szántás című verse megírására, amelyben a többi között ezeket olvashatjuk: tolányit is, hogy játékosan, egyszersmind tragikus komolysággal késztesse gondolkodásra olvasóit a Pesti Napló 1918-as újévi számában Ábránd egy szóról címen: „Arra gondolok, hányszor mondják ki most naponta ezt a szót béke. A német azt sóhajtja: Friede, a francia: paix, az olasz: pace, az angol: peace, az orosz: pokoj, a török: szaalem. A különböző szavak mögött pedig mindig egy végtelen egységes vágy lüktet..,, Az emberiségnek, akárcsak egy vásott gyereknek, büntetésből, százezerszer, millió- szőr kellene leírnia és nem is lenne szabad mást gondolnia hosszú ideig, mint ezt, mindig és mindig csak ezt:béke, béke, béke.,.” héz, hiszen mindez a húszas évek elején történik, amikor csak a 11 labdarúgónak kifizetett villamosjegy harmincezer koronába kerül. De Minariknek nemcsak a feleségével meg a végrehajtókkal kell megküzdenie. Nagyobb veszélyt jelentenek számára azok, akik legjobb focistáit szeretnék tőle elcsábítani, s ezért nem sajnálják az energiát, a fáradságot, sőt, még Ilát, a Bundás Nőt (Esztergályos Cecília) is „bevetik”. Óh, árva már a lélek, csak fájdalmait érzi. Mint sugaras álmából feleszmélő beteg, A szem szétnézni sem mer, a hervatag hegyek Rőt orma vérontások vad foltjait idézi... S óh, újra verejtékez az emberi reménység, E nagy makacs paraszt, s merőn előre néz, Lenyomja, bús ököllel a zökkenő, nehéz Vasat, míg nyögve' enged a titkos, néma mélység... Óh, így talán a jobb: győz a szívek reménye, S a sátán katonája, a rettentő Jelen, Örökre összeomlik egy drága reggelen S mellén kialszik véres érmei komor fénye. (Folyt, köv.) Mai tévéajánlatunk Iskolán helöl és kívül szorgalmi idő az szorgalmi idő. Annyiféle terhelése van a gyereknek — nincs császká- lásra idő. Ehhez csak annyit: ha jól csinálják, nem a lógás, a császkálás lesz a lényeg, hanem az élmény. Mindenki, aki hosszú éveket töltött iskolapadban, tudja, hány érdektelen tanóra hullott ki az emlékezetéből, ugyanakkor mennyi minden ragadt meg egy-egy jól sikerült kiránduláson vagy színielőadáson. (Különösen, ha maguk a gyerekek játszották, élték át a szerepeket). Szó sincs arról, mintha szembe akarnánk állítani az oktatást a közművelődéssel. Csak az ellen a merev szemlélet ellen küzdünk, ami holmi felesleges dísznek vagy az iskola presztízsszerző lehetőségének tekinti — nem pedig az esztétikai nevelés eszközének! — a kórusokat, a kamarazenekarokat, a diákszínjátszást, a versmondást. Az új tantervekbe, illetve nevelési tervekbe — helyesen — már bekerültek az említett közművelődési elvárások. Bizonyára elősegítik majd a szemléletváltozás meggyorsulását is. Az iskolavezetés eddig is támogatta — nemegyszer elvtelenül, valóban a gyerekek tanulmányi előmenetelének kárára — a felkészülést a különféle versenyekre. Ha bejön a jó helyezés, „mennybe megy” az illető művészeti csoport. Ha nem kerülnek az élvonalba, fagyos csend fogadja őket. Senkit, vagy alig valakit érdekel, mennyit csiszolódtak szellemiekben, Ízlésben, mondjuk a helikoni játékokon szereplők. Ha pedig netán az iskolán kívül — mondjuk, a művelődési házba „csábítják” a diákgyerekeket, gyakran inkább tantestületi gáncsoskodásra, mintsem támogatásra számíthatnak. Szereplésük a versenycentrikus logika szerint nem az iskola, hanem a művelődési ház hírnevét öregbíti. Akkor meg minek engedjük a mi gyerekeinket ott „terhelni”. Az, hogy esetleg közösséget, örömöt, művészi élményt kaphatnak a diákok — nem fontos? Ezen a ponton jutottunk el a lényeghez. A korszerű nevelő iskola csak gyermek-, csak diákközpontú lehet! Sohasem intézménycentrikus. Az iskolán belüli és kívüli ifjúsági közművelődés harmonikus fejlődése csak a régi merevségek feloldása árán képzelhető el. Horváth György