Nógrád. 1977. október (33. évfolyam. 231-256. szám)

1977-10-04 / 233. szám

Galilei újraértékelése Megkezdődtek a budapesti művészeti hetek, s ennek istá- polásában, propagálásában a televízió is — korábbi gyakor­latához híven — feladatot vál­lalt. Hétfőn, a zenei program nyitóhangversenyének sugár- zására rendkívüli adásnap volt. így audiovizuális lehető­ségünk nyílt olyan rangos esemény részeseivé lennünk, melynek során a Magyar Ál­lami Hangversenyzenekar, Székely Zoltán hegedűművész, és Ferencsik János közremű" ködésével E'artók két csodá­latos művében, a Hegedűver­senyben és Zene húros ütő­hangszerekre és cselesztára című kompozíciójában gyö­nyörködhettünk- A hangver­senyélményt jól szolgálta An­tal Imre szakavatott műsorve­zetése. A zenei ismeretterjesz­tés nemes eszközeivel értékes információkat nyújtottak azok a beszélgetések is, me­lyeket a műsorvezető a hang­verseny szünetében Székely Zoltánnál és Ferencsikkel, Bartókról az emberről és az alkotóról folytatott. A művészeti hetek további programjaként pénteken este Németh László Galilei című, az ötvenes években sokat vi­tatott drámájának tévéjáték­változatát ismerhettük meg. A mű körüli akkori viharok természetesen rég elcsitultak a Galilei kiállta az idők pró­báját. A sanda beleértelmezé- sek elvesztették politikai idő­szerűségüket, s most Németh László műve immár teljes fé­nyében, értékében, szellemi gazdagságában sugárzik felénk. Az 1953-as bemutató ide­jén Németh László még ilyen intelmekkel fordult színésze­ihez: „Az inkvizítorok bizo­nyára komolyan vették hiva­talukat. S aki privát dühből egy kutyát sem rugdosott meg, magasabb okból, tán épp Galilei lelki üdvössége érdekében, elnézi egy agg ember megkínzását.” Akárhogy nézzük is, e fi­gyelmeztetés, szerzői inst­rukció akkor kettős értelem­mel bír. Egyébként vonatkoz­tatható a dráma történelmi korára s korunk ötvenes éve­inek politikai valóságára. De ne tévesszen meg ben­nünket az inkvizítoralkatnak ez a röntgenátvilágítás — ha úgy tetszik — „megértése”! — állapítja meg Mészöly Dezső, a mostani tévéjáték-változat dramaturgja. — Mert Németh László a színészekhez inté­zett levelében így folytatja gondolatai logikus okfejtését: „Azt jelenti ez, hogy Galilei nem került latrok barlangjá­ba? De igenis, latrok barlang­jába került; ezek a latrok azonban mi vagyunk, a drá­ma írója, a darab szereplői, a nézőtéren ülők, az embe­ri természet, az emberi társa­dalom természete, amelyben ellenállhatatlan hajlam van, hogy legnagyobb, legigazabb jótevőjét megkínozza. S az együttes akkor végez jó mun­kát, ha teljes hittel küzd az ábrázolt alakok igazságáért, s nem megbotránkozással, ha­nem eleven megdöbbenéssel, aggodalommal engedi ki a harmadik felvonás után a fo­lyosóra a nézőt: csak nem va­gyok olyan viszonyban, mint ezek, az igazsággal?” Németh László művének színrehozása, képernyőre vite­le ma már aligha szorul Ilyen előintelmekre. Az írói levél aktualitását vesztette, a mű viszont élőbb, mint volt. Joggal állapíthatják meg Németh László méltatói, hogy olyan színház az ő színháza, melyben kendőzés, lakkozás, szépítés nélkül jelenik meg a valóság, hirdetve, hogy a buk­tatókkal, nehézségekkel, oly­kor megaláztatásokkal terhes korokban, társadalmi valóság­ban is érdemes élni és alkot­ni. Hogy egy Galilei azért nem halhat meg hősként, mex-t leg­fontosabb műve, üzenete még hátra van. S annyival tarto­zik az embereknek, hogy hiú­ságát, becsületét, s ha úgy tetszik, üdvösségét is oda kell adnia. A tévéjáték címszerepét — akár az ötvenhármas színhá­zi bemutatón — Bessenyei Fe­renc formálta, nagy emberi méltósággal, a beérett művész fölényes érzelmi biztonságá­val. Partnerei: Némethy Fe­renc, Üjlaky László, Lőte At­tila, Koltai János, Kőmíves Sándor, Horesnyi László, Bá­lint András, Gombos Katalin, Besztercei Zsuzsa remek har­móniái ú együttes volt a ren­dező Ádám Ottó kezében. A hét szórakoztató szolgá­latában élvezettel néztük Vá­mos Miklós szatirikus hang- ütésű, de nagyon is a valóság talajából bontakoztatott té­véjátékát, az Égszakadás, föld­indulást, Schütz Ilával és Ta­hi Tóth Lászlóval a főszere­pekben. A harmonikus társa­dalmi együttélésről szóló mu­lattató példázatban hálás fel­adatot kapott még Szemes Mari, Sinkó László, Pethes Sándor, E'ánki Zsuzsa, Kozák László, Balázsi János is egy- egy hálás karikatúra erejéig- Ugyancsak szatirikus követ­kezetessége, a dolgok színe és fonákja láttatása miatt élvez­tük az Érotissimo című fran­cia—olasz produkciót — mind­kettőt a második műsorban. A szatíra elemeit villantotta fel némelyütt, de inkább a kri­mi felé kacsingatott a művé­szi értékében mélyen alacso­nyabb rendű, A savanyú Jones című amerikai film, s szombaton Bencsik Imre té­véjátéka, A lányom barátnője, Szemes Marival és Szabó Gyu­lával a szereplők élén. <b. t.) Mai tévéajánlatunk 21.00: Afrikai örömeink 5. Ez az afrikai filmsorozat, mint arról már a film ké­szítői személyesen is beszá­moltak, nagy örömmel ké­szült. Az öröm forrása nem is a gyerekkori álom megvalósu­lása volt elsősorban, hanem a tanzánok megismerése, akik között sok jóbarátra leltek. A I. barátok között is az első, a hivatalos kísérő, a film tanzá­niai szaktanácsadója Teofil Nshiku volt. A „Főnök” cí­mű rész Nshikuról szól. Az utazás elsődleges célja az volt, hogy Tanzánia szá­mára készítsenek egy filmet „Együtt könnyebb” címmel, amely a szétszórtan élő la­kosság falvakba telepítéséről szólt. E témában volt szakér­tő Nshiku, aki végigkísérte a stábot, s minden helyen be­mutatta, biztosította számuk­ra az emberekkel való szót ér­tést és az emberek rokonszen- vét. Hogyan lett barát a hivata­los kísérőből? Erről szól az Afrikai örömeink ötödik ré­sze. ........................................in......miül........imiimiiiiimiiimiiimiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii f Zalai Miklós: | I Megszólalnak kövek ! és emberek 5 :i (szovjet úiinapló) i i . .................................... I. F ÖLD ALATTI SZOBORKERT Mintha hómezőbe fúródna a gép orra, amikor elé-i a fel­hők felső határát. Néhány percig úgy tűnik, az ablakra kívülről papírlapot ragasztot­tak, azután ritkul a pár » Oda­lenn havas nyírfaligetek, messzebbre apró kertes házi­kók, alattunk pedig Sereme- tyevo betonpályáinak szürke szalagjai, s máris gurulunk az egviken. Faházak — dácsák, azaz nya­ralók — és fából épült lakó­házak, behavazott nyírcsek kö­zött vezet Moszkvába az autó­út. Hirtelen hatalmas vas­szerkezetet hagyunk el. Egy fura épület váza is lehetne. — Sün — mondja a kísé­rőnk. Én így sem tudom, mi volt az, de azonnal eszembe jutnak a háborús olvasmányok. A második világháború alatt, a hatalmas vastövisekből készült tankcsapdákat hívták így. De ez az út melletti sün új: em­lékmű a szovjet főváros egy­kori védelmi vonalainak he­lyén. Hamarosan lakótelepek tűn­nek fel. A Leningrádszkij pi-oszpekten megyünk. Buda­pesti távolságokhoz szokott szemem megnyugszik: rögtön bent vagyunk. De elfelejtet­tem, hogy Moszkvának már majdnem annyi lakosa van, mint Magyai'országnak. Innen még majd egy óra a város központja, s úticélunk a Vo- rovszkij utca, Rosztovék háza. Ma a Szovjet Írók Szövetsé­gének központja. Valaha a Rosztov grófoké volt, Natasáé- ké a Háború és békéből. Ebbe a házba hozták a sebesült Andrej herceget Borogyinóból. Azóta Borogyinó is beleépült Moszkvába. Rövid megbeszélés, ismer­kedés után kísérőnk, Mojszej Izrailovics Akerman szállá­sunkra kalauzol bennünket. Ki se csomagoltam, máris arra gondolok, hogy mihamarabb el kell jutnom a Szadovájára. És egyedül. Még térképem sincs, de nekivágok. A szállótól nem messze rémülten taxiba ülök. Petrov társszerzőjének, Ilinek egy 1926-ban írt karcolata jut az eszembe: „Csakis Moszkvá­ban tudja meg az ember, hogy mi is az a mellékutca. Mert igazi mellékutca csak Moszk­vában van.... hosszanti irány­ban a mellékutca háromszor változtatja meg a nevét, há­romszor az irányát, egyszer pedig keresztezi önmagát.” Négy évtized úgy szállt el azóta mint a füst. A társszer­ző Petrov sok más noszkvai és szovjetunióbeli íróval együtt a második világháborúban halt hősi halált. Nevüket márvány­tábla idézi az írószövetség Vo- rovszkij utca székházában. A hosszú névsorban Petrov ne­ve mellett Gajdarnak, minden általános iskolás kedves írójá­nak nevét is felfedeztem. Hajlamos vagyok egy kis ro­mantikára. bántam hát, hogy nem akadtam igazi mellékut­cára. Helyette elkábító távol­ságokra. járdán és úttesten erdősűrű forgalomra. A Szadováján lenni, meg­határozhatatlan dolog. Tizen­hét utca és tizenkét tér al­kotja. Némi erőfeszítéssel — tegyük meg — hasonlítható a budapesti kőrúthoz. Tizenöt és fél kilométer hosszú. Itt egy Ilja Ehrenburg nevű gimna­zista még lóvasúton járt: »Egy NOGRAD - 1977. október 4., kedd Vitéz János nyomdohain Kalendáriumok, horoszkópok, szabadegyetemek Híres amatőr csillagászati szakkörök működnek Eszter­gomban és vidéken ritkasá­gonként, évről évre csillagá­szati szabadegyetemet is ren­deznek. A város az utóbbi években több országos amatőr csillagászati eseménynek adott otthont. A lelkes amatőrök régi hagyományokat ápolnak ezzel. Magyarországon a csillagá­szati tudomány térhódítása ugyanis szorosan összefügg Esztergommal. Az első ma­gyar királyi székhelyen, az árpádháziak udvarában ka­pott fontos szerepet. Kezdet­ben a csillagászok főként az ünnepek időpontjának a ki­számításával, kalendáriumok készítésével foglalkoztak. Bi­zonyosra vehető, hogy az első magyarországi naptárak egy része Esztergomban ké­szült. A kódexek a XII—XIV. századból őrzik ezeket az el­ső kalendáriumokat. A kései középkortól kezdve már a csillagjóslással vagyis az égi jelek, például az üstökösök, a fogyatkozások magyarázatá­val, horoszkópok összeállítá­sával foglalkoztak a csillagá­szok. Az esztergomi csillagászat virágkorát Hunyadi Mátyás alatt érte el. Ez nagymérték­ben Vitéz János esztergomi érsek hercegprímásnak kö­szönhető. Vitéz János és hu­manista köre volt ugyanis a XV. század közepén a ma­gyarországi művelődés köz­pontja. Kiváló hazai és külföl­di tudósok, köztük csillagá­szok működtek itt. Köztük a kor legnagyobb matematikusa és csillagásza, Regiomontanus. Ű készítette itt el Mátyás má­sik udvari csillagászával, 11- kus Mártonnal együtt azt a csillagászati táblázatot, amely a világ első tangenstáblázatát is magába foglalja. A korabeli feljegyzések sze­rint a XV. század második felében Regiomontanus ix’á- nyításával rövid ideig csillag- vizsgáló is működött Eszter­gomban. A krakkói egyetem gyűjtemnéyében vannak olyan emlékek, amelyek innen szár­maznak. Esztergom csillagá­szati múltját őrzi a Vitéz-stú­dió is. Vitéz János egykori dolgozószobájában látható a legrégibb hazai csillagászati tárgyú freskó, a zodiákus ív. vagyis az állatöv. A 12 csil­lagképből — néhány tökéle­tesen, néhány töredékesen maradt fenn — több alig ki­vehető. A terem melletti kis oldalkápolnában pedig felis­merhetők a csillagos ég képé­nek freskónyomai. Berdc Éva Hagyományok ápolása lJftorőnek kedve mindig jó A Csizmadia úti Általános Iskola nem sorolható a nagy létszámú, korszerűen felsze­relt intézmények közé. Né­hány dologban azonban nem­csak felveszi velük a versenyt, hanem túl is szárnyalja őket. Például az úttörőmunkában. Az iskola mélyre nyúló és gazdag hagyományai a jó hírnév mellé fokozatosan nö­vekvő feladatokat is hoztak. Az első úttörőcsapat 1948-ban Petőfi Sándor nevét tűzte zászlójára, amelyet 1960-ban Münnich Ferenc névre változ­tattak. Tavasszal ünnepük te­hát mozgalmi életük harmin­cadik évfordulóját A szüle­tésnapra Kőfalviné Kovács Judit magyar—orosz szakos tanár megírta az úttörőcsa­pat történetét. Hetven sűrűn gépelt oldal tanúskodik a gyerekek és a tanárok min­dennapos munkájáról, amely az igazi gyümölcsöt tulajdon­képpen csak az iskolából való kikerülés után hozza. De hogyan érlelődik? A 230 tanuló mozgalmi életét nyolc rajvezető és tizen­két ifivezető irányítja. A csapatvezetői tisztet, több mint hat éve Nándori Ferenc- né rajz-földrajz szakos ta­nárnő látja el.. — Huszonhárom éves neve­lői gyakorlat birtokában, mi­ben látja egy úttörőszerve­zet eredményességének „tit­kát”? — kérdeztem a csapat­vezetőt, aki sokban hozzá­járult a sikerekhez. Válaszadás előtt egy keve­set gondolkodik — hol is kezdjem? — aztán a közepé­be vág. — A tanári kollektíva mi­lyensége meghatározó a moz­galmi munkát illetően is. Ná­lunk a hosszú évek alatt eggyé forrott közösségi akarat, a jó munkaszellem és az eb­ből táplálkozó ötletek, kezde­ményezések hoztak — úgy érzem megérdemelt — ered­ményt. És amire külön büszkék vagyunk: kisdiákja­ink csaknem teljes mérték­ben munkásszülők gyermekei, s a sikerek arra is reményt adnak, hogy az iskolából ki­kerülő, felnövő fiatalok méltó folytatói lesznek városunk munkásmozgalmi hagyomá­nyainak. Ejtsünk hát akkor néhány szót az eredményekről is. A legszebb és legrangosabb el­ismerést 1970-ben kapták a KISZ központi bizottságától, dicsérő oklevelet. Hasonló el­nevezésű kitüntetést kaptak a KISZ Nógrád megyei bizott­ságától. A múlt évben elnyer­ték a „közös célokért —- kö­zös tettekkel” című vándor­zászlót. Az Alkotó ifjúság or­szágos pályázaton tavaly 4000 forinttal és elismerő oklevéllel jutalmazták a csapatot. Me­gyei, városi szintű vetélkedők tucatját nyerték az utóbbi években. És még folytathat­nánk a sort hosszasan, amely ........................................................................................................................iiiiiiimiimiiiimuiimiii g ebe húzta: a Precsisztyenka úti emelkedő előtt egy fiatal fickó ugrott fel a ló vasútra: ő tartotta a kisegítő geoe gyep­lőjét és elkeseredetten gyüá- zott. A lóvasúton az egész Szadováját végig lehetett utaz­ni, ami igen hosszú út volt ” — írta később „Emberek, évek, életem” című művében. Itt lakott Csehov is. Jurij Levitanszkij Szadovája körút című versében így írja le a házát: „Ügy szoronkodik ódon háza az új házak sorába zárva, mint egy szerény, kicsiny fűzött kötet sok bőrkötésű könyv között.” Köd terjedezik mindenütt. Sűrű porhó, lámpák derengő foltjai, reflektorok suhanó pászmái. Hol jobbról hol bal­ról, hol hátulról vagy szem­ből lök meg egy ködalak, üt­közöm neki valakinek. Megyek az eltűnt Szadováján, egy de­rengő M betűig. Itt is azt je­lenti, amit Pesten: metró. Elő- kotrok a zsebemből egy ötko- pejkást, bedobom, lelépcsőzöm. Találomra beszállok egy beér­kező szerelvénybe. Sok válasz­tásom nincs is: nem jól he­lyezkedtem, s az áthatolhatat­lan tömeg amúgy is beleso­dorna. A metrózásnak ugyanis kü­lön technikája van. Nem le­het csak úgv cél nélkül meg­állni valahol, de ha már ez megtörtént, semmiképpen sem lehet azon a helyen gyökeret ereszteni, legföljebb az esti záróra után, addig haladni kell a többiekkel. Az egész már a mozgólépcsőn elkezdődik. Aki nem siet túlságosan, az jobb­ról megállhat, de balról so­sem. Ha mégis ezt csinálná a tájékozatlan, gyorsan a helyére teszik azok, akik sietnek, s a baloldalon rohannak le az ál­lomásba. Ugyanígy lent is: ha beálltál egy sorba, oda kell utaznod, ahová a sor igyek­szik. Így is történt. Azután ugyanezzel a módszerrel át­szálltam, s kiszálltam a For­radalom terén. Mintha föld alatti szoborkert­be léptem volna. A mélyállo- másban a forradalom harco­sainak, vezetőinek szobrai, két- két sorban. Felf egy vérzetten vagy sebesülve, rövid pihenő közben vagy rohamra indulva. Egy békés kompozíció ragad­ja meg a tekintetem. Két kis­lány. Egyikük kezében föld­gömböt tartva ül, a másik áll, és jobb kezének mutatóujját a forradalom fővárosának csil­lag ábrázolatára helyezi Régóta sétálhatok már a szobrok között. Az egyik ál­lomásügyeletes megkérdi, ho­vá szeretnék menni. A Maja­kovszkij térre. Elmagyaráz­za, megérkezem. Korántsem olyan monumentálisán díszí­tett állomás, mint a Forrada- om teréé. Színes, mozaikszerű mennyezeti freskókat látni, két alapvető téma ihlette őket: a munka, a szocializmus épí­tése és eredményeinek védel­me. (Folytatjuk) az úttörők és vezetőik oda­adó munkájának eredményes­ségét fémjelzik. Igazságtala­nok lennénk azonban, ha nem szólnánk a „külső” segítség­ről is, amelyet a város és a megye vezetői nyújtanak, va­lamint a ZIM KISZ-esei. Se­gítségükre, támogatásukra bármikor lehet számítani. 'Az új tanév kezdetén Az úttörőcsapat előtt álló teendőkről faggatom Nándori Ferencnét. Megszakítás nél­kül mondja el szinte a teljes munkatervet. — A Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom 60. évfordu­lója méltó megünneplésére nagyszabású rendezvénysoro­zatot tartunk, melyben a töb­bi között kiállítás-szervezés, rajz faliújságverseny is szerei pel. A fő „attrakció” az úgy­nevezett csillagkereső lesz, melynek során a gyerekek olyan embereket keresnek fel megyénk területén, akik hosz- szabb időn át tartózkodtak a Szovjetunióban. Tőlük hall­hatnak majd érdekes beszá­molókat, élményeket a szov­jet emberekről, tájakról. A téli program kiemelt esemé­nye lesz a környék és a patronáló üzem nyugdíjasai­nak tartandó télköszöntő. Kétórás műsor keretében tánccal, dallal, szavalással szerzünk — reméljük — kel­lemes élményeket a részt­vevőknek. Tavasszal pedig a csapat névadója, Münnich Fe­renc tiszteletére rendezünk színes programú emléknapot. A kisdobosok és az úttö­rők szabad idejük eltöltését, a különböző foglalkozásokat az ízlésesen, hangulatosan be­rendezett úttörőszobában tart­ják. Itt próbál a suli báb­csoportja is. Műsorukon nemcsak „kész” darabok van­nak, hanem eljátsza»ak egy- egy tanult olvasmányt, dalt, verset elképzelésűik, fantáziá­juk szüleménye szerint. A vendégnapló bejegyzései az erkölcsi megbecsülést jel­zik. Itt olvashatók Mün­nich Ferenc özvegyének sorai, Szűcs Istvánnénak, a Magyar Úttörők Szövetsége főtitkárá­nak, Rakó Józsefnek az Őrs­vezető újság főszerkesztőjé­nek bejegyzései is. És a falak telis-tele oklevelekkel, dicsérő szavakkal, tettekre sarkalló elismerésekkel. • * * Mert valahogy ez is hoz­zátartozik az élethez: a di­csérő szó, bármennyire is el­szokunk ettől. És nem árt egy jól működő úttörőcsapat megismerésénél, egy gondolat erejéig a léjező gondra is utalni. Nevezetesen arra, hogy még mindig nem kezelik mindenütt jelentőségéhez mérten a „kiscipőt”, vagyis az általános iskolákban elsa­játítható tudati-szemléleti ne­velés meghatái'ozó lehetősé­gét. amiből egész életükön át táplálkozhatnak a gyerekek. Mert. ha ez a láncszem az elején elmarad, nem lesz mit tovább fűzni... De ne csak ezért szeressük az úttörőket! Tanka László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom