Nógrád. 1977. október (33. évfolyam. 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
Illyés Gyula Sopronról — Tfa Illyés Gyula azt a szót hallja: Sopron, mi jut eszébe először? — Berzsenyi. Aztán rögtön utána az, hogy a hűség városa. Civitas fidelissima. Ez a város a magyarságnak egy igazán katasztrofális, nehéz helyzetében, amikor minden körülménye az ország még további megcsorbítását követelte — kitartott. Kitörölhetetlen nyomot hagyott ezzel a nemzeti tudatban. Óriási érdem. — Ismeri jól a várost? — Sajnos, nem. összesen ha egy hetet töltöttem ' ott. Gyönyörű város. Nagyon jól tudom, hogy ezt félig-meddig a német kultúrának köszönhetjük. Két népnek, a magyarságnak és a germánságnak olyan érdekes keveredését, két kultúrának olyan szerencsés összeforrását figyelhetjük meg Sopronban, amihez foghatót csak Kolozsvár tud fölmutatni. Ott Ugyanis • teljesen átmagyarosodott mindaz, amit a németek — nem Németországból, hanem a Földközi-tenger tájékáról — odavittek. Mert az építőművészet nem német találmány, délről terjedt el észak felé. Nálunk a német polgárság közvetítésével. Azt hiszem, nem tudatosítottuk ezt még eléggé. Emlékszem, Cs. Szabóval komoly harcaim voltak ekörül. Én mindig azt mondtam, mit rázzuk mi a rongyot a magyar építészettel! Voltak egészséges német csigák, a csiga kihalt, s mi magyarok bementünk a csiga házába hangyának. De nemcsak mi, hanem a románok, a horvátok, a szlovákok és a többiek is. Legyünk alázatosabbak! Mondanom sem kell, hogy Cs. Szabó, a nagyszékely ezt szenvedélyesen tagadta. Pedig így van. — Én sokat csatáztam a németek ellen, az imperializmusuk ellen, de hogy ők kultúraközvetítők voltak ide, azt sose tagadtam. Hatásuk nemcsak Sopronban látszik meg, hanem még olyan színmagyar városon is, mint Eger. A mi csizmás, barbár, buzogánycsattogtató magyarságunk számára — mint magyar, nyugodtan mondhatom — szinte áldás volt például a bécsi kultúra közelsége. Mindaz, amit ez a kultúra magatartásban, kedélyességben, frisseségben adott. — Van-e valamilyen kapcsolata ma Illyés Gyulának Sopronnal? — Régebben sokat leveleztem Németh László öreg tanítójával, aki ott élt a nyugdíjas pedagógusok soproni otthonában. Mostanában is levelezek egy idős tanítónővel., De személyesen nem jártam Sopronban az utóbbi években. Feleségemmel többször gondoltunk már arra, hogy egyszer — esetleg betegség ürügyén — elmegyünk, és eltöltünk ott egy kis időt. Ügy mondják, van ott egy jó szálloda, olyan szanatóriumféle, a Lővér. Szívesen találkoznék újra ezzel a szép, hétszáz éves várossal. Lejegyezte: Vati Papp Ferenc Tamág István: N ifírfáh kérgét bicskámmal hasítottam s belétörött e kákán csomó görcs teli korba ideges idegen {életlen életem Éhségem szom jam szárnyas kis hangyái vánszorogva sorakoztak fel a virics erecskék bíbor tengerpartja mentén S egyikük sem bukott merült a hullámokba közülük egyet sem «orodt ragadott el az ár |Mégis hidat vertek {óvatlan csápjaik vesszőnyaláb j ából a sudár lombok alatt tetemre hívott s felbuzgó segélykiáltások műkincsek Berlinben Illyés Gyula: Több éves előkészítő munka «tán a berlini Bode-múzeum- ban megnyitották az úgynevezett „bizánci kisművészet” kiállítást. összesen 140 műkincset gyűjtöttek össze a tárlaton, jórészt művészettörténeti ritkaságokat., Értéküket növeli, hogy közülük számos darabot legalább ezer éve őriznek már német templomokban — például a quedlinburgi vagy a halberstadti egyházakban. A Bode-múzeumban látható most a bizánci művészet jellegzetes műfaja, az elefántcsont-faragás. Ezzel a technikával összecsukható ikonokat készítettek, amelyeknek egyes részeit a középkorban másodlagosan is felhasználtak, kódexek kötéseként. A kiállított tárgyak közül több valószínűleg Theophano bizánci királylány hozományából való, aki 952-ben ment feleségül II. Ottó császárhoz. Az egyházi kincsek közül kiemelkedik egy, a XI—XII. század fordulóján készült ostyatartó, amelyfet Konrad v. Krosigk püspök adományozott 1208-ban a halberstadti dómnak. Krosigk püspök a 4. kereszteshadjárátról konstantinápolyi kincsekkel megra- kottan tért vissza szülőföldjére. Berlinben március 22-én és 23-án tudományos tanácskozást tartottak, amelyen megvitatták, hogyan befolyásolta a bizánci művészet ki európai, középkori keresztény művészet fejlődését. 4^ dr. Arne Effenberger TALAITALANUL Maradék fényű őszi napon falusi ablakban érnek, nem szülőtalajukon, s gallyaikonz zöld füge, sárga paradicsom. Fagy a föld, de az édesanyás nap mosolyog, biztat, magyaráz. Folyik a cukros átváltozás e lefejezett főkben is konokul. Es színt és zamatot kapnak. Érlelik micsoda akaratú agynak rögeszméiként a magvafí Düh-vörösen, talajtalanutl Lesz már a levegő is jeges. De átdöfi sugarával tőrként a telet is, és tesz újra törvényt az édesanya Nap, a kegyes. Nem gyökérén, rég nem talajon, de érek még én is, — mire érek? Bozsog a vén fö, mint a malom — Hajtsátok, égbeli fények! Illyés Gyula hetvenöt éves Ki ez az író, töprengett Ily- lyés Gyula fényképe előtt kritikus-író kortársa, Rónay György: „Mit mond ez a fényképarc? Szem, száj körül a vonásokban, a szem kicsit hunyorin ironikus tekintetében ugyanaz a jellegzetes kifejezés, amelyet olyan jól ismernek, akik ismerik őt; válténak' abban a kis mozdulatában, amely egyszerre kibúvó is, „bánomisén” is, gúny is. Olyasmi van ebben az arcban, ebben a mozdulatban, meg a versei nagy hányadában is, hogy: hátha nem is- .jól érted, amit értesz; hátha nem is azt mondtam, amit gondolsz— Metsző, de ironikus, sokszor fanyar okosság.” Rónay Györggyel együtt sokan kérdezték már, kicsoda Illyés Gyula, valójában mit rejt gazdag életműve, hol helyezkedik el irodalmunk történetében? Legelső, ami szembetűnik, hogy életműve eltéphetetlenül összenőtt korával; teremtő módon együtt lélegzik a történelem változásaival, mert hiába szeretett volna olykor visszaszabadulni csak írónak, korának tennivalói nem eresztették: vállalta az írómindenes szerepét. Továbbvitte Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady örökségét, s úgy merít a hagyományokból, elevenít fel régi műfajokat, hogy közben nem zárkózik el a legmodernebb művészi mozgalmaktól sem. A művészet korszerűségét társadalmi és emberi feladatokkal köti össze: vallja, hogy az irodalomnak szolgálnia kell, csak így lehet igazában modern is. Alkotásra biztató megrendelést mindig korától, pontosabb szóval: népéneknemzetének helyzetétől fogad el. A társadalom mélyvilágáról készít látleletet; nemzeti gondokra és veszélyekre figyelmeztet; eszmei félreértéseket oszlat el; homályban maradt kérdéseket világít meg. Művei a társadalom javát, a közösségi érzés, nemzeti tudat jó irányú működését szolgálják. Ez a feladatvállaló elszántság erkölcsi természetű: Illyés nem tesz különbséget egyéni, emberi és nemzeti tennivalók között Az idő és a hely kívánalmai szerint írja műveit vezéreszméül minden időszakban és minden helyzetben a jó ügy szolgálatát vallja magáénak. 1902-ben, halottak napján született Parasztszármazék, helyesebben: uradalmi cselédek ivadéka. Tízéves koráig nagyobb faluban meg sem fordult, törekvő nagyanyja jóvoltából viszont a kastély nevelőnőjétől francia szót tanulhatott. Megkockáztatjuk, hogy jelképet lássunk ebben az életrajzi tényben. Illyés mindig két helyen tudott egyszerre otthon lenni: a társadalom legalacsonyabb régióiban, a szociális, nemzeti gondok sűrűjében és a magas kultúrában, az európai műveltség legfinnyásabb igényt is elismerésre késztö köreiben. Elvégezte a középiskolát, már egyetemre járt, amikor a húszas évek elején Párizsba került, — egyenesen a legmodernebb újítók, a szürrealisták csoportjába, összeismerkedett az avantgarde íróival, Aragonnal Eluard-val, Tzara- val, Bretonnal és másokkal,' dolgozott lapjaikba. Lelkes ifjú forradalmárként vetetté magát az avantgarde oly’ megejtő, mert szellemi szabadságot ígérő kalandjába. A magyar szürrealizmus egyik manifesztumát is ó fogalmazta. Eljátszhatunk a gondolattal: lehetett volna francia író, hiszen a franciát második anyanyelveként értette és szerette. írt verset francia nyelven is. Hogy miért nem ebbe az irányba kanyarodott élete, sőt az avantgardetól is miért pártolt el, azt többször leírta. 1926-ban érte a sorsfordító élmény, amikor Párizsból hazatérve, ellátogatott szülőhelyére: „Magam Párizsból jöttem meg, Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt, amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem. Egyénileg nem vittem valami fájdalmas emléket innen, s kint ez a fájdalmas emlék —. mint minden emlék — még szépült is. De ez az új szem most csupa iszonyatot látott... Nem ismertem a hazámra... Akkor nem tudtam, csak most visszakövetkeztetve merem kimondani akkori érzésemet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán.’’ Az emberek általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien” írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és Világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. Nem jut be a művészet területére az az írásmű, amelynek mondataiban nincs mozgás, olyanféle izommozgás, mint annak az arcán, de még tekintetében is, aki szemtől szembe, élőszóval tudat velünk valamit. Nem írásmű az, amelynek a fölszíne, mondhatnám, a bőre alól nem villog ki alkotójának homlokránco- lása, szemszűkítése, de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme. Ügy van, valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember. Eleven és mozgó; méghozzá nekünk tetszőn mozgó. Természetes hát, hogy az írónak, ha prózát ír, ha verset — jó ismernie — még jobb ösztönösen tudnia — a stílus mozgási törvényét. Annyira kell tudnia mégIllyés Gyula A költői pedig, hogy már esiébe se jusson, hogy tudja. Azaz magáévá kell tennie, ösztönébe kell fogadnia. Mert különben itt is megesik — mint a művészet annyi más ágazatában —, hogy épp a „tudás” gátolja a lényegnek, a személyes hitelnek varázsos megjelenését. Mert alkotni csak természetes folyamatképp lehet jót. Megtanulva persze előzőén a mesterség teljesítményeit is. A költészetben pedig az addig élt költők munkásságát A művészet minden ágában veszélyes a magakelletés. Sehol annyira, mint az írásos művészetben. Mert sehol nem olyan első föltétel a személyes hitel, mint ott. Márpedig hogy hihetünk olyannak, aki riszál? Akinek az a gondja, hogy mit ér el, s nem az, hogy mit hoz. Százszorosán érvényes ez a verssel való, tényközlésre. Nincs félreértés nyilván, mit értek versbeli tényen. Nem először idézem ezt a mondást; a költészetnek egy az ellensége: az irodalom. Vagyis a másodlagos érzésátvi- tel. A fiatal Babits igazán mesteri kezelője volt mindannak, amivel az olvasó a formaművészt fölruházta. Élete vége felé mégis akadozik' botlik, dadog. Miért nem használja, amit a kisujjából kirázhat? Mert — nem ismételhetjük elégszer — a költő a verset a szívével, az egész testével írja. Amíg a csengés-bongás a szívben van, tessék, jöjjön, elragad. De mikor a szívben már őszi ágrecsegés van? Értjük, ..nyilván. Hadd mondom el mégis erre a klasszikus, a számomra is megborzongató példát. Két nagy költőnk is rákban halt meg, évekig tartó, iszonyatos, megalázó szenvedés után. Erről mindketten írtak verset. Az egyikének* a címe: Száz sor a testi szenvedésről. Ez száz remekül lejtő, mesteri rímekkel csengő olyan sor, amelyekből csak úgy árad a frissesség a még mutatványra is képes erő. A másik, — Babits — versének a címe; Beteg klapancia. Ennek a sorai botlanak, dülöngélnek, úgy ejtik a lépést, mint a gyerekek, oly kezdetlegesen, oly’ klapancia- szerűen. Az elsőben tán több az elszánt szembenézés, a fölény, vagy — annak hősi fi- togtatása. A fájdalmat hitelesebben mégis Babitsé fejezi ki. Kifejezve egyben azt az igazságot, hogy a forma mestere nem az, aki a „formaművészet” minden fogását bármikor alkalmazza. Az, aki a kifejezendő tárgyhoz csalhatatlanul megleli a megfelelő formát. Vagyis szükséges esetben magáról a formaművészetről is le tud mondani. Jó verset írni tehát azért roppant nehéz, mert alapjában roppant egyszerűnek kell lennünk. Rengeteg az olyan nagy vers, aminek az elolvasása után sok olvasó azt gondolja: mi volt ebben a — kunszt? És mikor már betéve tudja, csak akkor ébred rá, mi is lopakodott a szívébe. Szabó Péter megy a rétre, vele megy a felesége, . Volnék én a felesége, én mennék vele a rétre. ♦(Kosztolányi) Ez az egyszerű vers mégis költői; régi magyar népdal; egyszerű parasztok csinálják, akik tán írni sem tudtak. Ez a fölismerés szövi át'er-: kölcsi parancsként egész pályáját, jelöli ki művei témavilágát, határozza meg eszközkezelését, írásai hanghordozását. Illyés a „népi” irány egyik legismertebb alkotója a két háború közötti időben. Ennek az iránynak írói nagyrészt a dolgozó osztályokból léptek az irodalomba, s hívek maradtak származási rétegeik vágyaihoz és szelleméhez. Magyarországon az irodalom vállalta át magára mindannak a társadalmi tennivalónak a nyilvántartását, a gyógyítás módjainak megjelölésével egyetemben, amely egészségesen fejlődő nemzeteknél a társadalmi intézmények dolga. Szociális, demográfiai, szociológiai, politikai problémákkal viaskodtak ezek az írók, a nemzet eleven lelkiismereteként: belőlük szerveződött ösz- sze az a nem hivatalos demokratikus parlament, amely a nemzet jelének és jövőjének dolgait megvitatta és művekben az ország elé terjesztette. Illyés szívvel-lélekkel vett részt ebben a munkában, noha már a felszabadulás előtt kinőtt a mozgalom kereteiből. Külföldön is legismertebb műve, a Puszták népe megdöbbentő tényekkel zsúfolt helyzetképet rajzolt a szolgasorban élq pusztai cselédek életéről. Sötét, reménytelen világot fedezett fel; tárgya komor, a hang gyakran keserű; a könyv mégsem áraszt egyoldalú életszemléletet: nem elégedett meg a leleplezéssel, a legmegdöbbentőbb 1 helyzet- jelentést is magas művészi igénnyel vetette papírra. A széles körű műveltség megszerzésére erkölcsi, eszmei indítékok ösztönözték. Ezért forrt össze életművében a nemzeti „sorsproblémák” vizsgálata az emberek, fajták, vallások testvériségének és egyenlőségének eszméjével, de a legtisztább művészi becsvággyal is. NŰGRÁD — 1977. október 30. vasárnap 9
