Nógrád. 1977. október (33. évfolyam. 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
I Farkas István festő- és grafikusművész (1887—1944.) A hosszú ideig Párizsban élő Farkas István festő- és grafikusművészre emlékezünk október 20-án, születésének 90. évfordulóján. A művész tájképeit tisztán tagolt festői rend jellemzi, alakos képei, portréi a társadalom peremén élő, különös, öreg embereket ábrázolnak. Élete végén szürrealista víziókat festett. A képen: Végzet — festmény — 1931. (Vörös szakáll, séta a víztoronynál.) Elindul egy fiatalember Életről és irodalomról — rendhagyóén Szeretjük, ami rendhagyó, azaz eltér a szokásostól, a megszokottól. Azt érezzük, hogy kiemel néhány percre, vagy órára a mindennapokból. Alapvető változásokat ugyan nem hoz, de utána egy kicsit másképpen folytatjuk dolgainkat. Sokféleképpen lehet rendhagyó irodalomóra — úgy, hogy múzeumban tartják meg, úgy, hogy fiatal színészekkel beszélgetnek a diákok drámákról, versmondásról. A leggyakoribb okozója a „rendhagyó” jelzőnek egy íróember látogatása, amikor „mini író-olvasó találkozó” zajlik az órán. Salgótarjánban, a Fiatal művészek fóruma rendezvénysorozat keretében a napokban tartottak néhány ilyen találkozót. Ezek közül kettőnek (és egy irodalmi estnek a Kohász Művelődési Központ ifjúsági klubjában) As- ' perján György volt az íróvendége. Hogyan is peregtek ezek az órák, milyen tapasztalatokkal lettek gazdagabbak a tanárok, a diákok, az író és kísérője? Értékes és hasznos volt mindkét óra — csak másmás módon. A Bolyai János Gimnáziumban a rajzterem zsúfolásig megtelt a három negyedik osztállyal, az érdeklődő pedagógusokkal (köztük Asperján György volt egyetemi évfolyamtársai). Amit a hivatását, szakját szerető magyartanár annyiszor átél, itt ■ is kísértett: szűknek bizonyult a 45 perc, akkor lett vége a találkozásnak, amikor a hangulat közvetlenné vált, és amikor végre azok a kérdések is elhangzottak, amivel kezdeni kellett volna... Ahogy a 45 perc kevés, úgy a száz diák talán sok volt a kötetlen beszélgetéshez. De így is sok ismeretet közvetített ez az óra — Pál József bevezetőjében a mai magyar prózáról, Asperián György írói alkatáról, műveiről szólt, az író pedig — a kérdésekre várva — néhány olyan témát boncolgatott, amit műveivel kapcsolatban sűrűn felvetnek. 4 NŐGRAD - 1977. „Vészkijáratbejárat” című művében elindul egy fiatalember, valahonnan valahová, 17 éves korától 18 éves koráig követjük sorsát. Többször rákérdeztek már — többek között csepeli munkásfiatalok — miért nem igazán pozitív hős, példakép a főszereplő? Mivel a valóság sem produkál egyértelmű példaképeket, az ember hol pozitív, hol negatív módon viselkedik, hazugság lenne az írónak ilyet „teremteni”. Á könyv hőse alapvetően mégis „pozitív figura” — embertelen dolgokkal nem alkuszik meg, nem hagyja, hogy a saját színvonala alá nyomják, törekszik egy bizonyos irányba — kissé fennkölt szavakkal: az emberség fennsíkja felé — fogalmazta meg válaszát Asperján György. Szó esett a fiatalok és a közösségek kölcsönhatásáról, arról, hogy milyen értéke van a feladatokat adó közösségnek. A szexualitás emberformáló szerepéről, a tartalmas emberi kapcsolatokról is hallottak a rendhagyó irodalomóra résztvevői. És az óra végén, pár pillanattal a kicsengetés előtt fogalmazódott meg egy izgalmas kérdés, amelyről akár órákig lehetett volna vitatkozni, beszélgetni. Kevesebbet ér-e az, aki munkás marad, bár képességei alapján más feladatokat is elláthatna, tanulhatna? A kérdező rátapintott arra a ma még igen általános életmód- és életforma-meghatározó tényezőre, hogy a tanulást kiemelkedési lehetőségnek tartják, széles körben a legszürkébb alkalmazotti állást többre becsülik a gyakran sokoldalú ismereteket, szaktudást, tapasztalatot kívánó, komoly fizikai munkánál. A másik órán, a Táncsics Mihály Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskolában a harmadikos osztályban másképpen folyt a találkozó. A tanulók mindnyájan ismerték az író első regényét (rádiójáték-változatát közösen meghallgatták, megvitatták, többen a második, az októbei 16., vasárnap ünnepi könyvhéten megjelent Vetkőzzünk meztelenre! című regényt is olvasták) — így a beszélgetés itt hamarabb vált közvetlenné. Milyen szerepe van a sor zsargonkifejezésnek? Ma is ilyenek a mun- kásszálások? Hogyan gyűjtötte az anyagot a műveihez? Milyen becsülete van ma a fizikai munkának? Min dolgozik mostanában? — kérdezték a fiatalok. A személyes hangú, őszinte válaszok valószínűleg újabb kérdéseket, gondolatokat indítottak el. Nem véletleh, hogy, mint a Bolyaiban, itt is újabb találkozó lehetőségével búcsúztak egymástól író és olvasói. A Magyar Rádió ifjúsági osztályának irodalmi rovatvezetője szívesen vesz részt ilyen rendhagyó órákon, találkozókon. „A fiatalokat az szokta leggyakrabban izgatni, vajon első könyvem hőse azonos-e velem? Tudom, mi húzódik a kérdés mögött: igazolást szeretnének kapni ahhoz, hogy hihető legyen egy munkásfiú kiemelkedésének a megrajzolt vonala. Néha szinte vádként vetik fel: munkásként nem élhet az ember tartalmas életet, csak a »kitöréssel« válik értékessé? Ilyenkor őszintén elmondom, hogy elvileg igen, és szerencsére egyre többen vannak ilyenek, de ehhez belső követelményrendszer kell, ami nem alakulhat ki máról holnapra széles körben. Más oldalról azt boncolgatják: a munkás-, parasztszármazású értelmiségiek »kiemelkedése", életformaváltása áru- lás~e osztályukkal szemben. A sorsközösség érzése, a lényeges tényezők felismerése, az útkeresés, feladatvállalás a lényeg. Az, hogy ne szenve- legjenek a kiúttalanságban, ne váljanak csellengőkké, he fordítsanak hátat a valóságnak. Érdemes ezekről a dolgokról beszélgetni, jó érzés, ha néhány fiatalt sikerül elgondol^ kodtatni minderről, rádöbbenteni a körülötte levő, de eddig észre nem vett problémákra. Örülök, ha felvetik ezeket a súlyos, »kényesnek« mondott kérdéseket!” G. Kiss Magdolna Munka után, estefelé... A régi sláger behízelgő dallama sejlik föl bennem olykor, ha elémtárul a város megélénkülő délutáni utcaképe. Megnő a forgalom, az emberek összetorlódnak; van aki sétál még egyet, más szalad bevásárolni, siet a dolgára. Sokan ráérősen néznek szét valami kellemes időtöltés után. A gondtalanul csevegő ezrek láttán aligha jut eszünkbe, hogy csak megye- székhelyenként legalább nyolc-tízezren ilyenkor sietnek valamelyik iskola felé, hogy munkájuk után újabb négy-öt órás szellemi erőfeszítést vállalva leüljenek a padokba: tanulni. Ritkán szólunk a tanuló felnőttekről, s ha igen, jobbára a számok, a rideg statisztika tükrében. Ennyien és eny- nyien tanultak, ennyien és ennyien lemorzsolódtak, a többi sikeres vizsgát tett. A számokat persze nem tudjuk megkerülni. A statisztika hiteles, olykor kegyetlen valóság, de mindig valamilyen tendenciával. De mi van a számok mögött? Mi van a beiratkozások, az eredményes tanulás meg az úgynevezett „lemorzsolódások” számadatai mögött? Több városunkban, megye- székhelyünkön csaknem megkétszereződött a felnőttoktatásban résztvevők Száma. Tudásvágy? Élénkülő tanulási kedv? Mindenképpen, egyfelől. A beiratkozókat persze a magasabb beosztással járó több fizetés, a magasabb élet- színvonal természetes igénye is ösztönzi. Vagy eleve kötelezik a dolgozót a magasabb végzettség, illetve az érettségi megszerzésére. Mit jelent ez? Három-négy évi esti, vagy nemegyszer éjszakába nyúló rendszeres tanulást- Kinek- kinek mást is jelenthet, de egyet mindenképp éri: aki nem próbálta, nem tudja, mennyire hihetetlenül nehéz és kemény emberi próbatételt. Különösen nőknek, családianyáiknak. Itt nincs „legnehezebb év”, itt mindegyik egyformán nagy tehertétel. Át kell szervezni az életet, a családi munka- megosztást, a szabad időt, amit csaknem egészben igénybe vesz a tanulás. Mennyi lemondás és mennyi akaraterő kell, hogy ne hagyják abba; leküzdeni a gátlásokat, folytatni és sikerrel befejezni azt, amit elkezdtek! Mert a régi életrend, a régi kapcsolatok bizonyos periódusokban erősebbek lehetnek, s a jelentkező fáradtság, a pillanatnyi kudarcok, vagy éppen sikerek is lazításra biztatnak. És ezen is túl: mennyi gónd, szakmai probléma, emberi kicsinyesség, érzéketlenség kisebb-na- gyobb terhét cipeli magával a dolgozva tanuló felnőtt a munkahelyéről az esti iskolába! A munkahelyek többségében, sajnos, ritka kivétellel, ma még a dolgozó egvéni gondjának tekintik a tanulást Akadnak szép és követendő példák is. amikor nemcsak a sikeres vizsgák után részesítik hivatalos elismerésben, hanem segítik, bátorítják, törődnek vele. De ez nem jellemző. Az inkább, hogy neki kell harcolnia törvényadta jogaiért, ha ez egyáltalán lehetséges és vállalja az ódiumát.... Sok helyütt nem ismerik a rendeletet, vagy úgy értelmezik, hogy a tanuló dolgozónak tanulmányi szabadság ..adható”. Az egyik vidéki szakközépiskola igazgatója például vizsgák után rendszeresen megkeresi a munkáltatókat egy-egy levélben, amelyben értesíti őket, hogy dolgozójuk átlagon felüli i tanulmányi eredmény ért el. kérve ezért, valamilyen erkölcsi-anyagi elismerést a számára. Az utóbbi öt évben több száz levelet küldött el, de mindössze 12 esetről tud, amikor lett is valami foganatja. 20.05: Andrej Rubljov. Andrej Rubljov az orosz egyházi ikonfestészet legnagyobb alakija a XV. században élt. Művei részben fennmaradtak, s nagy hatást gyakoroltak, gyakorolnak máig a szemléidre. Am a film nem egyszerűen a művész életét dolgozza fel. Képet, képeket kapunk a k orr óh a kegyetlen, nyomorúságos középkor\ Ma még az is ritka eset, hogy egy-egy üzem oktatási felelőse fölkeresi az iskolát és tájékozódik az ott tanuló dolgozók helyzetéről, problémáiról... Pedig mennyivel kevesebben törnének le az első nehézségek láttán, ha idejében a hónuk alá nyúlna valaki a közvetlen munkahelyi környezetben. esetleg maga a tanulmányi felelős, hiszen azért sajnos, a kedveszegettség, a lemorzsolódás adatai szinte ijesztcek. Fokozott törődést, segítség- adást érdemel mindegyikük, főként azok. akik vidékről járnak be. A felnőttek gimnáziumában például sok olyan érettségiző felnőtt hallgató van, aki napi munkája, az iskola és á vonatozás után, este tízkor még kilométereket gyalogol hazáig... S a tanuló dolgozók legalább egyharma- da jár be vidékről! Keil-e még mondani, hogv a dolgozók iskolarendszerű tanulása nem az egyén magánügye, amit hurcol magával, amíg bír, és vagy össze- roskad alatta, vagy nem? Bizony kell. hogy legalább any nyira vállalati és társadalmi ügy is ez az „egyéni” gond és áldozatvállalás — művelődés- ügyünk rendszerében. Azt szeretnénk, ha értékké lenne a felnőttek tanulása az emberek általános értékrendiében, ha tiszte'etet és megbecsülést kapna, aki ezt vállalja. ról, amelyben Rubljov él. Döbbenetes. megrázó találkozások, élmények teszik véglegessé, érlelik meg a szerzetesként hallgatást fogadott Rubljov számára az élet értelmének, a művészet megközelítésének útját: a hite melletti végsőkig való kitartást. Rendező: Andrej Tarkovszklj. Rubljov szerepében: Anatolij Szo- lonyicin. Brigádok a közösségért A nagyközségi tanács és a gyobb részük — mintegy Har* Hazafias Népfront felhívására mincan — szanálásra került a szécsémyi Palóc Háziipari épület téglaanyagát tisztította Szövetkezet kér brigádjának A többi szövet_ összesen negyven tagja — ä y , , .. . közülük 36 nő — jelentős tár- kezeti dolgozó közterületek: sadalmi munkát végzett Na- parkosításából vette ki részét Wallingcr Endre Mas tévéajánüatunk — Mondja már meg végre, mit akar? — Én kérdezek és maga felel. — Soha! — Kényelmetlen talán? Hát jó! Sem a neve, sem a munkahelye nem szerepel. Megegyeztünk? — Csak be ne csapjon, mert én már nem hiszek az emberekben. Nézzen rám, hogy összetörtem, pedig még fiatal vagyok. Elhiszi-e, ha azt mondom, hogy harmincegy múltam? — Megnéztem az adatait... — Akkor azt is tudja, miért ültem? Három évet kaptam, mert ügyetlen volt az ügyvédem. Ha jobb a védő, akkor megúszom másféllel. — Ember, még most is azon rágódik, hogyan tudta volna megúszni? Bűnhődni kell annak, aki sikkaszt, aki hozzányúl a társadalmi tulajdonhoz... De én magyarázzam azt, amikor maga sokkal jobban tudja, hogy megérdemelte a három évet. — Akkor is nagyon súlyos volt! — A büntetésre gondol? — A mellékbüntetésre. Amikor lecsuktak, akkor nősültem. Talán egy hónappal előtte. Jóformán a nászágyból vittek el a nyomozók. Az asszony nyolc évvel fiatalabb nálam, most 23 éves. Akkor még húsz sem volt és nagyon szép. Itt a fényképe. Hová is raktam... a mindenségit...? — Miért káromkodik? — Gyűlölöm a múltamat, mert, ha nem nősülök meg, könnyebben elviselem a három évet. De én megbolondultam. Az asszony egyszer bejött beszélőre, és akkor azt mondta, megvár és mindent megtesz, hogy előbb szabaduljak. Egy év múlva kaptam tőle egy kurta levelet: nagyon egyedül van és már nem A börtön után bírja tovább. Nekem pedig bírnom kellett. Én kibírtam. A szabadulás előtt fél évvel tudtam meg, hogy válik. Beleegyeztem. Ezért volt olyan nagyon nehéz nekem. — A börtönben volt barátja? — Volt is, nem is. Talán a könyvem. Sokat olvastam. Egyszer odamentem a nevelőtiszthez és szakmai könyvet kértem tőle. Azt hitte politikai könyvre gondolok, pedig én a börtönviseltek lélektanára lettem volna kíváncsi. Furcsa mi? Pedig így volt. Két év után döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mit is csináltam. Addig csak . dac volt bennem és bevallom, egy kis harag is az igazságszolga- tással szemben, amiért olyan gyorsan rájöttek a dolgokra és elítéltek. — Akkor ez volt a fordulópont, ez a könyvhistória? — Ördöge van. Egy eset azokban a napokban nagyon megrázott. A szobatársam éjjel zokogni kezdett. Három gyereke van odahaza, a felesége nagybeteg, munkaképtelen, és őt négy évre lecsukták. A gyerekeket sajnáltam Higgye el, szörnyű éjszakám volt. Mert én pont abban az időben tudtam meg, hogy válni akar az asszony. Akkor mentem be a nevelőtiszthez. — És kapott tőle könyveket? — Mielőtt ideadta volna, leültetett. Akkor már közölték velem, hogy pontosan mikor szabadulok és megkérdezték, hol szeretnék dolgozni. A nevelőtiszt most másfajta kérdést tett fel: mondja mit csinál majd, ha kiszabadul? Rávágtam: elmegyek a feleségemhez és felpofozom. — És megtette? — Elkerülöm az utcán, ha meglátom. Nem haragszom rá, csak nagyon fáj, hogy egyedül maradtam. — De, hát csak vannak barátai? Például a munkatársai? — Azok szeretnek. Tudja, amikor hazafelé utazom a vonaton, volt időm átgondolni az egészet. Mondtam is magamnak, hogy most aztán nincs érzelgősség és nincs visszahúzódás. Dolgozni kell és kész! Sokat és jól dolgozni, akkor én is felejtek és azok is, akik ismerték az ügyemet. A volt feleségem pedig azóta már féjhez ment, mégis csomagot küldött a nevem napjára. Hát maga érti ezt? — Bízni kell az emberekben! — Könnyű azt mondani. Először is úgy érzem, hogy ők nem bíznak bennem, mintha mindig gyanakodna néznének rám. Pedig tudom én azt, hogy ez csupán a nyug-, tálán lelkiismeret vívódása, de nem lehet tőle szabadulni. Az is igaz, hogy én sem bízom az emberekben. Képzelje csak amikor kiszabadultam, éppen az a kolléga jött hozzám egy százast kérni, aki annak idején még jobban be akart mártani a dologba. — Persze, mert magának volt pénze. — Jól kerestem a börtönben. Most is van pénzem, pedig visszafizettem mindent az utolsó fillérig. Nehéz volt! Nagyon nehéz, nekem elhiheti. Mondja meg őszintén, elfelejtik, megbocsátják majd egyszer nekem ezt a börtönt az emberek? — Biztos vagyok benne. — Jó lenne hinni magának, de a nevemet, meg a munkahelyemet... szóval, ahogy az elején megegyeztünk. g. a r
