Nógrád. 1977. szeptember (33. évfolyam. 205-230. szám)
1977-09-11 / 214. szám
% Kiss Attila rajza Tamás István: A sárgarépa miért nem sárga Fogta-e nátha s míg lóg fakón a lopott lopótök <Jühödött tán Hogy megmásult hja rég volt a névadó S e színváltósra érv köldök vagy here sérv mi volt a mérvadó Mikor volt volt-e s lesz-e a cékla valaha zöld avagy netán fehér csirkéket vakító epésen kikerics Ki a mecénás mostanában ? Magyarországon az állam óriási összegeket fordított és fordít általában a kultúra és ezen belül a művészetek támogatására. A hazai történelmi fejlődés során még soha nem akadt olyan bőkezű mecénása a művészeteknek, mint amilyet a szocialista államban tisztelhetünk. t 1. Mire terjed ki a támogatás? Kezdjük az alapoknál, a képzésnél. Olyan közép- és felsőfokú iskolarendszer alakult ki, amely messzemenően alkalmas a művészképzésre. Ennék a rendszernek a létrehozása, működtetése hatalmas anyagi áldozatokat kíván. Az oktatás persze csak lehetőség, amit a valóra válás folyamata tölt meg tartalommal. Az iskolák kapui minden tehetséges, arra érdemes fiatal előtt nyitva állnak. S akiket fölvettek a hallgatók sorába, élvezhetik mindazokat a kedvezményeket — ösztöndíj, szociális juttatás. Kollégium, tandíjmentesség, illetve minimális tandíj, korszerű oktatási körülmények —, amelyek a világ bármely hasonló rendeltetésű intézményével állják az összehasonlítást. Amikor valaki sikeresen befejezte tanulmányait, válogathat az állások között (különösen, ha nem idegenkedik a sok lehetőséget kínáló vidéktől). De akik a „szabad- úszást” választják, azok is kapnak-kaphatnak segítséget. Állami megrendelések, különböző időtartamú, rövidebbs hosszabb távra szóló ösztöndíjak, helyi és központi művészeti díjak teszik teljessé a támogatás-elismerés rendszerét. Ami bizonyára nem tökéletes, akadhatnak benne hibák, fogyatékosságok, de azt, hogy alapjaiban jól szolgálja a művészeti fejlődést, nem lehet tagadni. Sok minden egyéb mellett értékes művek hosszú sora igazolja ezt. 2. Azt jelenti mindez, hogy nálunk semmilyen körülmények között nem kallódhat el az indulás éveiben egyetlen valamirevaló tehetség sem? Nem. Arra utal, hogy az efféle elkallódás lehetősége a mai támogatási rendszer körülményei között szinte való- színűtlenül kicsi. S ha mégis megtörténik, az mindenképpen kivételnek számít. Természetesen nincs tökéletesen működő gépezet. Nincs ilyen a művészettámogatásban sem. Előfordulhat olykor, hogy olyanokat is támogatunk, akik erre körülményeik szerint nem is borulnának rá. Az is előfordul, hogy nem mindig az arra legérdemesebb kapja az ösztöndíjat, a nagy megrendelést, a művészeti díjat. De a támogatás attól még támogatás marad, ha az „elosztásban” néha fogyatékosságok is fóllel- hetők. A művészeti teljesítmény megítélése nem is oiyan könnyű, mint — például — egy magasugrórekord hitelesítése. A bizonytalansági tényező nagy — a művészetek világában bizonyos, specifikus okok miatt talán még nagyobb is, min*, az élet más területein. A tények tanulsága szerint a támogatás-művészképzés egyenlet több megoldású. A legkiválóbbaknál úgy jelentkezik a segítés haszna, hogy magas színvonalú, szocialista eszmeiségű műveket hoznak létre a későbbiekben. Egyesek -viszont fejlődésük során zárt művészi világba kerülnek és elveszítik a teremtő kontaktust az aktív közéletiséggel. Ez a helyzet persze nem zárja ki, hogy — a maguk korlátozott lehetőségei között — ne hozzanak létre színvonalas műveket. Akadnak aztán olyanok is, akik elkallódnak. Vagy azért; mert nem volt bennük megfelelő erejű a tehetség — és az azzal párosult kitartás —, vagy pedig életpályájukat sok szerencsétlen tényező egybe- játszása zátonyra futtatja. Az elmondottakból következik: ha az egyes alkotók művészi pályafutását vizsgáljuk, akkor a mecénási támogatás „"visszatérülési grafikonja” nagy eltéréseket mutat. Ha viszont a vizsgált művészeti ág fejlődésének egészét tekintjük, akkor megállapítható: jó helyre került a pénz, elérte célját, segítetté* serkentette az értékteremtő* dést. 3. Ez a jelenlegi helyzet. Am tényei ismeretében is időről időre elhangzanak olyan vélemények, amelyek hangozta* tói az egyéni humanitás példáit szeretnék föllelni a művészettámogatásban. Csak örülhetünk annak, ha napjainkban is akadnak olyan magyar1 állampolgárok — tudunk - ilyenekről —, akik tevőlegesen is támogatnak szerény körülmények között élő fiatal tehetségeket. (Megvásárolják alkotásaikat, vagy néha még külön pénzjuttatásokkal is segítik őket tanulmányaik folytatásában). A szándék, a gesztus nemes. De talán nem számít ünneprontásnak, ha megjegyezzük: fejlődésük során nem ez a megoldás bizonyult a támogatás hatásos útjának. Az egyéni segítségadást olyan kor szülte, ahol-amelv- ben az akkori állam alig-alig áldozott a művészképzésre. S e rokonszenves polgári-humanista mecénási formát napjainkban igényelni körülbelül azzal egyenlő, mint elfeledkezni arról, amit az állam ma ad: a tíz- és százmilliókról... Nem volna, nem lehetne tehát ezek szerint szerepe a ma emberének abban, hogy személyesen is támogathassa a művészetet? Polgári értelemben vett mecénásnak aligha csaphat föl. Mások a körülményei, mások a körülmények. Ám van a megközelítésnek egy természetes, magától értetődő útja is: a művészettel való kapcsolat- teremtés, a művészet szere tele. A dolgozó nép akkor bizonyul legjobb mecénásnak, ha állandó érdkelődéssel ti- gyeli a művészek pályafutását, a létrejött alkotásokat. Ha szereti, megérti, tiszteli a művészetet. Ha fogékonynak bizonyul az értékek, a hatások, a korszerűség iránt. Ha az alkotásokban föllelhető értékeket élete fontos, nélkülözhetetlen, mindennapjait gazdagító részének tekinti. Papp Zoltán Sz ép assz on yvölß y he! Gyerünk a A7 AUTÓBUSZ. 1976-ban beszerzett legmodernebb Ikarusz, panoráma ablakokkal, repülőülésekkel, már a hétórai indulás előtt negyedórával megtelt. Mindenki igyekezett jó helyet kapni. Elöl, ablak mellett, egymás mellett, egymás mögött és így tovább. A gyerekek gyors helycserék után kivétel nélkül ablak mellé kerülhettek, családon belül ez természetes: nézelődjenek, amíg el nem alszanak a hosszú úton. A kirándulásra induló 47 utas közül 19 gyermek 14 éven aluli volt. Bennük volt a legtorokszörí- tóbb, a nap izgalma: türelmetlenül nyüzsögtek, topogtak, forgolódtak. Az egy-vasárnapi parancsnok a termelőszövetkezet fiatal energikus, agronómusa volt, a kulturális bizottság vezetője. Tulajdonképp igen gondosan, lelkesen felkészült erre és az ilyenféle napokra, hiszen a bizottság élén végzett éves munkájának „dandárját” jelentik a nyári közös kirándulások, ö tárgyalt a kirándulás anyagi alapjának. megteremtéséről a főnökséggel, ő rendelte ki vasárnapra a téesz autóbuszát, ő rendelkezett a gépcsoportnál benzinről, menetlevélről, a sofőr jövő heti csúsztatásáról, hogy tudniillik melyik napja lesz szabad a jövő héten a vasárnapi munka miatt. Ezen a vasárnapon a legjobb szocialista brigádok tagjai kirándulhattak férjeikkel, gyerekeikkel. Július végén is ritkaság, hogy már reggel hét órakor izzasztó meleg van: az agro- nómus alighanem a falu legkövérebb fiatalembere lévén — pokolian izzadt, ö jelölte ki az egri helyszínt is, bár az egész téesz-közvélemény előtt nyilvánvaló volt ez a választás: hol van még olyan remek strand, mint Egerben, hol van még olyan remek hely a mulatásra mint a Szépasszony völgye? Így a programtervezőnek nem volt különösebb dolga. Érkezés Egerbe 9 órakor. Strandolós kilenctől 18 óráig. 18-tól 20- óráig: Szépasszonyvólgy. Visszaérkezés 22 órakor. Ha valaki a téeszben írásban kérte volna tőle a nap programját, ennyit tudott volna leírni. De nem volt ilyen adminisztrációra szükség: a kulturális alapból természetes módon rendelkezésére állt a tagonként elképzelt egyszáz forint. Strand-belépőre, ebédre, vacsorára. Az agronómus közvetlenül az indulás előtt ismertette a nap programját. Megkérdezte az utasokat, egy etér fenek-e a programmal? Az utasok igenlő hüm- mögése után egy egészen fiatal anyuka állt fel kérdezni: tekintettel arra, hogy neki 5 és 7 éves gyermekeit ‘dobén ágyba kéne rakni este, nem lehetne-e, már hat órakor hazaindulni, mivel hallott róla, hogy tavaly is ... AZ AGRONÓMUSNAK elég volt széttárni karját: a busz közönsége válaszolt helyette. Hagyta volna otthon a gyerekeket! Majd pont a Szépasz- szonyvölgyről maradjanak le!? Micsoda kényeskedés ez?! Jó hogy nem múzeumba akar menni! A kétórás utazást odafelé két pihenő szakította meg. (Visszafelé több mint tucatnyi alkalommal kellett megállni a 'mintegy 120 kilométeres úton). Úgynevezett technikai szünet volt. A gyerekek (14 éven aluliak), ha akartak, ha nem pisiltek a kocsma udvarán az iszonyú bűzt árasztó vécé mellett, aztán a töménytelen csokoládét, colát, málnaszörpöt elfogyasztották. Az asszonyok, ha akartak, ha nem a szűk félórányi várakozáshoz képest megittak egy-egy kupica pálinkát. A férfiak vagy saját ambícióból, vagy becsületből megittak két-három féldeeit, két-nárom üveg sört. Ezzel az út során mindenki teljesebbnek érezhette magát; imitt-amott daloltak a jókedvűek, a gyerekek jól „elmaradtak”. A A strand — mert jó idő volt — minden igényt kielégített. Minden korosztály megtalálta a maga megfelelő hőfokú vízzel megtöltött medencéjét, a maga játszóterét, vagy a viszonylag legrövidebb sorbaállást igénylő büfé-pavilonját. Ebédre, csaknem mindenki hurkát, kolbászt evett, néhá- nyan vállalkoztak csak órás sorbanállásra palacsintáért. A gyerekek alig ettek valamit, elteltek más édességgel, hiszen a strandon a korábbi cukbr-csokiádagok mellé kivétel nélkül kaptak újabb csokiféléket, vattacukrot, fagylaltot, jégkrémet, nyalókát, főtt kukoricát, s minden nyalánksághoz újra meg újra colát, narancslevet, málnaszörpöt. Sört mindössze három gyerek kapott, amikor szomjúságára italt követelt, azt is csak úgy egy-két korty intásnyit az apa, anya korsó söréből ... Délután három órakor cse- perészni kezdett az eső, de aztán amilyen hirtelen Jött el Is állt, és semmibe mentek a leglelkesebb Szépasz- szony völgy ismerők elgondolásai, hogy tudniillik, ha zuhog az eső, már négy órakor mehet a társaság a pincék felé, nem kell hat óráig várni. A nap kisütött, a medencék percek alatt újra megteltek fürdőzőkkel, az italp ültök előtt újra hosszú sorok kígyóztak egymás mellett. Tizennyolc órakor végre elérkezett a nagy-nagy pillanat, senkire nem kellett várni a nap fénypontján, indulni lehetett a borospincék völgyébe. AMIKOR BEGÖRDÜLT az autóbusz a Szépasszonyvólgy parkolóhelyére, az agronómus még egyszer szót kért. Hat óra tíz van — mondotta —, pontosan nyolc órakor itt találkozunk, nyolc óra egy perckor hazaindul az autóbusz. Egykor, vagy kettőkor — kiáltott vidáman egy fiatalasszony, aki ismerte már a dörgést, s belekarolt barátnőjébe, meg a sógornőjébe, igyekezett előre a legjobbnak vélt pincében helyet kapni, rögtön a cigány mellett, rögtön a csap mellett. Senki sem szervezte, a kirándulók többsége mégis egy bizonyos pincébe, egy bizonyos asztalhoz ült le. Mulassunk együtt egyszer igazán — csillogtak a szemek várakozón, és a hosszú-hosszú asztalt percek alatt poharak, vörösboros üvegek, szódásüvegek borították el. Az első poharak után elkezdődött a közös éneklés. Szép népdalokat — intézkedett a fényes izzadtságtól csillogó agronómus a cigányok felé integetve. S a „népdalok” áradata elindult. Mindenféle dalok elhangzottak, de a „ki kell rúgni a hámfából” refrénű nóta már az első óra alatt háromszor megismétlődött, s népszerű volt minden Italról, borról szóló dal, a szerelemről nem is beszélve... A pincében nemigen maradt gyerek öt-hat percnél tovább: a legtürelmesebb, legnyugodtabb gyereket is hu'g- zavarta a rettenetes zenebona, hamarosan kívülre kerültek egy-két bornemissza nagymama, anyuka felügyeletével. A pincék előtt alkalmi árusok kínálták portékáikat. Jól el lehetett futkosni, ácsorogni előttük, illetve jó lehetett vásárolni is, nem beszélve a kicsit távolabb felállított körhintáról, céllövöldéről, amelyik aztán :gazi attrakció, egy-egy gyereknek, aki egy évben egyszer-kétszer szabadul ki a falujából. Az ötéves és hétéves gyerekét sétáltató anyuka negyed kilencre — amire igazán besötétedett — vásárolni kényszerült két csemetéjének mindent, amit azok más gyerekek kezében megláttak. Luft- ballont, „kereket”, nyúl, kacsa alakút. Kis ördögöt/ mely vörös kis nyelvét egy nyomásra kidugja, trombitát, gyöngyből karkötőt, műanyag kisautót, vízisípot, símilabdát, kutyapórázt az otthon maradt Bodrinak. Törökmézet, csokoládét, virslit, sült hurkát, rágógumit. Az anyuka sírógörccsel küszködve, szó nélkül vásárolt. Befizetett kétszer a körhintára, egyszer egyszer a céllövöldébe. A kisebb gyerek helyett a céllö- völdés tartotta a puskát, de a lövés sikerült, s a nagylelkű mutatványos gumimadzagon lógó kismajom-díjat ajándékozott a legifjabb kuncsaftjának. Az anyuka meghatódott ezen a nagylelkűségen, rá- mosolygott a nagy szakállú emberre. Ez volt az egyetlen pillanat ezen az esten, amikor mosolyogni tudott. Nemcsak az idő múlása aggasztotta, hogy negyed kilenckor egy lélek sem mozdul a pir- céből kifelé, a buszba befelé, de az is bántotta, hogy egyik pillanatról a másikra kiürült a pénztárcája, noha nem éppen üres kézzel jött el otthonról. A legkisebb kacat is, amit venni kényszerült 8—10 forint volt. de a halványlila kisautóért 25 forintot fizetett, egy pár főtt virslit kenyérrel tíz forintért kapott. Keserűen látta, hogy más autóbuszok lassan már indulnak haza nagy fényudvart kerítve maguk körül. A NAGYOBBIK FIÚ néhány percig elszórakozott a buszok feliratainak betűzaeté- sével, oroszlányi szén, nagymiskolci erdőgazdaság, 'tudományos akadémia... Néhány percig arról is el lehetett beszélgetni a gyerek kérdésére, mi az az akadémia. A kisebb már leborult fejjel aludt, vállára dőlve, a fényes Ikarus mellett levő pádon. Kilenc előtt néhány perccel a buszsofőr beengedte a várakozó gyerekeket a buszba, mert cseperepni kezdett az eső. Tíz óra körül csapzoHart jöttek a pincékből az ülitár- sak: a „ki kell rúgni a hámfából”' hangulat átköltözött a félálomban dűledező gyerekek közé a buszba ... Olyan vidám volt a kirándulás vége, a hazafelé út, hogy még a legálmosabb gyerek sem alhatott. Két óra alatt tucatnyi technikai megállás színezte az utazást. A sofőr nem bánta; addig csend volt legalább, amíg kitóduit a nép... Erdős István NÓGRAD - 1977. szeptember 11., vasárnap 5
