Nógrád. 1977. szeptember (33. évfolyam. 205-230. szám)
1977-09-03 / 207. szám
Köszöntő helyett Hogy emlékszem még arra amikor csontig hatoló hidegu hajnalokon, mint megannyi jánosbogárfény csillant visz- sza korán felnyitott szemembe a szemközponti hegyoldalon lassan-komótosan imbolygó karbidlámpák világa. Mily gyakran is kuporogtam — vacogva is az öreg fásláda tetején, hogy láthassam konyhánk nem túl nagyra méretezett ablaknégyszögén át a tanyasi bányászok munkába vonulását. Hogy a látvány miatt tapadtam-e neki a fagyos ablaküvegnek, vagy másért, nem tudom már. Talán az akkoriban meglehetős gyakorisággal használt „hős bányászaink” kifejezés váltotta ki belőlem, gyerekemberből, az irántuk érzett tiszteletet... Mert mit láttam-hallottam ? „Ök mennek sárban, fagyban, hóviharban, szakadó esőben és olyan munkát végeznek, hogy kevesen .még olyat, rajtuk kivül” — mondogatta a szomszéd öreg néne, szegény, megboldogult, bányász- fia sorsát is emlegetve. És tényleg mentek, s mennek ma is! A régi idők... Apám, az erdészből lett bányászkönyvtáros „erőszakolta” rám az egyébként is olyannyira áhított betűt, szemeim romlásának előidézőjét, s lett — talán maradt is — kedves olvasmányaim egyike Gorbatovnak a Donyeci bányászok című könyve... Az iskolában meg — idézem fel emlékezetemben — szinte tantárgy lett Budavári Károly, a nagy széncsaták hőse, az első Nógrád megyebeli Kossuth- dijas vájár. Akit aztán, ha jól tudom, még négyen követtek e csodálatos szimbólumnak is felfogható kitüntetettek közé. Az évek során még két nógrádi bányászt érdemesítettek arra, hogy a szocialista munka hősei legyenek. Igen, így múltak az évek, s a sztahanovista, a szocialista és a kommunista szók elfeledtették a Fekete gyémántok Berend Ivánjának heroikusán magasztos szen- timentalizmusát, s csak az Ember; igen, csak ő maradt meg mindenki tudatában. Az átizzadt ruhájú, a kérges tenyerű, a szénportól fekete arcú, a káromkodó, a bátornak is titulált, a féldecit ivó és.'.. még sorolhatnánk a velük kapcsolatban használtmegfogalmazott jelzők sokaságát. De, vélem, nem szükséges a folytatásuk. Hiszen mindegyikőjük, legalábbis az általam ismertek közül mind- ahányan, tiltakoznának a megkülönböztetést szolgáló legcsekélyebb dicsőítgetést tartalmazó szó ellen is. Molnár Sándor, a kányási szocialista brigádvezető is azt mondta legutóbbi találkozásunkkor: „Higgye, nem szeretjük, ha különleges embereknek könyvelnek el. minket. Mi a föld alatt dolgozunk. Mások annak felette. Lehet, hasonló keménységgel, s körülmények között”. Nem a bányászkodás mítosza foszlott szét az idők során, bár tény, az elsietett intézkedések megtépázták az őket övező tiszteletet is — munkájuk, hétköznapjaik váltak kézzelfogható közelségűvé. A legendáknak vége, mondhatnánk, s tény: soha ilyen modern technika, kezdve a szovjet, lengyel, angol gyártmányú frontbiztosító és széntermelő gépeknél, nem dolgozott még a föld alatt, mint napjainkban. Soha eddig nem kívánt még a bányászkodás olyan képzett embereket, mint most... És soha ekkora jelentősége nem volt még annak a terv szerint egymillió, de a vállalásokkal még huszonkét- ezer tonnával „megtoldott” szénmennyiségnek, mint ma: fejlett szocializmust építő korunkban. Aminek megvalósulásához a nógrádi bányászok több ezres tábora is hozzájárul: a ká nyásiak is, a ménkesiek, a Szorospatakon, Tiribesen és a trösztben dolgozók. És ehhez kívánunk most, a hu- szonhetedik bányásznapon: Jó szerencsét! Omlik a szén.., Styerkó János és Nemes Sándor, a szorosi Koczka Sándor brigád tagjai munka közben. Ha minden év ilyen lett volna Nem hiszem, hogy tömörebb válasszal lehetett volna érzékeltetni, hogylétét Koczka Sándor szorospataki brigádjának. .. Lent jártunk náluk, a 32-es fronton; tüdőnk még zihált a hosszú kaptató után, arcunkról igencsak gyors egymásutánban indultak lefelé szaladásnak az izzadság- cseppek, amikor Binka Gyulát, a jó öreget megkérdeztem: /hogy vannak mostanában? Rövid időt szánt gondolkodásra csak a frontmesterhe- lyett.es — harmincegy éve bányász már, s hogy teljes legyen a kép; felszabadulása óta, nyolcadik éve immár, fia is itt lent lakatoskodik körülötte —, s csak azt mondta: — Bár minden eddigi esztendőnk ilyen lett volna, mint a mostani.. • Éreztem, jót mondott, mert szavára Tőzsér Imre a bányamester, meg Papp István, a Koczka brigád délelőttös frontmestere is rábólintott. És — emlékszem — ott fent az irodában Verpeléti Elemér főmérnök is arról beszélt; nem akar a dolgok elébe vágni, de eddig már olyan jelentős túlteljesítésük van, hogyha valami nem jön közbe, jól zárják az 1977-es évet. Pedig volt gondjuk eleg, de aztán — nem mondta ki, de tudom —, az ő merész vállalkozásának, meg a Koczkáék- munkájának is nagyban köszönhető, hogy ott vannak, ahol... Szóval, nem a legrosszabb helyen. Mondtam is Papp Istvánnak: sok jó szót hallottam róluk, ami bizonyára nem azért hangzott1 el, merthogy divatba jött volna az egymás dicsér getése— Hát... tényleg tettünk valamit az eredményekért — próbálkozott az őszinte, túlzott szerénységet feloldó „kinyilatkoztatással” . — Negyvenöt fős brigádunk a múlt évben 106 százalékra teljesítette éves tervét, most meg elértük a 118 százalékot. De most igen szerencsés helyzetben vagyunk: jó a szénmező, könnyű fejteni, szóval minden összejött, ami teljesítményünket segíti. Százhúsz méteres fronthomlokot hajtanak, néhol a szénvastagsága eléri a százkilenc- ven centit úgyhogy, három műszak alatt legalább háromszáz csille szenet tudnak el* juttatni a föld alatti bunkerbe. Pedig a kézi fejtésű front ez, a 32-es. Hiába a korszerű biztosító támrendszer, a kaparószalag, s jó, jó, hogy a jövesztést jelentősen megkönnyíti a robbantás, de aztán törheti az emberek kezét a kapa- és lapátnyél. Papp István frontmester. — Nehéz? — kérdem valakitől ott mellettem, s nevét sem érek rá feljegyezni, mert elszólítanak: fent a falban négy, lent három fúrólyukban hamarosan felszabadul a paxitrudakba sűrített energia. — Ahogy maga megszokta az írást, úgy én is ezt... — feleli, s aztán tompán dörren a lövés. A por elszálltát sem várva indulunk tovább a fronton lefelé, s közben, szinte a szénen kúszva említ még néhány dolgot a brigádról Papp István. Megtudom: tizenegyedik éve vannak már így együtt, s talán csak egy-két embfer az, aki új náluk. Nyugdíjba ment társaik helyére jöttek ők. — Fiatalok? — Inkább azon túliak... Nemigen törik magukat a mostani legények, hogy a föld alatt dolgozhassanak. — Miért? — próbálkozom újabb kérdéssel. — Pénz is van, nem kevés, hűségjutalom is, jelentős összeg. •. — Hát ezért is — int előre. Néhány lépésnyire csak tőlünk, omlik hangos roppanással a kaparószalagot is vastagon betakarva a falról a szén. — Meg azért is — néz rám, s elmosolyodik. Szénporos kezemmel törlőm ki szememből a lecsorgó verítéket. — Nem lesz utánpótlás? — De lesz. Csak heverjük ki azokat a sebeket, amiket a visszafejleszés, az akkori bizonytalanság ejtett rajtunk. — Sok időbe telik még? — Nem hiszem. — De a segítőjük se a bó- nyászszakmát választotta — fejtegetem tovább, mert Tőzsér Imre bányamester leszállásunk előtt elmondotta, s így ismerője vagyok a brigád „másik arcának” is. (Hat évvel ezelőtt elhatározták, hogy pártfogásukba vesznek egy árva gyereket. Az erdőtarcsai nevelőotthonban rá is akadtak az apátlan-anyátlan Báthori Pistára, aki most már irányításuk, gondoskodásuk révén a nagybátonyi szakmunkásképző iskola másodéves lakatostanulója. . • S amit újra csak nagy nehezen említettek: a brigádtagok havi öt forintjából jelenleg már tizennyolcezer forintos OTP-betétkönyve van a fiúnak, s mire- tizennyolc éves lesz, kiszámolni is nehéz, mekkora összeget költhet boldogulására.) — Lakatosból még lehet bányalakatos — próbál ellenkezni Papp István, s a köröttünk guggolok is rábólintanak. Közöttük Bodzás József is, a szak jelenleg legfiatalabb, harminchárom éves tagja. Egyik öccse ugyanis Kányá- son bányalakatos. — Úgy legyen — fagyom helyben, s felfigyelek: a figyelmeztető jel után újra elindul a kaparószalag. Leveszek róla egy szépen csillogó, marokba férő széndarabot, s azon gondolkodom*: hazaví- gyem-e kisfiamnak? Hiába mennék bárhová... Nem tudom, melyikőnk arca feketébb a portól, mert hiába, hogy leállt egy pillanatra a front, de a légvágaton át betóduló friss levegő, a föld alatti szél, markolja, ka- vargatja a széntörmeléket. Persze, ki is törődnék ezzel — amikor a lényeg: jól termel Kányáson, az alig két hete beindított déli, önjárós front. — Végre, nekirugaszkodhatunk a termelésnek — mondja egy acél bányatámnak vetve hátát Garami Attila, a fiatal vájár. — Szép szenünk van itt: vastag könnyen jöveszt- hető, s látja — veti a falra lámpája fényét — szinte gyémántként csillog. Kezünkbe veszünk egy darabot. Nézegetjük, tapintjuk ujjainkkal, miként paraszt gusztálja morzsolgatva ott fenn a földet. — De sok ilyen szenet lefejtettem már — néz rám csendes komolysággal a vájár. — De sokat is' — ismétli meg. Ránézek, szinte csodálkozón, mert tudom: harmincegy éves mindössze... Aztán elhiszem, mert életéről kezd beszélni. Tizenöt éves korától bá- nyászkodik. Mizserfán kezdte, aztán Tőkés-akna, a Szurdok, a tanbánya, később Ménkes voltak a munkahelyei. Uraságiból lett - vájár, kilenc évnél is több ideje. Ménkesről az elővájási munka meggyorsítására nelvezték át Kánvásra, jó néhány társával együtt és megragadt. 1972-től sok nehézségen, megpróbáltatáson átesett, de — •mint kérdőn mondja: van-e enélkül bányászkodás? Hát nincs! Munkájáról váltjuk aztán a szót, s kibukik belőle: — Tudja, sok rosszat mondanak a bányászatra; hogy ideget, izmot, energiát őrlő munka. Szentigaz. De mehetnék én bárhová, bármilyen könnyű, de jól fizetett munkára, biztos nem szoknáén meg sehol sem. Visszakívánkoznék, tudom. Én ebbe nőttem bele. Ezt szoktam... és szerettem meg. Mert higgye el, ezt is meg lehet szeretni. Igaz, sokan mondják, minket csak a nagy kereset tart lent a föld alatt. Nem mondom, hazaviszünk havonta öt—hatezer forintot, de lenne ilyen kemény munka mellett ugyanennyi másutt is... Más fog már itt minket, nem a pénz. Harmincegy éves létére tizenhatodik esztendeje bányász- kodik. Hosszú idő, s mennyi mindent kell kibírnia még a nyugdíjig. — Sosem foglalkoztatnak ilyen gondolatok. A lényeg: hogy jól menjen a munka, legyen erő, egészség... No, meg a család. Éljünk szépen, békességben. Hétéves lánya van, Rá- kóczi-bányatelepen laknak. Oda viszi most is, másfél óra múlva a busz... Először dolgozik lenn gép Sándor Gáspárral^ a tiribesi aknaüzem vezetőjével és Kocsis József főmérnökkel beszélgetünk az ünnep előtti hétköznapokról, mert milyen természetes is: szinte születés- napi nagy eseményként várják a bányásznapot. Persze, néhány szóval utalnak csak erre, mert addig egyetlenegy dolog izgatja őket. A termelés. Aminek eredményei —, ha nem lenne bennük az örök elégedetlenség, önmagukkal szemben is — nyugalomra késztethetnék őket... Hiszen a bányásznap tiszteletére meghirdetett munkaversenyben vállalt feladataikat 114.6 százalékra teljesítették, de ottjártunkkor augusztus havi eredményük is megközelítette a száztíz százalékot. Ismétlem. elégedettek lehetnének, de a velünk szemben levő falon függő, bekeretezett oklevelek nem engedik a megnyugvást. Az utóbbi öt év alatt háromszor lettek kiváló aknaüzemek, s ugye, a hagyomány kötelez. De, most is, hogy az aknaüzem történetében, július 11- én először kezdték meg a gépi jövesztésű fejtést, újabb lehetőségek nyíltak meg előttük. Persze a teljesítményeket jelentősen befolyásolja a szénréteg vastagsága, ami az utóbbi napokban ott lent, a hetes ereszke hatos számú frontján, bizony sokáig az egy métert sem érte el. Most olyan 100— 140 centiméter között váltakozik a lefejtendő szén, és így műszakonként hat tonna feletti menyiséget is felszínre hozhatnak. Szóval — mondtam a főmérnöknek — valamiféle igen nagy esemény történt ezek szerint július 11-én. — Valóban — válaszolta —1 hiszen a legeslegelső gép üzemkezdete nagy dolog. Né- hányan addig talán el sem tudták képzelni, mire képes ez az új technika. — S, most már? — A maróhengeren dolgozók már érzékelik a gép adta jelentős segítséget. A többi aknaüzembeli pedig a teljesítményekből értesül: mit jelent a gépesítés. i— És annak is a kezdete. .' — Igaz, csak a kezdet, báí a közeljövőben további technika levitelét- nem is tervezzük. Ez a front, jó másfél, kétévi munkát ad az itt dolgozóknak. Persze, meglátjuk még... Először dolgozik lent Tiribesen gép. Először állapíthatják meg a fronton, hogy tiszta már a levegő. Szó szerint az; nem ülepszik már le az emberek tüdejére a robbantások pora. És megszűnt a fúró- és a rakodómunka, a legnagyobb energiát követelő, az izmot, ideget egyaránt fárasztó. Persze, nem teljesen még. Mert gyakorlat teszi a mestert. Hiszen július 11 óta még két hónap sem telt el... »•aBBaaiBBaBBaaaBaaBBBaBBaBBBBBataBaaaBBBaBaBBaBaaaaBBBBBfa aaaaiaaaaaaaaaaaaaaaaaaa««ai raaaaiaaaaaaaaai laaaaaaaawaaaaaaaaaaaaaaaai SUf éha, arra jártamban, a ■" délutános műszakba igyekvőket szoktam látni. Ott gyülekeznek Mátranovákon, a falu központjában, a bolt előtt, már munkaruhában, „feltarisznyázottan”. A buszt várják. Amelyik menetrendszerű pontossággal érkezik meg értük, hogy aztán Ménkesen kitódulhassanak belőle a ferozolóba... Sokan maradtak még Novation olyanok, kiknek régtől a bányászkodás az életük. Még annak ellenére is, hogy 1970- től megszűnt a faluban a szénfejtés. Pedig, de sok bánya is működött ott! Kapásból említik csak a már-már feledésbe menő, de a bennük még minMénkesre indul a busz dig élő aknaneveket: Csurgó, a legkésőbb bezárt, aztán a Déli-, majd az Alkotmányakna, Csipkés, Gáti, Ambrus, Auguszta... Bárnavölgy... Mostanra egyetlen nevük maradt: Ménkes, az is a falutól jó messzire, busszal is több mint félórányi ;,járásra’’. És mégis, Ménkesen, a bérelszámolók elmondották: több mint kétszáz novákit tartanak nyilván lapjaikon. Akiket nem rázott meg a „nagy változások kora”. Forgatták az iratokat és sorolták a neveket. „A Juhász András, Kazinczi Zoltán, Marsinszki István, László Zoltán, Maruzs József, Maruzs Béla, Kovács József és még... és még... és még. .. valamennyien mátranováki- ak.” Mondtam is a bolt előtti pádon üldögélőknek: jó mesz- sziről járnak dolgozni. Hát, igen — bólogattak, de valakinek még eszébe jutott: az idősebbik Juhász János, Mát- racserpusztáról, még „távolabbi ember”, mint fik, falusiak. Hiszen innen, a központból, még vagy hat kilométer oda az út. „Ha nincs sár, könnyen beszalad motoron” — fontolgatják —, de ha rázúdul a hegyekre egy nagy zivatar, imgy beállnak a hosz- szú őszi esők, s leesik a hó, bizony gyalogolhat jócskán." Naponta kétszázan indulnak Mátranovákról Ménkesre. Es a busz, az őket munkába vivő, elhalad néhány, már csak nevében élő bánya elfalazott szája mellett... Irta: Karácsony György Fényképezte: Kulcsár József
