Nógrád. 1977. szeptember (33. évfolyam. 205-230. szám)

1977-09-25 / 226. szám

Czine Mihály Az otthon álma 80 éve született Sinka István Nyolcvan éve születeti 'tamási Áron Már életében is a mesék nyelvén lehetett volna szólni róla: volt egyszer, hét hatá­ron is túl, erdők között egy kicsi falu, abban meg egy csillagszemű fiúcska, aki felnö­vekedvén, útnak indult, hogy meg­birkózzon a sok­fejű sárkánnyal. S feleletet keres­sen az Ábelek nagy kérdésére: mi célra is va­gyunk a világon? A sárkánnyal megbirkózni a mesében se na­gyon sikerül, a levágott fejek he­lyett újak nőnek, duplán — a nagy emberi kérdésre azonban végleges­nek tetsző vá­laszt adott Ta­mási Áron: „Azért vagyunk a vilá­gon, hogy valahol otthon le­gyünk benne.” Farkaslakán, Erdélyben szü­letett 80 esztendővel ezelőit. Bejárva a nagyvilágot, oda­tért vissza, kedves szülőföld­jére. Az volt az utolsó kíván­sága: szülőfalujában temes­sék el. Teste már ott pihen, közel a Hargitához, s a szőke Nyikóhoz, arccal keletnek, a Csíki párna felé fordulva. Sírja már jelkép: az otthont keresők és a szépet óhajtók búcsújáró helye. Sírjából is életet üzen és hitet. A bizakodás irodalma az övé. Teremtett, szép, holdasfényű világ. Székelyek világa. Énekelnek a havasok, és a vizek mesét csobognak. A ju­hok hátán járni tanul a fény. Énlaka felett meg lehajtott fejjel ■ aludt — a Firtos lova hátán — a gondviselés. A férfiak — akiket ábrá­zolt — szíjasok, kemények, arcuk a bronzzal tartja a ro­konságot. Az asszonyi sze­mekben fényből nyílik a vi­rág. Semmin sem csodálkoz­nak: mindenre, mindig kész a lelkűk és a testük, örömre és csalódásra egyaránt. Bár a homlokuk balladás, szájuk derűsebb dalra igazodik: Majd megszáll a Nyárád ... Szerelem és hűség vigyázza őket. Elég ez a megmaradá­sukhoz; a szerelmesek a ve­szedelem hidegében is úgy bújnak egymáshoz, „mint holdvilágon a virág”. Tudják, akármilyen nagy bánat is szakad a szívre, szeretni kell s helyt kell állni a történe­lem alatt is. Csupa erő. fia­talság ez a vadrózsa szépségű világ, Ábelekkel, népi hősök­kel benépesítve. Még a járá­suk is tavaszias, szinte suhog­va járnak, erő és selyem van a kopogásukban. Azt pél­dázzák, hogyan kell élni min­den időben, még a setétség- ben is: sugarasan, csillagosán. Vagyonban, hatalomban bár­milyen aprók is, emberség­ben lehetnek hatalmasok. Annyira nem lehet leszoríta­ni az embert, hogy az ember­ségét feladja. Emberek marad­nak minden időben: „Aki embernek hitvány, magyar­nak nem alkalmas” — mond­ja egyik novellabeli embere. A magyar is olyasmit jelent, mint Ady-verseiben: szépet és emberit. Mikor emberei szin­te derékroppanásig küz lenek sorsuk sárkányával, akkor is, mintha azt mondanák legé- nyes mozdulattal: játék ez, megy az élet tovább. Tamási Áron erdélyi író­ként teremtette meg tündén világát. Életműve, teremtett világa irodalmunk egyik leg­szebb fejezete. Remekei olyan tetőket jelentenek, ahonnan messzire látni, vissza a múlt­ba, s egyben a jövőt jelentő emberség térés mezőire is. A legnagyobb dolgok egyikél cselekedte: műbe örökített egy világot, fényeivel, rezdülései­vel, s egy történelmi sorsfor­dulóhoz érkezett népcsoportot, — mielőtt még mássá lehet­ne — átadott a művészet hal­hatatlanságának. Máig, s ta­lán mindörökké úgy látjuk Erdély székely magyarjait, ahogy ő rajzolta: balladásan, ünnepi fénnyel a homloku­kon. még a „pokol tölcséré­ben” is mosolyogva. Felbecsülhetetlenül nagy Ta­mási Áron cselekedete: egy népet kötött be olvasói, egy nemzet szívébe. Művészete mindenütt örökség, ahol az Ábelek igazát vallják. Kitép- hetetlenül. Örökre. Káldi János: Csak itt, e hóverte tájon, a zengő-síró házfödelek közt, a kisszékre ülve, veletek együtt — Csak itt, a tétova mondatok fagyott margarétái közt, a szántások szélén, közietek — Sehol máshol Csak e dombos-lapályos földön ahol úgy bujdokolhatok, akár a szél — Ahol minden kitárt ajtó a ti szívetek, s ahol minden úton a ti álmotok indul világgá — Ahol úgy úszik végig a Duna az alkonyaiban, mint a búcsúsok kései éneke, s ahol minden jegenye égbelobbanó remény — Csak itt, csak itt. Arany János városában, Nagyszalontán született, ősei ridegpásztorok, ő is ezt az életet élte, s közben költészet­té emelte ezt az életformát, a szegény szolgapásztor ki­szolgáltatott életét. Költésze­tének alapindulata a lázadó tartás, az életsors valóságából fakadó igazságkeresés, a sze­gények, kisemmizettek bána­tának, örömének, akarásainak és szemlélődéseinek ábrázo­lása. Költészete a magyar lí­ra legsajátosabb népi vonula­ta. az eredetiség és a termé­szetesség jogán. Nem pásztori ez a pásztorköltészet, hanem a pásztorkodó szegényember világának lírai kivetítődése. Természetesen a kor fia ő is — s a sokat emlegetett ösztönösség autodidaktizmus mellett is — bele-beleszivárog lírájába a kor divatirányzatának egy és más vonása, elsősorban az, amit a ridegpásztorok unoká­jától el-elvártak, az ősi misz­ticizmus, a balladás-sámániz- mus „ősmagyaros” dívatvoná- sai. „Himnuszok Kelet kapu­jában” című 1934-ben megje­lent első verseskötete még terhes ezekkel a vonásokkal, de hamarosan rátalál saját indulatainak sajátos hangjai­ra és a „Vád” című köteté­ben, 1939-ben, majd a „Hon­talanok útján” című köteté­ben, 1943-ban. egyre tisztáb­ban szólalnak a Sinka-versek, -balladák, a magyar társada­lom „úri” hagyományainak embert alázó, munkás­szegényt semmibe vevő szoká­sairól, megrögzött-csontoso­dott világáról. Balladái, indu­lati elemekből szőtt szituáció­versei — az ösztönösség tétel­nek ellentmondva — tudato­san kutató elme lírai szikrái, aki konokul keresi az okot, a jogot a szegénységben tartás, a megaláztatás miértjeire, és aki ennek a tudatosságnak az erejével a lehető legponto­sabban tudja érzékeltetni, mi- lyert mélyen vág a szegény­ség húsába, érzékenységébe a fölényes semmibevevés, a semmi joggal-okkal nem in­dokolt társadalmi kiszolgálta­tottság. Pontosan és szépen ábrá­zolja, a lírai hitelesség szép­ségével a tanyai cseléd életét, az ispárf-kasznárhoz való viszonyát, a pásztorember családi hagyományait, kapcso­latát a természethez, a táj­ban beálló változást és az emberi reakciókat ehhez a változáshoz. Mikorra költésze­te beért, a prózához is elju­tott és életéből vett, társadal­mi konfliktusokat feldolgozó novelláskötete, a „Harminc- nyolc vadalma” után megírja a „Fekete bojtár vallomásai” című kétkötetes önéletrajzát,' amelyben pontosan állítja elénk az ösztönös tehetség és a tudatos gondolkodó belső konfliktusait, eredményeivel, tévedéseivel együtt. Mert ilyenek is voltak, a Pestre ke­rülő, lázongó munkanélküli, a népi írók szélsőjobboldalára került, rövid időre a szélső­jobb-demagógia csapdájába. A felszabadulás után sokáig hallgat, majd 1961-ben az „El­tűnik a dóri domb” elbeszé­lés-gyűjteményével lép visz- sza helyére, a munkáséletet élő, a jelent élő, s annak al­kotó iróművészek táborába. Sinka István sajátos harg- ja, jelentős alkotója a XX. századi magyar irodalomnak, méltó emlékezetünkre. — szalontay — Nyolcvan éve született Pap Károly 1897. szeptember 24-én Sopronban született Pap Károly, a két világháború közötti, sok tehetséget fel­vonultató, tragikus sorsú írónemzedék egyik kie­melkedő alkotója. Konzer­vatív zsidó papi családból származott. 1919-ben belé­pett a Vörös Hadseregbe, ezért a Tanácsköztársaság megdöntése után börtönbe vetették. 1923-ban Bécsbe emigrált, két év múlva tért vissza Budapestre. Iróte- hetségének kibontakozását Osváth Ernő és Mikes La­jos segítette. Kevés nyugodt év adatott számára az alko­táshoz, az erősödő fasizmus kiütötte kezéből a tollat: munkaszolgálatra, később koncentrációs táborba hur­colták. Bergen-Belsenben halt meg 1945-ben. Zaklatott sorsa tükröző­dik műveiben, életműve el­lentétek sorából épül: kö­zösségvágy és magánykul­tusz, forradalmiság és mí­toszteremtés, látomásos lí­ra és valóságábrázoló rea­lizmus jellemzi írói útkere­sését. Legérettebb munká­ja „Azarel” című önéletraj­zi élményeken alapuló re­génye, amely az író ifjúkori lázadását idézi fel, megal­kuvást nem ismerő igazság­kereső szenvedéllyel, mo­dern lélekelemző írói mód­szerekkel. A fasizmus előre­törésekor komoly gondol­kodói morállal, igaz becsü­lettel vetette fel a zsidóság fájdalmas kérdéseit. Messi- anisztikus életérzést mu­tatnak késői munkái. Egy népi megváltó alakját raj­zolja meg „Megszabadítottál a haláltól” című regényé­ben, amelyet nagy elisme­réssel fogadott a korabeli baloldali irodalom. V olt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Any- nyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyer­mekük született. Ügy hívták, Gyurka. Jóféle gyermek volt Gyur­ka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel be­érte, s kézenközön felnőtt. Magához való ésszel is ren­delkezett. A dolgot nem sze­rette, igaz: de ezt Isten aka­rata szerint, az apjától örö­költe. Addig s addig, hogy legény lett belőle. Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik ház­tól ugyanis elküldték, a má­siknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasz­tották el. Valami vén székellyel talál­kozott egyszer. — Hó! — mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd. Az öreg megállt, s ráhu­nyorított : — Te ki vagy, hogy nekem úgy „hógatsz”? — Én álomfejtő. — Álomfejtő? No ügyelj, mert attól büdösödik a hal — mondta a székely. Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s tovább mentek. Ekkor egy úr jött, s Gyurka felbiztatta-: — Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg! — Eredj, s dolgozzál! — felelte az úr. Tamási Áron: Szerencsé Erre otthagyta ot is, s el­ment, lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig, s akkor valami kutyák fel­riasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban, s el­indult ismét. Elért egy faluba s, ahogy vánszorgott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami róvásos széken, módosán ül­dögél egy ember. — Nem kell magának egy szolga? — kérdezte Gyurka. — Gyere s állj bé! — mond­ta az ember. Megegyeztek, aztán jóllaktak s ittak rá. Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. 0 kiment, s egész nap döglődött a falu végin s este hazament — Mennyit szántottál? — kérdezte az ember. — Fel én az egészet — fe­lelte Gyurka. Így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda, s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje. Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket s ismét le akart fe­küdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgas­inába jól beléharapott a kutya. — Bolond vagy-é? — nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított. Erre felállott a legény s így szólt: — A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs. Azzal kirázta a tarisznyát, s a sza­lonnát odavetette a kutyának. — Isten maradjon veletek! — köszönt az ebédlő kutyának és a két ökörnek s ismét el­baktatott a világba. Bolygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A keze­it hátra tette tehát, mint a kitalálók s szépleptiben meg­indult egy óriás mezőn keresz­tül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, el­eresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélő­dött s várta, hogy a nagy ter­mészet mutassa meg, mitévő legyen. így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát ka­cagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta lé­tüket s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe nint a csutak. Nyomban érez­s Gyúr te, hogy a farka megnőtt s meg a lebernyegek is az ol­dalán. Úszni kezdett tehát s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak. — Ha én nem vagyok hal, akkor senki! — mondta ör­vendezve s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc s már seregestől kö­rülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték ,s .azután marni kezdték. — Hé, testvérek! — mond­ta Gyurka, de a szavával Sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet s menekült a part felé ahogy csak tudott. Ott szárazra ve­tette magát s talpra támasz­kodott. — Isten veletek! — köszönt a halaknak is, majd ismét hát­ratette a karjait, hogy kita­láljon valami egyebet, s meg­indult. Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Ak­kor újból lefeküdt s látni kezd­te az álmokat, egyiket a má­sik után. Valami hét eszten­dőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart s hát bajosan megy. Ki­nyitotta a két látóját s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a k a fű s úgy béfonta őt Is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet s moz­gatni kezdte az orrát s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan bak nyúl lett belőle, mint­ha aranyfűvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával s erre nyomban egy másik nyúl került vala- honnét melléje. Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember. — Gyere, fussunk! — szó­lott Gyurkának a másik. — Fusson más — mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tu­dott. ö pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott s kivetette a mel­lét is, mint aki legény a talpán. Megindult ismét s ment, mendegélt. Egyszer elérkezett egy gyö­nyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet, s egy tavaszt egy hely­ben s a nyár derekán éppen indulni akart útjára. Előretet­í te az egyik lábát és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott mesz- sze. Fiatal lehetett, mert gyor­san aprított s a fejét peckesen hordta. Gyurka érezte, hogy egy­szerre megfutamodik benne- a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes né­pet. S legalább ezt az égyet nem akarta elszalasztani. A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá s hát abban a perc­ben egy fecskemadár lett be­lőle. Felrepült s keringeni kez­dett a leány feje felett. — No, Gyurka, most csiri- kolj! — biztatta magát, s kez­dett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott Ott berzengetni kezdte a tol­lát s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simo­gatta. Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány s bétette a keb­lébe. — Helyben vagyok! — ör­vendezett Gyurka és rebes­getni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magá­nak. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takaró­nak a szerencsét és álmodoz­ni kezdett. Ma is ott álmodozik bizo­nyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott. NÖGRAD - 1977. szeptember 25., vasárnap 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom