Nógrád. 1977. szeptember (33. évfolyam. 205-230. szám)

1977-09-22 / 223. szám

/ Mi van a harkányi völgyben? Sárrjsonháza szlovák nemze­tiségű község. Lakóinak túl­nyomó többsége — a lakosság 99 százaléka — beszéli a szlo­vák nyelvet. A körzeti isko­lában tanítják is a gyereke­ket, a sámsonházi könyvtár állományúnak pedig az egy­negyede ezen a nyelven író­dott könyvekből áll. — Nagyon. sok szlovák nyelvű könyvdt kaptunk ajándékba különböző szervek­től, különösen a korábbi idő­szakokban — mondja Nagy Ferdinándné, a helyi posta- hivatal vezetője, aki melles­leg másfél évtizede vezeti a könyvtárat. — De az a ta­pasztalat, • hogy az emberek nem nagyon forgatják eze­ket az olvasnivalókat. Van egy kislány, Majercsik Irén­nek hívják, a szegedi tanár­képzőbe jár, ő szokott rend­szeresen kivinni szlovák köny­veket. Meg aztán néhány ál­talános iskolás gyerek, inkább képeskönyveket, meséket­— Mit gondol, el is olvas­nék? — Minden bizormyal, meri általában érdeklődni szoktam a könyvek tartalma iránt, és az elmesélésben nemigen vallanak szégyent. A felnőttek nem olvasnak az anyanyelvűkéin, pedig az állami és társadalmi szervek nem sajhálják az anyagi ál­dozatokat az olvasnivalóktól. — Otthon szlovákul beszé­lünk, a másodikos fiam is mindent megért — magya­rázza Pálik Pálné óvodai daj­ka. — De olvasni már csak magyarul szoktam. Mi más­képpen beszélünk szlovákul, mint a könyvekben, roppant nehéz megérteni. A valamivel több mint 400 lakost számláló kisközségben 75 a tévé-előfizető. A nagy országos napilapok és a me­gyei újság mellett Élet és tu­dományt, Autó-motort, Képes Újságot, Nők Lapját járatnak néhány példányszámban. az emberek. Irodalmi, művésze­ti jellegű folyóirat, hetilap nem jár senkinek. Megyénkben jó a szlovák televízió vételi lehetősége; műsorát vajon nézik-e a sám- sonháziak? Peró Teréz postai kézbesí­tő a legtöbb háznál megfor­dul, a falu aprajával-nagyjá- val mindennapos beszélő vi­szonyban áll. — Én, őszintén megmondva, nem hallom senkitől sem, hogy a szlovák televízió mű­sorát nézi — feleli a kérdés­re. Aztán, látva csodálkozáso­mat, hozzáteszi: — Hiába va­gyunk szlovákok, nem értjük jól a hivatalos, irodalmi nyel­vet­A Sámsonházán megkezdett beszélgetés a Nagybárkányi közös községi Tanácson foly­tatódik. Csekme Ibolya vb- titkár a legutóbbi tanácsülés vitájának tapasztalataira em­lékezik, azokra a megjegyzé­sekre és észrevételekre, ame­lyek éppen a szlovák anya­nyelvi kultúra jelenlegi hely­zetéről és gondjairól szóltak. — A szlovák nyelvű köny­vek olvasásának, illetve té­véadások nézésének a legna­gyobb akadálya pontosan a nyelvi nehézségekben kere­sendő. Egyszerűen nem értik meg teljesen, vagy máskép­pen szólva, annyira leköti a megértése a figyelmet, hogy inkább nem is élnek a lehe­tőségekkel. Tulajdonképpen ezért is kértük azt a szlovák szövetség jelenlevő képviselői­től, hogy olyan könyvekkel cseréljék ki a meglevőket, amelyeknek egyszerűbb, könnyebb a nyelvezete. Sámsonháza — egyébként ez jellemző az egész nagybór- kányi völgyre — művelődési szempontból túlságosan is mostoha helyzetben van. Mű­velődési házát csak más, ta­lálóbb kifejezés hijén nevez­hetjük annak. Állapota el­hanyagolt, nem lehet kellően fűteni, egyszóval egyáltalán nem otthonos, vendégcsalo­gató. S ebben egyetért min­denki, a lakók éppúgy, mint a tanácsi vezetők. — Mi a múltból — vonatkoz­tatom az egész körzetre — nem örököltünk semmiféle olyan épületet, ami közművelődési célokra, mai szinten alkalmas lenne. Rendkívül nehéz hely­zetben vagyunk, hiszen a munkához egyszerűen hiányoz­nak az objektív feltételek- Nagybárkánynak sincs meg­felelő intézménye. Mozi egye­dül Lucfalván van. A sám­sonházi kultúrházat alaposan fel kellene újítani, de nincs rá pénzünk, felújítási alapun­kat a nagybárkányi óvoda építése viszi el. Úgyhogy ge­nerál felújításra saját erőből 5—10 éven belül gondolni sem tudunk. Van azonban egy közelebbi megoldás, erről is szólt a ta­nácstitkár. A sámsonházi ré­gi tanácsháza épületét alakí­tanák át úgy, hogy különböző művelődési rendezvények, po­litikai, társadalmi ünnepek rendezésére alkalmas legyen. Másik — már most reális le­hetőség — a szlovák szövet­ség segítségével kialakított ifjúsági klubot céltudatosab­ban, tervszerűbben kihasznál­ni, azt a helyiséget, amely vi­szonylag ízléses és korszerű. Ehhez viszont a személyi fel­tételek hiányoznak. A körzet­ben — így Sámsonházán is — csak tiszteletdíjas népmű­velők tevékenykednek, ter­mészetes igyekezettel, de ez kevés a megnyugváshoz. Kel­lően nem tudják összefogni a szétszórt települések kulturá­lis életét, mozgósítani a zömé­ben kijáró dolgozókat. A gondok súlyosak, az eny­hítésükre tett kísérletek kez­detlegesek- A nagybárkányi völgy tehát mindenképpen fokozottabb külső segítségre szorul és minél sürgetőbben, mert minden késlekedés csak elmaradását növeli a megye, a járás más területeihez ké­pest Sulyok László Mai tévéajánlatunk Feledékeny olvasók Mary Smith New York*! könyvtárosnő egy negyedéven át listát .állított össze azok­ról a tárgyakról, amelyeket a visszahozott könyvek lapja! között talált. Az összeállítás igen változatos: egy szalonna­darab, 2 szardínia, 3 zsilett­penge, 3 előhívott film, 23 levél, 10 bankjegy, 7 posta- utalvány és egy válóperes bí­rósági ítélet szövege szerepel benne. 18.15: LÁNYOK, EGYEDÜL Sok nő, lány és asszony él munkásszálláson. A dokumen­tumfilm az ő életüket, gond­jaikat igyekszik feltérképezni. A szállásadók számára ez az otthon. Olyanok lesznek, amilyenné ez az otthon for­málja őket. De vajon otthon tud-e lenni a munkásszállás? Az itt lakók mindegyike vá­gyódik az igazi otthon után. Van aki ábrándokat sző és van, aki gyűjtöget. Lányarcok, asszonyportrék villannak fel. Egy harmincon felüli nő tizenegy éve a mun­kásszállás lakója. Útja messzi­ről vezetett: éjszakai lokálok látogatójából vált felelős be­osztású dolgozóvá: megérett,s változtatni is tudott sorsán. Szóba kerül természetesen a szerelem, a párválasztás is. Az okos szembenézés a problémá­kat ugyan nem oldja meg, de segít tisztán, világosan szám­ba venni őket. Fülöp János: FÜLEMÜLE (Kisregény) 33. Ami ebből értelmes: ki a tüzet a tetőre! Hátha meglát­ják valahonnétl Ahogy megint babrálok a tűzzel, elkap a köhögés. Ka­par a torkom. Meg is szédü­lök. Beszívtam a füstöt. Vagy úgy egyébként szív­tam be. Nem számít. Amíg a kéz mozog — jut eszemoe va­lami könyveim. Fura, hogy ebben a házban én mindig beszívok. Csak ép­pen most már nincs kutyaól, ahová betegyenek. Szegény Blöki, az is meg­fulladt. Hogy hallgatta a fü­tyülésemet. Csak akkor húzta az ínyét, ha lélegzetet vettem. Mikor volt ez? Évszáza­dokkal ezelőtt. Fáj, ha lélegzetet veszek. Lángra kap valami bútorda­rab, amit idehúztam, fellobog, hátra kell hőkölni tőle. Nem baj, ez most zászló. Kitűztük a vörös zászlót, mint a laktanyában az ünnep­napokon! Hülye vagyok. Zavaros a fejem. InAi kellene. — Iszik, öreg? Nem válaszol. Nézem a pa­lackot, lehet benne Két-há- rom deci. Jut még nekem! Kell, hogy igyák, különben végem. Fölmondom a szolgá­latot. Haha, mit csinál most az öreg — Parázs elvtárs! Ahogy én ismerem, nem káromkodik a stikli miatt, türelemre inti Törköly vörös fejét, „meg kell hallgatni a másik felet is”, mondja latinul, hallottam már tőle. Lehet, hogy kitüntetést ka­pok. Lehet, hogy bevágnak a sittkóra, hogy öregember le­szek, mire újra meglátom a napot. Ahogy kinézek a sötét víz­re, megint inog minden. Szé­dülök. De nem az ital, mert nagyon gyengének érzem ma­gam, s ha én Iszom, mindig teli vagyok erővel. Odakötöm az öreget a ké­ményhez. Ha le is dől a pad­lás, az megmarad. Magamat is odakötöm. Előbb azonban még rakok a tűzre. Az kell, hogy lássák! Föl nem gyújtok semmit, mert nincs mit. Pedig van az oltáshoz víz elég, nem? Köhögnöm kell. Ahogy eről­tetem, fáj a mellem meg a torkom. A füst. Biztosan a füst. Sebaj, ahol füst van, ott meleg Is van. A büdösre szok­ták mondani, de erre is jó. Mert nem lehet minden csupa jó s a legrosszabban is van valami, más, ami nem rossz. No lám, milyen nagy igaz­ság. Nagy tüzet csinálunk, öreg. Aztán meghúzzuk a hurkot derékban. Ha el Is alszunk, megtart. EPILÓGUS Kürt szava száll. Laktanyaépületek amfiteát­rumának közepén, mértani csoportozatokban, katonai egy­ség. Előttük, külön sorban_ tisz­tek, tiszthelyettesek, honvé­dek. A parancsnok kíséreté­ben egy'főtiszt halad végig előttük, fogadja tisztelgésüket, 4> NOGRAD - 1977. szeptember 22., csütörtök j Meddig tart Budapest a művészetben ? Budapest határát a térképen könnyű megta­lálni, az utakon is tábla jelzi érkeztünkkor, távoztunkkor egyaránt. Vonaton már nehe­zebb észlelni, mikor fut a sín még a főváros­ban, s mikor hagyjuk már el Budapestet. 'S a művészetben? Meddig tart Budapest a művészetben? Nemsokára megkezdődnek a Budapesti Mű­vészeti Hetek: elsősorban a zenei élet pezsdül meg, de valamennyi művészet minden meg­nyilatkozása magán viseli a feliratot: Bu­dapesti Művészeti Hetek. Ez jelzi — fémjelzi — a színházi bemutatókat és a filmpremiere- ket, ez kiállítások megnyitóját; a pávás jel­kép feltűnik a képernyőn is. Kétség nem fér hozzá, amikor a tévé részt vesz a Budapesti Művészeti Heteken, átlép a főváros határán, és egy-egy művészeti ese­mény nézőterére ülteti az ország valamennyi tévénézőjét. Legalábbis tiszteletjegyet kínál föl neki: ott lehet, jelen lehet, részt vehet azon, amit közvetítenek. Hát a többi? Az e főváros művészeti magánélete? Aligha az, s ne is legyen az! Előfordul már évek óta, hogy egy-egy vendégegyüttes, talán csak vendégszereplő, föllép másutt is, nemcsak Budapesten. Ritka-e az ilyesmi, vagy sem, ne­héz eldönteni, kivált, ha fejlődés részűjén emelkedik a gyakorisága a Budapesti Művé­szeti Hetek efféle, mondhatni, kihelyezett al­kalmainak. Mindenesetre gazdagítani kell a művészeti hetek kirándulásait, országjárását, példát adva ezzel voltaképpen a teljes mű­vészeti évadra is. A tévé, tisztesség ne essék, a teljes élményt jobbára csak akkor adhatja meg, há televíziós művet közvetít; a hang­versenyből például inkább ízelítőt adhat, s vele érdeklődést kelthet. Az igazi élményt itt az egyidejűség adhatja meg csupán, a jelen­lét. A színházban is; épp ezért kellene meg­lelni a módját, hogy rendszeresebb legyen ha­zai színházaink kölcsönös vendégszereplése. S ugyan van-e utazási iroda, amely színhá­zi és koncertkirándulásokat szervez, például a Budapesti Művészeti Hetek egy-egy esemé­nyére? A vonatok menetrendje aligha igazodhat a színházak és koncerttermek műsorrendjéhez. Ugyancsak műveltségszerető, s áldozatkész ember legyen, aki éjféltájt vagy hajnalban — előadás után — vonatra ül és hazabumlizik. Vagy Pesten alszik, szállodában? Legfeljebb, ha rokonnál. Vagyis kevesen lehetnek olya­nok, akik fölutaznak a fővárosba, hogy a Budapesti Művészeti Hetek vendégei legye­nek. De miért ne lehetne szervezni ilyen utazá­sokat? Veronába lehet utazni sok-sok ország­ból, Budapestre ne lehetne mondjuk Nógrád városaiból, sőt falvaiból is? Miért ne indulhatna színházi, zenei autóbusz, miért ne párosulhatna egy-egy előadás azzal a csillagtúrával, amely a szélrózsa különféle irányaiból hozná a résztvevőket, s előadás után vinné haza, autóbusszal? Eleinte talán kevesebben szánnák rá magu­kat az utazásra, aztán — főként, ha .ió szer­vezés, jó propaganda előzi meg — egyre töb­ben. Lassacskán megszűnne akkor, halványul­na legalább, a főváros határa a művészetben; hatása lenne Inkább, s egyszer csak örvend­hetnénk: Budapest művészeti élete valójában az egész országé. z. 1. , Fazekasfilm Karcagi beszélgetés Kis József Kössuth-díjas rendezővel — Miként szánta el magát, mikor döntötte el, hogy érde­mes filmet készíteni iff. F. Szabó Mihály karcagi fazekas­ról, a Népművészet Mesteré­ről, aki az utóbbi időben többször járt a nyugat-du­nántúli városokban, így például Győrben, Mosonma- gyaróvárott, és az ott előke­rült középkori cserépmarad­ványok elemzése nyomán ki­csit a nagykunsági kerámia megújítójának is számít? — Ifjú Szabó Mihályt elég régen ismerem, öt-hat évvel ezelőtt kezdeményezésemre filmsorozat indult „Hazánk, Magyarország” címmel. Ebbe a sorozatba néhány filmet készítettem, a többi között a „Folytatás”-t, ami azt mu­tatta meg, hogy népművésze­tünk nem halt ßi, nemcsak olyan hagyomány, amely holt tárgyként jelenik meg a mú­zeumok tárlóiban, hanem fia­talok és idősek kezében ma is él, s ugyanakkor ma is létrehoznak új, de a régi hagyományokat magukba egyesítő műveket. A Folyta­tás forgatása idején több íz­ben is találkoztam Szabó Mi­hállyal, és a fölvételek, ame­lyeket akkor készítettem, már bemutatkozásukat, aztán ki­tüntetést tűz a zubbonyokra. Egy kézfogás, egy-egy előírá­sos mondat: — A dolgozó né­pet szolgálom! Az utolsó — legalacsonyabb termetű — katona követke­zik: széles vállú, keményköté­sű fiú, bajuszt visel. Tiszteleg, jelent, megkapja a kitüntetést. A tábornok továbblép- A sor véget ért, s egy hang még­is jelent: — Füle Mihály, honvéd! Keskeny asztalka áll a sor végén, rajta egy katona fotója. Vékonyka gyerekarc, hegyes orr, csucsor! száj. A vonáso­kon a fényképeszkedés zavart ünnepélyessége. A képkereten fekete szalag­— Az árvízvédelem során tanúsított hősies magatartása közben megbetegedett és el­hunyt — hallík. A tábornok kis bársony tok­ban a fénykép elé, az asztal­kára helyezi a kitüntetést- és feszesen tiszteleg. — A dolgozó népet szolgálta — mondja a hang. Aztán vezényszavak harsan- nak. Megszólal a zenekar. Az egység díszmenetben vonul el a tisztek, a kitüntetettek és a halott bajtárs képe előtt. Lassan kiürül a tér. Két katona közeleg. Egyikük elviszi az asztalkát, másikuk — a szőke bajuszú — feleme­li a képet, s a kis bársonyto­kot. Egyedül van. Nézi a képet. — Nem ismertünk, Fülemü­le — mondja. VEGE megmutatták rendkívüli te­hetségét, szuggesztivitását, érdekes alkotói egyéniségét. Arca, alakja, művészete meg­maradt bennem. Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy ha valami olyan merül fel al­kotói pályáján, amit érdemes külön filmben is megmutat- 'ni, akkor újra filmet készítek róla. Nemrégiben Karcagon járva megismerkedtem az­zal, amit most csinál: hogyan támasztja föl a középkori fazekas művészetet, hogyan éleszti újjá a török korabeli, ma már azt lehet mondani, feledésbe merült motívumo­kat. Elhatároztam, hogy erről föltétlenül filmet csinálok újra. Ennek nagy elvi jelen­tőséget is tulajdonítok. Sokan azt mondják: ma már nincs népművészet, iparművészet van, a népművészet valami egészen más, tulajdonképpen a régi életformával együtt megszűnt. Meggyőződésem, hogy van népművészet. Ifj. Szabó Mihály véleményem szerint népművész, hiszen egész pályája, a környezet, amely körülveszi, az indulá­sa, ahogy apjától, F. Szabó Mihálytól, Kántor Sándortól, a régi népművészet folytatói­tól és alakjaitól tanult, az a mód, ahogy benne él abban a falusi környezetben Karca­gon, mindez a régi népmű­vészetre jellemző. Dé amiben különbözik ettől, az a meg­változott társadalmi viszo­nyokból ered, amit -művészete nagyon is híven kifejez. Hi­szen száz évvél ezelőtt benn­maradt és megragadt volna Karcagon. Nem szerezhetett volna kitekintést az egész országra, nem merült volna él olyan mélyen a tudományos kutatásban, nem talált vol­na annyi inspirátort külön, böző tudósok és régészek kö­zött, amennyit talált. Ami gyökeresen új művészetében, kétségtelenül az övé, de ugyanakkor benne van az a rengeteg gondolat is, amit a különböző régészektől, mu­zeológusoktól, művészektől kapott. Vagyis egész társadal­munk benne van abban, hogy ide juthatott. Ezzel több ö, mint egy régi népművész, de ezzel együtt is népművész, csak egy új társadalom, egy új környezet népművésze. — Amit Ön mond, azt Illyés Gyula úgy fogalmazza, hogy a haladó múlt... Tehát, hogy a folklór előretör, megújul, fölfrissül, de esztétikai, er­kölcsi értékekben őrzi a régi évszázadok kimunkált ha­gyományait. A film forgatása közben — éppen e kettősség­ből adódóan — milyen prob­lémák vetődtek föl? — Mindenképpen előtérbe kell állítani az újat, amit ifj. Szabó Mihály az elmúlt két-három évben alkotott Ezt egy olyan fazekas hozta létre, aki ízig-vérig fazekas, aki az anyag kibányászásától kezdve minden műveletet sa­ját maga csinál. Ezenkívül nagyon fontosnak tartom a tudatosságot ábrázolni, azt az elmélyültséget és érzelmi te­lítettséget, ahogyan dolgozik- Ehhez természetesen meg kell találni a formát, ami min­denképpen eltér az eddigi fa. zekasokról szóló filmektől. A forgatókönyvet egy ilyen tí­pusú filmnél végig tökélete­síteni, változtatni és fejlesz­teni kell, mert új és új moz- zanatok gazdagítják. Az is megérett bennem, most a felvételek során, hogy pon­tosabban kell az egészet fel­építeni, hogyan váltsák egy­mást a konstrukcióban a ké­pi és zenei elemek, és azok a párbeszédek, melyeket Szabó Mihállyal folytatok. Mert műyészete tudatosságát kizá­rólag képi eszközökkel nem tudom érzékeltetni. Ehhez a szavai is kellenek, ugyanis így abszolút világosan meg­fogalmazódik esztétikája. Ha róla teljes képet akarok adni, amennyire ez egy nem egé­szen húszperces filmben le­hetséges, de véleményem sze­rint lehetséges, akkor mind­ezt rendkívül jól megkonstru­ált és zárt formában, de adnom kell. — Befejezésül még egy ké­zenfekvő kérdés: mikorra ké­szül cl a film? — A film még az ősszel mindenképpen elkészül. Ze­néjét a Muzsikás együttes adja, tekintettel arra, hogy művészi törekvéseik a nép­zene terén nagyon rokonok ifj. Szabó Mihály törekvései­vel. Meggyőződésem, hogy jó ^ zenét komponálnak a filmhez, amennyiben itt kom­pozícióról szó lehet; nyilván elsősorban népi motívumok­ból, vagy eredeti népdalok­ból, zenei elemekből állítják össze. Pálrétl Ágoston Fiimankót Naggbátonghan A Nógrád megyei munkás- filmnapok keretében Nagy- bátonyban, a Bányász Műve­lődési Házban pénteken mu­tatják be — az országos be­mutatót megelőzve — Bacsó Péter legújabb társadalmi in­díttatású filmjét, a Riasztó­lövést. Ebből az alkalomból a Nógrád megyei Moziüzemi Vállalat alkotó-művész talál kozót' szervez, melyen Zsom bolyai János operatőr vés részt, akinek Kenguru cím filmjét korábban nagy siker rel játszották filmszínháza ink. A művész-közönség ta lálkozót Korill Ferenc, Szakszervezetek Nógrád me gyei Tanácsának munkatárs: vezeti.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom