Nógrád. 1977. augusztus (33. évfolyam. 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
\ m M , r -m 7^ U Lóránt János: Kubai emlék Simonffy András: 4 VILÁGNAGY ZSÍROS Csanády János: NHÁR. ŐSZ VÁLTVA KÁROMKODIK Nyár, ősz váltva káromkodik (gyermekkoromban faluszerte), lecsap a nap a déli légtömegre, áttüzesíti, mint nagyítóüveget, Északról a sark szele süvít be, felhőt párol földünk fölé, káromkodva löki jéggolyóit aszfaltra, ablaküvegre; oly jó ez, oly jó ez a váltás, mint mikor vihar vesződött velünk a fulladozó nyári tarlón, kaszával, klottgatyában mikor a nagy időt figyeltem', borúlátót vártam, hetes esőt, nagy paraszt fénnyel párás szememben; most is úgy figyelem az időt, ős-várakozással szívemben: nap-tűz után harmat az erdőn} a kerti bokron súlyos esőcseppek] vágyom, akácról hulljanak nyakamba] amit a párolgó föld kicsepegtet. So<5s Zoltán: Téglásy Imre: HONFOGLALÁS Fektetem~~"fájón tenyerem a földre, ím érzem: a fű remeg. Búvok — vadember — rács mögül kitörve, ruhám lesz tán a rengeteg S el is fogad, mert ringatózva dajkál én jó anyám a lösz, a domb. Elnyúlok hanyatt, akárcsak Árpád, embertelen hont foglalok. Kígyófű dong, mint sok doromb, én munkás népem ott dong, s ha rámtekint apám a Nap, arany leplébe öltözük. Ha hfv a mély; ■ egy rög szaval,' bordás barázdák mellkasán a porrá vált sereg, csak hallgatok, mert nem nesz esrt agyagba visszavágyó, törött cserép fakul csak az omló fal tövében, s amit mond már nem értem. Kfgyóftivön Ttlásan virágok papjai zizegve prezsbitélnek, s édes porok borától 1 ©részegedve szállnak kaptárak távolába heréiket i TÍZÉVES KOROMBAN Isten akartam lenni. Persze, majd ha megnövök. Jó lett volna mindenhatni. Titokban madarakat gyúrtam az udvar sarából, de madaraim nem szálltak fel. Még nem voltak egészen jó madarak. Akkoriban gyúrta anyám — az én gyermeki fantáziámban — a világnagy kenyeret. — Mert aszály lesz — mondta apám. — Szűk esztendő. Akkor hallottam először ezt a szót: aszály. ízlelgettem: aszály. ASZÁLY. A száj. Tetszett, mert beleborzongtam. Töboet jelentett, mint a szárazság cserepes patakmedrei, a forróság mozdulatlan tömbjei, a hőség lógó nyelvű kutyája, a kánikula zúzott színei. Aszály. Fehér sivatagban porladó csontokat látok azóta is, /ha kimondom. Vagy leírom. Sovány gebét is látok, csüggedten lógatja a fejét, döglődik. Nagyon szomorú a szerbe. Nem messze tőle csontszínű kecske karóhoz kötve, kilátszanak a bordái. Ez az aszály. Apám szerzett lisztet, 6 tudja, honnan. — Ezt aztán be kell osztanunk — mondta. Akkor ötlötte ki anyám: — Egyetlen nagy kenyeret sütök belőle, azt aztán ehetjüK egész évben. — Meg is sütötte a világnagy kenyeret, dagasztotta három hétig, kelesztette kettőig, mire meg dagadt, a széle elért a kiserdőig. Két talicska élesztőt tett bele. Három napig sütöttük, akkorára szépen megbámult a héja. Egy kicsit mi magúnk is megijedtünk, mekkora lett ez a kenyér. Apám felmászott rá létrával, hát a késvágas árka majdnem olyan szélesre sült, mint a Tisza. — Na — mondta apám —, ebbe elférne még a Parlament is. Csak a kupolagomb ütné át a héját. Pedig a Parlamentről már én is tudtam, hogy nagyon nagy épület. — Ezt aztán ehetjük egész évben — mosolygott anyám. Nagyon büszíke volt a világnagy kenyerére/ Lehetett is. Hanem sehogyan sem tudtuk kiokoskodm, hogyan is szegjük meg ezt a ménkő nagy kenyeret Zafir is alig volt már 1« bflriflntoan. igen vékonyan kellett kenni a bolti kenyérre is, hát még egy akkora szeletre, mint a Hősök tere, vagy a Nagyrét! Arról nem is beszélve, hogy én akkoriban három ilyen karéjjal is meg tudtam enni eg« ültő helyben. Körülbelül oda, ahol Árpád vezér lovasszobra áll, egy kis porpaprika is jutott. Ügy volt jó a zsíros kenyér, kevés sóval, paprikával. Nagyapám meg a serclijét szerette a kenyérnek, azt majszolgatta a legszívesebben. Na, most aztán volt neki serclije! Be sem fért vele a kis kuckójába, csak két nap múlva, amikor a felét mar megette. Már lehullott az első hó, mire az egészet sikerült elrá- gicsálnia. Igen kis étkű volt ugyanis. A zsíradagjáról is lemondott a javunkra. —Neked kell nőnöd — mondta. — Nekem már nincs szükségem rá. — Hallgatag volt amúgy. Mindenszentek tájékán anyám, szegény, elúnta vágni a nagy szeleteket. Ha reggel ötkor elkezdte, lett dél mire végzett négy—öt karéjjal. És hol volt még akkor a mosás, főzés, takarítás! Alaposan bele is fáradt a kenyérvágásba, mondhatnám, hogy sehogyan sem volt az praktikus. AKKOR TÁLALTUK KI — persze az ötlet apámé volt—. hogy beleesszük magunkat a világnagy kenyérbe. Először mindannyian egy helyen tépkedtük a kenyér belét, belemártogattuk a zsírba, megsóz-, tűk, jóllaktunk nagyon. Meg is híztam egy kicsit, nem gondoltam többé borzongva a csontszínű kecskére. Mindany- niyian a kenyér belét szerettük. Csak nagyapám majszol - gáttá oldalt, a kenyér héját. Nem lehetett lebeszélni róla. Két hét sem telt el, s már annyira beettük magunkat, hogy eltűntünk a kenyérben. — Szegények vagyunk, de jól élünk — mondogatta apám. Jó, hogy eszembe jutott ez a világnagy kenyér-dolog. — Az én ötletem volt — sértődött meg anyám. — Én gyúrtam, én dagasztottam, én sütöttem, én szereztem hozzá két talicska élesztőt. Ezen aztán elvitatkozgattak. Amúgy nem volt harag közöttük. Sőt, gyakran tréfálkoztunk te.’ Kitűnően lehetett bújócskát játszani, a kenyérgalacsinokból pedig szobrokat, játékokat gyúrtunk. De történt egyszer, hogy apám komolyan megharagudott valamiért, olyannyira, hogy külön. járatot kezdeti kienni magának. Nem telt bele két nap, s eltűnt a szemünk elől. — Majd visszaeszi magát — nyugtatott meg anyám. — Mindig ilyen volt. — Később csakugyan visszatért, de alighogy kibékültek, eltűnt, megint. Mert nagy étkű voltam, én is külön járatokat etttem ki magamnak, anyám messze elmaradt mögöttiem a magakis alagútjával. Nagyapám meg valahol, kint a széleken, ő már csak a héját szerette. De az igazság az, hogy egy kicsit úntam már a dolgot. Akarom mondani, nagyon úntam. Mintha sohasem akarna vége lenni ennek a világnagy zsíros kenyérnek. Már szikkadt is volt, egyre nehezebben lehetett előre hatolni benne. Lett tavasz, mire elérkeztem a kenyér túlsó végére. Kirágtam magam: sehol senki. A táj is különös volt. idegen. Sohasem jártam még ott. Csenevész fákat láttam, az egyikhez egy csontszínű kecske volt kikötve. Később észrevettem a szomorú szemű gebét is, fogatlan ínyével tépdeste a fakósárga homok csenevész füveit. Ügy egy hónap múlva, előkerült apám. Nem szólt, le- roggyant mellém fáradtan. Anyám az én váj atomban bukkant fel. Megöregedett, Szemüveg ült az orrán, idegen lett az arca. Nagyapám eltűnt örökre. — Most valami mást akarok enni — mondtam. — ÖRÜLJ NEKI, HOGY EZ VAN — intett anyám. Már nem éreztem meggyőzőnek a szavait — Senkinek sincs ekkora kenyere a környéken; igazán hálásak lehetünk a sorsnak. Még a következő télen is kitart. Pihenünk egy kicsit, és szépen visszaesszük magunkat. így is tettünk, mert csak! ezt tehettük. Akkoriban már sejtettem; hogy nem leszek én isten, Ha nagyra növök, akkor sem. SZERELMES MONDÓKA őrizem a parazsat, őrizem a parazsat, Parázs őriz engem; csonttá fagyott lobogók csend-iszonyata alatt melenget hitemben. Ha kell, izzít: láng vagyok, perzsel, izzít: láng vagyok, holnap tornyos máglya; Vaskatám, csepp asszonyom, Parazsam szikrát kapott titkos boldogsága! NVOLCAN AZASZTALNÁL ■a Ódkor etjbn a* egén heti fáradságot mer szolgáló vasárnap, nyolcán ülnek a családi asztalhoz. Egy szék az évek múlásától elnehezült családfő mellett mindaddig üresen marad, amíg minden, ami az ebédet jelenti, nem kerül az asztalra. A vasárnapi eledelt senki, csak az édesanya tudja igazán, szeretettel az asztalra tenni. Egy finom mosoly az arcán, amikor az unokák türelmetlenségét csitítja. Lányaira vetett tekintete oktató, simogató, amikor elsőnek a családfő tányérját tölti. Csak akkor foglalja el helyét, amikor a tányérban már mindenki előtt párolog az étel. Nincs a világon ízletesebb ennél, ’.lata betölti a konyhát. Vajfino- man omlik a zöldség, átlátszó aranyszínű a leves, finoman ropog a pirosra sült hús, frissítő ízt nyújt a sütemény, aztán a gyümölcs és végül a fekete. Ebédel a család, aztán a? asztal körül ülők mozgása lelassul, csak a szemük fényében villan az edésanya iránti szeretet. Ö pedig boldogsággal nézi családját, amely egy mély sóhajban fakad fel belőle. Talán nem is bírná a hétközök mindennapi nehezét, h- ezek az ünnepek nem lennének. Mindent maga végez el. A kiskertben a zöldség megtermesztését, a bevásárlást, tűzhely mellett ízessé téve a nyerset, a feltálalást, az asztal letakarítását, mert nyugtatja idegrendszerét a körülötte kavargó zsongás. Megszépül ebben az otthoni szeretetben. Finom színbe fordul az arcbőre, megélénkül a szeme, mozgása felfrissül, hajában az ősz, mint fény villan. Néhány esztendővel korábban egy párttaggyűlésen, amikor koszorúba fogták, volt hasonló az arca, mint odahaza. Biztató a tekintete, nyugalmat árasztó a hangja, pedig vihart kavaró esemény dúlta fel a taggyűlés rendjét Egy ember vádolta a vezetőket azzal, hogy nem segítik tanulási szándékában. Aztán felgyülemlett indulattal a párttitkár felé fordult: — Vádolom a párttitkárnőt, Bogyó Sándornét is, mert nem engem pártol... A terem levegője mintha megfeszült volna. A vádoló ember melle lüktetett izgalmában. Bogyóné felállt, nem volt arcán harag, de tekintete kemény lett, mint amikor a családban kerekedett vihart lecsendesíteni kényszerül az édesanya. Nem vádat vádra sorolt, hanem emlékeztetett az igazságra. A vádoló ember szertelenségére a munkában, a magánéletben, a gyárban tett kártevéseire és a tények felsorolása után, nyílt tekintettel az emberre nézve megkérdezte : — Tud-e változtatni a magatartásán? Ha igen, akkor mi, a párttagok maga mögé állunk ... Azóta elmúlt néhány esztendő. Az illető is elhagyta a balassagyarmati porcelán- gyárat, rádöbbenve az igazságtalanságára. Bogyó Sándorné feledve a történetet, végzi a maga dolgát párttitkárként az alapszervezet élén, társadalmi tevékenységben a mindennapi termelőmunkája mellett. Számolgatta a munkában eltöltött éveket. Negyedszázadnál is több már, amikor a Sivítón letelepült betongyárba fiatal, törékeny leányként felvették dolgozni. Faluról, a nógrád- megyeri dombok közül érkezett a városba. Itt, a gyárban találkozott férjével, aki már akkor is ott dolgozott. Elmerengett a múlton, amely most villanásnyinak tűnt számára. Mintha életre kelnének a gondolatai, elmerengve, puhán suttogta a szavakat: — Pedig ez már régen volt. Magunk építettük fel a családi házunkat. Szerény, de nekünk a legszebb. Lányaink családot alapítottak — arca ellágyult — és már ott élnek közöttünk az unokák ... Felriadt merengéséből, amikor a gyár kapuján bedübör- gött egy hangos jármű. Valaki kiabált, hogy lassabban haladjon, ne verjen port. A gyár udvara egy kicsit rendezetlen. Vadul nő rajta a paraj, sínylődik a valamikor park lehetett zöldövezet, beteges benne a rózsa. Már több ízben választották Bogyó Sándornét párttitkárnak és bízták meg az alapszervezet vezetésével, a félezer ember munkájának segítésével. így lett, mint odahaza családjának, a gyárban is gondoskodója az embereknek. Széttárta a karját, tenyere nyitottan feltárult. Ujjal tompák, a húspárnákon megkeményedett a bőr. Feltekintett: — A hétköznapok nem ünnepnapok ... Ilyenkor látni arcán a napi gondok terhét. Homlokát ráncok redőzik, szája szélén keményekké válnak a vonások, amelyek egyenes akaratát tükrözik. Ebben az akaratban pedig a legfontosabb; ami kötelessége a gyárnak, azt teljesítse. Csak suttogta, de így is határozottan: — Ebből élünk ... *" A félezer ember közül vannak, akik neheztelnek rá. Volt egy ügye, amit neki keltett letérni, mert n hatáskörébe tartozott, párttagról lévén szó. Egy asszony ügye, akinek az íróasztal mellől, mert ott haszontalan munkát végzett, ha termelőmunkába kellett mennie, amit ő, a párttitkár kényszerült megmondani. Neheztel rá az az asz- szony, de lehet, legbelül érzi az igazságot, hiszen milyen sok más botrányt is kevert, mert ráérő idővel rendelkezett. Nehéz ezekre az intézkedésekre gondolni is. Ezt árulja el arcának keserű vonása. Eszébe villant a döntés előtti vajúdás, az álmatlan éjszakák. Felsóhajtott, szabadulva a keserű emlékektől: — A népszerűtlent is vállalni kell az igazságért... És most, ezekben a napokban ismét hadakozik, de most a felsőbbséggel, a dolgozók igazáért. A brigádba tömörült emberek hitének megőrzéséért, a gyári feladatok megvalósításának biztonságáért. A fővárosban működő anyavállalat ügyvezetői még a tavasszal elvették tőlük a Kiváló Brigád cím viseléséhez való jogukat. Kemény a tekintete, arca pirosra gyűlik, keze összeszorul és megcsikor- dul alatta a szék. — Nem adták meg, pedig minket illet, mindent ami erre feljogosít, teljesítette a brigád. Meg kell kapjuk ... ilyen határozott, kemény \ akaratú ember Bogyó Sándorné, a párttitkár, amikor a dolgozók igazságát ismerve indul, hogy érvényt szerezzen annak. Vitatkozik "a szakszervezettől a vezérigazgatóig. Bizonyít, miközben a munkapad mellett megtorpanás nélkül folyik a termelés, amely jelenleg is jóval a terv felett áll. Vasárnap majd megpihen, amikor nyolcán az asztal körül leülnek az ünnepi edédhez, amely most még ünnepibb. Bobál Gyula NÓGRÁD - 1977. augusztus 20., szombat
