Nógrád. 1977. július (33. évfolyam. 153-179. szám)

1977-07-10 / 161. szám

75 éve született Nicolas Guillén 1902. július 10-én született Nicolas Guillén Lenin- békedíjas kubai költő. Szabadságszerető családban szü­letett, nagyapja és apja egyaránt részt vett a spanyol gyarmatosítók elleni harcban: apja az 1917-es felkelés­ben esett el. Guillén is egyre tudatosabban bekapcso­lódott a politikai küzdelmekbe, az amerikai újgyarma­tosítók elleni harcba. Tudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban. Guillén a kubai nemzeti költészet egyik legnagyobb, világszerte ismert alkotója. Verseiben szerves egységbe forr az európai (spanyol) költészet hagyománya és az élő néger népdal ritmusa: ..mélyebben akartam meg­merülni a néger szó forrásaiban, nemcsak tartalmilag hanem formailag is; a kubai nemzeti jelleget akartam kifejezni a költői képalkotás eszközeivel, beoltani a ré­gi spanyol románcba a szón (kubai néptánc) melódiáját, melyeket a nép Kuba utcáin énekel” — írja önvallo­másában. Költészete — Latin-Amerikában hagyományt teremtő módon — magas művészi szintre emeli az afro­kubai népköltészetet. Képünkön: Nicolas Guillén portréja. Nicolas Guillén: Gerle röpül át dallal a légen: — Hopszasza, néger, nap süt az égen! Nincsen az ágyban senki se régen! Vadkacsa, kígyó, krokodil ébren. Még a bogár sem álmos a réten. Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen! Férfi jön és nő, Hazatér a Guernica? ’ h. feaazkf&ldl Guernica magá­nak követeli Picasso világhírű festményét, amely a város ne­vét viseli, s amely az 1937. ápri­lis 2«-i borzalmas német bombá­zás emlékét örökíti meg. A vá­ros vezetősége számos aláírás­sal ellátott levélben kérte a fes­tő özvegyét; engedje át a város­nak a jelenleg New Yorkban kiállított Guernicát. Picasso életében határozottan megtiltot­ta, hogy a festményt kiállítsák Spanyolországba mindaddig amíg a demokratikus szabadság- jogokat vissza nem állítják ha­zájában A város vezetősége Picasso festményén kívül ki akarja állí­tani a múzeumban mindazokat a dokumentumokat és művésze­ti alkotásokat, amelyeket a né­met légierő támadására vonat­koznak. kis négerek ébresztésére testszínük ében. fekete népem. szél fut a széllel, kelj fel, a nap már nap süt az égen. izzik az égen. Nyűgnek az álom Fürdesd meg arcod nincs ma e népen, lángja hevében. senki sem alszik Tűzre uraddal! messzi vidéken. Dobd bele, égjen! Árad az utca Nincsen az ágyban mind feketében. senki se régen... Kakaó, kókusz, Kakaó, kókusz, korom a kékben, korom a kékben, hopszasza néger, hopszasza, néger, nap süt az égen. nap süt az égen! Szilva, szurokszín, (Gáspár Endre fordítása) A f o r i 'ö E N A bölcsessegfogát csak ak­A ketrec legszebb ékes­kor csikorgatja az ember —, sége — az üresség. amikor az mar kihullóban A. David, van. francia humorista Olasz fogászok tréfája. ★ ★ Minden jól alakulna, ha a Senki sem hazudik csupán dolgok megismételhető!: len­azért, mert nem ismeri az nének. igazságot. Goethe Rudi Mill, it osztrák filozófus. Saját kutyája számára min­★ den ember Napóleon. Ezért A nyulacska pozitív jellem­is szeretjük olyan nagyon a zést kapott: „Ehető”. kutyákat. Farkashumor Huxley ★ A szava sima —, de a stí­A házasságban a legrosz­lusa göröngyös. rossz dolog az anyós után a Két Író véleménye, feleség. egy harmadikról. Jacques Tati Bordáék váJása elnémultak a tá­h ír leien vol zuhogó fej. szék. — Fé] öt — gondolta Borda Miklós, s mellényzsebéből elő­húzta özönvíz előtti lapos órá­ját, s mint aki ellenőrzést vé­gez megállapította, hogy az erdészek ma végigdolgozták a műszakot. — Viszlát elnök elvtárs! Ugye, ma már nincs szüksége semmire? — csiripelt be Gizi­ké, fogai kifehérlettek málna- színű ajkai közül. — Nincs. Az égvilágon sem­mire — hangzott a szükresza- bott felelet, s a titkárnő ki tudja miért, de duzzogó orral húzta be maga mögött a sze­gecsekkel kivert vastagfalú ajtót. — A lányt minek kellett elengedned? — toppant be pi­rosra gyulladt füllel Bordáné. — Pontosan a hó végi zárás előtt teszel hivatalt a termelő- szövetkezetből. — replikázott az asszony, s belesüppedt a bőrfotelbe. Tekintetét, amely­ből férfi még olvasni nem tu­dott, várakozóan az elnökre szegezte. Borda nem volt fe­csegő kedvében, íróasztala fö­lé görnyedt, a papírdomb al­ján kotorászott türelmetlenül. Feleségét azonban keményebb anyagból gyúrták, mintsem ilyen könnyedén hagyta volna magát. — Megkukultál? — Megint kevés a tej — je­gyezte meg az elnök a kimu­tatásokkal szöszmötölve, s hátrasimította cigányos haját. — Megmondtam, hogy za­vard el a főállattenyésztőt, a tehén, s a bika között se tud különbséget tenni. Amikor meg józan, állandóan a fel­ügyelőségre szaladgál. Még a végén bajt hoz a nyakunkra. — Fertályesztendeje te szú- tyongattál, hogy őt bízzam meg. — Én is tévedhetek egyszer — védekezett a szabadszájú asszony, akiről a falubeliek különös történeteket meséltek. Bordát másfél évtizede vá­lasztották elnöknek. A köz­gyűlést követően felesége va­csorát rendezett, már napok­kal a jeles esemény élőtt meghívta a falu számításba jövő polgárait a hóbortos is­kolaigazgatótól a gyenge lá­tású patikusig. Parádés lagzi kerekedett akkor, nem est­ebéd. Az aranysárga lében fél csirkék mártóztak, boglyá- nyl töltöttkáposzták kerültek a rózsás cseréptányérokra, a ropogósra sült kacsa bőre ki- persent, sercegett alatta a zsír, pukkantak a pezsgők, mint lőporos hordók vidám robbanásai kihallatszottak az udvarra. Éjfélig húzódott a diskurálás, s a pityókás fér­fiak nem győztek csupa kéd­C. egy fenékdeszkát cibált partra. A... Bona százéves ka­bátját. Bona, amikor meglát­ta a kabátot, sírva fakadt. Sírása később őrjöngéssé fo­kozódott, feküdt a füvön, or­dítva C... (Cinna) mellemre bújt bőgve, miután azt a ro­hadt fenékdeszkát óvatos ká­romkodással egy fatörzshöz csaptam. Andris akkor már pörögve, forogva úszott lefe­lé, hogy aztán valamelyik parti falu halásza észrevegye a hajózó sávban. C... szép és ijedt volt, mint a kölyöklá- nyok. A... is, B... Is. A borulás után köröttünk forgó dolgoknak sem volt je­lentősége. A lányoknak, papu­csoknak, táskáknak, táskács- káknak, evezőknek, apróbb és nagyobb deszkáknak, az ólom­téglának, — éreztem elhúzni combom mellett, amint egyet­len lendülettel meglódult a fenék felé. Egy pillanatra mintha a csónakkal is talál­koztam volna, mintha érintet­te volna térdemet az orr. De hogy megütött, gondolkodás nélkül elhúztam egy karcsa- pásnyira, többé nem találkoz­tam vele. Ennek sem volt sze­repe. A sörnek, rumnak sem volt szerepe. Annak a pofának sem, aki felajánlotta, hogy ladikkal átvisz bennünket. A szégyenkezésemnek sem, mellyel a rendőrtisztnek me­séltem, hogy Andris vastag kötött pulóvere elsőre kicsú­szott a kezemből, ő azonnal elmerült, úgy buktam utána, a levegővételről is megfeled­kezve. # Ma már úgy látom, az ügy­védeinknek sem volt a vilá­gon semmi szerepe. Nem úgy, mint akkor rögtön, az éjsza­kát követő második napon — első dolgom volt elmesélni fő­nökömnek, aki úgymond: Já­noskám, ne félj semmit, én mindent elintézek. Szoros, majdnem baráti szálak fűznek bennünket az ügyvédi mun­kaközösséghez, majd ők rend­be teszik a szénádat. Koszi, főnök, mondtam, mintha egy bármiféle bíróság nagyobb büntetést kiszabhatna annál, amit a baleset maga mért. Ha pingpongasztalt láttam vala­hol, az a sötétedés miatt fél­beszakadt harmadik szett ju­tott eszembe, melyet másnap kellett volna befejeznünk. Hogy mit hoz a víz látványa, mit a gyászjelentéseké... Andris ki-kifordulva átka­rolta nyakamat, újra meg újra lenyomott a víz alá. Ilyenkor belekapaszkodva húztam vissza magam. Egy ideig úgy fuldokolhattunk ott, mint a mérleghinta, hol ö föl. hol én. Ha a levegővétel mellett volt egy másodpercem, üvöltöt­tem Bonának. Nyeltem, üvöltöttem. Megint nyeltem, megint üvöltöttem. És itt egy zavaros, szürke perc: Bona átvette Andrist, öklődve sod­ródtam tovább, gyomrom ki­lökte a keserűvé taknyoso- dott néhány korsó sört, zava­ros vizet. Eltelik a perc: fekszem ha­nyatt, néha evezek a kezem­mel, egy villanás — szemben a parton tábortűz, körülötte harsányan éneklő fiúk, lá­nyok. Élek! Még egy perc: úszom már, nadrágom bő szárát felhúzom combomig, néhány karcsapást kibír, akkor megismétlem. Né­ha akár valami hullámzás, el­sodródik az A csitári hegyek alatt régen leesett a hó ré­szeg cifrázással nyújtott dal­lama. Nézem a tüzet: olyan egyszerű lehet ott minden. Is­tenem, hát olyan egyszerű le­het ott minden... A harmadik perc, vagy a tizedik, harmincadik: Bona kiabál. Sorolja a neveket. Ötöt a hatból. Szemérmetlen­ségnek tűnik a hideg vízben, hogy kimondja: biztosra ki­mondja: öten vagyunk, gye­rekek! Közel a parthoz le- állnék végre, fáradt, zsibbadt mindenem. Megránt a sodrás. Még tíz perc. Csak nyugodtan, János. Csak nyugodtan. Hi­deg fejjel forgat a víz. Szám­ba, orromba nem kerülhet már. Nem látszik, a lányok hon­nan kiabálnak. Sötét éjsza­ka van. Valahol a fák, keríté­sek közt lehetnek. Elkapok egy belógó fűzágat, elszakad, visz a víz tovább. Előre is figyelni kell, félek, felakadok valami tuskóra. eltalálok egy fatörzset. Kint a víz a parton, a kertekben. Az árban küzd­het most Bona is. ő később indult, de a sziget mögül biz­tos kiért már. Bona, szegény. Szegény Bona. Aki a légynek sem tud ártani. Ezt remekül megcsináltuk. Ne tegyünk két fordulót, egyszerre is át tu­dunk menni, mondtam. Nyol­cán is ültünk már ebben a kenuban. Andris hogy remeg­hetett, Istenem! Hogy remeg­hetett míg az első két hullá­mon átvergődtünk... És az anyja. Amikor beál­lítottam a sárga szatyorral, benne Andris holmija. Min­den, amit a sátorban össze tudtunk szedni. Álltam a lép­cső legalján... — Nanááá — böki oldalba Gyopár a komp korlátjára könyöklő, vízbe meredő Já­nost. Furcsán elnyújtva mond­ja, János mindig elmosolyo­dik hallatán. Most is. A hang­súly és a mosoly hozzátarto­zik házasságukhoz, mint dél­hez a harangszó. R ánéz. Csukott, bocsá­natkérő mosoly. Fejét mellére húzza, meg­csókolja homlokát. Gyopár pocakja, ami miatt már nem tudja begombolni kabátját, hasáhpz nyomódik. Végignéz messze a vízen. Hajó közeledik. A révészek mutogatnak, rendezkednek. Túlparton a házak közül barnára öregedett kupola emelkedik. Föntebb páros to­rony. A parton végig nagy, csupasz fák. Ocsay Nagy Zoltán veset kívánni a gazdaság fris­sen választott elnökének, meg derék asszonyának, aki ki­lencven kilójával rafinériájá­val, s felvágott nyelvével amúgy is tiszteletet parancsolt maga körül. A tanácselnök él- celődve meg is jegyezte: „Könnyű lesz neked Miki, mert ilyen asszony a segítőd!” Bordáné erre felkapta a tejét, s attól kezdve hagyta a kony­hát, a teríték gyűjtögetését, ott trónolt az asztalfőn, min- ha a tagok neki szavaztak volna bizalmat, nem a ház urának. Az első perctől bekapcsoló­dott a gazdaság irányításába. Eleinte azt hitték az irodisták, hogy otthon sok a baj, s ezért sündörög állandóan a köz­pontban, de amikor vezetőségi ülésen, — mert a mák kima­radt a vetéstervből — felpat­tant, mint akit bolha csípett, az öreg juhász ráförmedt. — Férfit tettünk mi elnök­nek, nem fehérnépet! Bordáné összecsippentette szeme szegletében fenyegető lángok gyúltak. — Maga a nyájjal törődne inkább, mert a paklincsok italoznak a jószágok véréből vetette le az ékesszólás színes cafrangjait. Ajka eltorzult a gúnytól, felemelkedett helyé­ről. s a méltóság glóriájával feje felett távozott a terem­ből. A vezetőség tagjai egy­másra néztek, mi lesz ebből, mert nyitott könyv volt előt­tük Bordáné természete. Előt­te néhány hónappal üldözte el a falu orvosát, mert hét ■órakor nem ment át hozzá a szomszédból. Helyette üzent, hogy várja meg a rendelést addig már nem pusztul bele a kólikába. Borda Miklós es­te próbálta győzködni felesé­gét, hogy az illendőség és a szövetkezetik törvény úgy kí­vánja, ne üsse bele az orrát a közös dolgaiba. Annak beszél­hetett. A következő gyűlésen viszont már nem szólt egy ár­va szót senki az asszony mi­att. (A számadót időközben leváltották, mert a birkák el- satnyultak elapadt a tej, erőt­len gyapjút adtak.) Ahogy múlt az idő, úgy lett Ica asz- szonyból Ica elnökasszony. Hintón járta a határt, a pás­komot, az erdőt. Feltűnt, s el­hallgattak a lombok énekes lakói szaporábban csattogtak a balták, a renyhe kapások is felkeltek a fülledt melegben tenyérnyi árnyat adó serevé- nyek alól. Sirámokkal érkező küldöttségeket fogadott, ra­vasz üzletemberekkel lakmá- rozott, akiknek eszébe sem jutott, hogy a nyájas asszony magánszorgalomból tartja ke­zében a termelőszövetkezet gyeplőjét, s szívósan alkuszik százforintokért. Reggelente egy-egy taglejtéssel adta ki rendeletéit az agronómusok- nak, akik hol kuncogtak, hol káromkodtak a kettős uralom miatt, de amikor az asszony megjelent, tirhultak az asztal mellől a területre. Az elnök belenyugodott sorsába. Ünta a perpatvart (f^yébként is a jámbor lelkek'közé tartozott) s isteni sziklától megvilágoso­dott elméje: feleségéhez leg­kisebb susmus is eljutott, is­merte a tsz. legeldugottabb zugát, elfogadta hát önkéntes tanácsadónak. Most is várta már, mikor nyitja az ajtót. — Akárhogy számolom, nem egyezik — nézett asszo­nyára segélykérőén, s apró kézmozdulatokba próbálta foj­tani türelmetlenségét. — Hagyd, majd én — s kandin bámult férje tagbasza­kadt válla fölött a paksamé- tára. Szemei cikáztak a rub­rikák között, s a tőle szokat­lan angyalmosoly jelent meg arcán. — A múlt heti mar- haszállítmányt hová könyvel­ték? Borda hálásan tekintett hátra, de a mély redők még nem simultak el homlokán. Ebédtől azon törte a fejét, hogy a délelőtt történteket miként közölje élete párjával, mert úgy érezte, őt sokkalta inkább érzékenyen érinti a bejelentés, hogy hamarosan leköszön elnöki tisztségéről. Túl volt az ötvenen, s hóna­pok óta, a felesége háta mö­gött, kacérkodott a lemondás gondolatával. Fáradtnak érez­te magát a tíz-tizenkét órás talponléthez, s még az sem jelentett gyógyírt bajaira, hogy oldalbordája elnöki jobb kézzé lett. Szándékáról tudtak a járásnál is, próbálták lebeszélni a visszavonulásról, érdemeit emlegették, mert mégiscsak az ő vezérletével pendült ki a gazdaság. Csupán attól remegett, mit szól fele­sége az elhatározáshoz. Ke­reste a szavakat, mint egy kisdiák, aki a bemagolt lecke darálására készül. — Mi bánt Miklós? — sze­gezte neki a kérdést Ica asz-, szony. Kifürkészhetetlen női ösztöne sugallta, hogy valami nincs rendjén. — Gyengének érzem ma­gam. Sok volt a tizentöt esz­tendő — szenvelgett, kerül­gette mondanivalóját a térj. — El kéne mennem a doktor­hoz, vizsgáljon meg alaposan, mert mintha esténként dara­zsak kergetőznének a fülem­ben. .. — Ilyen hirtelen? Még so­hasem panaszkodtál. ~ Pedig hónapok óta nyűg- lodok. Nem vagyok már húsz­éves. De nem ám! — jegyezte meg Bordáné mosolyogva. Szemét rajtafelejtette az el­nök arcán, aki próbált kibújni az ismerős tekintet nyomasz­tó súlya alól. Morfondírozott magában, hogy nem közli még, inkább napról-napra fi- olányira valót adagol majd, nehogy túlságosan szívére ve­gye az asszony a pálfordulás várható következményeit. Tudom én, hogy mi a te bajod! Azt hiszed, hogy előttem titkolózhatsz? Miért nem mondod, hogy pihenésre van szükséged. A "tavalyi sza­badságodat se vetted ki, mire tartogatod, a nyugdíjas esz­tendőkre? — paprikázódott fel az asszony, de haragja hamar elfüstölgött. Magára húzta karamellaszínú balon- ját, s elindult kifelé. Borda nem értette, de követte. Az iroda kapujában az asszony megállt egyenesen, mint a lucfenyő, s férjére nézett. — Egyetértek veled. Mond­junk le! — s belekarolt az el­nökbe. — Különben délelőtt beszéltem a járásiakkal — tette hozzá csendesen, csecse­mőőszinteséggel. A7 i ifrrin íárók száia tát- «z. uu.uuva maradt, mert mióta Ica elnökasszonyi titulust viselt, még nem fordult elő. hogy kart kar­ba öltve tértek vona haza Bordáék. Szabó Gyula Tamás István: fi § v úgy szállnak süvítenek a kövek fejünk felé, mint a kigyóbűvölők sípjából a dallam vonagló kosaras kobrák szakajtós siklók irányába S piros lávaként dől ront le homlokunkról menthetetlen fortyog a tengerbe a nagy áriák ismételhetetlen megkövezett teste értetlenül, s értelmetlenül. ITT Látszólag patakokat hurkolva egymásba készül a dalfüzér olcsó kiolvasó csupasz csigák csillám vágányára tar boltozatunknak. És átrobognak kővel megrakottan a szívünkbe tévedi tehervonatok zsibongó gyermekarcunkon. NÚGRÁD — 1977, július 10., vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom