Nógrád. 1977. július (33. évfolyam. 153-179. szám)

1977-07-24 / 173. szám

85 éve született Csorba Géza

85 éve, 1892. július 27-én született Csorba Géza Kossuth-díjas érdemes művész. Klasszicizá- ló, olykor patetijcus hangvételű szobrai nagyhatásúnk, kvalitásosak.

Az Ady Endre baráti köréhez tartozó művész több rajzban, szoborban örökítette meg a költő alakját. Elkészítette Ady halotti maszkj'ót, 1930-ban a Kerepesi temetőben felállították Ady síremlékét, 1952-ben a Művész-sétányon Ady mellszobrát, 1960-ban a Liszt Ferenc téren Ady emlékművét. Foglalkozott Körösi Csorna Sándor, Bartók Béla és József Attila megmintázásával is. Sok síremléket, portrét faragott. 40 szoborból álló Magyar Pantheont tervezett —. de az anyag egy része a háborúban elpusztult —, így terve nem valósult meg.

Tevékeny alkotó volt egészen 1974 decemberében bekövetkezett haláláig.

I

Képünkön: Csorba Géza Ady síremléke a Kerepesi temetőben.

(Németh Ernő felvétele)

Csorba Győző:

T KESERVE

ÁRNYÉK Egy-eay jelzés? testem véletlen botlása volna? Eszembe jut:1 hogy is folyik le majd a szörnyű torna. AJAJ!

vagy

Ha megérem, így csoszogok majd? s a nyálam, az is igy csorog majd? „Idilli öregség!" ajaj!

Az ember, ajaj! még kimondani is riihelli.

Bemutatjuk a Jelenkort

A Pécsett szerkesztett Jelenkor — irodalmi és művészeti folyóirat. Egy az ország irodalmi lapjai közül, de természetszerűleg vannak saját jellemzői. E jellemzők egyik része a múltból táplálkozik, a jó hagyományok ma is élő erejéből.

A Jelenkor főszerkesztője, Szederkényi Ervin így foglalta össze a folyóirat előzményeit:

— A Jelenkor 1958-ban indult, születése az Írószövetség újjászerveződésével függ össze, de múltja régebbi időkre nyúlik vissza. Még 1941-ben indult meg Pécseit — több rövid életű korábbi kísérlet után — a Sorsunk című folyóirat, s folyamatosan működött egészen 1948-ig. Szerkesztője Várkonyi Nándor, a neves irodalomtörténész és kultúrhistorikus volt. Az 50-es években

a Dunántúl című folyóirat körül csoportosultak az itt élő, dolgozó szellemi erők.

A Jelenkort vidéken szerkesztett országos folyóiratként tartják számon. Mit jelent ez?

— A vidék összehasonlító fogalom, csak a fővárossal való kapcsolatában, viszonyításában létezik. Közismertek a főváros és vidék között még ma is meglevő különbségek életkörülményekben, gazdasági és egyéb téren, de közismert a szocialista társadalomnak az a törekvése is, hogy az aránytalanságokat, feszültségeket csökkenteni kell. A vidéki szellemi lét beágyazódik abba a történelmi folyamatba, amely hosszú távon ezeknek az aránytalanságoknak a megszüntetéséhez vezet. A különbségek megszüntetésére a szellemi életben egy irodalmi folyóirat kiváltképp alkalmas, nem helyhez kötött, mint egy színház, vagy egy szobor, s mindenkor együtt képviselheti a helyi, s az országos szellemi erőket. A Jelenkor ennek a hídszerepnek próbál eleget tenni: egyfelől integrálni kívánja a régió vonzáskörébe tartozó szellemi erőket, kiemeli mindazt, ami országosan fölmutatható érték; másfelől ^együtt kívánja szerepeltetni a régióban és a fővárosban élő szerzőket. Ily módon folyamatában szembesül, tétetik mérlegre helyi és országos érdek, érték.

A folyóiratnak tehát van kialakult szerzőbázisa?

— Igen, Csorba Győző, Bárdosi Németh János, Pákolitz István, Pál József, Arató Károly, Bertók László, Galambosi László, Tüskés Tibor Pécsett, Makay Ida Vé- ménden, Takáts Gyula Kaposvárott. De Bertha Bulcsút, Lázár Ervint, Thiery Árpádot —, akik néhány éve Budapesten élnek —, szintén ide számítjuk és Kolozsvári

Grandpierre Emilt, Tatay Sándort, Weöres Sándort is, akik régebben távoztak városunkból. A képzőművészek közül hadd említsem Martyn Ferencet, Simon Bélát, ennek a helyi szellemi körnek jelentős képviselőit. Él itt több fiatal is, részben már beváltott, vagy ezután kibontakozó ígéret, mind az irodalomban, mind más művészetekben.

A Jelenkor nemcsak folyóirat, hanem szellemi alkotó- műhely is. Kapcsolata a társadalommal nemcsak a lap oldalain nyilvánul meg.

— Szorosan együttműködünk az írószövetség helyi csoportjával, közös kezdeményezéseink vannak: író-olvasó találkozók, irodalmi estek. Közművelődési tevékenységünket is összehangoljuk: kapcsolatot tartunk iskolánkkal, szocialista brigádokkal, különféle olvasói réteggel.

Végül kérjük, mondjon valamit a folyóirat hosszabb távú munkájáról és főbb terveiről.

— Nyilván az egész ország ismeri Bertha Bulcsu író interjúit, amelyekből eddig két kötet is napvilágot látott. Ezek eredetileg az itt élő és elszármazott írókkal foglalkoztak volna, de azután országos körképpé szélesültek. Hasonló sorozatot készített Tüskés Tibor a képzőművészekről. A folyóirat irodalmi profilját igyekeztünk kitágítani, amikor helyet adtunk a Mohács-vitának, amelyhez’az indítást az évforduló adta, de amely kiszélesedett, s a vita folyamán általános történelmi és közművelődési kérdések is felvetődtek. Az idén Ady Endre születésének 100. évfordulóját ünnepli az ország. Mi a folyóiratban helyi színekkel járulunk a jubileumhoz: folyamatosan közöljük Martyn Ferenc Ady-rajz- sorozatát.

<h.)

Tamás István:

Kanyarok

kiegycnesedtét

egyenesek

kanyarba görbülését remélve szalma szálat tíz körömmel karmoltuk homokba tfs bordáinkra simult lágyan a föveny mi malmozó ujjainkról csörgött s csikorgott őrlő fogaink között

Nőttek égig érő fák nyúlánk esők szálasodtak S egy barázdabillegető hajóit árnyékként elháríthatatlan fogas kérdésekkel a próféta percek fodros mély tükrébe

S mi födémezve húztuk a fele királyság elnyert ketrecében vontuk az öbölre szemhéjunk érc koporsó fedelét

S a dörömbölésekkel csordulásig teltek múltak az eladó szoknyás délutánok S a harangok alján a kondulásban mii ajkunkhoz emeltünk összekoccant

a keletkezések rögzíthetetlen villanyásnyi sora s vevőér foglalatban a kanyarok

vagy magyar nóta?

Beszélgetés Tarczai Zoltán főiskolai docenssel a zenei

ízlésformálásról

Tarczai Zoltán, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola docense, az ének-zene tanszék vezetője, több országos zenei szervezet tagja. Vezetője a tanárképző főiskolák ének-zene szakbizottságának, ugyancsak ő az irányítója a zenepedagógusok szakszervezete iskolai tagozatának. Társszerzője a készülő általános iskolai új tanterv alapján megírandó zenehallgatási gyűjteménynek.

— Mi a véleménye a népzene jó ismerőjének az országos méretű Röpülj páva-vetélkedők utáni csendidőszakról?

— Az ország legnagyobb hangversenyterme, a televízió nyilvánossága indította el az elmúlt, években azt a pezsgést, amely országos érdeklődést váltott ki a népdal, a népzene, a néphagyományok ápolásában. Amikor a pávaköri mozgalom elindult, a csoportok műsorában nemcsak népdalok kaptak helyet, hanem egyes népszokások is megelevenedtek. Később viszont az újjáalakuló népdalkörök elsősorban a népdalhagyományok ápolását, gyűjtését vállaltál?. Örvendetes, hogy a tévészereplések után újabb és újabb- csoportok alakultak, a régiek pedig tovább élnek, fejlődnek. S a tévé tojáspat- koló műsora után újabb vetélkedősorozat várja a legjobb együtteseket.

^ — Vannak-e még

mostanában gyűjtött és megmentett daliamkln- esek?

— Éppen a KÖTA (a Kórusok Országos Tanácsa) szervezetei a megmondhatói, hogy a népdalkörök szorgalmas

tagjai ma is találnak kallódó gyöngyszemeket. Többek között a pásztordalokat, s különböző sirató énekeket veszik fel magnószalagra, hogy a

szakzsüri véleménye után a helyi gyűjtésű anyag bekerüljön a dalkörök műsorába.

— Népdal vagy magyar nóta? A kérdés nem új, mégis fel kell tenni: haragudjunk a nótára?

— Meglehetősen bonyolult és tényleg nem új keletű a

kérdés Köztudott, hogy a magyar ember igazán jól szórakozni nó'tázva tud, melyhez bizonyos atmoszféra is szükséges. Bartóknak és Kodálynak is sok gondja volt az emberek megénekeltelésével, amikor a népdalokat gyűjtöttek. Sehogyan sem akartak énekelni, a nők különösen húzódoztak. A falusi emberek azt mondták: józan ember nem énekel, az énekléshez bor, pálinka kell és valamilyen családi ünnep.

Sokáig így élt a köztudatban: a magyar dal az, amit a múlt században tehetséges, vagy kevésbé tehetséges nótaszerzők alkottak. Ez any- nyira elterjedt nézet volt — ezt ismerték meg a hozzánk külföldről érkezett muzsikusok is. Hivatalosan népies műdalnak nevezzük ezeket a dalokat, amelyek egészében nem értéktelen termései a múlt századi zenének. Ugyanakkor, éppen a kisebb tehetségű szerzőktől egy sereg szentimentális, értéktelen dallam is született. De nem egy generáció nőtt fel ezen a zenén, még az úgynevezett műveltebb réteg is, époen az alkalomhoz kötöttség miatt, kellemes emlékeket őriz róla.

— Tehát ne dobjuk el a magyar nótát?

— Kár lenne kirekesztenl, megbélyegezni általában a magyar nótát, s gyanúsan méregetni azokat, akik alkalmanként szívesen éneklik. Az viszont kinek-kinek általános műveltségén’, zenei ízlésén múlik; hol vonja meg a határt.

— Mit tesz vagy tehet az iskola (sót az óvoda), hogy a Jelenleginél többen ismerjék és szeressék a népdalokat?

— Valóban, már az óvodában el kell kezdeni a munkát és ennek szép példáival találkozhatunk. Sajnos, azonban elég kevés a jó hangú óvónő és ez sem mellékes a dal tanításnál. Az iskolák között példamutató szerepet töltenek be a zenetagozatos általános iskolák, ahol mindennap van énekóra, s ez egyáltalán nem fárasztó a gyermekeknek. Statisztikai adatok igazolják, hogy ezekben az iskolákban — amelynek célja nem zenei szakemberek nevelése — az általános tanulmányi eredmények is magasabbak.

— S mi vár a többségre, akik nem zenetagozatos iskolába járnak?

— S'ajnos, a többi általános iskolában egyre inkább háttérbe szorul a művészi, így a zenei nevelés. A testnevelés szükségességére — ha megkésve is — rájöttünk, s úgv tudom, ennek egyik tapasztalatát a katonai sorozások adták. Ha lenne esztétikai ' „sorozás”, amelyen a gyermekek ízlésbeli fejlettségét vizsgálnák, félő, hogy a kövei el menyeknek sokan nem felelnének meg. Az ének-zene órák csökkentése, az iskolai énekkarokban való részvétel fakultatívvá tétele nehezíti az egyébként is kevés énektanár munkáját.

— Milyen kutatási témája, hobbyja van Tarczai Zoltánnak?

— Nemrég láthattunk egy nemzetközi bélyegkiállítást, ahol az egyik bélyeg korabeli lovas postást ábrázolt, kezében kürttel. Kevesen tudják talán, hogy hajdanán a lovas postásnak egészen kis szótárra való jelzése volt, amellyel messziről hírt adott arról, mit tartalmaz a táskája. levelet, csomagot stb. Nemrég hallottam, hogy Sopronban él egy idős postás, aki még kürttel járta a vidéket. Hozzá készülök.

— Kutatási témám még a

vadászkürthöz kapcsolódó jelzések feldolgozása is, hisz’ más-más kürtjelet használtak nyúlra, fácánra vadászva, kezdéskor, a vadászat lefújásához és így tovább, pe még az úgynevezett kurjantások is izgatnak. Valóságalapja van annak a strófának: „Ha

egyet-kettőt kurjantottam, mindjárt tudták, hogy én voltam”. Különböző hangjelekkel sok faluban jól megértették egymást a gyermekek, felnőttek. Ezeknek a hagyományoknak a megmentésére, tudományos jellegű feldolgozására is gondolnunk kell.

Páll Géza

A főútvonalról keskeny, egyirányú utca vezet be a lakótelepre. Az út egyik oldalán, szorosan a járda mellé húzódva, napok óta egy elromlott személyautó vesztegel. A mozgékony járművek elég jól elférnek mellette, de azért útban van.

Tíz óra tájban farmotoros autóbusz érkezik. Az oldalán levő táblákról kiderül, hogy melyik vállalat tulajdona, s hogy munkásszállításra használják. A sofőr előregurul a keskeny úton, majd hótratolat. A legalkalmasabb helyet keresi. Bal felől, az építkezés

után maradt egy üres térség, beljebb, az út kanyarulatánál megfelelő bejáró is van. A sofőr végül is valamilyen megfontolás alapján az autóbuszt megállítja a vesztegelő személyautó mellett. Nem tíz méterrel előbb, vagy hátrább,

nem a személyautó előtt vagy mögötte, hanem pontosan mellette. A két kocsi között nincs annyi hely, hogy'egy gyalogos áthaladjon. A sofőr kiszáll az üres autóbuszból, bezárja, körülnéz, majd elindul a lakótelep mögötti építkezések felé. Jó messze.

Autók kanyarodnak be a fő- útról, de kénytelenek visszatolatni mert az egymás mellett álló autóbusztól és a személyautótól nem lehet továbbmenni. Torlódás. Dudálás. Szitkozódás. A ’akótelep közúti forgalma egyirányú, másfelől nem lehet bejönni. Háromnegyed tizenkettőig megbénul a forgalom. Akkor tér vissza az autóbusz sofőrje.

A bérház tízemeletes. A svájci licenc alapján gyártott új lift hetenként háromszor;

Thiery Árpád:

Egy rögeszme utóélete

négyszer elromlik, gyakran napokig rossz. Lépcsőmászás

közben, az ötödik és a hatodik emelet között meséli a ház egyik lakója:

— Tegnap is, megyek le a liften a földszintre, tejet akartam hozni a boltból. A liftszekrény éppenhogy megáll, az önműködő ajtó még ki se nyílik rendesen, sőt csak félig, amikor az egyik lakótárs a nyolcadik emeletről szabályosan kirántja a külső ajtót. Mondom neki, hogy így nem csoda, ha állandóan rossz a lift. Rendreutasított, hogy legyek csak egészen nyugodt, ő ért a lifthez, és tudja, hogy mit csinál. Azzal beszállt a liftbe, de hiába nyomkodta a gombot, nem indult el. Kiszállt, gyanakodva nézett rám, nem értette, hogyan lehetséges, hogy én lejöttem vele, ő meg nem tud fölmenni ugyanazzal a lifttel. Megint beszállt, nyomkodta a gombot, de a lift nem indult el...

Az egyik lakásban, a negyedik emelet táján esküvői vacsora van. Esetleg tivornya? Edénycsörörnpölés. Éneklés. Kurjongatás. Ahogy kifér a vendégség torkán. Zeng a környék. Felrémlik az újsághír: egy szigorlatra készülő egyetemista, miután nem bírta tovább idegekkel a tanulószoba közelében dolgozó gőzkalapács rémes zaját, kirohant

az építkezéshez, és a fejét ráfektette arra a cölöpre, melyet a kalapács éppen a földbe sulykolt. Az egyetemistának e vakmerő, s nem éppen veszélytelen tette révén sikerült a gőzkalapácsot egy időre elnémítania...

A barátom kihajol az ablakomon, s hallgatózik. A fejét csóválja. Egy éles fejhang a „legszebb” dalokat harsogja az estébe: Akácos út, Deres már a határ, Lesz még szőlő, lágy kenyér, Találkozás egy boldog idegennel, Elvisz a gyorsvonat engemet is... Női hangok csatlakoznak a boldog ostobaság hangerejével. Este kilenc óra van. A védekezés nyilvánvalónak látszik: egyikmásik televíziós készülék hangját felerősítik. Nyár van. Minden hang kitódul a hatalmas bérház U alakú öblébe, majd összeolvadva az ablakokon át visszaáramlik a lakásba.

— Erősítsük föl mi is a magnót — ajánlja a barátom.

— Agresszióra agresszióval? — nézek rá korholóan.

— Mások is így védekeznek. Mifelénk is így megy.

— Az egyik elkezdi, a másik folytatja...

— Kénytelen vagy, különben Idegrohamot kapsz a másik lelkiismeretlenségétől.

A láncolat végeláthatatlan. Naponta s óráról órára kell elviselni az agressziót, vagy megküzdeni vele. A nemzetközi fórumok állandó témája az agresszió megfékezése. Alapkérdés. Naponta — reggel az újságot olvasva, rádiót hallgatva, este a tévéhíradó előtt — fontolgatás nélkül ítéljük el az agressziót, amely a különböző társadalmakban vagy társadalmakat veszélyeztet. Ugyanakkor a saját magunkban szunnyadó erőszakot és gátlástalanságot gondolkodás nélkül szabadjára engedjük. Néhány héttel ezelőtt egy világfórumon is szóba került a belső agresszió alattomossága, felbecsülhetetlen veszélyessége, a mások alapvető emberi érdekeinek és jogainak legázolása: Jevgenyij Jevtusenko beszélt erről, a szófiai nemzetközi írótalálkozóról készült tévériportban.

. 2 legnagyobb emberi tet- ** tek közé sorolom a gondolat, a magasabb erkölcs, a humánum felébresztését, csakhogy a hatás kulcsa nem csupán magában az írásban van, hanem az emberben, aki olvassa. Korábban volt egy rögeszmém, hogy az emberek az olvasmányok útján is megjavíthatok. Időközben már letettem erről a rögeszmémről, hiszen ott van helyette a sokkal hatásosabb szabály, rendelet, törvény. Így is elég rosszul állunk.

NÓGRAD = 1972* július 24,, vasárnap