Nógrád. 1977. július (33. évfolyam. 153-179. szám)
1977-07-17 / 167. szám
Éneklő ország Interjú Maróthy Gyulával, a KOI A főtitkárával Ki gondolná, hogy százötvenezer kórustag van Magyar- országon? Az amatőr művészeti ágak közül kevés büszkélkedhet ilyen nagy táborral. Az emberek szeretnek énekelni. Daloló fürdőszobák, nótázó műhelyek és fütyürésző utcák a tanúi ennek. Ám kórusbán énekelni nemcsak a zenélést jelenti az ember legősibb „ze- neszerszámával‘> a hangjával, hanem az együvé tartozást, a társaságot is. Ezért is , alakultak meg a munkásmozgalom hajnalán a munkás-dalos egyesületek, ma pedig népi hagyományainkat ápolva a Pávakörök. S alakulhatnának fiatalokból, a fiatalok mondanivalóját, érzéseit kifejező vo- kálegyiittesek, hangszeres, vagy csupán énekes kisegyüttesek. De ki tudja, miért, erre nemigen vállalkoznak a zenet szerető fiatalok. Megelégszenek a hallgató szerepével. A hét esztendővel ezelőtt alakult KÓTA — a Kórusok Országos Tanácsa — livatott arra, hogy ezt az amatőrmozgalmat pártolja, segítse, ösztönözze. De, hogyan? Miben is- áll tanácsadó szerepük? — erről beszélgettünk Maróthy Gyulával, a KÓTA főtitkárával, a Zeneművészeti Főiskola tanárával. — Akik tudnak létezésünkről — s mert nemcsak itt a fővárosban „vagyunk”, hanem minden megyeszékhelyen — így Salgótarjánban is — vannak bizottságaink —, ha kórust akarnak szervezni, már a kezdet -kezdetén hozzánk fordulnak. Ott, ahol már létezik kórus, új tagoknak könnyebb megtalálni az utat-módot. Hogyan is kezdjék? — kérdezik. Mi tapasztalatból tudjuk, hogy legfontosabb jó kórusvezetőt, karnagyot találni. Mert az ő személye, kovásza, éltető ereje a kórusnak. Mi ajánlunk néhány diplomás karnagyot (a Zeneművészeti Főiskola külön képez énekkarvezetőket), s akkor a leendő tagok döntik el, hogy kivel tudnak a legjobban együtt dolgozni. (Dolgozni? Hát kórusban énekelni — munka? Kár, hogy ezt a kérdést elmulasztottam feltenni Maróthy Gyulának. De ha az ember belegondol, hogy mennyi próba, tanulás előz meg egy produkciót, mig eljut a készig, és a Közönség elé állhatnak vele. Igen, az együtténeklés öröméhez hozzátartozik a munka is. A nem is mindig könnyű munka.) — A későbbiekben aztán segítünk, hogy a kórusok magukhoz méltó feladatokat találjanak. — Mit ért az alatt, hogy „magukhoz méltó?” — A túlzottan magas kívánalmak, vagy éppen az alacsonyra állított „mérce” el* kedvetlenítheti a kórustagokat. A KÓTA aktivistái — több százan vannak — ismerik a kórusokat: hangjukat, repertoárjukat, zenélési kedvüket. Tanáccsal. javaslattal segítenek. Igen sok kórusfesztivált rendeznek az országban, a világban — amelyen hasznos • részt venni. Sok énekkar nem mer vállalkozni, pedig megtehetné. Az ilyeneket ösztönözzük. Persze az is előfordul, hogy azt tanácsoljuk, várjanak még. Máskor a repertoárjuk kialakításához adunk tanácsot, konkrét segítséget. — A KÓTA azonos nevű újságjának ilyen irányú munkáját ismerjük. Információkat ad, hemutatja a kórusokat, zeneszerzők műhelyébe is ellátogat. Más segítséget is kapnak? — Igen, a hivatásos, vagy félhivatásos énekkaroktól. Üj műveket tanulnak be és bemutatót tartanak a Kórusoknak. A hangversenyt magnószalagra veszik, tehát ha megtetszett a mű, nemcsak a .címét és a kottáját vihetik haza, hanem az előadást Is. A betanulást segíti, ha időnként meghallgatják, hogyan is adták elő a legkiválóbbak. — Ez nem azt jelenti, hogy azonos műsorral lépnek fel majd a kórusok? — A rádióban sok kórus szerepel, no meg a rendszeres kórustalálkozók a megmondhatói annak, hogy ilyen veszély nem fenyegeti az énekkarokat. — Ki szervezi, rendezi a kórustalálkozókat, fesztiválokat? — A „házigazda” mindig más. Szombathelyen például hagyománya van a munkásdalos találkozóknak, ma is rendszeresen megtartják. Gazdája a város, a város minden társadalmi szervezete. Miskolcon csak most kezdődik el a remélhetőleg sikeres sorozat. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának köszöntésére szerveznek ifjúsági kórustalálkozót. A találkozó helye a Sportcsarnok lesz, mert az ország szinte minden ifjúsági karára számítanak. — Szakmai „továbbképzés?” — Szeretnénk elérni, hogy minden kórustag tudjon kottát olvasni. Van is ilyen igyekezet a kórusokban. A pedagógusok énekkarában például a kórustagok a saját iskolájukban karnagyok, vagy esetleg szakfelügyelő tanárok, így, amit egy-egy pedagógusénekkar elér — ez sok-sok kórus előrelépését is jelenti. Ma már rendszeressé váltak a vasárnap délelőtti múzeumi hangversenyek. A pórt közművelődési határozata nyomán a Nemzeti Galériában is szerepelnek kamaraegyüttesek, kórusok, egy-egy órás műsorral. A hallgató néző, tárlatlátogató is egyben. A hangversenyeknek nagy sikerünk van. Egy évre már tudjuk előre, melyik kórus szerepel. S azóta más múzeum is jelentkezett hasonló. igénnyel. A bemutatott művek pedig egy kicsit mindig a kiállított tárgyakhoz kapcsolódnak — kórusnak is, hallgatónak is érdekes „művészettörténet” ez. Kálmán Györgyi Nógrády Andor: Népművészet *♦ •** •** ****** *** *** *** *** *** Jánossy Ferenc: Horgászok. ♦> ♦> *1* ♦> ♦♦♦ ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> v ♦> ♦> * ♦> v ♦> ♦> ♦> ♦> * ♦> ♦> ♦> * ♦> v ♦> * ♦> <* ♦> v ♦> ♦> ♦> v ♦> v ♦> * *1* * v ♦> ♦> ♦> *1* v *> v ♦> v <* ♦> ♦> ♦> *> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦! * ♦ Szán fő Péten Csak ennyit Robiról mondd meg, mit akarsz tőle?! Marika majdnem leesett a hokedliről, annyira a szélén ült. Megnyalta a száját: — Tegnapelőtt is hazakísért. — Naná, mikor a nyakán lógtál este tízig. — Hilda komoran nézett. — Csak nem enged haza egyedül! Ezt még én se tűrném el! Marika felkacagott, ahogy a színházban látta a Démontól: — Aztán mi közöd van neked hozzá? A konyhában ültek, szépek voltak, tizennyolc évesek, és Robin veszekedtek. Hilda magasabb volt, vörös, és úgy nézett ki, mintha kissé megtépték volna Marika pedig kjissé szégyellte kormos szemeit, babaarcát. Inkább dérpon szeretett volna lenni. Hilda sápadt volt: — Tudd meg, hogy a bálon Is egész este velem táncolt. — Miért? Talán a Geszte- syvel táncoljon? — Marika szemét elfutotta a könny. — Hilda! Nézd. te csinos lány vagy, miért pont a Robi kell neked ? — Te csak ne sírj, sokkal csinosabb vagy. Bentről kiszűrődött a zene, az a bizonyos popsiegymáshoz- verös muzsika. Valaki visítva kacarászott: — Nahát, Robika! Hilda felugrott, körözni kezdett az asztal körül. — Ez csak Mókuci lehet. Csak azt nem értem, ha ő „lelkiekben” huszonöt évesnek érzi magát, mit akar Robitól? Miről beszéltünk? — Azt mondtam épp, hogy csinos vagy... — Marika intőn fölemelte kezét: — Hilda, légy igazságos! A másik megdermedt ro- hantában: — Hát idefigyelj, anyukám! Tudod, mit mondtak nekem az általános iskolában a fiúk? Hogy terhes volt a hintalovam! Hiába röhögsz! Marika erősen kapaszkodott a székben, és a füle melletti fekete tincsek rázkódtak a visszafojtott nevetéstől. — Parancsolj kérlek! Nyugodtan röhögi, majd folytatom utána. — Nem röhögök. — S ha ez mind nem elég- a bal szemem egy kicsit kan- csi. Marika egy gyufásdobozt hajigáit. Földobta, aztán nagy zörgéssel elkapta. Hilda hangja megcsuklott: — Hát akad nekem valaki az életben? Hát kellek én valakinek? Most végre akad egy aranyos fiú... Az is'enért, ne dobáld már azt a gyufát, mert szétmegyek Valaki jött, Sanyi volt. elvakult a világosságtól, csaknem beverte fejét a lámpába. — Lányok! — ordított túlzott lelkesedéssel — lányok, hát ti itt vagytok? Miért nem jöttök be? — Vagytok elegen. Beszélgetünk. — Marika zavartan igazgatott egy ráncot a szoknyáján. Hilda idegesebb volt: — Sanyika. kopj le! Mi a fenét akarsz? — Mi az? Már vizet se lehet inni? — Épp te vagy az, aki vizet iszik — nézett rá Hilda öregasszonyosan. Mérgesen lökte oda a poharat. — Remélem, nem kérsz többet? — Nem értelek benneteket Buli van jól érezzük magunkat, ti meg itt kinn kucorogtok. — Mi van bent? — Marika fél szemmel sandított rá. — Nem kerestek bennünket? — Ugyan már! — Senki <,se keresett? — Senki. De hát hiányoznotok kéne valakinek’ — Könyörgöm, menj már be! — Hilda felugrott. — Mit ugrálsz, mit ugrálsz?! Eddig is ti tartottatok föl. Újra ketten voltak. — Hilda leült. — Hát jut nekem valami az életben? ... Most mit bőgsz?! — Mert én is... egyedül va- gvok — hüppögte Marika. — Különben veszekednénk? Hilda már megint rohangált. — Hagvd nekem — suttogta Marika óvatosan. — Hagyd nekem a Robit. Ügyis tudod, milyen. Jár velem egy hónapig, aztán gondol valamit és puff... Hilda összefonta a karját: — Marika! Ezelőtt két hónappal mit mondtál? Aztán Zoltán! Neki meg leadtad, hogy én olyan vagyok, és nem érdemes velem járni, mert mindig beszélek! — Ez nem is igaz! — De elhitte... hogy én sokat beszélek! ... — rásandított Marikára. — És mi volt az, mikor a Skarb Ferivel jártam? — Marika ideges, reszkető kézzel babrálta blúza gombját. — Egyszercsak eltűnt, és nem is köszön! — Nem volt igazam? — Hazugság,, hogy az apám minden fiút baltával kerget, ha nem vesz feleségül! Kipukkadt belőlük a nevetés: — Marika, mi olyan hülyék vagyunk! — Hát látod? Egy fiú miatt! És milyer fiú miatt. Esküszöm hogy krumpliorra van! — És folyton vakarózik! — És piros a zoknija! — Már mind a ketten rohangáltak az asztal, körül. —. Ügy izzad a tenyere, mintha beleesett volna a lekvárba. — Amikor táncoltam vele, folyton csuklott! — Mondd, mit akarunk mi ettől ? Marika fölállt: — Nevetséges. Egy ilyen jó nő, mint te! — Te is nagyon jól tudod, hogy nem hozzád való. Nem érdemel meg téged! Marika sóhajtott: — Legyen neki karácsonya. 1 Ilii da megdermedt: — Szóval nem mondasz le róla, mi? Megint elém állsz? Hát jó. Én abba is belementem volna, hogy hagyjuk az egészet, de ha te így; én is tudni fogom, mit csináljak. — Te, ha megint hazudozol, én megpofozlak! — Ne félj. biztos vagyok a győzelmemben. Egész este velem táncolt. Semmi esélyed nincs. — Engem meg hazakísért — Marika fölényesen legyintett. — Rendben van, legyen verseny. — Akkor most menjünk haza — suttogta Hilda vérfagyasztóan. Az előszobában rengeteg cipő hevert. — Melyik a tiéd? — kérdezte Marika szolgálatkészen. — A fekete lakk? —í és már nyújtotta is. — Elbúcsúzzunk tőlük? — Hagyd. — Tehát holnap — Marika kihúzta magát. A ház előtti gyümölcsösben egész világos volt. A barackfák nagy kortyokban itták a holdfényt, és sápadtak, betegesek lettek tőle. A kertajtó mellett pedig Robi állt, Ildikóval. Jobb kezével átölelve tartotta a lányt. — Már mentek? — kérdezte rekedten. Összebújtak, csak a zajra engedte el Ildikót. — Holnapra frissnek kell lennünk. Az út lihegve kapaszkodott föl a dombra. Itt, ahol már a tető volt, fáradtan elterült, kis zöld füvek is nőttek rajta. — Feri azt mondta. hogy holnap megmutatja a képeit — mondta Marika hangosan, hogy meghallják, akiket illet. — Ez a festő, akinél a múltkor is fenn voltál? — kiáltotta Hilda. mentek. Az ég fekete volt, másutt meg sötétkék. Csak néhány kémény kapaszkodott belé. meg a szürke füst. Körülöttük még világos köd is ragyogott. — Jössz a busszal? — Ilyenkor már ritkán jár. Gyalog hamarabb hazaérek. Meg különben is... — Hát. .. szia. Mentek, ketten kétfelé. Szépek voltak és szomorúak. NQGRAD - 1977. július 17., vasárnap 5
