Nógrád. 1977. június (33. évfolyam. 127-152. szám)

1977-06-05 / 131. szám

Vnil hó fyász'ó: 1 Tanári pályára emlékezete... (Részlett Varázslat és anatómia Illés Endre hetvenöt éves Vajthi László Írásával kö- szöntjüs; a tanítókat, nevelő- két, tanárokat a periagógusna- pon, s egyrtttal köszöntiük az itlós mestert, aki e hónapban tiilti be kilencvenedik életévét Vajthó László igazi nagy ta­náregyéniség. gazdag íroda- lomtörfrénészi tevékenysége mellett sok irodalmár nemze­dék felnevelje. Az oktató, ne­velő munka és a tudományos tevékenység mindig egyet je­lentett számára. Mutatja ezt a jelentős irodalomtörténeti és nevelő funkciót betöltő nagy vállalkozása, a Magyar irodal­mi ritkaságok című sorozat, amelyet diákok közreműködé­sévé' és segítségével szerkesz­tett 1930—1944 között. Kótai bácsi a legnagyobb mesterek közül való volt- Hogy akkori viszonyok sze­rint országos hírű, csak nem­rég fedeztem fel egy nálam egy esztendővel idősebb kis kézilexikonbam, Wekerle László egyetemes ismerettárá­ban. Ebből tudom, hogy La­jos bácsi költőnek, írónak is számított, ami a mi pályán­kon nemcsak dicsőséget je­lenthet, hanem idegenkedést is a nem író, nem költő kol­légák féltékenyebb, jei közt. Öt azonban felséges termé­szetéért, egyszerűségéért, nem érte semmilyen efféle fül ónk. Most már tudom, hogy Kun­hegyesen született, 1846-ban, s néptanítói, rajztanári mun­kásságán kívül tankönyvíró is volt. így hát nemcsak is­kolájának és családjának élt. De az iskolát is családjá­nak. tekintette- Ha valame­lyik ..fia” kiérdemelte elisme­rését, meg is ajándékozta, a magáéból. S mivel legkedve­sebb növendékének, Barta Józsinak már nem tudott mit adni. neki adta a kedves he­gedűjét­Keserű élményem is van róla, ezúttal mint szemtanú. De előre meg kell jegyeznem, hogy ha hivatalosan meg nem engedett fényi tőeszközzel élt is — mindjárt hozzáteszem: egyetlenegyszer, tapasztala­tom szerint, jóakaratból, sze- retetből cselekedte, egy elke­seredett atyától buzdíttatva. Van egy — azaz remélem, csak volt — egy eléggé nép­szerű tanári elv, mely sze­rint egy kellő pillanatban al­kalmazott. pofon kitűnő fe- gyelmezőeszköz. Megvallom, ma is kétes igazságként cseng-bon-g fülembe ez a tanügyi szofizma. Kivált, ha emlékszem az esetre, hogy az így megreglamázott gyermek fülbajos volt, s a tanár kész­ségesen fizethette a családnak a bíróság által kiszabott fo­lyamatos kártérítést. S. hogy ne felejtsem: borzongva gon­dolok arra a megtévedt pil­lanatra — szerencsére nagy-1 ritkán történt, de mindig a tulajdon hibámból —, mikor akármilyen enyhe tasliszerű- en, tanítványra emeltem a kezem. S ha kollégáim közt akad­na. aki ellenkező nézeten volna velem, nézzen szigo­rúan önmagába, s tegyen fel magamustrálásul néhány ilyen kérdést: 1. Készültél-e lelkiismeretesen arra a végze- les órára, mikor a baj meg­esett? — 2. Bementél-e pon­tosan az osztályba, csenge­tés után azonnal vagy legfel­jebb három-négy perc késés­sel? 3 Szoktál-e tanítás köz­ben feleslegesen adomázni, gúnyolódni stb? 4. Következe­tes elvek szerint tanítasz-e vagy sem? Mert a legkisebb változást, szeszélyt is árgus szemmel figyelő diák hamar vérszemet kap, s joggal él­het az alkalommal. mivel­hogy amúgy sincs kedvére a sok egyheiyt ülés, s ha már rákényszerül, joga van meg­kívánni, hogy figyelmét le­kössék, és szép és jó élmé­nyekre andalítsák, máskülön­ben pokolian unalmas és gé- zengúzságra csábító az ilyen öröklétnek tetsző óra. Ellen­ben. ha megnyered magadnak tanítványaid lelkét, tízpercre is szívből bentmaradnak, be- csengetéskor meg azonnal kül­döttség tipeg-topog előtted, fiúsán, szemrehányó kunyo- rálással: — Tanár úr, tessék már jönni.. • Bizony, borzongva gondolok rá, h,ogy ha — bármilyen rit­kán is — feledkeztem meg magamról, én voltam a hibás. S azt sem tagadom, mindig meg is bűnhődtem érte, nem is számítva a lelkifurdalást, mely napokig megzavart, el- búsított. Sőt, egy alkalommal mindjárt osztályfegyelmi elé állítottam magam, pedig a fiú, éppen egy kollégám fia — aki szüleit a hátuk mögött becsmérelte —, igazán bünte­tést érdemelt, ha nem istett- legességet. Nehogy észbe ta­láljak kapni, azonnal ezt ki­áltottam abba a levegűtér- ségbe. melyet a végtelenség parányi másának teremtettek négy iskolafal között, ember- palántákkal elegyest: — Fiúk, nincs csúnyább és gyávább dolog, mintha erő­sebb a gyengébbre emeli a kezét! De máris megijedtem, ahogy egyik-másik tanítvá­nyomra, kedvencemre néz­tem. Riadva tekintettek rám, szinte védelmi állásban öm- nönmagam ellen, úgyhogy kénytelen voltam még hozzá­tenni: — De igenis, van csúnyább is, gyávább is: mikor az em­bert az ilyesmire rákénysze­rítik­A tanári pofonnak nagy­részt hirtelen méreg is oko­zója lehet. Ilyenkor a tasli stb. egyszerűen villámhárító, kívülről hozott kellemetlen­ségek levezetésére, tehát a tanítvány hibáján kívüL Volt egy kollégám, akit „nagytárgyiíagosnak” becéz­tek diákjai. A kolléga ugyan­is megfontoltan, logice adta a taslit, rendszerint némi tű­nődés, önmagában végzett gyors fegyelmi lebonyolítása után, ítélethirdető hangon, nyugodtan, sőt szinte derűsen jelentette ki: — Én téged ezennel pofon ütlek. Ügy emlékszem, a kolléga nem voQt népszerű e furcsa, pedáns elvével- Ha már taslit kap. a diák szereti a felhe- vült tanári arcot, a nagy hangot. Nem is számítva, hogy tovább is szeretni fogja a tanárját, meggondolatlan­ság után is, mert gyermek, és mindent kihever, akar a tó felszíne a beledobott kavicsot, vagy a finom szövet a gyű­rődést. Kótai bácsi azok közé tar­tozott, akik csak végső eset­ben nyúltak virgácshoz, hogy aztán, napokig szenvedjenek miatta.' Említett sajnálatos ítélkezése így történt — mert ma is előttem, mintha ma esett volna, pedig több, mint hetven esztendeje, hogy szem­tanúja voltam Egy tízperc alkalmával egy apa kérte Lajos bácsi segítsé­gét bánhatatlan fia meg- leckéztetésére. A fiú kint han- cúrozott az udvaron, nem messze az osztálytól, azonnal beparancsolták- Nemigen saj­náltam a lurkót, mert he­veny tánci'ngerlő volt, vere­kedés, küllőfékező, hogy szat­mári tájszólással éljek. Jött is. s már hallhatta az apja vádjait: lusta, rendetlen, fe­lelőtlen, felnőttek iránt tisz­teletlen stb. A fiú makacs természet volt. de a vádak súlya alatt szepegni kezdett, pillantását az egyre jobban elkomoruló Kótai bácsira füg­gesztve, amennyire a folyo­sóról megfigyelhettem. — Hát igaz ez, fiam, amit édesapád mond? — kérdezte Lajos bácsi, mintegy magához beszélve inkább. Olyan szen­vedés tükröződött az arcán, mintha tulajdon gyermeké­ről lett volna szó. — Igaz — rebegte a meg- juhászodott gyermek­Lajos bácsinak nem kel­lett a katedrához futni pál­cáért; kezében volt az már. s végigsuhintott a fiún. Nem a jajgató gyermeket sajnál­tam, aki erősebb ütést is jaj nélkül el tudott viselni, esak a megszégyenítést nem. A tanítót sajnáltam, meg a szü­lőt. Legkivált az utóbbit. Ma is előttem eltorzult arca. pa­takzó könnyei, kötelességtu­dás és részvét kiszenvedése, amint asztmatikus hörgéssel kiáltotta oda a mesternek, a végső fórumnak, segélyét kér­ve: — Ügy, úgy, tanító úri-.. úgy. úgy, tanító úr! A többire már nem em­lékszem. mert úgy vettem észre, megláttak, s rohantam is már eszeveszetten a nagy­udvarra. Nem haragudhattam sem Kótai bácsira, sem a szülőre, sőt gyermekfejjel is a párt­jukra keltem. De azért re­mélem, galambősz fejjel is, hogy a mai Kótai bácsik mes­terei hivatásuk tudatában, már nem ilyen módon kere­sik a legnehezebb fegyelme­zési problémák megoldását ALIG VAN ÍRÓNK, AKINEK életművén olyan töretlen kö­vetkezetességgel, látványos fordulatokat tagadóan vonulna végig egységes esztétikai ér tékelv, mint éppen az Illés Endréén. A Nyugat szellemi örökével érkezett az irodalom­ba, Mikes Lajos és Osvát sze­mélye „szavatolta” az ígéretes indulást. Nem mondhatni, hogy a könnyebb utat választotta. Novellái nem a magyar próza hagyományos sémáira tekin­tettek vissza hanem az új le­hetőségeket jelző Csáth-, Amb­rus Zoltán-féle kispróza ösz­tönzésének nyomait viselik magukon. Az innen származta- tatott novellatípus Illés Endre tollán önálló képződménnyé alakult, már első darabjai is különös újszerűségükkel ''hív­ták fel magukra a figyelmet. Míg a század első felének nagy prózammtái a közlés át- téteíessége, a művészi üzenet rejtjelezése jegyében szület­tek, Illés Endre modernségét a visszafogott, végletes pon­tosságra törekvő nyelvi kifeje­zés. a határozott, árnyalatokat is érzékeltető megjelenítés, a szemléletes ábrázolás jellemzi. Szemléletes, mégpedig az ér­zékszervi ráhatások illúziójáig menően: leírásai — többen rá­mutattak már — szinte akusz­tikus-vizuális élményt kelte­nek az olvasóban. Egyik kivá­ló kritikusa mondja: „Költő világa ez. De ez a költő kés­sel metszi a szavakat, s a varázslat káprázata mögött minduntalan letten lehet érni rezzenéstelenül figyelő tekin­tetét.” S ezt a tekintetet, az elemző figyelem anatómiai szigorát már a gyakorló orvos — a másik én — egykori stú­diumai, intellektusa, elemző készültsége oltja bele a mű­vekbe. Ha csak egyszerű élet­rajzi adaléknak tekintenénk mindezt, aligha kapnánk ma­gyarázatot’ ábrázolás és stílus kettős minőségének kérdésére. Ez az elemző figyelem láttat­ja meg a kisszerű sorsokban is a tragikum forrását, kö­vetkezésképp a kisepikái for­mákban a drámai feszültséget. Lélek és test anatómiája teszi hitelessé ily módon híres el­beszélésének, a Szigorlatnak szinte minden drámai pillana­tát. Az ifjú főhős nemcsak „szakmai” felkészültségből tesz vizsgát, de — ami itt fon­tosabb — morális hivatottság- ból is: képes-e e kettős, kö­telezően kettős nézőpontból megítélni egy szakmai kórese­tet, s — ugyanebben a képlet­ben — vállalni az erkölcsi döntés felelősségét. Az író Íté­lete mindenkor az emberség­ből tett vizsgát „osztályozza”, minősíti. Illés Endre természetesen nemcsak látásmódját, emberi­művészi magatartását tekintve kapcsolódik tudatosan a Nyu­gat örökéhez Polihisztori fel- készültsége széles körű mű­veltsége, európai látóköre is itt gyökerezik, s szinte tör­vényszerűen tesz kísérletet a Nyugat másik nagy műfajá­ban, az esszében is. Krétaraj­zai — a szó képzőművészeti értelmében — novellisztikus íróportrék, kortársakról, elő­dökről — elsősorban persze a látásmód rokonságát, a hason­lóságot, de egyszersmind a jel­lemző egyéni színeket is ku­tatva. Lövik Károlyról, Csáth Gézáról. Schöpflin Aladárról, Szerb Antalról, Kosztolányiról, Babitsról vaay Tersánszkyról írt portréit ma már aligha nél­külözheti nagyobb igényű iro­dalomtörténeti feldolgozás. MAR A NOVELLÁK drá­mai magva, de az írópcrtrék kivételes egyénítő, megjelenítő ereje is magában hordozza az írói többműfajúság lehetősé­gét; Illés Endre mégis két­ségekkel telve, s ugyanakkor nagy várakozással, remény­séggel fordult a dráma felé. Az egykori színikritikus sok vallomása örökítette meg ezt a folyamatot, dokumentálva is egy többarcú, kísérletező művész útkeresésének állo­másait. Illés Endre drámáiban talán még sűnítettebb az at­moszféra, nagyobb, örvény- lőbben mozgó a mű alap­anyaga. Nagyobb a tét is, hi­szen líra és valóság, alkotás és történelem, művelődéstör­téneti adalékok és alakítás ötvözése alighanem ebben a műfajban állítja a legnehe­zebb feladat elé az írót. A Méreg, A mostoha, a Hazugok, a Törtetők vagy az Egyszár­nyú madarak messzemenően kiállják ezt a próbát, leleple­ző erejük, a tragikum és a komikum együttes hatásait kiaknázó dramaturgiájuk biz­tosítja a sikert. A Névtelen levelek a modem drámai esz­közkészlet segítségével vizs­gál olyan társadalmi vetületű kérdéseket, amelyek már messze túlmutatnak egyetlen ember, a főhős személyes di­lemmáin: a névtelen levek fantomjával küzdő igazgató teljes abszurditással „zárja le” önnön történetét- Az eti­kai, erkölcsi vétség viszont így meg élesebben, még ha­tározottabban mutatkozik meg e már-már krimiszerűen iz­galmas, érdekfeszítő darab­ban. Az 1976-ban bemutatott Spanyol Izabella újabb lehe­tőség felé fordul. A XV. századi spanyol királynő egy­idejűleg okos, hatalomra tö­rő „politikus”, ugyanakkor önnön asszomyiságával küz­dő, lelki konfliktusokba bo­nyolódó alak. Történelmi je­lentőségű tervei azonban sorra kudarcot vallanak, s tragikus hősként kell rádöb­bennie eszközök és célok el- hibázottságára- E történeti drámapéldázat talán a legin­kább egyértelmű bizonysága az életmű emelkedő ívének. A KRÉTARAJZOK KAP­CSÁN NÉMETH I.ASZI.Ö a következőket írta Illés End­rének: „Azok közé a szeren­csés esszéisták közé tarto­zol, akik tanulmányaikat nem ifjan, hanem érett, sőt, ősz fejjel — már-már kimondom: öreg korukban írják meg: azokban a szerencsés évek­ben, amikor a szemlélet már rögződött, de a színek' még frissek..Ezzel az avatott megállapítással, további fris* alkotó erőt kívánva köszönt­jük a hetvenöt éves Illés Endrét. sem. Csorba Győző: NÖVÉNYEK Mostanában kellene éjszakánkint kimenni közéjük a kertbe figyelni és tanulni tőlük hogyan készülnek jól a télre szűnik meg egymással csatájuk búcsúznak bölcsen nyugalommal: mert nyilván tudnak némi hasznos tudnivalót ez alkalomra mert vagyok én is lél felé menendő mert felém is a tél jövendő és összekeveredve jócskán csak kapkodok mit is csináljak Kulcsár Szabó Ernő * Réti Zoltán: Olvasó (tus) A z ötvös magas, sovány, szomorú férfi. Az egy­kedvű szomorúság úgy átitatjá, hogy ádámcsutkájá­nak is jut belőle. Meghajolva áll a boltjában, s ez a bolt olyan kicsi, akár egy liftfülke. Ha engedékeny vagyok: nem nagyobb, mint két liftfülke. A bolt közepén kerek üvegasz­tal. Három falán üvegszekré­nyek, a negyediken sötétkék bársonyfüggöny, mögötte a műhely­Ez az udvarból nyíló, ab­laktalan, földszinti bolt csu­pa sejtelmes ragyogása. Az üvegek mögött szinte lélegzik a sok féldrágakő. Karkötők­be. csüngök be, függőkbe il­lesztve. póklábú ezüstfoglala­tok szoxitásaban a mélykék lazúrkő, a rózsaszín korall, a sárga borostyán- Külön bár- sonytáblán csupa rózsakvarc és rózsatopáz. Egy függőről, melyben két mesterséges ru- binkő csillog, az ötvös éppen ezt mondja: — GoutÜe de sang. Ami vércsöppet jelentene. De a szomorú ötvös bizalmat­lan, nem hiszi, hogy a fiatal férfi, aki már percek óta for­gatja a függőt, valóban érti-e a finomságot, ezért költőien lefordítja: Illés Endre: — Két fagyott vércsöpp. Hárman állunk a boltban. Mellettem a rubinköves fér­fi, zöld lódenkabátban- Előt­tem egy fiatal nő, majdnem olyan, mintha krétapapirra nyomott, nyugati képeslapból vágták volna ki, de a lapot előbb sok kéz megforgatta, talán kávé vagy konyak is cseppent rá, addig-addig fbr- gattók. míg végül kissé bor­zas lett. A prémkucsmája is borzas, a fekete, puha, téli­kabátja is. — Parancsol? — fordul most az ötvös a fiatal nő­höz. Tömören kérdi, kerüli a fe­lesleges szavakat. Tudja, hogy a nő kézitáskája sovány erszényt rejteget. Rögtön igazolódik is A borzas lány seiyempa- pírba burkolt, vékony, ezüst férfi-cigarettatárcát emel ki kabátja zsebéből — névnapi, vagy születésnapi ajándék le­het. — Monogramot szeretnék rá vésetni — mondja. — Holnapra meglesz —» bólint az ötvös. — Jaj, csak holnapra? — Előbb nem lehet. Nézik egymást. Közben a fiatal férfi is lep­lezetlen érdeklődéssel mére­geti a fiatal nőt­— Tehát milyen betűkről van szó? — kérdi végül az ötvös. — Klausz János. — Szóval Ká és Jé. A lány zavartan hozzáteszi: — Szolnok. Fő utca 12. Két felhúzott szemöldök csodálkozik: — Ezt is belevessem? — Erre a címre kellene el­küldeni. — Jó- Holnap feladom. De a borzas kis nő meg­inog. — Ne. . . talán mégse. •, Talán inkább a lakásomra küldje . • Elküldené?... — kérdi kedves, kérlelő, fekete lángú tekintettel. S közben óvatosan ő is visszanéz a mellette álló férfira. Az ötvös papírért és ceru­záért nyúl. — Tehát, hova küldjem? — Cserép utca 68. Harma­dik emelet három­T ¥ Az ötvös írja a címet. De a fiatal férfi is írja. Mind­annyiunk szeme láttára sze­mérmetlenül beírja a címet egy kicsi noteszbe. — Telefon? — kérdi telje­sen feleslegesen az ötvös. — Harmincnyolc-hetven- kettő-harmincnyolc. Ez hiva­tali szám­Mindketten feljegyzik. A borzas kis nő otthagyja a cigarettatárcát, fizet, és el­megy. A fiatal férfi gyorsan visszaadja az ötvösnek a ru­binköves függőt. ,,Majd hol­nap bejövök” — valami ilyes­félét mormol, és ő is elsiet. Még a kapualjban utolérheti a nőt. És- ekkor a hátam mögött váratlanul megszólal egy ér­des alt­— Na, ez is megvolt... Észre sem vettem, közben egy fekete bajszu, tömzsi nő lépett be a boltba. Már jó ideje ott állhatott mö­göttem. Most ránk hunyorít: — De én is megjegyeztem a címet- Persze, azt a másikat: Szolnok, Fő utca 12. Szegény Klausz, igazán megérdemel egy figyelmeztető lapot. Állok a kis ötvösboltban, és rám tör a felismerés, többé már nem hessenthetem el ma­gamtól: egy ismeretlen Mol­nár Ferenc-vigjáték első felvonásba cseppentem. Gout- 1e de sang — a cigarettatár­ca — a két cím — a fiatal férfi notesze, — az alt hang és a levelezőlap — s a jelenet középpontjában a borzas kis nő és körülöttünk a kis öt­vösbolt: ez mind-mind hami­sítatlan Molnár Ferenc. Mu­tatós, hatásos, de kissé elpo­rosodott dialógus- És a gyanúm szinte újjon- gani kezd, amikor megtudom, hogy a fekete bajszu nő „a papa díszmagyarját” adta el nemrégiben az ötvösnek, s en­nek a díszmagyarnak a fél­drágakövei is itt ragyognak már a finom ezüst foglalatok­ban, és a fekete nő most az utolsó részletért jött. E zzel a díszmagyarral rAég igazibb Molnár Ferenc lett az amúgy is hiteles Molnár. A kis je­lenet: hibátlan, hamis kék ametiszt, hibátlan csiszolás. És aminek itt tanúja voltam: tettenéi-és. Tetten értem az irodalom tudatot és jellemet formáló hatását.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom