Nógrád. 1977. május (33. évfolyam. 101-126. szám)

1977-05-22 / 119. szám

Nádass József: Egy ember, aki a szobájába néz T. Akkoriban Koppenhágában laktam, rosszul ment a sorom. Pénz, barát, sőt ismerősök nélkül tengődtem ebben a vi­dám és életerős városban. Bár rettenetes november és de­cember volt, heteken át esett, mégis késő éjszakákig, amíg a fáradtság haza nem kerge­tett, az utcákon csavarogtam. Akkor már nem néztem kö­rül a szobában nem láthat­tam kietlenségét és szomorú­ságát, nem tekintettem ki az ablakon, a mély éjszaka el­nyelte a kilátást. Csak ledől­tem az ágyra, és mélybe buk­va, az álom korállvárai, mo- szatai és tengeri csillagai kö­zé rejtőzve, aludtam. A keskeny utca másik ol­dalán ütött-kopott, vén bér­ház emelkedett. A tehetségte­len, cifrálkodni szerető épí­tész az ötödik emelet fölé még egy kis ormótlan toronyszo­bát is emelt. A toronyszoba ablaka körül az évtizedek esője és vihara leverte a va­kolatot. Piszok és korom rakódott a résekbe, törött téglák, összedrótozott ablak- párkány, repedezett fal tartot­ta a színtelen, fakult, for­mátlan ablakkeretet. Az ab­lak fölött valaha két alak trónolt, egy angyalka és egy ördög. Az ég és pokol küldöttét tönkreverte az idő. Melyik volt szörnyűbb, a gipszördög, amelynek fél ar­cából fél nyelv csüngött alá, vagy a a gipszangyal, letört orrával, repedezett szárnyával és a szürkén piszkos lyukkal a köldöke fölött, ahol a hibás esőcsatornából lecseppenő víz összegyűlt? Ezt a falat, ezt az ablakot láttam mindig, amikor otthon voltam, ahányszor az ablak mellé tolva asztalomat, írógé­pemen kopogtam. De nemcsak a falat és az ablakot láttam, hanem a mögötte levő szobát is, és az embert, aki benne lakott. Az én szobám sivár volt, de ' ez a szemközti megdöbbentő­en nyomorúságos. Keskeny volt az utca, az épület alacso­nyabb, így hát pontosan bele­láthattam, és alaposan szem­ügyre vehettem a padláskuc­kó belsejét, lakójának életét. Az egyik sarokban szalmazsák, rozoga bádogmosdó •18»7. május 22-én született Nádas« József költő, iró a 1 nemzetközi antifasiszta moz- 1 galom kiemelkedő egyénisége. 1 írásának közlésével emléke- ! zünk meg születésének 80. 1 évfordulójáról­a másikban. A lakó vödörben hozta be vala­honnan a folyosóról a vizet, de a vödör feneke lyukas le­hetett, láttam, amint erőlkö­dik, hogy elzárja a csurgást. Rozoga szék, sánta vasfogas, amelyen a lakó minden fehér­neműje, ruhája csüngött. A fa­lakon a nedvesség ábrája, a mennyezetről lelógó drót vé­gén egy szál, már vakuló vil­lanykörte. Vigasztalan látvány volt, szívfacsaró. Üjból és új­ból elkaptam tekintetemet, de megint csak oda kellett néz­nem. Látnom kellett a szoba lakóját is, sovány, őszes ötve- nen felüli férfit, egész nap tett-vett az odúban. Maga ta­karított, maga főzött a sarok­ban álló, kopott kis vaskály­hán, gyakran varrogatott is, szétmálló holmiját toldozta. Legcsodálatosabb tevékeny­sége azonban a festés volt. Igen, ez a furcsa férfi, e ri­deg padlásszobában, festőáll­ványt tett az ablak elé, és nagy buzgalommal minden­nap néhány órát festegetett. Boldog, szinte átszellemült arccal babrált az ecsettel, gyakran mosolygott is, néha énekre nyílt vagy füttyre csü- csörödött a szája. Olykor tá­volodni igyekezett a képtől, hogy távlatban jobban szem­ügyre vegye, megfeledkezett az ablakról, és beleütötte a fejét. Ilyenkor meglepődve megfordult, megdörzsölte a fejét, majd kissé szégyenlő­sen elmosolyodott. Ha átpil­lantott az utca másik oldala felé, s észrevette, hogy tanúja voltam balesetének, mosolya szélesebb lett, felém biccen­tett. Először rosszkedvűen el­fordultam, mit bizalmaskodik, nem ismerem. Később viszo­noztam a köszönést. „Részvétem és csodálatom, kis öreg — mormoltam ma­gamban. — Mosolyogva és énekelve tudsz dolgozni egy ilyen padláslyukban.” II. Egy decemberi reggelen kü­lönösen hideg volt. Hó feküdt az utcákon, a panzió központi fűtése rosszul működött, nyű­gösen, vonakodva keltem, és késői öltözködésemet éppen hogy befejeztem, amikor ko­pogtak. Már napok óta pén­zeslevelet vártam, boldogan tártam ki az ajtót A tárt aj­tókeretben, agyonfoltozott ru­hában, szomszédom, a festő állott. Zavartan hebegtem, de ő derűs arccal kezét nyújtotta, majd belépett. — Gunnar Gulliksen va­gyok, az ön szomszédja... De hiszen ez csak formaság, rég­től fogva ismerjük egymást, ugyebár?... Bocsásson meg, hogy zavarom, már néhány­szor át akartam jönni. .. Nem, nem ülök le... Nem azért jöt­tem. ... Csak egy pillantásra néztem át önhöz, hogy egy pillantásra hozzám átnézzek... Ó, ön zavartan hallgat, fur­csának találja a mondatfűzést, a beszédemet... Nos, tényleg erről van szó, igen, ilyesmi­ről. .. Hallgasson meg. .. Hal­lom, ön is művészember, bi­zonyára ön is szereti az igaz­ságot. .. Igen, a valóságot is keressük, az igazságot is... persze az ilyesmi nagyon ne­héz. .. mégis szeretek mindent minden olaaláról megnézni, minden oldalról, érti! Távlat­ból is. . . különben ön láthat­ta az én kis baleseteimet az ablakkal, az is ebből az igye­kezetemből származik. De nem akarok elkalandozni, ez csak távolról függ össze. .. a táv­latot kibővíteni, a másik ol­dalról is megnézni mindent, erről van szó Már gyerekko­romban is ezt kívántam, ki­hallgatni az embereket, mikor rólam beszélnek. Milyen szép is tudni, milyen az arcunk a mások szemében! Kicsit zava­ros vagyok ? Tulajdonképpen ilyesmiért jöttem át.. Abbahagyta, szomorú, so­vány, borotválatlan arcán ke­véske mosoly játszott. Nem tudtam mire vélni az egészet, csodálkozva kérdeztem; ■—.Ilyesmiért? — Na... félreért... semmi baj... A szobámat, a házat, amelyben lakom,' szeretném egyszer innen, kívülről látni. Más szemközti lakás nincsen, ezért zavarom önt. Egyszer szeretném saját lakásomat er­ről az oldalról is látni. Lent­ről a kiugró párkány elfedi a falat, az ablakot, hiába nyúj­togatom a nyakamat, mit sem iátok... meg a szoba is ér­dekel. .. Tudom, nem szép­ség, de egészen jól ellakok benne. Nem modern kénye­lem, de csendes, tiszta, kelle­mes zug, elégedett vagyok... Kíváncsi vagyok rá... innét! Kicsit nevetett, és az ablak felé lépett. Oly’ jókedvű volt, oly’ várakozásteli, hogy el­szorult a szivem, egyetlen fel­adatot láttam csak: útját áll­ni. Agyamban felbukkant a széttört angyal, a lógónyelvű ördög, a porladozó téglák és elgörbült drótok, a szörnyű odú, az egész rettenetes kép, mely annyiszor kínzott az el­múlt hetekben. — Gulliksen úr, ne, ne tegye rendetlenség... mosi köd van odakünn... Dadogtam, nem jutott jó ki­fogás az eszembe, amivel visz- szatarthattam, megakadályoz­hattam volna. Csodálkozva né­zett rám, kissé összevonta a szemöldökét, vállamra tette a kezét, szinte eltolt az útjából. — Ugyan kérem... hall­ja. .. nevetséges — mormolta, és odalépett az ablakhoz. Melléálltam. Átnézett a szemközti házra, bepillantott a saját lakásába, innen a másik oldalról, kívül­ről. Mindent látott, mindent meglátott. Először a szeme ko- morult el, aztán az arca lett felhős, majd szomorú, és a szája keskeny. Egy pillanatra akarta hessegetni a képet, de fel akarta emelni a kezét, el csak a lerakódott párát törölte le az ablaküvegről. — Hát szóval, ez... így... — mormolta, és bólintott egyet. öt percig állt ott, talán to­vább is. Mellette állottam, erőt vettem magamon, vigasz­talni próbáltam: Felém fordult. Az arca szi­gorú volt, elutasító, de ünne­pélyes. — Köszönöm, nagyon köszö­nöm a szívességét... Megszorította a kezemet, el­ment. Sokáig lestem, hogy felbuk­kanjon odaát, a szobájában, de nem láttam. Egy félóra múlva meg'ött a pénzeslevél - hordó, és én még aznap es­te elutaztam a városból. Réti Zoltán: Kapálok. Gencso Vitanov. Megpróbáltatás Nem ahhoz kell a kitartás, hogy elnézzük, mint omlanak szét a hegyi falvak, ahonnan az ég felé nőtt fel szivünk. Nem ahhoz kell a kitartás, hogy elkísérjük az öregeket, s továbbmenjünk aztán, ráncolva homlokunk, a sorsunkba belenyugodva az emberek között. Elfáradni még nem szabad nekünk. .. Mert ahhoz kell a kitartás, hogy kifeszüljünk — akár a fák —■ a föld és az égbolt között. bin/o Ivanov Esti szürkülel­Csend őröl a malom mögött, álomvert bokrok bújnak össze, kövek közt sötét ér csörög, hogy a gát tóvá megnövessze; felszínén csöndes, fodros ringás, mélyén hal-cikcakk, néma,izzás; önmaga mosolyába veszve, arany fűszál őrzi a titkát. Ismerős út fut erre, de nincs szükség rá éjszakára, elnyugszom jn is csendesedve, — mint tavába az ér — az ágyba; s mintha az égről pilinckélne le egy tücsök, hirtelen dal sír, s az átkok ellenére, madarak térnek meg a fákra. Mitko Sztojkov: Az emberiség megmentője, avagy a fantasztikus novella haszna E zen a reggelen Sztani- lov tudományos-fan­tasztikus író hirtelen riadt fel. Tágra nyitotta a sze­mét, hegyes könyökére tá­maszkodott, talán azért, hogy a való világ realitásai köny- nyebben beléhatoljanak. A reggel fokozatosan erősödő fénye és az ismert tárgyak formái megnyugtatták'tuda­tát, majd a testét körülölelő levegőből kibújt, hogy a fel­öltöző« megszabadítsa az ál­mában átélt halálos veszede­lemtől. Lényegében ugyanaz tör­tént vele. amit részletesen le­írt a legújabb fantasztikus novellájában. Egyszer csak elé állt anyának szülötte, aki fél­reérthetetlen jóindulatot ta­núsított alkotója iránt. Csáp­jaival barátságosan integetett, egyetlen szerbével, mellyel Sztanilov áldotta meg, hálá­san nézett rá, és biztatóan hu­nyorgott. A következő pilla­natban óvatosan kinyújtotta a csápjait, hogy alkotója hom­lokáról letörölje a kövér iz- zadságcseppeket. A saját kitalált teremtmé­nyével való érintkezés volt az, amely Sztanilovot a legjobban megrázta. Most homlokára tette a kezét, hogy valóban iz­zadt-e. Foglalkozásának rizi­kóit szidta, felállt, és megbé­kélve a korai felkeléssel, hoz­zálátott reggeli kávéjának ké­szítéséhez. Nagy kortyokkal nyelte az élénkítő italt, s elha­tározta, hogy nem írja meg a tervezett novella ciklust, amelyben a főszereplő nem mindennapi agresszív lény. így nyugodt álma lesz, ha megszabadul a témától. Meghányta-vetette magá­ban a novella . tartalmát, amelynek kitalálása annyi idejét elrabolta, de hamarosan abbahagyta e hasztalan fog­lalkozást. Ült a kanapén, meggy új tóttá az első cigaret­tát, és a tegnapi újságokat la­pozgatta, mert néha a való­ságban is történnek fantaszti­kus dolgok. Sztanilov ezúttal semmi különösebbet nem ta­lált, mégis megjegyezte magá­nak: új fegyverek, békekong­resszus, újabb tömegpszichó­zis a „szabad világban”; az­tán a tudományos-fantasztikus kiadványokban olvasta: baná­lis hírek a repülő csészealj alt­ról, megmagyarázhatatlan zavarok az éterben — és csak­nem az utolsó oldalon: izgal­mas pályázati kiírás tudomá­nyos-fantasztikus novellára. A közlemény váratlan impulzust keltett, amely Sztanilovot vég­re felébresztette az álmából, a lehetséges határon belül mo­bilizálta az agyát, s annyira felielkesítette, és abba az örömteli állapotba juttatta, amely elindította benne az al­kotást. Az imént olvasott adatok a fantaszta fejében új és szokatlan gondolatokat éb­resztettek, és fokozatosan egy nem reális, de logikus szisz­témát szültek. Az író gyorsan kioltotta a cigarettáját, az író­gép mögé ült, gondolatai sza­kadatlanul özönlöttek. Szobá­ját ritmikus kopogtatás töl­tötte be Egy óra alatt elkészült az írással, elégedetten hagyta ott az asztalt, és szeretettel néz­te az újszülöttet. Hogy bizto­sítsa a novella szép jövőjét, a telefonkagylóért nyúlt. A tu­dományos-fantasztikus iroda­lom kiadójában ismert egy szerkesztőt, akinek hallani akarta a véleményét az új ötletéről, meg tájékozódni is kívánt ’erről a 'pályázatról. — Racsevet kérem — mondta Sztanilov. amint a vonal túlsó végén felemelték a telefont. — Én vagyok — hallotta a barátja hangját. Ugyanezen a reggelen az RO-expedíció az utolsó sza­kaszához érkezett. Az expedí­ció személyzete, a parancsnok és a két felderítő sok fényév­re a földtől, a Lima csillagról jöttek a RAU B társaság szu­pergépén. A társulat feladata a Limától messze eső, legtá­volabbi bolygók felfedezése és természeti kincseinek feltárá­sa. A RAU B megbízottai nem egy planétán pusztává változtatták az életet, meg­semmisítették a fejlődést. A társaság a legnagyobb teljesí. tőképességű, teleszkópokkal, már korábban feltérké­pezte a tizenhárom ideális szektort — a virágzó égiteste­ket az értelmes élet je­leivel. Az RO észrevehetetlen fel­derítő: már- néhány napja a Föld körül keringtek, a hajó memóriájába szaK.adatla.nul folytak az információk. A pa­rancsnok előtt a képernyőn egymást követték az össze­gyűjtött adatok, az atmoszféra összetételéről, a természeti tartalékokról, a szerves élet­ről. A felderítők idestova két napja figyelték az emberi tár­sadalmat, és az eredmények szép reményekkel kecsegtet­tek. A lakosok a világmin­denség tipikus élőlényei, in­telligenciájuk együtthatója közepes a galaktikában. A ci­vilizáció még nagyon fiatal, de már a fejlődés első szakaszá­nak a végénél tart. Eléggé magas technikai nívót értek el, megkezdték a kozmikus tér meghódítását, és az atom­energia felhasználását. A fel derítők az emberi pszichikumról a ráció hallga­tása és a televízió közvetíté­se alapján alkottak véleményt, amely sok tekintetben egyol­dalú és hiányos volt, de az eredmény egybeesett előzetes elképzelésükkel. Felfedezték az ellentmondásos emberi természetet, annak erejét és gyengéit. Ezt a gyengeséget abban látták, hogy az égitest lakói két antagonisztikus tá­borra oszlanak, az elsőbe tar­tozók határozott lépéseket tesznek a kölcsönös megér­tésért és együttműködésért, de az egységes cselekedethez szükséges képességüket erősen csökkentik a különböző érde­kek és eszmék. A jövevények még megállapították, hogy a technika egyoldalúan fejlett, az urbanizáció pedig túlzott és sok egyéb gond is van. A földiek nem tudtak megbir­kózni azokkal a körülmények­kel, amelyek az ember pszichéjét ingataggá tették és könnyelműen alávetették a tö­meghatásnak és szuggesztió-* 1 nak. Egyetlen tényező vált kel­lemetlenné, mégpedig az, hogy az elkészült következtetések túlzottan nagy különbséget mutattak a két földi társada­lom között. A parancsnok azt gondolta, hogy ez a leghatha- tósabb eszközök használatának a következménye. A megfigyelés lassan a vé­géhez közeledett. E pillanat­ban az emberi lélek szubjek­tív igényeit, érzéseit tanulmá- »vozták, ebből a célból a fel­derítők lehallgatták egy köze­pes nagyságú földi város tele­fon beszélgetését. A szupergép agya óriási mennyiségű megőrzött infor­mációt dolgozott fel, és pre­cíz következtetéseket tett'. a hipnotikus X sugarak roha­mos frekvenciájú használatát javasolta. Ezek a hullámok az embert átváltoztatják a pa­rancsnok engedelmes szolgái­vá, akaratuk és gondolkodá­suk ellenére. A sugarak úgy irányítják őket, mint a robo­tokat, az emberek ezentúl úgy termelnek, hogy mindent a Limáira küldenek, a társulat érdekeinek megfelelően, egé­szen addig, amíg erről a pla­nétáról mindent elhordanak erőszakkal, és a föld élettelen, holt sziklává nem változik. A tanulmányozás megerősí­tette a parancsnoknak azt a meggyőződését, hogy ez az expedíció várakozáson felül sikeres lesz. Ezért nagyon el­képedt, amikor meghallotta az első felderítő jelzését és izgatottan olvasta a képer­nyőn: ..Rendkívül érdekes be­szélgetés, kapcsolom!” A kabinban az ő nyelvükre fordítva a szerkesztő barátjá­val beszélgető Sztanilov hangja hallatszott.: — ... őttc a földre érkeztek, de nem kapcsolatot akarnak teremteni, ellenkezőleg, rossz szándékkal jöttek, észrevét­lenül keringenek felettünk, kutatják az emberiséget. El­határozták. hogy hipnotikus sugarakkal rabokká változtat­ják az embereket, akik a pa­i rancsnokuk alázatos kiszol­gálóivá válnak. Az a szándék vezeti őket, hogy az égről és a földről mindent elrabolja­nak, amely szuper jólétet és bőséget biztosít a számukra. De mi véletlenül felfedeztük őket és tölrekvésüket meg­fejtettük a gravitométerrel. Most hamarosan körülvesszük magunkat a tudósaink által kitalált Rekuset-erőtérrel, amely minden felénk lövellt agresszív energiát visszaver oda. ahonnan jött. ök a saját sugárzásuk áldozatává vál­nak, ami a teljes tehetetlen­ség állapotába taszitja őket. A Rekuset-rrjező biztosítja, hogy az emberiség vissza­vonhatatlanul megmenekül a háborít rémétől!” — Stop! Zárd ki! — kiál­totta a parancsnok, és a fel­derítő kikapcsolta a beszél­getést. — A Já-variánst tel­jesítjük, azonnal rajtolunk! Nincs mit keresnünk tovább ezen a planétán. A míg a szupergép el­szakadt a föld von­zásától, a parancsnok ezt gondolta: „Bizonyáranem vettünk figyelembe több lé­nyeges körülményt, amikor a földi lények pszichéjét kutat­tuk. Azt ostobaság lett volna feltételeznünk, hogy a tudo­mányos gondolkodás ilyen alacsony fokán felfedezhették a Rekuset-mezőt. Mintha ml nem bizonyítottuk volna be, hogy ilyen felülmúlhatatlan fegyvert elvileg nem lehet előállítani...! Ha a parancsnok megvárta volna a beszélgetés végét, megértette volna, hogy a szerkesztő barát kategoriku­san elutasította Sztanilov no­velláját, és mint fantaszta ha­ragosan levágta a kagylót, mielőtt más téma megírását javasolta volna. Sennki sem lehet próféta a saját planétáján! (Varga Csaba fordítása) NÓGRÁD — 1977. május 22., vasárnap 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom