Nógrád. 1977. április (33. évfolyam. 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

£

Kakasszóra <55?

/ Nagyanyám lependerü) vackáról, felkattintja a villanyi:, újságpapírt tesz a kályha elé és zörögni kezd.

Anyósomék közös ágyból kelnek.

— Aludjanak — hallom anyósomat, s érzem, felénk mutat Miénk a nagyheverö. közöttünk a gyerek.

— Felkelek — mondom.

— Minek? — kérdezik egyszerre.

— Egy nap végigdolgozom a

maguk műszakját.

— Mi hasznát veszed?

Harci alakzatba fejlődünk,

anyósom a fészerbe megy, a disznók moslékét készíti, apósom hátra, a kazlak felé szénáért, enyém az istálló; kitrágyázni a marhák alól.

Még csillagos az ég, hideg, csípős az idő- nyakunkon a tél..

Pezsdül az udvar. Nagyanyáid egyesével engedi a tyúkokat, ellenőrzi, melyik monyos, s azt visszatartja, a többi mehet- A kacsák is kito- tyognak óljukból, gágogva röppenek a libák, s az Istállói ágy alól szabadba perdülnek a pulykák.

Nagyanyám rikoltozó kakassal megy a kiskonyha felé. Kést köszörül, messzire száll a hang. A kakassal végezve újra előjön- s a tömésbe fogott kacsák közül elmarkolja a gácsért.

— Csuda szívós — mutat a vergődő kacsára. — Elég lesz- e? — fordul felém. — Vágjak csibét is?

— Ez is sok.

— Elfogy, ne félj.

Vasárnapi ebédeken nagyanyám arról mesél, gyerekkorában az uborkát négyfelé vágták, hogy jusson, s a jószágnak száraz kenyeret adni halálos vétek volt. Most vagdalja, gyilkolja a baromfiud-' vart. '

Mire végzünk az etetéssel, s anyósom kannákba méri a gőzölgő tejet, kész a reggeli. Kacsamáj sütve- töpörtyű, hagymás vér kinek mi kell- Savanyúság háromféle: uborka, savanyú káposzta, ecetes paprika.

A gáztűzhelyen forr a leves, sül a kacsa, pirosló lében pu- hul a kakas. Nagyanyám sü- rög-forog, már a tésztát készíti, kis tálba tojásokat üt- mésikba habot ver, cukrot, sót, lekvárt, diót, mákot por- cióz. Siet, kapkod, időnként az ablakon át az égre kémlel: merre jár a nap?

— Ráér — nyugtatom —, mások ilyenkor kelnek.

— Délre kész kell lenni.

Nem csúfkodunk délután az ebéddel. Vasárnap van.

Tíz órára kész az első sü- t-s Tepsiből mutatja magát illatozva a bukta.

— Egyél — kinél nagyanyám —, messze még a dél.

Anyósom most jött meg a téeszirodától, takarított. Két éve, hogy a gyailogmunkát

Varga Józsefi

Vasárnapi étkek

seprűvel váltotta fel- Derekát fájdítja, kínlódva emel.

. Körülnéz, mihez nyúlhatna. Fogja a buktákat. deszkára rakja, abrosszal takarja. Nagyanyám rászól:

— Egyél, Rózsi. Falat se volt ma a szádban.

— Jut is arra idő — hárítja el a kínálást anyósom, s mosogatni készül.

— Egyen —, mondom, — annyi ideje legyen.

Nem hallja, vagy csak teszi?

Mondjam? Minek? Negyvennégy kilójával, nyughatat- lanságával. örökös tetrtrekész- ségével, akarásával, a munka utáni beteges vágyódásával milyen alapon vitázzak ? Hányszor megfigyeltem, hogy nagy munkák idején csak felkapott valamit az asztalról, azt préselte szájába, de már szaladt, rohant tovább, ha mást nem, hát futtába vizet öntött a baromfiak lábosába, két-há- rom villa trágyát kikapott a tehenek alól, s usgyi tovább- a mezők felé.

Ilyenkor, vasárnap délelőttökön, a kiskonyha szögletébe ülve, nagyanyám békítő közelségében százszor is fogadalmat teszek. / Megfogadom, hogy megváltom ezt a világot; elég, tessék megállni, leülni, nyújtózni kicsit, hétvégeken heverészni, szabadság alatt Harkányba járni Ha máshogy nem megy, eladjuk a jószágokat, kiürítjük az istállót, a disznóólát, a baromfiak helyét. Bevezettetjük a vizet az utcáról, a rozzant klozett helyett angoivécét építünk, kihajigáljuk a szúette bútorokat- s újakat veszünk, van rá pénz. Esténként bedurrantunk a fürdőszobába és ellenőrzőm, hogy mindenki lubickolt-e a forró vízben, különösen apósomra ügyelek, az évtizedes kocsisságban Ízületei kikészültek, könyöke bunkóforma lett, s este, ha kabátját veti, sziszeg- káromkodik.

— Te nem eszel? Már ez sem ízlik? — Nagyanyám áll előttem. — Mámeg eszelsz valamin — korhol csöndesen.

— Dehogyis, mama.

Nézem bogárszemét, bütykös ujjait, s arra gondolok, meddig várok még a helybéli világmegváltással? Nagyanyám hetven éve mázsás súlyként nehezedik rám, s vele a felelősség: és ha holnap késő lesz?

Tizenegy óra. Kész a leves, nagyanyám pléhtálba rakja a főtt húst, a szárnyakat- lábakat, nyakakat, herékét. Megsózza, majd főtt sárgarépával, zellerrel, petrezselyemmel takarja a húst.

— Jó napot, nászasszony — nyit ránk nagyapám. anyósom apja, aki felesége halála óta a vasárnapi ebédeket nálunk költi el. — Főz? — kérdezi.

— Főzök. Egyen buktát maga is.

Az ablakból látom, amint apósom felkaptat az udvar emelkedőjén, s az utolsó őszi füvet cipeli vállára vetett sá- torLapban. Anyósom nagy kosár marharépával követi.

Dél sincs, amikor nagyanyám teríteni kezd.

— Mehetnek — mondja nagyapának.

Elfoglaljuk a székeket, nagyapám a sarokba kucoro- dik töprengve.

—i Jár az idő — mondja maga elé —, egyik év a másik után.

— Üljön ide — mutatom a kényelmesebb helyet.

— Jó ez. Nekem ez is jó.

Marad.

Gőzölög a leves, égeti a nyelvet. Feleségem erős paprikát hoz, azt nyomkodja tányérjába, anyósom paradicsomiével hígítja levesétLeves után párás kancsóból bort öntünk, jéghideg üvegből szódát.

— Egyétek a főtt húst is. — Kínál nagyanyám és mereven néz. — Nem jó?

Nem szólok rá.

Eszünk.

Nagyanyám a kályha melletti kisszékre kucorodik le, s pléhtáljábói néhány kanál levest merít. Utána feláll- készenlétbe helyezkedik, kezét összekulcsolja, s minden mozdulatot. minden falatot figyel.

— Egyen, nász, ne csak turkálódjon.

— Nekem már ölég. Menynyit egyek? — így nagyapám.

Pörkölt rizzsel. A zsíros, piros lé ellepi a húsokat.

Nagyapám egy szárnyat bolt bicskája hegyére. Apósom nem kér. epéjét fájdítja.

Anyósom kapkodva végez. Ugrik, összesöpri a csontokat, s viszi a kutyának. Utána nem ül le.

Feleségem hátradől a heve- rőn.

— Holnap délig elég — mondja, s ujjával jelzi, torkig lakott.

Tartom magam- Szokásos porciómat, a két felső combot, jó adag rizzsel bevágom. Igazság szerint ízt nem érzek, csak falok, úgy mint egy hete, öt hete, száz hete.

Nagyanyám púpozott tál kacsasültet hoz.

— Tessék — teszi elénk.

Nagyapám hátrahúzódik,

befejezte. Apósom száraz húst veaz, hozzá uborkát. Anyósom a sárgáló kacsacombot tartja felém.

— A részed.

Nagyanyám nem eszik. Ált

és néz.

— Megjárja? — néz rám.

— Csak dicsérni lehet.

— Elég? Ne hozzak mást?

aggodalmaskodik.

— Ezzel se bírunk.

Nagyapám fanyarul nevet:

" — ügy főz i nászasszony; mintha mindig lakod aim áznánk.

— Teszem, ahogy kell — feleli az öregasszony, s felém fordulva megjegyzi: — Fanyalogsz. nagmálódsz, más vagy, mint szoktál.

Sütemények. Háromféle

bukta: diós, mákos, lekváros. Fiam belenyomja ujját a buktába, s amelyiktől lekváros lesz csöppnyi ujja, azt maga elé teszi, egész halommal. Sosem eszi meg.

Nagyapám hallgat és figyel. Vajon igaz-e, amit nagyanyám mond, hogy az öreg- ha nem hallja senki, szitkozódik a vasárnapi ebédekért, s azt hajtogatja: el kell adni a fölös baromfit, pénzt csinálni belőle, s be a takarékba. Szólni nem szól soha, hiszen vendégségbe jár.

Furcsán nézi a roskadozó asztaltApósom leheveredik, s kis idő múlva horkolása hallatszik.

— Nem tetszik ez a gyerek — -mutat fiára nagyanyám —. nem lesz jó vége. Ak; sokat alszik, keveset él. Megjön a munkából, alszik egyet. Vacsora előtt megint.

— Ne lásson rémeket. Alszik, mert fáradt. Egész nap zsákolt, nem gyerekjáték.

— Igazat mondanál...

— Egy kis meglepetés — ti- tokzatoskodik anyósom, s kimegy.

Sárga, kerek citrom-tortával

jön vissza.

— Tegnap délután csináltam, gondoltam, örültök neki.

— Hát persze. Egyél kisfiam — nézek a gyerekre. Kínlódás, inkább kifelé jönne az étel, mint befelé. Mégis enni kell, nem sérthetjük meg őket, nem vehetjük el az örömüket.

Feleségem kávét tesz fel.

Nagyapám magányosan

fröccsözik a kályha előtt, időnként elbóbiskol- Nagyanyám a kályha oldalána'k dől, kendője szemére csúszik, úgy alszik.

Anyósom letakarítja az asztalt.

Nagyapám szedelődzködik, százast ad unokájának.

— Ne, lányom, benzinrevaló — mondja, s megöleli feleségemet — érjetek szerencséveL

Elmegy.

— Jóllaktatok? — kérdezi nagyanyám, de csak azért, hogy mentse magát, feledjük horkolását.

— Mint a duda.

— Azért. Vasárnap van. Ilyenkor így kall — állapítja meg.

Apósom

alszik. Arca

viaszsárga. Anyósom — a szoba ablakából látom — gőzölgő moslékot ad a kismalacoknak.

Újból megállapíthatom: sovány. Mintha negyven valahány kilójából leadott volna az elmúlt héten is.

Artner Margit illusztrációja.

«$* ♦♦♦ ♦♦♦ *** ♦> *1* *1* »I* *1* ♦> ♦♦♦ ♦♦♦ «$* ♦> «V* v ♦> *1* *l* ♦♦♦ V ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* ♦♦♦ ♦♦♦ *** *** *♦* *♦* *

Egy bárány és egy

y

K

int, a puszta felett, a napfénytől simogatott sziklákon, amikor bimbóba fordult a kökörcsin, lent a juhakolokban megszülettek az első idei bárányok. Még csak a szemük élt, az a nagy szemük, és a hangjuk, az anyjukat kereső, keserves- Mert reszkető lábaikat szétrakva tudtak csak esetieni-boUam anyjuk után. Micsoda éktelen nagy zajjal jelezték létüket. Hangjukkal megteltek a téltől még hűvös völgyek, felkapta sírásukat a tölgyes is, szétterült a hegyi legelőn- és a zajtól mintha kibuggyant volna a fű. A rigók nótára kezdtek, aztán áz erdei pacsirta folytatta. Zengett az Istenbérce, kikeletet hirdetve. Hogyne lett volna igazán jó kedvében Derék Imre, a számadó. SzáJegyenesen, pirult' arccal tekintett a gyámoltalan jószágokra, és a leggyengébbeket maga terelte anyjához. Szeme sugarával melengette őket. Pedrett bajsza alatt halkan. mormolta:

— TI lesztek az igazi húsvétiak. ..

A bárányok, amikor anyjuk tőgyére leltek, elcsendesedett a hodály- A völgyek is- az erdő is, csak a madarak daloltak a hegyi szellő kísértetében. Hanem a hodály sarkában egy arva hang nem szűnt. Derék Imre tekintete elkomorult; ő már látta, amit ,a kis gyámol- taiaa még nem tudhatott,

hogy anyja életét vesztette, amíg neki életet adott. Vigyázó léptekkel érte el a sirató bárányt, felemelte, simogatta, melengette és egyre ezt suttogta:

— Szegény kis árvám..,

Az a derék, hosszú életet megélt, nagy darab ember el- érzékenyedve tekintett fel, most rni legyen veled? Akkor fogta el ilyen érzés amikor alig egy évtizeddel ezelőtt tulajdon leánya szülőágya felett állt; aki belehalt a szülésbe, mellette pedig keserves sírással anyját keresve rug- dalt-kapálózott egy leánygyermek. Derék Imre magához vette unokáját, ott nevelte fel a Bércalján. Onnan jár már iskolába, és formálódik, szépül, lassan ifjú hajadonná. Tündére ő nagyapjának, de mindene ő is unokájának. Forogtak gondolatai, amíg kezében melengette a síró kis bárányt. Csak ezután kezdte szemügyre venni. Micsoda tekintet, és a bal , szeme környékét takaró fekete folt- És akkor felderült a számadó:

— Hiszen ez egy derék legény!

A számadó, amikor éste hazafelé ballagott, már szürke

volt az ég alja, és a ejend kísérte útján. Kabátja alatt remegett a kisbárány. Otthon jó tejjel majd megszoptatja. Egy számadó juhásznak ilyenre fel kell készülni. Mégis- ezt a kis jószágot talán a szeme körüli folt miatt, vagy talán, mert ilyen volt a hangulata, nagyon megsajnálta. A ju- hászházbam csend volt. Az édespárja, a nagyanyó, a konyhába lépő számadót csendre intette, mert bent, a szobában a tanulóasztala mellett olvasott a lány. Iskolai feladatát végezte. A cserépkályha adta a meleget- a szoba finom berendezése a hangulatot. A kislány olyan elmélyül- ten végezte munkáját, hogy nagyapja érkezését sem észlelte. Akkor kapta fel a fejét, amikor szokatlan hang tolakodott a szobájában. Derék Imre kabátja alól a konyha kellős közepére állított bárány keservesen elbőgte magát- Kiperdült a kislány a konyhába. A báráíiy láttán kinyílott a tekintete. Akár a napsugár, mikor reggel beragyog a lakásba. sugárzott az arca. Fürtös haja meglódult, szeme felragyogott. szája megnyílt, és felcsengett a hangja:

— Édes jó nagyapó- nekem

hoztad?

Nyakába ugrott nagyapjának, csókolta, cibálta, simogatta, és az a nagy darab ember képtelen volt mást mondani, mint azt, hogy neki hozta. Pedig hát ez gondolatában sem fordult meg. De egy ilyen kérdésre mondhat-e mást egy nagyapa unokájának?

— Neked, kis Tündérem...

A két árva bizony nagyon

jó pajtás lett. Mire elérkezett a tavaszi iskolai szünet- a bárány megerősödött, ami érthető, hiszen ott élt a számadói háznál, számadói koszton. A házőrző nem volt hűségesebb a gazdájához, mint a bárány a leányhoz. Reggel iskolába menet a főúti autóbusz-megállóig kísérte, délután pedig ott várta- És akkor játék egészen hazáig. Amíg a tanulás tartott Tündének, a konyha melegében lustálkodott. Akkor történt baj, amikor most a szünet idejéne Tündét apjához vitte Derék Imre. Elbúcsúztak egymástól, a lány és a bárány, de bármilyen értelmes volt is a jószág, nem gondolta, hogy délután, a szokott időben már nem érkezik haza a barátja. Ott kószált az

lány

országút szélén, csipegette á

füvet, aztán amikor elment az autóbusz, a bégetéstől • hangos hodály felé vette útját. Éppen akkor ért oda- amikor a valódi húsvéti bárányokat rakták az autóba. Állt és nézte a számára szokatlan forgatagot, a társait cibáló embereket. Hanem a kutyák, azok nem tettek vele sem különbséget. Megrohanták, önérzetesen szembefordult velük. De bármilyen erős is volt, nem bírt velük, mert egyik a fülét, másik a tomporát csipkedte. Fogta magát, hirtelen mozdulatai futásnak eredt- Az egyik juhászlegény Ismerte fel elsőnek a bárányt, az állította meg a kutyákat- de őt senki sem állította meg, tehát futott, futott, amerre a szeme látott. Amikor megállt, akkor látta, hogy teljesen ismeretlen helyen van. Körülötte erdő, sűrű bokrok, úttalan árkok- magas dombok. Alit és várta az ismert hívó hangot, de csak a szél morgott. Mintha sírt volna, szólalt meg a hangja. béeeééééé.

Akkor nap az erdőn így keseregve, sötétedésig kereste

útját a tanyának, hogy gazdájához simulhasson. A sötétedéskor fáradtan egy bokor tövébe roskadt- ott remegett. A tanyán keresésére indultak, de egy bárányt a nagy erdőn nehéz fellelni. A húsvétot megelőző hét reggelén, amikor Derék Imre visszavárta unokáját a tanyára, már nagy volt a nyugtalansága. A juhászok egymásnak üzenték: elveszett Tündér báránya. Keresték, de hiába- Bent, az erdő mélyén egy vadász bukkant rá. Felfigyelt az erdőben szokatlan hangra és óvatosan megközelítette. Fáradtan, elcsigázva feküdt az avaron, és már nem is bégett, hanem sírt. Ő vitte be a tanyáira.

T

ünde éppen ma érkezett haza. Kint a megállóban nagyapja várta, meg a bárány, aminek a szokottnál valamivel halványabb volt a tekintete. De azért gazdájához dörzsölődőtt, aki nem is sejtette- de meg sem tudta, milyen kalandokon ment át jó barátja, míg ő távol volt. Így hát húsvétra együtt várják a locsolkodó iskolatársakat. Jókedvtől hangos lesz az öreg tanya és örömtől ragyogó Derék Imre arca, amikor a bárány döfködve kis szarvacskáival, megfuttatja majd a fiúkat.

Bobál Gyula

J NÚGRAD — .1977, április 10., vasárnap 9

I